Spanyolország (UNINCI, Gustavo Alatriste, Films 59), 90 perc, ff., spanyol

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Gustavo Alatriste, Ricardo Muños Suay, Pedro Portabella

Buñuel még 1929-ben kezdte filmes munkásságát a Salvador Dalíval közös Az andalúziai kutyával, melyben egy emlékezetes jelenetben egy zsilettpengével felhasítják egy nő szemgolyóját (természetesen trükkfelvételről van szó). Izgalmasan szürreális élmény volt ama első filmje, és a második - immár önálló - rendezése is.

Harmadik filmje gyökeresen más volt, Spanyolország egyik szegény vidékéről forgatott dokumentumfilmet. Mint általában a dokumentumfilmek, ez a film is azt mutatta, amit a rendező mutatni akart, és ez esetben talán jogosan feltételezhető, hogy Buñuel a valóságnál jóval drámaibb helyzetet festett Las Hurdessel (egy Spanyolország belsejében elhelyezkedő vidék) kapcsolatban. Nem állt tőle távol a valóság erőteljes meghamisítása. Az m1 munkatársai valószínűleg a nyomába sem érhetnek.

Már-már hazaárulóként tekintettek rá, amiért Spanyolországról ilyen negatív (és hamis) képet festett filmjében. Nem csoda hát, hogy otthon elfogy körülötte a levegő, nem jut önálló filmkészítési lehetőséghez. 

Mexikóba emigrál, és ott vág bele újra a filmezésbe. Egyik legfontosabb filmje ebből a korszakából a Los Olvidados mely hangulatilag nem áll messze a Las Hurdestől, bár ez már nem dokumentumfilm. Ismét a szegénység legalsó rétegeit veszi górcső alá, ráadásul gyerekeket, és még véletlenül sem próbálja romantikus színben feltüntetni őket, mint akik a gonosz gazdag kizsákmányolókkal szemben az erkölcsöt képviselnék. Erről szó sincs. Ugyanez a nézőpont jelen filmben is világosan észrevehető.

Fiatal spanyol filmesek egy csoportja meggyőzi Buñuelt, hogy készítsen végre megint Spanyolországban filmet. Tévedés azt hinni, hogy ezzel megkezdődik Buñuel második spanyol korszaka, hiszen ahogy később kitérek majd rá, az újabb otthoni próbálkozás ismét csalódást okozott számára, a listánkon is szereplő következő filmjét leforgatni majd újra visszatér Mexikóba, mielőtt végleg Európába (Franciaországba) helyezné át alkotói székhelyét.

A címszereplő Viridiana (Silvia Pinal) a kolostorba vonuló apáca, fogadalomtételének napja előtt utoljára meglátogatja nagybátyját, egyetlen élő rokonát, aki addig elhanyagolta. Most viszont, hogy a férfi meglátja a felcseperedett lányt, hirtelen erős vonzalmat kezd érezni a nő iránt, mivel elmondása szerint hasonlít halott feleségének fiatalkori képére.

A Don Jaime nevű nagybácsit alakító Fernando Rey egyébként Buñuel hű társa, számtalan film kapcsán fognak még együtt dolgozni. 

Akkor éreztem először, hogy nem akármilyen film lesz ez, - és bevallom igencsak leesett az álam, amikor megláttam ezeket a jeleneteket - például amikor a kamera hosszan időzött, ahogy Viridiana lehúzza a harisnyáját. Eddig moziban nemigen mutattak olyasmit, hogy egy apáca növendéknek ilyen erős szexuális kisugárzása legyen...

De mai szemmel ez persze semmi. Amikor viszont a volt feleségének emlékeiben élő nagybácsi úgy elevenítette fel a múlt emlékeit, hogy az elhunyt nő ruháit próbálta magára... nos az még mai szemmel is szokatlan...

A férfi ráveszi a nőt, hogy öltözzön be volt felesége menyasszonyi ruhájába, hogy még egyszer átélhesse a régi emlékeket. A férfi végül elkábítja a lányt, és öntudatlan állapotában megerőszakolja... így - szüzességét elveszítve - már nem mehet vissza a zárdába.. a férfi tervei szerint a nő kénytelen lesz vele leélni életét...

de az is lehet, hogy az egész nem igaz..??? 

Nem mesélem el az egész történetet, csak annyit, hogy amikor már volt egy elképzelésem, hogy milyen irányba megy a film (kicsit a Hammer-filmek hangulatára kezdett hajazni a túlfűtött szexuális tartalom miatt) hirtelen jött egy váltás, és átment valami teljesen másba...

A film nagy részét Madridban forgatták. Jórészt spanyol szereplőkkel. Egyedül a Viridiana-t megszemélyesítő Silvia Pinal volt mexikói.

Cannes-ban mutatták be először a filmet, és ott nagydíjjal jutalmazták. Otthon már nem volt ilyen sikeres... és akkor finoman fejeztem ki magam. Hiszen sikerről azért nem beszélhetünk, mert be sem engedték mutatni. A cenzúra betiltotta a filmet, sőt, megpróbálták elérni, hogy külföldön se nagyon tudják forgalmazni.

