Nagy-Britannia (BBC), 48 perc, ff., angol

Rendező: Peter Watkins

Producer: Peter Watkins

Bár ez a film Oscar díjat nyert a dokumentumfilmek kategóriájában, enyhén szólva is feszegeti a dokumentumfilm műfaji határait azzal, hogy egy olyan eseményt örökít meg a megszokott dokumentarista eszközökkel, ami valójában nem történt meg: egy Anglia elleni orosz atomtámadást.

A film szándékosan lavírozik is a valóság és a fikció határán. Minden magyarázat nélkül váltogatja a nézőpontját arról, hogy az események már bekövetkeztek és aközött, hogy az éppen ábrázolt események vagy helyzetek elkerülhetetlenek lennének egy atomcsapás esetén.

A kvázi-dokumentumfilm hatása nyilván emiatt lehetett olyan erős, a nézőben azt az érzetet keltette, hogy amit lát az a valóság, még akkor is, ha a néző tudata felfogta, hogy nem ez a helyzet.

A film elején az előzményeket látjuk. Kína lerohanja dél-Vietnámot, az USA taktikai atomfegyverek bevetését tervezi, a Szovjetunió és az NDK Nyugat-Berlin elfoglalásával fenyegetőzik. A politikai helyzet feszült, az atomháború küszöbén vagyunk, folyik a lakosság felkészítése az elkerülhetetlen atomcsapás fogadására. A gyerekeket, nőket rokkantakat kitelepítik a veszélyeztetett helyekről, őket kötelezően be kell fogadniuk azoknak, akik biztonságban el tudják szállásolni őket. Folyik a feszített tempójú felkészülés, az óvóhelyek építése és ellenőrzése, a lakosság oktatása a csapás elszenvedése utáni teendőkkel kapcsolatban. Tesztelik a szirénákat, stb...

Nézve ezeket a képsorokat, nem szabad elfelejtenünk, hogy ekkoriban, 20 évvel a második világháború után a hidegháború kellős közepén egyáltalán nem érezhette biztosnak senki, hogy ami a filmen látható, az soha nem következhet be. Ma talán nem túl nagy meggondolatlanság azt mondani, hogy úgy néz ki, az atomhatalmaknak egyelőre van annyi önkontrolljuk, hogy nem lavírozzák bele egymást egy újabb világégésbe... de akkoriban ezt senki nem vette biztosra

A film közepe felé aztán egyszer csak megtörténik a rettenet, amiben bíztunk, hogy soha nem fog megtörténni. A kamera néhány kilométerre az atomtöltet becsapódásától felveszi a detonáció pillanatát és az azt követő poklot. Szerencsére nekünk itt Európában nincs közvetlen tapasztalatunk egy atombomba robbanásáról, de úgy gondolom, hogy a film a lehető leghitelesebben igyekszik bemutatni, hogy mi látható. Először egy hatalmas fényvillanás, amit néhány másodperc múlva követ a robbanás okozta hőhullám vihara.

Ekkoriban már volt elég tapasztalat kísérleti atomrobbantásokból, és volt két valódi robbantás Japánban, úgyhogy nagyjából lehetett tudni, hogy mit kell ábrázolnia a filmnek, ha pontos akar lenni.

Nyilván ez a középrész a legdrámaibb része a 48 perces filmnek. Itt jön el az a pont, aminek eljövetelétől mindenki fél, de szinte biztosak vagyunk benne, hogy a valóságban ez nem fog megtörténni, mert egyszerűen nem szabad megtörténnie. Megjegyzem, sokan így voltunk a COVID-dal is. Az rendben van, hogy Wuhanban járvány van, de ide az sosem fog begyűrűzni... hányszor riogattak már minket világjárvánnyal (SARS, MERS, H1N1...stb... és még soha nem lett semmi egyikből sem... hát végül mégis megtörtént... Remélem az atomháborúval kapcsolatban nem tévedünk ekkorát.

