USA (Parklane), 106 perc, ff., angol

Rendező: Robert Aldrich

Producer: Robert Aldrich

Egy kabátja alatt teljesen meztelen nő menekül sírva az országúton... (a mezítláb menekülés még egyszer visszaköszön majd a filmben, nyilván a láb-fétist kedvelők nagy örömére)

Mindent legyőző elszántsággal állítja meg az első arra jövő autót, bízva abban, hogy az majd segít megmenekülnie. A sors éppen Mike Hammer (Ralph Mieker) - aki történetesen egy magánnyomozó - autóját vetette arra, ő lesz a hőse ennek az izgalmas noir-nak. Mint kiderül, a menekülő hölgyet egy elmegyógyintézetben tartották fogva gonosz emberek, valamilyen rejtélyes okból. Bízik a férfiban, és arra kéri, hogy ha sikerül megmenekülnie, akkor mielőbb felejtse el őt, ám, ha nem élné túl, akkor emlékezzen rá. Ennek a kérésnek természetesen még komoly (és konkrét) jelentősége lesz majd a film során.

A nő szerintem nagyon hasonlít Ingrid Bergman-ra, de valójában Cloris Leachman. Róla egyrészt érdemes megjegyezni, hogy ez volt első mozifilmes szerepe. Ezelőtt inkább tévésorozatokban szerepelt a negyvenes évek végétől kezdve. A másik érdekesség vele kapcsolatban, hogy jelenleg is forgat és szinkronizál (97 évesen!). Elképesztő!

Nos, a menekülés nem sikerül, és ezzel kezdetét veszi a főhősünk megpróbáltatásainak sora. De előbb a hölgyet megkínozzák. Íme a meztelenség ábrázolásának legkreatívabb módja. A himbálózó láb tulajdonosáról tudjuk, hogy egyetlen kabátban menekült, a kabát viszont ott látható alatta a földön....

És ezzel tulajdonképpen tanúi vagyunk a noir-felől elindulva az exploitation filmek felé megtett első, "tapogatózó" amerikai lépéseknek. Az igazi exploitation filmek majd a 60-as évek végén kezdenek el szállingózni, és a hetvenes években élik fénykorukat, és a nyolcvanas évek második felétől, a videokamerák széles körű elterjedésével vesztik el jelentőségüket, amikor a szexuális tartalmat ábrázoló filmek készítése már nem csak a komolyabb filmkészítők privilégiuma volt, hanem bárkié, aki hozzájutott egy (ekkoriban még egyáltalán nem olcsó) videokamerához. Ez kaput is nyitott az exploitation halálának, és az olcsó, igénytelen pornográf anyagok tömegtermelésének. (Itt jegyzem meg, hogy az exploitation önmagában természetesen nem jelent magas minőséget, mint ahogy a pornográf filmeknek sem kellene feltétlenül gagyinak lenniük, még ha általában sajnos mégiscsak azok)

Tulajdonképpen B filmes anyagról van szó, kevesebb, mint három hét alatt zajlott ennek a filmnek a forgatása, de a rendező Robert Aldrich teljesen szabad kezet kapott a stúdiótól, pontosabban a rendező belevetette a szerződésbe, hogy minden döntésben övé az utolsó szó. Így ez a különleges hangulatú noir elsősorban nyilván az ő érdemeit dicséri...

Ha elgondolkozom, hogy a film címében szereplő halálos csók vajon melyik hölgyszereplővel kapcsolatos, akkor nem nagyon találom a választ... leginkább azért, mert szinte mindegyik női szereplő azonnal ráveti magát hősünkre. (tipikus noir-os elem) Alig találni a filmben olyan női szereplőt, aki ilyen vagy olyan okból, de ne kötne ki hősünk karjai között.