Előzetesen engedélyeztette ugyan Buñuel a filmet, egy helyen kértek csak változtatást a cenzorok előzetesen: a film utolsó jelenetének eredeti változatában Viridiana bekopog unokaöccse hálószobája ajtaján, ahova a férfi beinvitálja. Könnyen értelmezhető szexuális utalásként ez nem tetszett a cenzoroknak. Buñuel igen ravasz megoldást talált. Az unokaöcs és a cseléd kártyáznak ekkor érkezik Viridiana, a férfi leülteti az asztalhoz, a Viridiana elfogadja az invitálást, és a férfi kijelenti, hogy ezentúl hármasban lesznek majd. Nincs kimondva, de a néző pontosan tudja, hogy ez a hármas nem csak a kártyaasztalra értendő, hiszen az előzményekből tudjuk, hogy a férfinak mindkét nő kifejezetten tetszik.

Érdekesség, hogy Franco tábornok állítólag kétszer is megnézte a filmet, és személyesen neki semmi problémája nem volt vele. A betiltás oka: egyház- és társadalomelleneség. Ha megnézzük az alábbi képet, ahol tizenhárom hajléktalan koldus ül az asztalnál, ugyanabban a felállásban, mint ahogy azt Jézus és a tizenkét apostol teszi Da Vinci híres festményén, akkor talán nem is csodálkozunk annyira, hogy a katolikus egyház nem repdesett az örömtől amikor ezt a filmet megnézték... ez a tizenhárom koldus ugyanis egy féktelen tombolással szétzúzza a berendezést abban a házban, ahová a jólelkű Viridiana beengedi őket...

Nagyon izgalmas film, legalább tíz évvel megelőzi a korát. Remek színészi alakítások láthatók benne. Kis érdekesség, hogy a korabeli Filmvilág című filmművészeti magazinban milyen harsány megvetéssel írnak a film cenzúrázásáról. Mintha ez valami nyugat-európai sajátosság lenne, hogy az állam nem engedélyez bizonyos filmeket. Mindez 1962-ben, amikor egészen nyilvánvaló, hogy csak az kerülhetett moziba, amire a megfelelő magyar hivatal rábólintott. 

Számomra egyébként nagy meglepetéssel szolgált, amikor először megtudtam hogy milyen széles körű cenzúra folyik némely nyugat-európai országban a mai napig is. Az Egyesült Királyságban például most is csak akkor jelenhet meg egy film moziban vagy DVD-n, ha a megfelelő cenzúrahivatal megadja rá az engedélyt. Németországban pedig konkrétan létezik egy feketelista (indexnek hívják) olyan filmekkel melyek tiltottak Németországban. A dologban különösen bizarr, hogy az index nem nyilvános, annak nyilvánosságra hozása tilos, abból az okból, nehogy úgy csináljanak ingyen reklámot bizonyos filmeknek, hogy sokan esetleg az indexet tallózva kezdjenek esti programhoz filmcímeket keresgélni.

Franciaország (Carrosse, Sédif), ff., francia

Rendező: François Truffaut

Producer: Marcel Berbert

Truffaut a francia új hullám egyik jeles képviselőjeként harmadik nagyfilmjét készítette immár, és láthatóan cseppet sem veszített kezdeti lelkesedéséből.

Néhány új hullámos filmet látva leszögezhető, hogy semmiképpen nem nevezhető önálló stílusnak ez az "áramlat" - legfeljebb szemléletmódnak.  Az elnevezés inkább arra a fiatal rendezői csoportra vonatkozott, akik ezzel az "új hullámmal" most előtérbe kerültek. Megfigyelhető ugyanakkor néhány olyan jellemző, ami ezeknek a filmeknek a nagy részéről elmondható. Ilyen például, hogy ezek általában szerzői filmek, azaz nem egy stúdió megrendelésére, elsődlegesen profitszerzés céljából készülnek (lásd Hollywood), hanem a szerző (rendező) olyan műalkotást akar létrehozni, amire csak ő képes, és ami valamilyen okból fontos neki. Másik ilyen jellemző, hogy sok esetben olyan szűkös a költségvetés, hogy lépten-nyomon kompromisszumra kényszerülnek az alkotók.

A francia közönség körében e film bemutatása idejére ('62 januárja) az új hullám iránti lelkesedés már igencsak lelohadt. Maga a film is legfeljebb közepes sikert ért el otthon. Nyugat-Európa többi országában viszont jellemzően hatalmas rajongás fogadta.

A fenti kép viszonylag jó kiindulási alap, ha a film fő motívumát szeretném vázolni: adott két jó barát: Jules franciás neve ellenére német, míg barátja Jim (fontos, hogy nem franciásan "zsim", hanem d-vel, "dzsim"-ként ejtendő) párizsi francia. Van egy közös szerelmük, Cathrine (Jeanne Moreau). A nő mindkettőjükbe szerelmes valamennyire, és néha még másokba is... A férfiak ezt többnyire elfogadják neki. 