A film záró harmada a következményeket mutatja be. A csapást elszenvedett társadalom lassú szétesését, ahol a megszokott szabályok érvénytelenné válása miatt megszűnnek a megszokott konvenciók és végül már csak statáriummal, kivégzésekkel lehet fenntartani a rendet. Nos, ez már kifejezetten disztópikus fordulat, hiszen azzal kapcsolatban van azért tapasztalatunk, hogy Japánban nem esett szét a társadalom, sőt!

A BBC gyártotta ezt a pszeudo-dokumentumfilmet, mégis az a furcsaság állt elő, hogy a köztelevízióban betiltották. Papíron azért, mert túlságosan realisztikusan ábrázolta az emberek szenvedését. Valójában azonban feltehetőleg féltek a film okozta pániktól. Mozikban egyébként lehetett vetíteni a filmet.

Érdekes kérdés egyébként, hogy mekkora létjogosultsága van egy ilyen alkotásnak. Nem titkolt célja ugyebár, hogy az emberek figyelmét felhívja egy atomháború következményeire. Arra, hogy egy ilyen háború gyakorlatilag megnyerhetetlen, hiszen csak vesztesei lehetnek. 

USA (MGM, Sostar, Carlo Ponti Productions), 197 perc, Metrocolor, angol

Rendező: David Lean

Producer: Carlo Ponti, Arvid Griffen

Emlékszem, hogy a 80-as évek második felében - még jóval a rendszerváltás előtt -, VHS kazettákon lehetett külföldről behozni olyan filmeket, amiket itthon máshogy nem lehetett megnézni. Kicsit halkabban beszélték meg szüleim maguk között, - amikor a Doktor Zsivágót sikerült megszerezni - hogy ez bizony be van tiltva a "ruszkiknál". Ettől mindjárt felettébb izgalmas lett számomra a film. Nem tudom, mit vártam, hogy egy betiltott film milyen váratlan elemeket fog tartalmazni, de a tiltott gyümölcs mindig édesebbnek tűnik... legalábbis előre. Körülbelül 30 perc után csalódottan vettem ki a kazettát a lejátszóból, leginkább azért, mert nem értettem semmit az egészből. A csempészárú nyilván nem volt szinkronizálva, vagy feliratozva, de még az akkoriban olyannyira megszokottnak, - és már akkor is roppant idegesítőnek számító - hangalámondás sem volt hozzá. Utólag visszatekintve kiskamaszként feltehetően akkor sem lettem volna elég érett a film megfelelő feldolgozására, ha tökéletesen értem a szöveget.

Egyébként a Szovjetunióban nem csak önmagában a film volt betiltva, hanem a film alapjául szolgáló regény írójának Borisz Paszternáknak - az összes regénye tiltólistára került. Először 1994-ben mutatták be Oroszországban ezt a filmet. És, hogy miért volt betiltva...? Hát őszintén szólva nem értem. Nem különösebben kommunista-ellenes. A cári csapatok kegyetlenségét ugyanolyan realistán ábrázolja, ahogy a sztálini terrort. És itt jegyzem meg, hogy a regény írásakor már túl voltunk a sztálinizmuson, sőt 1956 februárjában Hruscsov emlékezetes beszédben leplezte le a sztálini terror bűneit. Ehhez képest a regény 1957-ben csak Olaszországban tudott megjelenni, otthon nem.

Nálunk 1963-ban a Párbeszéd című filmben gond nélkül lehetett emlegetni a rákosi-korszak kegyetlenkedéseit, sőt az 1956-os "ellen"-forradalmat is lehetett említeni... Ennél durvább dolgok ebben a filmben (regényben) sem kerülnek ábrázolásra. Mai szemmel nézve azt kell mondanom, hogy az amerikai - angol produkciós csapat is rendkívül visszafogottan ábrázolja a húszas-harmincas éveket, nem látok különösebb propagandisztikus tendenciát.

Sőt! Egyes vélemények szerint a film akár még kimondottan ország-imázs javító is lehetett volna abban az időben, hiszen olyan szép téli táj a valóságban talán nem is létezik, mint amilyennek a téli orosz vidéket ábrázolja a film.

