Franciaország (Films Abel Gance), 263 perc, néma, ff.

Rendező: Abel Gance

Producer: Abel Gance, Charles Pathé

A közel négy és fél órás film megtekintése alatt sokat gondolkoztam azon, hogy ha egyetlen jelzőt kellene használnom a filmmel kapcsolatban, akkor mi lenne az? 

Eleinte az 'ütős' és a 'művészi' szavak jártak a fejemben, majd a 'felkavaró'-t éreztem a találónak. A vége felé közeledve pedig a 'kemény' tűnt a legjellemzőbbnek, majd legvégül a 'sötét' lett a nyerő... nagyon sötét a film második fele, nagyon megterhelő végignézni, és nem elsősorban a hossza miatt.

Az előző ("Isten Hozta!" c.) Buster Keaton filmet bárkinek merem ajánlani egy felhőtlen szórakoztató mozizást ígérve. Nos, ez a film nem ilyen. Felütésként az alapszituáció - és ezzel ki is rostálom az olvasók nagy részét - egy szerelmi háromszög. Hogy mi ebben olyan nagyon furcsa? A háromszög tagjai: egy Apa, a Fia, és az apa örökbefogadott Lánya (azaz a fiú mostohatestvére). 

A megmaradt olvasóknak 'jóvátételként' ajánlom a lányt, Normát alakító színésznő (Ivy Close) fotó-galériáját. Helyenként kézi színezéssel. Van valami különlegesen megkapó ezekben a közel száz éves fotókban.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Eredetileg közel 9 (!) órás film volt, mely 5 éven keresztül forgott. A rendező (Abel Gance) 1924-ben lerövidítette 2 és fél órásra. Jelenleg egy 4 és fél órás felújított, két részre osztott változat érhető el. Nagyon hosszú, és el sem tudom képzelni, hogy hogyan volt képes valaki az eredeti, hosszú változatot végignézni? Rögtön hangsúlyozom: Az első órákban nagyon élveztem a filmet. Erőteljesen tud hatni! De a második felében, amikor a nyomorú, tragikus sorsok ábrázolása is ugyanilyen erős érzelmeket kelt, hosszútávon már kimondottan kellemetlen. Fájdalmasan nehezen telt az utolsó óra.

Képi világa sokszor emlékeztetett a 'Mosolygó Madame Beudet'-re. Francia impresszionista film az is. Sok esetben véltem felfedezni hasonló képi eszközöket is. 

Nagyon erős, talán az eddig látott 19 filmből itt a legerősebb a fény-árnyék drámai hatásának tudatos alkalmazása.

Gyorsuló vágás: Griffith több esetben is használta azt az eszközt, hogy különböző helyszíneken egy időben zajló - egymással összefüggő - események között egyre gyorsuló ritmusban vág. Gance ezt most még erőteljesebben, - néha a másodperc tört részére csökkenő periódusokkal, - szinte a végletekig kiaknázza. Van, ahol már - már vibrálás lesz ebből a váltakozásból.

Ezt a vágástechnikát együtt használva a fény - árnyék hatásokkal, - vagy néha vibráló, cikázó fényekkel - egészen lüktető, feszült hatás keletkezik.

YOUTUBE - A Száguldó Kerék - 1923

Franciaország (Colisée Films), 38 perc, néma, ff.

Rendező: Germaine Dulac

Producers: Charles Delac

Nem ígér könnyed szórakozást ez a 38 perc. És a cím ellenére Beudet asszonyt sem fogjuk látni sokat mosolyogni. Ez a rövidfilm egy elhidegült, keserves házasságot ábrázol.

A karakterek akár ismerősek is lehetnek, a játékidő nagy részében kettejüket látjuk:

A férj: Korpulens ötvenes, szeret a társaság középpontjában lenni. Az a típus, aki tulajdonképpen szórakoztató, kellemes társaság. De harsánysága, ami a barátoknak néhány órás összejövetelek során szórakoztató, az az élettárs számára  hosszútávon fárasztó, egy idő után könnyen elviselhetetlenné válik. 

A feleség: Ha az ő tekintetét nézem, felmerül a kérdés: Van még valami öröme ennek a nőnek az életben? Úgy tűnik semmi. Ami szomorú, hogy a jelek szerint ezzel ő is tisztában van, de helyzete miatt csak egyvalakit hibáztat: A férjet. 