Második filmjéhez hasonlóan ezúttal sem saját történetet dolgozott fel Truffaut. Henri-Pierre Roché azonos című önéletrajzi ihletésű regénye volt a kiindulási alap. Rochéról érdemes megjegyezni, hogy bár újságíró volt, műgyűjtő és műkereskedő, nagy társasági életet élt, jóban volt a párizsi Montparnasse bohém negyedének valamennyi művészével, de életében mindössze két regénye volt csak, és ezek közül az első volt a Jules és Jim, melyet 1952-ben, 73(!) éves korában írt. Szinte semmi visszhangja nem volt a regénynek. Ha nem készül róla film, valószínűleg mára mindenki megfeledkezik róla.

Truffaut egy használt könyveket árusító pulton talált rá a regényre 1955-ben. Részben magára is ismerhetett a szerelmi háromszöget ábrázoló történetben, hiszen maga is - gyermeket váró felesége mellett - megszámlálhatatlan futó és hosszantartó szerelmi kapcsolatot tartott fent. Felkereste az akkor 78 éves Rochét, összebarátkoztak, és megcsinálta a filmet. Truffaut nagy bánatára a regény írója pont nem érte meg a film bemutatóját. 

Truffaut eképpen ír a film forgatásáról:

"Most fordul elő velem harmadszor, hogy abban a hiszemben vágok bele egy filmbe, hogy csupa derű lesz, és csak menet közben veszem észre, hogy egyvalami mentheti csak meg, a mélabú"

Truffaut 1957-ben ismerte meg Jeanne Moreau-t, és ezt a filmet kifejezetten vele képzelte el. Nyilván bele is szeretett, mint minden színésznőbe, akivel dolgozott. A forgatás végén, amikor elfogyott az összes rendelkezésre álló pénz, állítólag Moreau segítette ki a rendezőt, hogy be tudja fejezni a filmet. 

Moreau örült, hogy az "Az Éjszaka" című Antonioni film után olyan szerepet játszhatott, ahol az ott látható, egydimenziós, mélabús karakteren túl több színét is megmutathatta.

Számomra Moreau különösebben nem tartozik a vonzó nők közé, de kellett lennie valami különleges kisugárzásának, mert beszámolók szerint a forgatáson nem csak Truffaut, de szinte minden férfi beleszeretett. (Ebben tehát rendkívül hasonlított Cathrinre, az általa megformált karakterre). Ez hol remek hangulatot, hol súlyos feszültséget okozott a stáb tagjai között.

A fenti képen a baloldali, bajszos karakter Jim. Az őt alakító Henri Serre egy kabaréban lépett fel mielőtt megkapta volna ezt a szerepet, semmilyen komolyabb színházi vagy filmes múltja nem volt előtte. Gyakorlatilag azért kapta esett rá Truffaut választása, mert rendkívül hasonlított a regény írójának fiatalkori megjelenésére. 

Jim a két barát közül a nőcsábász, a művelt, könnyed eleganciával rendelkező francia.

Számomra az izgalmasabb mégis Jules volt (karosszékben a fenti képen), akit az osztrák Oskar Werner alakított. Truffaut olyan színészt akart, akinek az akcentusán hallatszik, hogy nem született francia. Werner ekkoriban egy osztrák színház igazgatója volt. Nála tökéletesebben nem tudom ki alakíthatta volna ezt a szelíd, nagylelkű, naiv figurát, aki a szerelem olyan önzetlen formáját éli meg, amelyben azt is elfogadja, hogy szerelme mástól akar gyereket. 

Ahogy említettem korábban, a képlet nem olyan egyszerű, mint egy sima szerelmi háromszög. Mindenhol találhatóak leágazások ilyen olyan irányokba. Néha már-már követhetetlenné válik, hogy ki kit is szeret igazán.

Érdekes stílust ad a filmnek a Truffaut által elmondott narráció. (véleményem szerint a szinkronizált változat is jó, ha Truffaut-ról le tudunk mondani) Mint egy mesélő mondja el Jim és Jules történetét, mely 1912-ben kezdődik. A két férfit először az első világháború sodorja el egymástól. Természetesen a különböző nemzetiségű férfiak egymás országának seregei ellen harcolnak, és legnagyobb félelmük az, hogy egy napon egymást kell megölniük. 

A barátok történetét nagyjából a harmincas évekig követjük. A náci könyvégetés az utolsó momentum, ami segít minket a korszak beazonosításában. (Ezzel egyébként utal is Truffaut egyik következő filmtervére, a 451° Fahrenheit-re, melynek majd a könyvek elpusztítása áll a középpontjában.)

Meglepő, újító, és kimondottan látványos képi megoldásokat alkalmaz Truffaut ebben a filmben. Például amikor a kép egy bizonyos részére akarja felhívni a figyelmet, akkor a képkocka többi részét egyszerűen feketével kitakarja.

Vagy mondjuk, amikor meg akarja "állítani a pillanatot", akkor másodpercekre kimerevíti a képet.

És sok remek mozgó felvétellel kápráztatja el az esztétikai érzékünket. Az ilyen szép felvételek végtelenül el tudják varázsolni az erre nyitott nézőt.

Ahogy említettem, közel 20 évet ölel fel a történet, a szereplőkön mégsem látszik az öregedésnek semmi nyoma. Pont ugyanúgy néznek ki 1912-ben, mint a náci könyvégetés idejében. Nem igyekezett Truffaut öregíteni szereplőit. Az idő múlása máshogyan jelenik meg a filmben.