Talán mondanom sem kell, hogy a szovjet vezetőség nem engedte, hogy az MGM elképzelése szerint eredeti orosz helyszínen forgassák a filmet, így kanadai, finn és spanyol helyeken folytak a munkák. Visszaemlékezések szerint a hideg helyszíneken nem volt olyan szélsőséges az időjárás, amire a téli havas jelenetekhez a filmnek szüksége lett volna, így aztán a legtöbb téli jelenetet a forró Spanyolországban forgatták le, műhavas díszletek között. Nézzünk őszinte sajnálattal azokra a statisztákra, akik a havas tájon bundás téli öltözetben lovagolnak a spanyol kánikulában, miközben az operatőr és a rendező félmeztelenül is láthatóan tikkadtan ül a napernyő alatt a magasban.

Madrid mellett felépítették Moszkva egy részét (lásd az egyik alábbi képen), melyben még egy kb 160 méter hosszú villamos-vonalat is kiépítettek.

A politikáról egyébként szerintem érdemes elfeledkezni ennek a filmnek a kapcsán. Nem más ez a film, mint egy gigantikus szerelmi történet. A kommunizmus csak díszlet. Csak a hátteret adja. Talán nem állok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy gondolhatunk a Doktor Zsivágóra úgy, mint az Elfújta a Szél huszonhat évvel későbbi reinkarnációjára az amerikai Georgia állam helyett Moszkvába és egyéb orosz helyszínekre áthelyezve. De a két film okozta élmény nagyon hasonló!

Az első jelenetben egy orosz tábornok (Alec Guinness) a második világháború után féltestvére (Dr Zsivágó) és egy Lara nevű hölgy közös gyermekét keresi. Miután megtalálni véli a keresett hölgyet (Rita Tushingham), kiderül, hogy még gyerekkorában elveszett családjától, így a tábornok feladata lesz, hogy elmesélje neki szülei történetét.

És itt szemünk elé tárul egy tényleg fordulatos és drámákkal teli szerelmi sokszög, melynek legfontosabb szereplője természetesen a már említett Lara (Julie Christine) és Zsivágó doktor (Omar Sharif). 

De ha megemlítem, hogy a szépséges Lara bizony saját édesanyja udvarlójának szeretője is volt...

... illetve, hogy férje sem doktor Zsivágó volt, hanem egy törtető komcsi...

... na meg, hogy Zsivágónak is volt saját felesége (Geraldine Chaplin)...

... akkor talán lehet elképzelésünk arról, hogy milyen szövevényes történet kerekedik ki ebben a közel három és fél órában... így már talán érthető, hogy miért hasonlítottam az Elfújta a Szél-hez.

És, ha már egyenként végigmentem a film kulcsfiguráin, nem tudom megállni, hogy ne jelentsem ki: a Larát játszó Julie Christie egyszerűen kegyetlenül szép. Bármi ennél visszafogottabb minősítés nem adná vissza az igazságot. (És itt jegyzem meg, hogy Geraldine Chaplin is iszonyúan bájos, de pechére az ő karaktere sokkal vérszegényebb a filmben, messze nincs olyan jelentősége mint Larának, ezért talán kissé méltatlanul háttérbe szorul Julie Christie mögött)

Micsoda gyönyörűen megkomponált képsor! - Atyaúristen! - mozog a kamera, majd megáll, közben az élesség átvándorol az előtérben haladó Laráról a háttérből őt figyelő Tonyára (a filmben mindketten Zsivágó doktort szeretik)... és pont ebben a pillanatban megjelenik Zsivágó... hát igen... 

Na nézzük, miért is vagyok ennyire elájulva Julie Christie-től...

Julie Christie ugyanaz a Doctor Zsivágónak, mint Vivien Leigh az Elfújta a Szélnek. Biztos vagyok benne, hogy jelentős (de persze nem kizárólagos) szerepük van az adott film sikerében.