Listánkon ez az első film, melyet egy hölgy rendezett: Germaine Dulac. Először újságíróként kezdett dolgozni több feminista lap számára, majd egy barátnőjének köszönhetően (Stacia Napierkowska, színésznő) belemerült a film világába. Az említett feminista kötődése alapján, és ismerve a tényt, hogy nem sokkal válása után készítette ezt a filmet, talán joggal nevezik a kritikusok az első feminista filmnek, mely jó eséllyel önéletrajzi elemekből is építkezik.

Adott tehát a szegény feleség, aki évtizedeken át beleszürkült érzelemmentes házasságába. Ilyenkor mindig felmerül bennem: De hát kezdetben biztos minden szép volt... Biztos nem úgy kezdődött, hogy rossz volt... Valami közös csak volt bennük egyszer ... régen... Abból már semmi nem maradt?

Bennem pont ellenkező hatást váltott ki a film, mint amit valószínűleg a rendezőnő kiváltani szándékozott. (És ahogy több kritikus a filmet interpretálni próbálja.)  Én egy olyan férjet látok, aki valamiért nem tud tájékozódni az emberi kapcsolatokban. Rosszindulatnak nyomát sem látom részéről (persze más részéről sem). Ha röviden szeretném megfogalmazni, akkor úgy mondanám, hogy ez a férfi egy szerencsétlen, akinek a sok pénze miatt senki nem meri megmondani, hogy néha pihenhetne is egy kicsit, mert SOK!

Teli szájjal gurgulázva nevet... Zabál... Kedvenc poénja, hogy előveszi pisztolyát a fiókból, és eljátssza, hogy főbe lövi magát. Természetesen nincsen töltény a tárban. Szerintem ez elsőre sem vicces (sőt Zámbó Jimmy óta kimondottan nem az), de sokadszor látva valószínűleg tényleg idegesítő lehet. De neki fogalma sincsen arról, hogy ő bárkit is idegesít!

A film jó részében a feleség gondolatait, fantáziavilágát látjuk, melyben a férj egyre inkább nyomasztó módon jelenik meg. Lassításokat alkalmaz a rendező, egy torz világba lépünk be. Már-már thriller-szerű hatást kelt néha, voltak pillanatok, amikor kimondottan szorongtam. Holott csak arról van szó, hogy a feleség gondolataiban a férj egyre inkább szörnyetegként jelenik meg. És amikor már a legmélyebben vagyunk, amikor látjuk, hogy ez a szerencsétlen 'Mitugrálsz' még a zakóját sem tudja úgy begombolni, hogy a gombok között ne csípje be az ingét, akkor a feleség, akiben ott pezseg a gyűlölet, odalép, és megigazítja. Mert hát így mégsem engedheti el itthonról. Nagyon emberi volt ez a pillanat, és - bevallom - megható. Kell, hogy legyen még valami közös bennük...

A film erőssége egyébként, hogy ezeket a hangulatokat kimondottan jól közvetíti. Esemény, mely - divatosan szólva - előre lendíti a cselekményt, alig van a filmben - bár az a néhány, ami van, kétségtelenül fontos. Hangulatokat látunk leginkább. Impresszionista filmről van szó.

Francia impresszionizmus: A francia filmművészeti avantgárd első szakasza a francia impresszionizmus volt. Ez az irányzat bizonyos képviselői révén átnőtt az „igazi” francia avantgárdba, de jellege szerint különbözik attól. Ennek a magas fejlettségű francia filmstílusnak legfőbb eszköze a kifejező fény, a fények és árnyékok egyensúlya, harmóniája. A filmbeli megvilágítás a művészi kifejezést szolgálta. Az általános bevilágítás csupán bázis volt. A rendező ebből indult ki, hogy felrakhassa a kifejező fényeket és árnyékokat, hogy ezáltal megteremtse a jelenet drámai atmoszféráját.

A történet egyszerű. A feleség - mivel férjében látja boldogságának egyetlen gátját - egy nap úgy dönt, hogy elhelyez egy golyót abban a pisztolyban, amivel férje minduntalan eljátssza a főbelövést. Éjszaka küzd a lelkiismeretével (talán jönnek elő azok az emlékek, amikor még minden jó volt?), és elhatározza, hogy reggel inkább kiveszi a töltényt. De erre már nincs lehetősége.

Majd jön egy váratlan csavar, és a legvégén még valami, ami miatt én egyszerűen nem tudtam a nő oldalán állni (igaz, senki nem is kért tőlem állásfoglalást), de még csak semleges sem tudtam maradni. A rendezőnő vélhető szándéka (ha egyáltalán volt ilyen) ellenére én a férjet tekintem áldozatnak ebben a házasságban. Nem a feleséget. Vagy, ha nagyon elvont akarok lenni: Mindketten önmaguk közös áldozatai... 