Sok-sok izgalmas képi megoldás látható a filmben. Az egyik például, hogy a "gonoszok" legtöbbször csak csípőtől lefelé látszanak. Érdekes pszichológiai megoldás ez. Amit nem látunk, oda az agy a lehető legerősebb formában képes behelyettesíteni. Ha például egy kellemes hangú fiatal hölgy hangját halljuk, akkor agyunk festői szépségűnek képzelheti. Ha nem konkrét fenyegetést kapunk, akkor agyunk azzal helyettesíti amitől a legjobban félünk...A csípőtől lefelé mutatott bűnözők is nyilván még ijesztőbbek, mint ha valami félelmetes arcú gengsztereket látnánk. Holott a rendező jól válogatott, mert a Volt Egyszer egy Vadnyugatból ismerős (a bevezetőben elhalálozó) kancsal bandatagként ismert Jack Elam nem egy bizalomgerjesztő pofa... azon ritka pillanatokban, amikor a gengszterek arca is látszik, vele is találkozhatunk, mintegy kellemes meglepetésként...

Szegény, ezzel az arcberendezéssel nem hiszem, hogy sok romantikus szerepet kapott...

Bezzeg a főszereplő magánnyomozó a noir-os , magányos férfihős minden ismertetőjelét magán viseli. Kemény, férfias, sármos...

Egy darabig csak újabb kérdéseket kapunk, aztán a film utolsó perceiben persze jönnek válaszok is, bár azt nem mondanám, hogy egy konzekvens egész jön ki a dologból. Nem is volt túl nagy siker ez a film a moziba kerülésekor. Kivételesen itt most el tudtam vonatkoztatni attól, hogy bizony voltak benne nagyon erőltetett logikai bukfencek. A hangulat szerintem remek és újszerű... kellemesen élvezhető...

Franciaország (OGC, Play Art, Cyme), 102 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Pierre Melville

Producer: Jean-Pierre Melville

Talán ilyenek lettek volna az amerikai noir-ok, ha a negyvenes években nem lett volna még olyan erős a hollywoodi cenzúra, hogy megakadályozza egy-egy meztelen női test megmutatását. Megjegyzem, ezt a filmet Amerikában csak a nyolcvanas években mutatták be először, holott az a meztelenség, ami itt látható, mai szemmel szinte észre sem vehető.

Az amerikai noir-ok ihlették tehát ezt a kaszinó-rablásra kihegyezett francia krimit, többen viszont ezt a filmet tartják a francia új-hullám ihletőjének, vagy egyenesen annak előfutárának.

A 38 éves francia rendezőnek ez a negyedik egész estés mozija volt. Kísérletezett háborús filmmel, melodrámával, végül többé-kevésbé a bűnügyi filmekben találta legnagyobb örömét. A hatvanas évek első felében leginkább Belmondoval, az évtized második felében pedig főleg Alain Delonnal forgatott jó kis filmeket. 

Bob, a játékos (Robert Duchesne) egy úriember-szerű volt bűnöző (bankrabló), jelenleg megrögzött szerencsejátékos. Mintegy húsz éve hátat fordított minden törvénytelenségnek, életének jelentős részét a Montmartre-on (Párizs bohém negyede) éli, különböző bárokban és kártyatermekben, de az utóbbi időben mintha elpártolt volna tőle a szerencse.

Bob minden körülmények között úriemberként viselkedik. A fenti képen látható lányt például kimenti egy gyenge jellemű strici karmaiból, és még fel is ajánlja, hogy legénylakásán aludjon, ha nincs hova mennie, ám meg sem fordul Bob fejében, hogy a helyzettel visszaéljen. Bob pártfogoltja, Paolo... szinte istenként tekint példaképére (Bob-ra). Na ő már nem olyan erős jellem, természetesen azonnal egy ágyban kötnek ki a könnyűvérű lánnyal. (Isabelle Corey, a forgatáskor még alig 16 éves).