És, ha már Christie-ről van szó, azt hiszem a rendező David Lean ezzel a jelenettel elment a falig, Legalábbis abban a tekintetben, hogy 1965 Hollywoodjában mekkora szexuális töltetet bírt el a vászon: ennél többet biztosan nem!

Ha igazán szép színésznőt látok egy régi filmben, akkor hajlamos vagyok rákeresni, hogy él-e még az illető hölgy, és ha él, mennyit sikerült idős korára megőrizni szépségéből. Néha bizony elég nagy a csalódás... 

Ha viszont ránézek Christie időskori képeire... nos azt hiszem ilyen öregedéssel minden nő kibékülne.... (a poszt írásakor a színésznő 81 éves)

És még mindig nem említettem a Maurice Jarre által komponált gyönyörű zenét - egészen pontosan Lara témáját - melyet fogadni mernék, hogy sokan hallottak már, és valószínűleg kicsit ismerősen is cseng, anélkül, hogy a legtöbb ember pontosan tudná, hogy melyik film zenéje.

A film 

10 Oscar jelölést kapott a film, melyből ötöt meg is kapott: legjobb forgatókönyv, díszlet, operatőr, jelmez és zene. Paszternák egyébként 1958-ban irodalmi Nobel díjat kapott a könyvért, amit sajnos nem volt módja átvenni. Odahaza figyelmeztették, hogyha kimenne Osloba átvenni a díjat, akkor már nem fogják hazaengedni. Erre Paszternák összetörten táviratozott, melyben lemondott a díjról. Két évvel később az író elhunyt, így lánya vette át 1988-ban az édesapjának szóló igen rangos elismerést.

Még egy "szereplő" megérdemli, hogy megemlítsem. Az a vidéki ház, ahol meghúzzák magukat Zsivágóék... már első ránézésre is nagyon megnyerő - főleg különleges orosz hagymakupolás stílusa miatt.

De ha megnézzük milyen az orosz télben... talán nem is kérdés, hogy azonnal beleszeretünk...

És ha megnézzük, milyen az igazi orosz télben a ház belül: ... na jó, el kell ismerni... ilyen csak a mesében létezik.. már-már a jégkirálynő birodalma... de nem baj... 

És még néhány érdekes forgatási kép a poszt végére...

Csehszlovákia (Barrandov), 128 perc, ff., szlovák

Rendező: Ján Kadár és Elmar Klos

Producer: Milos Broz és Jaromír Lukás

Árjásító...

...nem számítottam rá, hogy egy 1965-ös filmet nézve fogok új szót tanulni! Hamarosan elmagyarázom, hogy mit is jelent ez a szó, melynek létjogosultsága természetesen csak egy fasiszta államban lehet.  Ahányszor csak ízlelgetem magamban ezt a frissen megismert szót, annyiszor vannak ambivalens érzéseim vele kapcsolatban. Egyrészt megmosolyogtató az idiotizmus, ami ilyen szót tud létrehozni, viszont  a dolgot a maga kontextusában nézve nem sok kedve van az embernek a nevetgélésre.

Az első Szlovák Köztársaság a Harmadik Birodalom csatlósaként nem sokkal kikiáltása után - hozzánk hasonlóan - zsidótörvényeket vezetett be. Zsidók - többek között - nem vezethettek boltokat, ezért úgynevezett "árjásítókat" neveztek ki az ilyen üzletek üzemeltetésére, akik ezzel gyakorlatilag einstandolták az adott boltot, és jó esetben a korábbi zsidó tulajdonosok a boltban maradhattak alkalmazottként. Ahogy ez lenni szokott ilyen esetben, a hatalom a saját embereinek játszotta át a legjobb boltokat.

Hősünk, egy Tono (Jozef Kroner) nevű egyszerű, jóindulatú ács - az alábbi képen jobbra - szerencsésnek érzi magát, mert Hlinka-gárdista sógora - a képen balra -  meglepi egy ilyen "árjásító" határozattal. Az öreg Lautmann néni gomb- és falvédő boltját kapja meg. Nagy a boldogság, nem várt pénz áll a házhoz.