Talán elsőre fel sem tűnik a felületes nézőnek: a tízes években járó történet alatt a film kicsit a némafilmekre emlékeztet. A szereplők mozgása kicsit esetlen helyenként, és mintha a megszokottnál gyorsabb is lenne. Pont olyan, mint amilyennek a némafilmekben megszokhattuk. Ez aztán a hangosfilm korszakában játszódó részeknél már teljesen elmúlik. Sőt, a szereplők korosodásával, mintha kicsit le is lassulnának...

Truffaut-t nem lehet azzal vádolni, hogy hasonló filmeket csinálna. Legalábbis, ha megnézzük a Négyszáz Csapást, a Löj a Zongoristára és ezt a filmet, akkor három teljesen különböző karakterű filmet látunk. Truffaut-ról mintha valahol azt olvastam volna, hogy szerinte minden rendezőnek az első három filmje az igazi, a továbbiak csak ezek utánzatai. Hát meglátjuk... lehet, hogy van benne valami, hiszen vele az 1001-es listán legközelebb majd csak 1973 táján találkozunk...

Olaszország (Nepi, Sofitedip, Silver Films), 122 perc, ff., olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Emanuele Cassuto

Antonioni elidegenedésről szóló trilógiájának második darabja ez a film (az első a Kaland volt). És az elidegenedés itt kettős értelemben is értelmezhető. Egyrészt a film központi szereplőiként ábrázolt házaspár tagjai között, másrészt úgy általában a hatvanas évek jómódú polgárságának egymástól való elidegenedéseként. Érzékletesen ábrázolja ezen gazdagok unalmát és sivár érzelemvilágát.

Volt aki úgy írt erről az alkotásról, mint egy "unalmas film az unalmas gazdagokról"... Antonioni itt valóban nagy teljesítményre kapcsolta a lassúságot (már, ha ennek van így értelme). 

Érdekes, hogy nálunk az 1963-as bemutatója ennek a filmnek azonnal a Filmmúzeumban volt, ami papíron jogosnak tűnik, hiszen akkor már több, mint két éve volt a film olaszországi bemutatója.

Először azt akartam írni, hogy a szerelem elmúlásának pillanata van a film középpontjában, ám hamar rájöttem, hogy nem pontos ez a megfogalmazás, hiszen a szerelem legtöbb esetben nyilván nem egy pillanat alatt múlik el, viszont egy emlékezetes és ledorongoló pillanat lehet, amikor erre az elmúlásra az egyik (vagy akár mindkét) fél hirtelen rájön. 

Giovanni Pontano egy kiégett író (Marcello Mastroianni), felesége Lidia (Jeanne Moreau) pedig egy gazdag nő, aki eddig anyagilag támogatta az éppen befutó, de máris kiégettnek tűnő művész férjét.

A házaspárral egy haldokló közös barátjuk kórházi ágyánál találkozunk az első jelenetben. Itt a film elején és majd az utolsó jelenetben látjuk hosszabb ideig együtt a házaspárt, a film többi részében szinte alig lesznek majd együtt. Még azokban a pillanatokban is, amikor egy helyen tartózkodnak (például a film második felét kitöltő grandiózus estélyen) tulajdonképpen nincsenek együtt, csak egy-egy pillanatra sodorja őket egymás mellé a sors.

De térjünk vissza az első jelenethez... Lidia nem bírja nézni barátjuk haldoklását, inkább magára hagyja férjét, és lent várja őt a kórház bejáratánál. Ennek következtében tanúi lehetünk a férj első (filmbéli) megkísértésének: egy láthatóan elmebeteg nő ráveti magát a férfira, ő pedig nem tiltakozik, s végül csak a betegszobába betérő nővérek közbelépése miatt nem lesz közötük szexuális aktus... nem a férfin múlott...

Hogy még tetézze is a dolgot a férfi, ahogy beülnek az autóba, és elindulnak hazafelé, azonnal beszámol kalandjáról feleségének, aki meglepő módon nem látszik összetörtnek. Ha valamit, akkor inkább talán undort érez férje iránt.

Innét nyomon követjük a pár elkövetkező - hozzávetőlegesen - 24 óráját, felváltva hol a nőt, hol a férfit követve.

A film első felében a nő magányosan rója Milano külső - lepusztult - kerületeit. Úgy tűnik, mintha régi emlékek helyeit felkeresve próbálna belekapaszkodni valamibe, mintha azokat előásva reményei szerint talán az elmúlt érzelmeket is újra megtalálhatná...

A középrésznél kicsit látjuk a házaspárt otthon, illetve egy bár erotikus előadását nézve. Bár fizikailag együtt vannak, gondolataik láthatóan nem találkoznak.

Végül a már említett pazar kerti partin láthatjuk, hogy a kórházi megcsalás nem pillanatnyi eltévelyedés volt. A gazdag villában rendezett eseményen a házaspár tagjai továbbra is külön utakon járnak. Giovanni megint nem hagy ki egy lehetőséget sem, minden egyedülálló nőnek udvarol. Nem hagyja ki azt az alkalmat sem, amikor a vendéglátó lányával (Monica Vitti) kerülhet közelebbi kapcsolatba.