De mindezek csak mellékes kanyarok a fősodor mentén. A lényeg, hogy 20 évnyi bűntelen élet ide vagy oda, Bob most élete nagy dobására készül. Egy Deauville-i kaszinót tervez kirabolni. Deauville Normandiában található, és szokás Párizs riviérájának is hívni, mivel ez a tengerparti nyaralóhely van legközelebb a francia fővároshoz. (2-3 óra autóval). Ennek a kaszinóját tervezi most Bob kirabolni, és ehhez egy olyan társaságot ránt össze, akik között a komplex "munka" minden részfeladatára található egy-egy alkalmas ember. Már csak egy "szponzor-ra van szükség, aki finanszírozza a bűntényhez szükséges előzetes költségeket cserébe a hatalmas zsákmány egy bizonyos hányadáért...

Ismerős a történet, ugye? Egy darabig én is azt hittem, hogy az Ocean's Eleven francia eredetijét nézem, de aztán egy ponton, úgy a film kétharmada tájékán egész más irányba ment el a film, mint ahogy azt az Ocean's Eleven alapján vártam. Mindenesetre az biztos, hogy részben ez a film ihlette az említett 1960-as (és persze annak  2001 remake-jének) a történetét. 

Kicsit vegyesek az érzelmeim ezzel a filmmel kapcsolatban. Nagyon kellemes, látványos a kamerakezelés, érdekes a történet, jó a hangulat. Azonban néha, mintha megbicsaklana a film ritmusa. Helyenként megáll, rááll a rendező egy hangulati elemre, például a kaszinós játékokra, és azt mutatja perceken keresztül, én pedig azt vettem észre, hogy kicsit eluntam magam, elkalandozott a gondolatom...

Mindenesetre, ha ilyen lesz a francia új-hullám, akkor hadd jöjjön, érzem, hogy tetszeni fog!

Dánia (Palladium), 126 perc, ff., dán

Rendező: Carl Theodor Dreyer

Producer: Carl Theodor Dreyer, Erik Nielsen, Tage Nielsen

Nem könnyen emészthető ez a film. Türelem és kitartás kell hozzá, vagy mondjuk inkább úgy, hogy megszállott filmrajongónak kell lenni ahhoz, hogy valaki így a 21. században végignézzen egy ilyen nagyon lassú, és nagyon nem látványos filmet. (Ez utóbbi megállapításom talán félreérthető lehet, hiszen maguk a képek nagyon szépen megkomponáltak, de inkább festményszerűen statikusak, ami a mai vibráló klipekhez szokott szemnek elképesztően lassúnak és unalmasnak hathat.)

De aki a film 126 percéből két órának bizalmat ad, az az utolsó 6 percben bőven megkapja a kárpótlást. És ezt úgy kell leírnom, hogy sajnos megint elkövettem azt a hibát, hogy előzetesen utánaolvastam a filmnek, és gyakorlatilag lelőttem magamnak azt, amiről ebben a posztban szigorúan nem fogom lerántani a leplet (azaz a befejezést).

Kaj Munk református pap és drámaíró műve alapján készült ez a film. Munk 1925-ben írta ezt a drámát, és 1932-ben mutatták be Koppenhágában. Dreyer már ekkor elkezdte tervezgetni, hogy hogyan csinálna ebből filmet, de elég sokáig nem volt erre lehetősége. Közben 1943-ban a svéd Gustaf Molander elkészítette a maga filmes feldolgozását. (Ha hinni lehet az IMDB-s értékeléseknek, akkor az sem sikerült túl rosszul.) Végül 1955-ben Carl Theodor Dreyer számára is elérkezett az idő, hogy elkészíthesse a maga verzióját.

Egy özvegyember három fiával él egy háztartásban. Egyik fia már házas, van egy lánygyermekük, és újabb gyermeket várnak. A másik fiú szerelmes, de a leánykéréssel akadályba ütközik, mert a lány családjával apróbb vallási ellentétben vannak. (A lány apja valami szektát alapított, pontos részletekbe nem megy bele a film).

A harmadik fiú Johannes - aki a film plakátján is van, és aki külsőleg nagyon emlékeztet Jézusra - nos, ő megbolondult. Azt hiszi. hogy ő Jézus. Zavarosan beszél, időnként feltehetően epilepsziás rohamoktól rosszul lesz...