Lautmann néniről el kell mondani, hogy egy tündéri, alacsony, idős özvegyasszony. Emellett szenilis és jórészt süket is. Annyira szerethető volt ez a nénike, hogy Hollywoodban Oscarra (!!!) jelölték a legjobb női filmszereplő kategóriájában. Első hallásra talán bele sem gondol az ember, hogy mekkora szó Hollywoodban, ha egy nem-Hollywoodi filmmel kapcsolatban bármilyen jelölés történik. A legjobb idegen-nyelvű film kategóriáján kívül ugyanis Hollywood számára a külföldi filmek szinte mintha nem léteznének. Ida Kamińska viszont meghódította az Akadémia tagjainak szívét... bár a szobrot nem sikerült megnyernie, ez a jelölés is hatalmas szó volt! (A képen a színésznő a legjobb idegen-nyelvű filmnek járó szobrot fogja a kezében, amit viszont elnyert a film!)

Szóval Tono, - az árjásító határozat kézhezvételét követő napon - felkeresi a kis boltocskát, ahol ott találja a kedves kis nénit, aki nem nagyon érti, hogy mit keres ott a férfi.

- Én vagyok a maga árjája, és maga az én zsidóm!

- Nagy huncut a fiatalúr...

... jön a válasz, és ahogy ebben a jelenetben elbeszélnek egymás mellett, úgy nem sikerül soha megértetni magát Tononak a nénivel, de ez nem akadályozza meg abban, hogy szép lassan megkedveljék egymást.

Mint kiderül, a boltnak tulajdonképpen nincs jelentős bevétele. Lautmann nénit a zsidó közösség tartja el, méghozzá úgy, hogy ebből a néni semmit nem vesz észre. Él a maga világában, a közösség pedig szeretné, ha ez már így is maradna. A zsidó hitközség felajánlja Tononak, hogy őt is támogatják, ha tisztességesen bánik az idős hölggyel. Lautmann néninek pedig azt mondják, hogy Tono tulajdonképpen egy távoli rokona, aki most ideutazott hozzá, hogy segítse a bolt működtetésében. A férfi alapvető jóindulatával talán még akkor is tisztességesen bánna a nénivel, ha a hölgy pártfogói nem ajánlanának fel neki pénzt, de így legalább otthon fel tud mutatni időnként egy nagyobb összeget feleségének, aki teljesen kivirul attól a tudattól, hogy egy főutcán elhelyezkedő üzlet hullott a nyakukba.

A magányos öregasszonynak így pedig lett valakije, akire ráirányíthatja magányosságában felhalmozódott szeretetét, gondoskodni vágyását. Egymásra talál a két ember. És itt nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy ebben a gyilkos rendszerben nem csak a zsidók voltak veszélyben, hanem azok is akik adott esetben szimpatizáltak, vagy támogatták a zsidókat.

Előjön az egyén felelősségének kérdése az ilyen tömeggyilkos rendszerekben.

A Szlovák köztársaságban egyébként nem látunk náci németeket. Itt a számunkra viszonylag ismeretlenül csengő nevű Hlinka-gárda tartja rettegésben a lakosságot. Mint ahogy nálunk Szálasiék is akartak maguknak valami horogkeresztre emlékeztető jelképet, - de azért ez mégse nézzen ki teljesen ugyanúgy, hogy azért meg is különböztethessék magukat - így lett a horogkereszt helyett nyilaskeresztjük a nyilasoknak... a Hlinka-gárdisták pedig ilyen kettőskereszttel díszítették magukat.

Egy darabig minden jól működik. Lautmann néni Sabbatkor nem nyitja ki a boltot, de hogy néz ki, ha egy árjásított bolt nem nyit ki Sabbatkor? Ilyen nem fordulhat elő! Na, de hogy oldjuk ezt meg, ha Lautmann néni nem tud semmit az árjásításról? A zsidó támogatók persze megtalálják a köztes megoldást: szombaton leltár miatt zárva!