YOUTUBE - La Souriante Madame Beudet (1922)

 

Franciaország (Gaumont), 440 perc, néma, ff

Rendező: Louis Feuillade 

Őszintén szólva nem értem, miért kezeli a könyv egy filmként a "Vámpírok"-at, amikor ez valójában egy 10 részből álló sorozat. Szokatlannak hangzik, hogy mozis sorozat, ezek különálló filmek, többé kevésbé azonos szereplőkkel. Nem is egyszerre vetítették őket, ráadásul az egyes részeknek önálló címei is vannak. De fogadjuk el, hogy a szerkesztők egy nagy egységként kezelik a teljes sorozatot.

Vámpírokra utal a cím, de szó sincs itt vérszívókról, a 'Vámpírok' egy Párizsi bűnszervezet neve. De azért... hogy egy kicsit megbolondítsák a történetet, mégiscsak elhelyeztek vámpíros motívumokat.

Először a második részben a Vámpírok című színházi előadásban egy denevér-jelmezes hölgy válik gyilkosság áldozatává (lásd fotó lejjebb), majd a harmadik résztől - sejtésem szerint a denevér jelmez sikerét meglovagolva - egy újabb női szereplőt hoznak be, immáron kicsit leegyszerűsített , de mégis az előzőre emlékeztető fekete jelmezben, kissé kísérteties, de mindenképpen karakteres sminkben. (lásd plakát balra és fotó jobbra) Ez a karakter már végigkíséri a sorozatot. Nevének betűi (Irma Vep) kicsit megkeverve: VAMPIRE. Egy éjszakai klubban énekel, és a Vámpírok bűnszervezet tagja egészen addig, amíg egy rivális bűnbanda feje belé nem szeret, és hipnózissal magába nem bolondítja. Igen... van itt minden: méregkeverés, varázslat, gyilkosságok...

Ez egy komolytalan, misztikus és esetenként szórakoztató krimi sorozat. Nem szabad sokat várni tőle és akkor talán nem okoz csalódást.

Két szereplő van, aki a teljes sorozatban végig szerepel:

Philipe az újságíró, aki inkább magánnyomozóként funkcionál. Ő mondjuk egy Jávor Pál féle zsánert hoz. Mindig jól fésült, mindig pontosan tudja mit akar.

 A másik főszereplő Mazamette. Az egyik legnagyobb ripacs akit valaha láttam, szöges ellentéte Philipe-nek. Ha az újságíró Jávor volt, akkor Mazamette legyen Latabár. Először úgy tűnik, hogy Mazamette is a Vámpírok tagja, de végül kiderül, hogy ő is a jó oldalon áll, és Philipe-el együtt tesznek meg mindent a bűnbanda felszámolásáért. De ez a ripacskodás elképesztő! Nem tudom, hogy rendezői utasítás, vagy önálló elhatározás, de a Mazamette-t alakító színész odáig megy sok esetben, hogy kinéz a nézőre, és mosolyogva mintegy kérdőn néz: "Jó voltam?". 

Legnagyobb sikere a csak harmadik résztől jelen levő - az Irma Vep-et alakító - Musidorának volt. Én is nagy várakozással voltam vele kapcsolatban a plakátokon látható izgalmas, szeme körüli koromfekete sminkje, és stilizált vámpír-kosztümje miatt is, de bevallom, bennem semmilyen hatást nem keltett.

 A sorozatot a francia Gaumont gyártotta. Azért tartom fontosnak megemlíteni, mert egyrészt ez a cég ma is Franciaország egyik legnagyobb filmgyártója, másrészt imádom a logójukat, mely - az alapító - León Gaumont választása szerint egy margarétát jelképez, ami édesanyja kedvenc virága volt. Az idők során többször újratervezték a logót, de a margaréta mindvégig megmaradt.