A család háziasszonya, az özvegyember menye, valóban terhes volt a film forgatásakor. De ez még nem minden. A forgatás alatt megszült. Beleegyezett, hogy a szülőszobában fölvegyék a vajúdás hangjait, és ezt a felvételt fölhasználták a filmben a vajúdás szomszéd szobából átszűrődő hangjaként. 

A baba farfekvéses, hiába az orvosi segítség, az anya és kis gyermeke is meghal a komplikáció következtében.

Mindezt a bolond gyerek - aki Jézusnak képzeli magát - megjósolta az unokának, de egyúttal meg is nyugtatja, hogy, ha a többiek engedik neki (!) akkor ő föltámasztja az anyját.

Az őrült Johannes beszéde magán viseli az elborult elméjű önjelölt megváltók szokásos jellemzőit. Lassan, pátosszal beszél, néha értelmetlenül, összefüggések nélkül... Ám a kislány minden feltétel nélkül bízik benne. 

A kislány még akkor sem esik kétségbe, amikor a ravatalon el kell köszönnie halott édesanyjától. 

Dreyerrel a Jeanne D'Arc (1928) és a Vámpír (1932) kapcsán találkoztunk. Régi motoros volt tehát, és azt kell mondanom, hogy stílusán nagyon meglátszik az "old school" történetmesélés: leginkább totálok láthatóak, és azok is hosszú snitteken. Jelenet közben vágás alig látható. A kamera öreges nyugalommal időzik a cselekményen, esetenként elmozdul, követi szobán belül az események folyását, de vágás csak akkor van, amikor helyszínt váltunk. Ez egyrészt megköveteli, hogy figyelmünket kordában tartsuk, másrészt olyan érzetet kelt, mintha valóban egy színházi előadást látnánk. 

Azt javaslom, hogy tényleg csak az kezdjen bele Dreyer utolsó előtti filmjébe, aki nem retten el a lassan , színpadias stílusban csordogáló filmtől, de aki megteszi, az a végén furcsa, de kellemes, melegséggel eltöltő élményben fog részesülni... ezt szinte garantálhatom...

És nem szabad utánaolvasni, kommenteket is csak saját felelősségre, mert a kommentekre nálam soha nincsen spoiler-tilalom!

USA (Hecht-Lancester Productions), 86 perc, ff., angol

Rendező: Delbert Mann

Producer: Harold Hecht és Burt Lancester

Lehet, hogy csak gonosz pletyka, de a mende-mondák szerint ezt a filmet a két producer Harold Hecht és Burt Lancester arra a célra szánta, hogy a róluk elnevezett produkciós cég adózás előtti nyereségét csökkentsék vele. Magyarul, egyáltalán nem volt cél, hogy különösebben jó filmet csináljanak. Sőt, amikor fölmerült, hogy a főszerepet esetleg Marlon Brando-nak adná a rendező, a két főnök hallani sem akart róla, mert akkor esetleg túl sok néző váltott volna jegyet a filmre. Őszintén szólva számomra nem világos, hogy miért éri meg veszteséges filmet gyártani, lehet, hogy ezek valóban csak rosszindulatú pletykák.

Ami viszont biztosan igaz: bármilyen mostoha csillagzat alatt született is a film, nyolc Oscar jelölést kapott, és ezekből négyet el is nyert, köztük a legfontosabbat, a legjobb filmnek járó szobrot is! Hab volt a tortán a Velencei filmfesztivál Arany Pálma díja!

Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag teljesen sztár-mentes volt a szereplőgárda, a női főszereplő például baloldali szervezkedés ürügyén feketelistán volt, évek óta nem volt filmes ajánlata, csak férje tudta kizsarolni, hogy legalább ebbe a filmbe kerülhessen be. Ehhez persze Gene Kelly-nek kellett hívni ezt a férjet. Alacsony volt a költségvetés, nem volt benne hatalmas dráma, igazából egy 1953-as tévéfilm újrafeldolgozásáról beszélünk. Nem volt szélesvásznú, holott egyre több ilyen filmet készítettek már ekkor, de még csak színes sem volt. 