De aztán elkezdenek rossz hírek szállingózni...

- Állítólag össze akarják szedni a zsidólat!

- Ugyan! Ez csak vaklárma.

Utólag visszatekintve persze tudjuk, hogy nem vaklárma volt, de akárhányszor próbálok belegondolni ebbe a képtelenségbe, hogy származásuk alapján összegyűjtenek és kivégeznek embereket, nem tudom felfogni, hogy ilyen hogy történhetett meg. Teljesen elfogadhatónak tűnik, hogy sokan nem hitték el, hogy  valóban idáig fajuljanak a dolgok, hogy a lakosságnak azt a részét, akik zsidónak születtek - tehát amit nem kértek, és nem választottak - szisztematikusan kiirtsák. Nem, ez a józan ész számára felfoghatatlan, mint ahogy maga a halál is ésszel felfoghatatlan, legfeljebb elfogadható.

Végül eljön a nap, amikor a vaklármáról végleg kiderül, hogy valóság. Eljön a nap, amikor a zsidóknak a főtéren kell gyülekezniük, és teherautókra rakják őket. A gárdisták még hitegetik is az embereket, hogy amikor célba érnek, orvosi vizsgálat lesz, és aki munkára alkalmatlan, azt azonnal hazaszállítják majd. Csak annak kell dolgozni, aki munkaképes (dolgozni a zsidóknak is kell! - mondja arrogánsan az egyik tiszt).

Tono elhatározza, hogy megmenti a nénit a deportálástól. Na de hogyan? Hisz a néni az égvilágon semmit nem tud az egészről. Még a zsidótörvényekről sem! Aztán amikor Tono tiltása ellenére a néni kinéz az utcára, és meghallja, hogy "JUDE!" (Zsidó!)-t kiabál valaki, akkor hirtelen megérti, hogy mekkora a baj.

Hogy sikerül-e Tononak megmentenie Lautmann nénit, azt nem árulom el... és azt se, hogy hogyan alakul Tono sorsa. Azt viszont megosztom, hogy remekműnek érzem ezt a filmet, még azzal együtt is, hogy az utolsó 10-15 perc talán nem sikerült tökéletesre. Az addigiak önmagukban okot adnak arra, hogy feltétlenül megnézendő filmként beszéljek róla. Nem tartozik egyébként a különösebben ismert Oscar díjas filmek közé, még a Holocaust-filmek között sem emlékszem, hogy bárhol említették volna, pedig szerintem lenne keresnivalója. (Persze nyilván nem böngésztem végig az összes listát)

Különösen jó alkalmat ad ennek a filmnek a megtekintése, hogy feltegyük a kérdést magunknak, hogy mi vajon hogyan cselekednénk hasonló esetben? Vajon kihasználnánk a lehetőséget, hogy egy ilyen őrületnek köszönhetően rátegyük a kezünket egy ártatlan ember vagyonára, esetleg Tonohoz hasonlóan megpróbálunk segíteni, vagy talán életünk kockáztatásával még nála is többet próbálnánk tenni?

Nyilvánvaló, hogy a többség nem az utóbbi csoportba tartozik. És tulajdonképpen meg is értem... Nem lesz mindenkiből Raoul Wallenberg vagy Oskar Schindler, de reményre ad okot, hogy a zsidókat valamilyen formában a holocausttól menteni igyekvő embereket számba vevő Yad Vashem listán jelenleg 27,921 ember van feltüntetve... azért ez is valami...

USA (Andy Warhol), 63 perc, ff., angol

Rendező: Andy Warhol

Producer: Andy Warhol

Ha ebből a hatvanas évekbeli időszakból New York-i underground vagy avantgárd  filmmel találkozom, akkor elég pontosan tudom, hogy milyen minőségre és színvonalra számíthatok.