Bár ez a többször említett pazar kerti parti hivatott t9bbek között ábrázolni az uralkodó osztály züllését és leépülését... töredelmesen bevallom, hogy olyan remek hangulat áradt belőle, hogy irigykedve néztem, bárcsak én is ott lehetnék közöttük...

A film utolsó jelenetében, a parti utáni reggelen, amikor a vendégek nagy része már hazament, a villa kertjében újra kettesben van férj és feleség... Ekkor döbbennek végérvényesen rá, hogy itt valami feltehetően visszavonhatatlanul elmúlt... A férj utolsó kétségbeesett kísérletének végkifejletét már a nézőre bízza a rendező, szinte lebegve eltávolodik a kamera, diszkréten elfordul, a tájat pásztázva...Már 1958-ban megírta Antonioni a film alapját képező novellát (Baldoria - Mulatság címmel), mely saját élményén alapult, melyet egy különleges hangulatú estélyen élt át. 

Eleinte egy csúnya nő állt a történet középpontjában, ezt a szerepet Massinának szánta. Akkoriban sokat beszélgetett erről Fellinivel és Massinával is. Aztán valahogy félretették a dolgot, és legközelebb a A Kaland elkészülte után került elő a téma. Ekkor azonban már a nőközpontú film helyett egy házaspár közel egyenrangú  fontosságú tagjai lettek a főszereplők. 

Mastroianni egyébként először dolgozott itt együtt Antonionival, és érdekes módon 1995-ig a közös munka nem is folytatódott.

Talán nem csak Mastroianni szereplése mondatja velem, hogy ez a film sokszor emlékeztetett az Az Édes Életre. A felső tízezer tagjai között kialakult, tartalmukat vesztett kapcsolatok ábrázolása Fellini mellet Antonionit is komolyan foglalkoztatta. A háború utáni tizenöt év fellendülése úgy látszik, hasonló negatív következményekkel járt, mint mondjuk amit a mi rendszerváltásunk nyomán létrejövő változások okoztak.

USA (Jurow-Shepherd), 115 perc, Technicolor, angol

Rendező: Blake Edwards

Producer: Martin Jurow és Richard Shepherd

Amikor 1998-ban -.későbbi feleségemmel - először New Yorkban jártunk, a sok "kötelező" közül az egyik az volt, hogy a Tiffany's-nál reggelizzünk. El is mentünk, és csalódottan kellett tudomásul vennünk, hogy minden további nélkül nézegethetjük a drága ékszereket, de reggelizni nemigen fogunk tudni a boltban. 

És most, hogy életemben először láttam ezt a filmet, végre értem, hogy mi a magyarázat: A gyönyörű Audrey Hepburn a film elején egy taxiból kiszállva egyszerűen a "Tiffany's" kirakatait nézegetve fogyasztja el reggelijét. Tehát az at itt nem azt jelenti, hogy konkrétan a boltban reggelizett, hanem csak azt, hogy a boltnál. 

Gondolom, sok csalódott turistát kellett erről már felvilágosítaniuk az eladóknak, aminek következtében 2017 óta már a Tiffany's épületében, - a negyedik emeleten ugyan, de - lehet reggelizni. (Megjegyzem, hogy a poszt írása idején az egész üzlet éppen felújítás alatt áll, így a kávézó is átmenetileg zárva tart, újranyitás 2021-ben várható)

De azért szeretném megmutatni, hogy nem volt teljesen alaptalan a félreértés, hiszen a film promo fotói között szerepel jó néhány, amin Hepburn látszólag a boltban reggelizik. Na ez az, ami a valóságban nincsen. És a filmben sincs!

Egyébként nem mondható kifejezetten ritkának, hogy egy filmet olyan fotóanyaggal promózzanak, ami abban nem is igen szerepel. De alapvetően B-filmeknél, exploitation filmeknél tapasztaltam inkább ezt a jelenséget.

A Tiffany's-nál történő reggelizés így néz ki igazából a film elején:

Truman Capote 1958-as regénye alapján készült a film, és azt is lehet tudni, hogy amikor megvették tőle a megfilmesítés jogát, akkor ő kifejezetten Marilyn Monroe-t szerette volna látni a főszerepben. Monroe színészmesterség tanára azonban lebeszélte őt erről a szerepről, mondván nem tenne jót karrierjének, ha egy "kurvát" alakítana... 

Audrey Hepburnnek szerencsére nem derogált ez a szerep. És gyorsan hozzá is kell tennem, hogy természetesen a filmben kicsit alakítani kellett a történeten. Az ugyanis elképzelhetetlen lett volna, - még a hatvanas évek elején is - Hollywoodban, hogy a pozitív főhős egy prostituált legyen. Maradjunk hát annyiban, hogy a Hepburn által alakított Holly Golighty mai szóval élve eszkortozik. Azaz olyan férfiakkal tölti az idejét, akikkel amúgy nem tenné ezt, ha nem lenne annyi pénzük. És ebből nem is csinál túl nagy titkot. New Yorkban elegánsabb helyeken a mai napig is külön személyzet nyomkodja a szappant a mellékhelységben, akiknek illik egy kis jattot odacsúsztatni ezért a szolgáltatásért. Hollyt úgy honorálják a gáláns urak a kellemes társaságért, hogy amikor a mellékhelységbe megy, - és nyilván úrhölgyként nincs nála pénz, - akkor 50 dollárost adnak neki, hogy azzal jattoljon a mosdónál. Ő persze nyilván nem azzal jattol... Gazdag körökben ilyen elegánsan megy az eszkortozás után járó fizetés ...