A legjobb filmnek járó szobor mellett a legjobb forgatókönyvért és rendezésért is díjat kapott a film. A negyedik szobrot pedig a férfi főszereplő Ernest Borgnine (jobbra) kapta. (balra Jack Lemmon)

Ernest Borgnine-t a listán néggyel ezelőtti filmnél (Rossz nap Black Rockban) örök mellékszereplőnek tituláltam. Tény, hogy eddigi filmjeiben leginkább keménykedő "gonosz"-ként volt látható kevéssé jelentős szerepekben.

Gyerekkoromban sok filmben láttam, - akkor már - őszes hajával, pocakos mackó alkatával, és Süsü a Sárkány fogsorára hasonlító fogaival olyan kedves nagypapis karaktereket játszott, amik jellemzően szimpatikus szerepek voltak. Ezt az arcát (leszámítva az ősz hajat) ebben a filmben tudta először igazán megmutatni. 

Az első nagyfilmjét készítő rendező (Delbert Mann) keresgélte a legalkalmasabb jelöltet a film férfi főszerepére... egy barátja, a szintén rendező Robert Aldrich javasolta neki Ernest Borgnine-t.

Élete végéig (szép kort, 95 évet élte meg) maga Borgnine is sokszor emlegette, hogy Robert Aldrich-nek köszönheti a karrierjét.

Egy olasz-amerikai család életébe kapunk egy kis betekintést, leginkább persze a főszereplő Marty (Borgnine) sorsát ismerjük meg. 36 éves, hentes és édesanyjával él. Reménytelennek látja, hogy valaha is egy megfelelő nőt találjon magának. A rokonai piszkálják is, hogy mikor nősül már meg... Ő persze nősülne, ha tudna, de ezzel a nem túl vonzó kinézettel kinek kellene?

Egy párhuzamos szálon megismerkedünk az édesanya húgának családjával is, pontosabban a hölgy fiával, annak feleségével és gyermekükkel. Nem túl harmonikus az együttélés, természetesen a feleség és anyósa között van állandó feszültség...

Marty azért eljárkál barátaival hétvégenként szórakozóhelyekre, és míg barátai számára mindig akad egy-egy hódítás, Marty számára csodával érne fel, ha valaki az első alkalom után újra kíváncsi rá. Végül rátalál egy csodára, ő Clara (Betsy Blair - civilben Gene Kelly felesége 1940-től)

Clara majdnem szép. Tanárnő, és nem olasz származású... annyira nem is fiatal...

Anya: Az effajta nőket egy lépés választja el az utcalányoktól!

Marty: Miket beszélsz? Rendes lány!

Anya: Nem olasz családból való! 

Marty: Nem tetszik? Hát alig láttad öt percet!

Mint látható, az anya, aki tökéletes harmóniában élt fiával kettesben, ráadásul állandóan piszkálta őt, hogy házasodjon meg - most, hogy elérhető közelségbe került egy potenciális meny rémképe - azonnal elkezdi az aknamunkát a hölgy ellen...

Kedves film, szükség van az ilyen trükköktől, látványosságtól mentes, megnyugtató, emberközeli filmekre, ezzel együtt mégis nagyon meglepett, hogy ezzel 1955-ben Oscart lehetett nyerni...

Nagy-Britannia (Ealing Studios), 91 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alexander Mackendrick

Producer: Michael Balcon, Seth Holt

Egy nagyon könnyed, ám kissé gyilkos humorú ez az Ealing Studios által gyártott nagyon is angolos vígjáték.

Egy naiv idős hölgy lakásának egyik szobája kiadó. Egy ötfős rablóbanda tervezi kivenni a szobát, mivel annak elhelyezkedése tökéletes a következő bűntényük végrehajtásához.

Először a bájos öreg hölgy, Mrs Wilberforce (Katie Johnson) bemutatkozását látjuk. Éppen a kerületi rendőr-kapitányságon próbálja bejelenteni, hogy a szomszédban leszállt egy űrhajó, és kéri az eset kivizsgálását. Imádni való, nekem ő a filmben az abszolút kedvencem. 