Nos, a Hollywood-i filmstúdiók ekkorra már minden tekintetben tökéletes minőséget produkáltak a filmkedvelők számára, csak éppen a jó ötletek kezdtek elfogyni. A saját magukra kényszerített Hayes-kódex annyira megkötötte a kezüket, hogy kezdett kissé egysíkúvá válni a termés...

(Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy szerény véleményem szerint pont egy ugyanilyen korszakot élünk át most is, csak már nem a Hayes-kódex köti gúzsba a stúdiók és a rendezők kezeit, hanem a politikai korrektség ostoba túltolása. Ebből következik, hogy ma már szinte semmi mást nem nézünk a mozikban, csak szuperhősöket. Ahogy a Hayes-kódexet végül elsöpörte a palackból kitörő szellem, úgy reményeim szerint ezt a kb 15-20 éve tartó terméketlen időszakot is felrobbantja majd valami új filmes mozgalom hamarosan. Zárójel bezárva.)

A New York-i fiatalok elérkezettnek látták az időt, hogy megmutassák, lehet ezt máshogy is csinálni. Hogy ebből rendszerint mi sült ki, az jól látható, ha ezeknek az éveknek az underground/avantgárd filmjeiből szemezgetünk. Rendszerint a filmes képzést láthatóan messziről elkerülő fiatalok valahogy kamerához jutottak Az még látszik, hogy valahogy hogy el is tudták indítani a "műszert", és forgattak valamit... ami éppen az eszükbe jutott...

Kis gonoszsággal mondhatom, hogy aki ezt az animgif-et látta, az nagyjából az egész filmet látta. Fel is merült bennem a film megnézése közben a következő költői kérdés: vajon milyen feltételeknek kell megfelelnie egy felvételnek ahhoz, hogy azt joggal FILM-nek lehessen nevezni? Ha valaki fog egy kamerát leteszi egy sarokba, és néhány ember azt csinál a kamera látószögében, amihez éppen kedve van, azt érdemes filmnek nevezni? Valószínűleg nem. És ha a kamerát Andy Warhol teszi a sarokba? Akkor ez hirtelen művészetté válik? - Őszintén szólva nem is igen értem, hogy hogyan lehet egy lapon említeni ezt a felvételt komoly műalkotásokkal (talán kommentben valaki elmagyarázza nekem) Ez egy polgárpukkasztó gesztus, semmi más. 

Elemezzük kicsit, hogy mit látunk a képen. (Itt jegyzem meg, hogy a film 63 percéből az első 49 ebből a szögből, vágás nélkül mutatja ezt a társaságot.) A háttérben egy fehér ruhába öltözött "doki" kínoz egy félmeztelen férfit. (forró gyertyával, szíjjal, stb) Balra különböző férfiak cigarettáznak. Jobbra egy nő cigarettázik... Na ennek a hölgynek volt némi köze ahhoz, hogy valahogy végig bírtam szenvedni ezt a filmet. Esztétikailag kicsit emészthetőbbé tette az amúgy csupa férfiból álló a látványt.

Edie Sedgwicknek hívták a szőke hölgyet. Érdeklődött Warhol művészete iránt, bejárkált a művész Manhattan-i műtermébe, melyet Factory-nak hívtak. Egyszer úgy alakult, hogy pont akkor látogatta meg Warholt, amikor ezt a filmet kezdték forgatni. Warhol pedig megkérte, ha már ott van, üljön be ő is a kamera elé. Pontosan ennyi - és nem több - az avantgárd rendezői koncepciója. 

Ezután Edie egy darabig minden Warhol filmben szerepelt, amíg össze nem vesztek valamin, ekkor a lány megtiltotta Warholnak, hogy azokat a filmeket vetítse, amelyekben ő szerepel. (A vetítések többnyire a Factory műteremben zajlottak. Hagyományos mozik természetesen nem nagyon vetítettek ilyesmiket) Edie ezután saját filmezéssel próbálkozott, de erős drogfüggősége miatt ez nagyon nehezen jött össze. Ideiglenesen sikerült összeszednie magát, és 1971-re valahogy elkészült az a film, és így kiereszthetett annyira, hogy nem sokkal ezután túl is adagolta magát...