A film nem egészen az, mint aminek első látásra mutatja magát. Nem egy teljesen üres romantikus komédia. Annál azért kicsit több van benne. De tény, hogy Audrey Hepburn sugárzó egyénisége uralja a vásznat a film szinte minden pillanatában. 

Mellette Paul, Holly szomszédja, a szintén kitartott író (George Peppard) nem nyújtott számomra többet, mint egy korrekt másodhegedűst. Brando-hoz és James Deanhez hasonlóan Peppard is a method acting híve volt. Ez a film volt számára az igazi kiugrás, amivel szélesebb körben is ismertté vált, ám hosszútávon nem tudta megtartani ezt a népszerűséget.

Audrey Hepburn-ről tudni lehet, hogy bármilyen jó is a My Fair Lady-ben, abban a filmben nem ő énekel, mivel a hangja nem volt elég képzett ahhoz, hogy elénekelje azokat a számokat. Ez viszont messze nem jelenti azt, hogy ne lett volna szép, nagyon kellemes énekhangja. Viszonylag szűk volt az a hangterjedelem, amit szépen ki tudott énekelni, de ebben a korlátozott intervallumban bizony nagyon kellemes hallgatni. 

Henry Mancini kifejezetten Hepburn számára írta ezt a dalt, figyelembe véve az ő képességeit. Inspirálva szépségétől. Nemcsak Hepburn hangja szép, de ez a szomorkás dal is andalítóan gyönyörű...

Az első tesztvetítések után a forgalmazó Paramount egyik fejese ki akarta vetetni ezt a dalt a filmből, de Hepburn tiltakozása sikeres volt, és benne maradt. Ennek köszönhető, hogy legjobb eredeti filmzenével Oscar szobrot vitt haza a film.

Volt viszont egy dolog a filmben, amivel egyébként is ki lehet idegelni engem: Ma már nagyon nem divat, sőt dühödt tiltakozások kezdődnének, ha ilyen történne: Mickey Rooney egy idegesítő japán figurát alakított. Nekem ezzel az a legnagyobb bajom, hogy ez a figura nem japánnak néz ki, hanem értelmi fogyatékosnak. Ugyanolyan bosszantó, mint Yen Tábornok Keserű Teájában a kínainak sminkelt tábornok volt...

Majdnem elfelejtettem Hepburn mellett a film másik legfontosabb szereplőjét: Manhattan-t. Holly említi, hogy imádja New Yorkot, de láthatóan ezalatt elsősorban New York város Manhattan nevű központi részét érti, mely valóban rendkívüli. Amikor arra járok, mindig úgy érzem, mintha éppen a világ közepén lennék. Van aki utálja, én inkább Holly pártján állok ebben a kérdésben... megértem azokat, akik rajongani tudnak érte.

Mindenféléről írtam ezzel a filmmel kapcsolatban. Talán arról a legkevesebbet, hogy miről is szól... Ide is jól illik szerintem a mondás, hogy az út a fontos, nem a cél... Szinte borítékolható, hogy mi lesz a két kitartott (Holly és Paul) közös sorsa a film végére, ennél sokkal érdekesebb hogy miken mennek keresztül amíg odaérnek. Milyen meglepő pillanat például, amikor a lerészegedni vágyó Holly egy sztriptíz-klubba viszi el Pault, és bizony Holly nem tudja levenni a szemét az erotikusan táncoló fellépőről. Az eredeti regényben állítólag ennél sokkal erősebb biszexuális tartalom is olvasható, ám itt - tekintettel a Hollywoodi cenzúrára - ez is több, mint amire az ember előzetesen számított volna...

Egy másik emlékezetes történetszál is megmaradt bennem. Amikor hirtelen megjelenik egy Hollyhoz képest kicsit idős úr, azzal a szándékkal, hogy Holly-t, mint elkóborolt feleségét hazaviszi gyerekei mellé.. na az a szál, messze túlmutatott a romantikus komédiák szokványos kliséin... talán ez a jelenet árnyalta legjobban Holly karakterét.

Próbálom elképzelni, hogy milyen lett volna, ha ezt a filmet nem a bájos Audrey Hepburn játssza, hanem mondjuk a regény írója által kiszemelt Marilyn Monroe... de valahogy teljesen elképzelhetetlennek tűnik. Ez a film annyira Hepburn, hogy még gondolatkísérletnek is rossz másban gondolkozni... Kérdem én... lehetne valaki ennél bájosabb?

Franciaország (Rome Paris Films), 90 perc, ff., francia

Rendező: Jacques Demy

Producer: Carlo Ponti és Georges de Beauregard

Jacques Demy a francia új hullám nemzedékével érkezett, és mutatott is velük sok közös vonást, mégsem nevezném őt tipikusan új hullámos rendezőnek.