Lakásásnak néhány alapja süllyed, ezért a falak ferdék (mintha egy expresszionista filmben lennénk), a falon lógó képeket ezért nem is lehet "kiegyenesíteni."

A bűnbanda szellemi vezetője Marcus professzor (Alec Guinness) - ő bérli a szobát az idős hölgytől - azzal az ürüggyel hozza fel a lakásba bűntársait, hogy zenekari próbát tartanak.

Természetesen a zene, amit Mrs Wilberforce rajongva hallgat. csak lemezjátszóról szól.

A film első fele a nagy rablás előkészületéről és annak végrehajtásáról szól. A férfiak ördögi tervükbe szegény ártatlan házinénit is beleszövik, ő is a terv részévé válik, természetesen úgy, hogy semmit sem sejt az egészről.

A film közepén megtörténik a sikeres rablás, és végül az idős hölgy megtudja, hogy mi történt. Naiv becsületességével rá akarja venni a rabló urakat, hogy zsákmányukat adják le a rendőrségen. A bűnözők viszont inkább úgy döntenek, hogy megölik a hölgyet. Sorsot húznak...

Természetesen egy pillanatig sem vehető komolyan a film. A komolytalanságot erősíti Alec Guinness furcsa parókája, amit idétlen műfogsora tovább tetéz. Ez utóbbira végképp nem értem, hogy miért volt szükség, hiszen a fanyar angol humorban pont azt szeretem, hogy rezzenéstelen, komoly arccal adják elő. Ez a buta műfogsor viszont komolytalanná tette Guinness minden megszólalását.Mint ahogy ezen a plakáton is látszik, Alec Guinness volt az igazi húzónév a csapatban, az ő neve mellett a többieké (például a még viszonylag ismeretlen Peter Sellersé) szinte eltörpül. 

A belső tereket természetesen stúdióban vették fel, a külső helyszínek egy részét azonban valódi terepen. A legjellegzetesebb ilyen külső helyszín az Észak-Londoni Copenhagen-tunnel volt, ahol egy egész hosszú jelenet került felvételre - aki látta a filmet, az biztosan emlékszik erre a jellegzetes helyszínre...

2004-ben készült egy remake Tom Hanks főszereplésével...valaki látta?

Magyarország (Mafilm), 92 perc, ff., magyar

Rendező: Fábri Zoltán

Az eredeti (amerikai) 1001-es listán három magyar film szerepel (Csillagosok, Katonák; Még Kér a Nép és a Sátántangó). A magyar kiadás szerkesztőjének (Bori Erzsébetnek) köszönhetően a magyar kiadásba bekerült további hat cím. Ez - a Hyppolit, a lakály után - a második ilyen kakukktojás.

Nem mintha kicsit is úgy érezném, hogy kilógna a sorból. Persze nem tudom külső szemlélőként nézni, nem tudom a gyönyörűen szomorú nótát úgy hallgatni, mintha nem az anyanyelvemen szólna bús szövege.

Gyerekkoromban Törőcsik Mari érdes hangja és talán a Szegény Dzsoni és Árnikában nyújtott Százarcú Boszorka szerepe miatt sokáig ellenszenves volt, felnőtt koromban azonban nagyon megkedveltem, minden sallangtól mentes, természetes játéka nem véletlenül emelte a Halhatatlanok Társulatába. 

20 éves korában ezzel a filmmel lett országosan híres. Látva ezt az ártatlanul szép arcot, nem csodálom, ha egy ország kezdett el rajongani érte. Na persze a szépség egy dolog, de ez a finom, természetes, nagyon visszafogott játék felejthetetlenné teszi a Törőcsik által játszott Pataki Mari figuráját.

Törőcsik Mari játékmódját kiemeli partnere, a fiatalon (27 évesen) öngyilkossá lett Soós Imre sokkal színpadiasabb, a harmincas évekbeli magyar filmekből ismerős gesztusokat felmutató stílusa.