 

 

Franciaország, 14 perc, néma, ff

Rendező: George Méliés

Producer: George Méliés

Az ikonikussá vált emberi fejként megjelenő Holddal már sokszor találkoztam. Mint megtudtam - utólag ez magától értetődő persze - ezeknek a régi filmeknek nem csak egy verziójuk van. Régen létrehoztak adott számú kópiát, amit a mozik megvásároltak vagy kölcsönöztek. Ezekből fennmaradt néhány példány. (Sok olyan film létezik, melyről tudunk, de egyetlen kópiát sem sikerült fellelni eddig. Valószínűleg ezek örökre elvesztek.) Nyilván nem ezeket a kópiákat tudjuk mi megtekinteni, hanem egy - ezek valamelyikéről készült - digitális másolatot. Több ilyen is létezhet egy régi filmről. Vannak nagyon gyenge minőségűek, ha csak egyszerűen bedigitalizálják a száz éves alkotást, akkor egy ugráló képkockákból álló szemcsés, szinte nézhetetlen minőségű filmet kapunk. Az egyre fejlettebb digitális eszközöknek köszönhetően azonban nagy számban elkezdték restaurálni ezeket a régi filmeket, és fantasztikus eredményeket produkálnak. Az Utazás a Holdba c. filmet két verzióban is láttam. Először egy nagyon gyenge verziót sikerült fellelnem, majd második nekifutásra egy meglepően izgalmas változatot találtam.

Ekkor derült ki számomra, hogy már 1902-ben próbálkoztak színes változat kiadásával is. Azaz - mint a gyerekek a színezőt - fogtak egy ecsetet, és egy speciális festékkel kifestették egyenként a képkockákat. Nem sokkal szebben, mint a gyerekek, hiszen kicsi volt a filmkocka, és gondolom egy idő után már unalmas is lehetett (ez a 14 perces film 13375 képkockából áll), sokszor kifut a festék a megfelelő helyről, kimondottan összecsapott munkának tűnik néhol, mégis valami különlegesen varázslatos hangulatot kelt ez a színesre pingált világ. Sokáig eltűntnek hitték ezt a színes változatot. Tudtak róla, de csak 1993-ban került elő a katalán (!) filmtárban egy borzasztóan rossz minőségű példány. 1999-ben elkezdték egyenként digitalizálni a képkockákat, és 2011-ben A Cannes-i filmfesztivál nyitó estéjén bemutatták ezt a gyönyörűen felújított változatot.

• 
• 
• 

Maga a film - véleményem szerint - csak azért jelentős, mert sok tekintetben úttörő volt a maga idejében. Olyan vizuális effekteket alkalmaztak benne, amiket a rendező Méliés - aki egyébként bűvész is volt, tehát értett az illúzió keltéshez - talált ki. Az ő arca jelenik meg egyébként a Holdban.

A történetről magáról túl sokat nem is érdemes beszélni - egy tudós csoport űrhajóval feljut a Holdra, ott sárkányfejű, embertestű szörnyek élnek, melyek egy esernyőcsapásra felrobbannak. Néhány incidens után a csoport hazamenekül a Földre. 

Ettől a filmtől nem várható el az a fajta élmény, amit egy mai filmtől várunk el. A színészek ripacskodva, harsány mozdulatokkal próbálnak eljátszani egy-egy jelenetet. A némafilmes színjátszás még számukra is új volt. A mozdulatok és gesztusok eltúlzásával próbáltak a vásznon túlról (a némaságból) átkiabálni hozzánk. Inkább zavaró mint szórakoztató. Kizárólag teljesen mozdulatlan totál plánban készült minden jelenet. A mozdulatlanság oka feltehetően az, hogy a nehéz gép finom remegésmentes mozgatása még nem volt megoldott, a totál pedig megfelelőnek tűnt arra, hogy egy jelenetben az összes szereplőt mozgatás nélkül megmutassák egyszerre. Ne felejtsük el, hogy bár mai szemmel ez rettenetesen unalmas, akkor a mozgókép még önmagában is izgalmas volt. Úgy gondolom, hogy ha a közeljövőben elterjednek a virtuális valóságot bemutató szemüvegek, azok fognak bennünk hasonlóan döbbenetes hatást kiváltani, mint abban az időben a mozgókép.

totál plán: olyan beállítás, amely egy meghatározott jelenet összes szereplőit vagy egy teljes díszletkomplexumot foglal keretbe.

Miután filmjeinek újszerűsége elmúlt, Meliés nem tudott megújulni. 1912-ben felhagyott a filmkészítéssel, majd visszatért eredeti foglalkozásához (showman, bűvész), moziját színházzá alakította. Az 1920-as években végül teljesen csődbe ment, színházát is el kellett adnia. Szinte mindenki elfeledkezett róla, ám az évtized végén valamelyik kormányzati tisztviselőnek újra az eszébe jutott, és megkapta a Francia Köztársaság Becsületrendjét és vele egy apartmant, melyben hátralevő életét töltötte. Bónuszként érdemes megnézni Martin Scorsese - Hugo c. filmjét, mely az idős Meliés-ről szól.