Filmjei különböző műfajokból merítkeznek, mint mondjuk az opera, a mese de még a japán mangák is megihlették Demyt. A hollywoodi musicalek nyomán Demy a fejébe vette például, hogy létrehozza az európai musicalek műfaját. Ez a célja nem különösebben valósult meg, de ettől még a leghíresebb filmje (a listán szintén szereplő Cherbourgi Esernyők) olyan musical, melyben gyakorlatilag minden mondat énekelve hangzik el. Műfaj-teremtőnek mégsem nevezném. 

Demy munkássága attól is különleges és izgalmas, hogy egy saját Demy-univerzumot hoz létre, melyben az egyes karakterek későbbi filmekben is előkerülnek. Demy ezen első filmjének Lola nevű karaktere például visszaköszön majd 1969-es Divatszalon (Model Shop) című filmjében, ugyancsak Anouk Aimee alakításában.

Ő Lola. Táncos lány egy elsősorban férfiak számára fenntartott éjszakai szórakozóhelyen.

Sok idő kellett ahhoz, hogy megkedveljem, talán a film utolsó tíz percénél jött el ez a pillanat. Addig csak egy volt a sok tupírozott hajú, túlfestett arcú táncoslány között. Van egy fia is, Yvon, akit egyedül nevel. Szerelmes a gyermeke apjába, akit a gyerek születése óta nem látott. Igazából Cécile-nek hívják, de senki nem hívja így, mindenki Lolának szólítja.

Aztán ott van Roland (Marc Michel) aki gyerekkora óta szerelmes Lolába. Most összefutnak, és a férfiban újra előjönnek a fiatalkori érzések. (Külön felhívom a figyelmet a benzinkúton látható SHELL logóra!) 

A történetbe újabb szálként keveredik egy másik, tizennégy éves Cécile és annak édesanyja. Velük egy könyvesboltban ismerkedik meg Roland, egy angol szótárt ajánl fel a tinilánynak, akinek az édesanyja kapva kap a lehetőségen, és meghívja magukhoz vacsorára a férfit. Alakulóban tehát a szerelmi sokszög.

És innét senki ne haragudjon magára, aki elveszti a fonalat: A kis Cécile ugyanis egy Frankie nevű amerikai tengerészgyalogosba szeret bele, aki viszont a nagy Cécile ágyában köt ki, akiről viszont már korábban is elmondtam, hogy még mindig fiának Michel nevű apjába szerelmes...

És van egy kakukktojás, aki háromszor jelenik meg a film során. Egyszer az első jelenetben, gyönyörű hófehér 1955-ös Cadillac Eldorádójával, fehér öltönyében hasít végig Nantes óceánparti főútján, hogy megálljon valahol a kikötőben, és körbenézzen. Egyszer meglátjuk a film közepetáján, majd a végén... persze az említett katartikus befejezés során a Cadillac-es férfi szerepe is tisztázódik.

Valahogy nagyon nehézkesen indult számomra ez a film. Nehezen sikerült felvennem a fonalat, de végül sikerült! Nagyon is! A lassú, kissé rideg indulás után egy nagyon intenzív, szinte katartikus utolsó tíz percet hozott a befejezés. Ahogy az életben is, van, aki megtalálja a boldogságát, de a legtöbben csalódva lépnek tovább... 

Nem véletlenül választotta Nantes-t a rendező (a fenti és az alábbi képen fehér pólóban). Itt született ugyanis 1931-ben. Talán mindig is úgy tervezte, hogy első nagyjátékfilmjét majd szülővárosában forgatja, mint ahogy ez meg is történt 1960 nyarán.

Aki meg szeretné látogatni a filmben gyakran látható passzázst, annak Nantes-ban a Passage Pommeraye-t kell keresnie. Így néz ki manapság, színesben.

USA (Paramount), 141 perc, Technicolor, angol

Rendező: Marlon Brando

Producer: Frank P. Rosenberg

Marlon Brando egyetlen rendezése ez a film. Eredetileg Stanley Kubrick volt leszerződve erre a feladatra, de két héttel a forgatás kezdete előtt kiszállt a buliból. Valószínűleg nem jutottak közös nevezőre Brando-val, meg hát talált magának egy másik produkciót, ahol szintén nem csinálhatta azt amit akart, de mindezt nagyobb költségvetéssel: ez volt a Spartacus. Brando próbált új rendezőt találni a projektnek, állítólag még Elia Kazannal is próbálkozott, akivel korábbi közös sikereiknek köszönhetően jó volt a kapcsolata. Neki sem kellett. Mivel senki nem vállalta, végül úgy döntött, hogy maga csinálja meg.

A forgatókönyvírók is sűrűn cserélődtek, mire elkészült a végleges változat. Egy ponton Sam Peckinpah is nekifutott az átdolgozásnak, de az ő bicskája is beletörött - ha nem is a forgatókönyvbe, de valószínűleg Brando-ba. 

A filmet egyébként Brando saját gyártó cége a Pennebaker Productions gyártotta. A stúdió neve Brando tisztelgése édesanyja felé, hiszen az ő leánykori neve volt Pennebaker.