Többen zseniális, meg nem értett tehetségnek tartják/tartották, nekem Törőcsik mellett túlzottan modorosnak tűnik.

Pszichiáter feleségével közösen elkövetett öngyilkosságuk körülményei nem teljesen világosak. Több helyen szó esik egy esetleges harmadik személy jelenlétéről is, melynek tisztázására valószínűleg már soha nem fog sor kerülni.

Bár a film zenéjét Ránki György szerezte, aki több más film mellett ebben is remek dolgokat alkotott, számomra ebből a filmből a legemlékezetesebb mégis egy magyar nóta, mely többször is felhangzik a film folyamán: a Jaj, de széles, jaj, de hosszú ez az út...

A rendező, Fábri Zoltán mesélte egy interjúban, hogy már minden megvolt a filmhez, a forgatókönyv, a díszlettervek, a filmzene nagy része is, egyedül ez a szinte kesergő motívum hiányzott. Egyszer valaki elénekelte neki ezt a nótát, és rögtön tudta, hogy ez az, amit keresett. A filmben Soós Imre hangján szólal meg. Bár színjátszó stílusa az én ízlésemtől viszonylag távol áll, ahogy ezt a dalt elénekli, annál szebben talán nem lehet ezt előadni... Így a filmből kiragadva talán zavaró lehet, hogy a nóta alatt hallható a lagziból kiszűrődő egészen más zene is.

A neten több változatban  is megtalálható ez a dal, de emellett a többi teljesen érzelemmentesnek hat egytől egyig. Itt van hát az eredeti:

Falusi Rómeó és Júlia történetnek is szokás címkézni a Körhintát. Pataki Mari (Törőcsik) Bíró Mátéba (Soós Imre) szerelmes, a szülei - leginkább édesapja - azonban a tehetős Farkas Sándornak (Szirtes Ádám) szánják:

"Főd a fődhöz házasodik"

Az ellentmondást nem tűrő apa (Barsi Béla) áll szemben a szerelmének megálljt parancsolni nem tudó, épphogy csak lázadni merő lánnyal, és annak udvarlójával. Az édesanya (Kiss Manyi) láthatóan félelemből és hagyománytiszteletből inkább semelyik oldalon nem foglal állást. Férjurától fél, lányát meg félti.

Egy leheletnyi zavaró - talán akkoriban elkerülhetetlen - mellékszál a téeszből való kilépők és maradók ellentéte, ami belegondolva, hogy a Rákosi rendszer legsötétebb éveiben járunk, még elcsodálkozásra is készteti az embert, hogy ilyen halványan és szinte demagógiától mentesen van jelen.

Kétszer jelenik meg igazán hangsúlyosan a körhinta a filmben. Egyszer valóságosan, amikor egy mulatságon egy vidámparkos körhintán ülnek az önfeledten nevető fiatalok. Szinte mi is ott ülünk velük, részesei vagyunk a szédítő pörgésnek. Abból a perspektívából és szinte ugyanúgy látjuk a kívülállókat, ahogy a körhintán szédítő sebességgel pörögve látni szoktuk. Közben az annyira jellegzetes wurlizer-es walzer szól.

Másodszor már átvitt értelemben ülünk a körhintán. Amikor egy lagzin az egymástól eltiltott szerelmesek áthágják a rájuk erőltetett szabályokat, és egymással táncolnak, mintha soha nem akarnák abbahagyni, egyre gyorsuló tempóval... Ekkor is, mintha újra azon a körhintán ülnének, önfeledten...

Az 1956-os Cannes-i fesztiválon a vetítés után állítólag feltörték a magyar standot, hogy szétkapkodják az ott tárolt sajtófotókat. Meglepetésre nem kapott semmilyen díjat ez a film, ami kisebb közfelháborodást is keltett.

Fábri Zoltán olyan további remekművekkel ajándékozott meg minket, mint a Húsz Óra, Isten hozta, Őrnagy Úr, Az ötödik pecsét és A Pál utcai fiúk.