Végül egy közel öt órás film kerekedett ki a dologból, de az alkotói folyamat végére Brando megcsömörlött a rendezői munkától, a végső vágást nélküle fejezte be a filmet a későbbiekben forgalmazó Paramount. Azok jócskán megnyirbálták az anyagot, nagyjából kidobták annak a felét. Így is közel két és fél óra maradt belőle. Én még olyat nem hallottam, hogy egy rendezőnek jól esett volna, ha ilyen drasztikusan megvágják a filmjét. Brando is húzta a száját. A történet nyilván alapjaiban megmaradt, a szereplők személyiségének, motivációinak a kibontása tűnt el szinte nyomtalanul. Ezt még megfejelte a Paramount azzal, hogy egy évvel a forgatás befejezése után leforgattak egy új zárójelenetet, kidobva az eredeti, tragikus lezárást, egy langyos, középutas megoldásra...

Több esetben előfordul, hogy nagyon béna magyar címet kap egy film. A legbosszantóbb viszont az - mint jelen esetben is - , hogy láthatóan dilettáns kapta feladatul a film címének magyarítását... aki fogta az eredetit, és szó szerint lefordította: One-eyed Jacks - A félszemű Jack.

Így viszont a néző hiába várja, hogy mikor kerül elő egy félszemű szereplő, mert ilyet még véletlenül sem látunk. Nekem is meg kellett kérdeznem egy amerikai ismerősömet, hogy mit jelent a One eyed jack kifejezés, és honnét származik?

Nos one eyed jack az, aki más arcát mutatja, mint amilyen valójában. Magyarban talán a "képmutató" szó áll a legközelebb ehhez, bár érzésem szerint nem pontos az egyezés. Na és vajon, honnan származik?

A francia kártya pakliban van két jumbo, melyeknek csak az egyik szeme látszik. Ők úgy tartják az arcukat, hogy csak az egyik oldalról látjuk őket. Nem tudhatjuk, hogy milyen a teljes arcuk valójában. Mivel angolban a jumbókat Jack-nak hívják, ezért ezt a két figurát a kártyások gyakran nevezték one-eyed jack-nek, azaz egyszemű jumbónak.

Amikor megláttam, hogy egy újabb technicolor amerikai western közelít a listán, azonnal elfogott a szorongás. A lista legkínzóbb filmjei emlékeim szerint a színes westernek közül kerültek ki. Sosem állom meg elrettentésül megemlíteni a Johnny Guitar-t mely örök, és mély nyomot hagyott bennem.

Ráadásul a bennem Brando-ról élő kép valahogy nem nagyon passzolt ehhez a cowboy ruhás szerephez. Minden okom megvolt tehát, hogy kicsit félve vágjak bele ebbe a filmbe... Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy kellemes meglepetés volt. 

Legalábbis mindenképpen előrelépés az idealizált amerikai westernekhez képest, melyekben gyakran volt egy John Wayne karakterű kőkemény, de végletekig igazságos hős, és vele szemben állt egy vagy több velejéig romlott gonosz.

Ebben a filmben a főszereplő Rio Kid-ről (Brando) még véletlenül sem lehet mondani, hogy hibátlan jellem. A lányokat például rendszeresen úgy viszi ágyba, hogy ékszert ad nekik, amit az aktus után visszakér. 

Cserébe a vele szemben álló egykori barátról Dad Longworthról (Karl Malden) sem lehet azt mondani, hogy vegytiszta gonosztevő. Ketten (egy harmadik társukkal) együtt kezdték a bankrabló szakmát. Egy szerencsétlenül elsült balhé után ketten maradtak életben, és Dad cserben hagyja a fiatal barátot, melynek következtében életfogytig tartó börtönre ítélik a rablások miatt.

Öt év hűsölés után azonban sikerül megszöknie. Csapatot szervez maga körű, mellyel további bankrablásokat tervez, ám valódi célja felkutatni az áruló barátot, hogy bosszút állhasson rajta. Igen ám, de kiderül közben, hogy a volt bűntárs megtért, és jelenleg egy városka köztiszteletben álló serifje. Van egy felesége, és egy vonzó mostohalánya. Nyílt leszámolásra így első körben nincs lehetőség, de addig is édes bosszú megalázni a fogadott lányt olyan módon, ahogy azt fentebb is említettem... 

Ennek köszönhetően a két volt barát immár nyíltan is esküdt ellenséggé válik, és nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb valamelyikük végezni fog a másikkal...

Végre szakít ez a film a sztenderd western felállással, talán megkockáztatható, hogy korai előképe az olasz spagetti westerneknek, melyek határozottan ilyen irányba mozdultak az amerikai klisék felől.

Az alábbi képen például látható valami, ami nagyon kevés westernben fordul elő...

Úgy van! A legtöbb western az amerikai sivatagban játszódik, és szinte soha nem az óceán partján. 

Komor, sötét film ez, legalábbis nem illik abba a képbe, amit Hollywood ekkoriban produkált. Nem is volt egyértelmű siker, bár bukásnak sem igen lehet nevezni. Jelentőségét inkább abban látom, hogy új utat talált a kissé unalomba fulladni látszó western számára...