Ha tovább kívánjuk elemezni a képet, akkor a centerben egy fiatalembert látunk, aki eleinte táncol, majd bántalmazni kezd egy férfit, amiért a társaság többi tagja őt is megkínozza, ahogy azt a "doki" a már említett másik férfival teszi a háttérben.

Magamtól nyilván sosem jöttem volna rá, hogy ez az A Clockwork Orange című regény - még Kubrick-ot megelőző - feldolgozása akart lenni. Néhány helyen áradoznak erről a "feldolgozásról", meg arról, hogy Warhol mennyire "átírta" az eredeti művet... nos... érzésem szerint nemhogy átírásról, de még csak írásról sincs szó ebben az esetben. Az történt ebben a bő egy órában pontosan az, ami Warholnak és a szereplőknek éppen az eszébe jutott. Helyenként látszik, hogy egy-egy szereplő időnként tanácstalanul kinéz (feltehetően Warhol-ra), majd a kintről kapott jelzések alapján folytatja az improvizációt. Egy helyen a szado-mazo állarcba öltöztetett főszereplő elkezd kiabálni, hogy fáj az amit művelnek vele, és ez érezhetően nem szerep volt, mert kínzói kis teketória után leállnak, és máshogy folytatják...

Mindenesetre, ha Andy Warhol neve a jövőben valahol felmerül, már nem fogok annyira bután bámulni. Eddig csak azt tudtam róla, hogy más alkotásait szerette átszínezni különböző rikító színekre. Ez volt a POP-ART, a hatvanas évek Amerikájának egyik legmenőbb stílusa. Ez például biztosan mindenkinek megvan: (és azt kell, hogy mondjam, ez még tetszik is)

Andy Warhol az ötvenes évek tömegkultúrájának igyekezett fricskát adni. Sikerrel. Ellenművészete a hatvanas évek közepére jellemző emblematikus alkotásokat hozott létre. Ettől függetlenül mozgóképes termékei maximum a korszak mementóiként értékelhetők, önálló alkotásokként nem állják meg helyüket. Így ízlésem szerint az "1001 film..." listáján sem lenne sok keresnivalója, ha abból indulunk ki, hogy ez a lista nem művészettörténészeknek készült, hanem filmrajongóknak kíván a jó filmek gyűjteményeként szolgálni.

Andy Warhol

Warhollal kapcsolatban van még egy feloldásra váró ellentmondás. Fentebb magam is ellenművészetként jellemeztem munkásságát, viszont több interjúban Warhol maga is ellentmondani látszik ennek a nézetünknek. Azt mondta ugyanis, hogy ő nemcsak csodája a mainstreamet, de "egész életemben arra vágytam, hogy beleolvadjak az üres, bárgyú Hollywoodba". Nos, ahogy filozofikus dolgozatokban nálam műveltebb tollforgatók nyilván írnák: "az ellentmondás csak látszólagos"...

...hiszen az üresség tökéletesen jelen van Warhol műveiben, csak éppen hiányzik a filmes képzettsége és tehetsége ahhoz, hogy ezt a Hollywoodtól megszokott formába is tudja önteni.

Ja, még valami... Warholhoz köthető a következő jóslat is, melyet szerintem mindenki ismer:

"a jövőben mindenki híres lehet majd 15 percre"

Magyarország (Magyar Televízió), 90+88 perc, ff., magyar

Rendező: Fejér Tamás

1964 január 11-től kezdve minden szombaton bemutattak egy 25 perces részt ebből a "filmsorozat"-ból. Azért emeltem ki a "filmsorozat" szót, mert ma már kissé retro hangzása van. (Egy helyen említik egyébként folytatásos ifjúsági filmnek is). Egyszerűen "sorozat"-nak hívjuk az ilyesmit manapság, "film"-nek pedig a mozifilmeket, esetleg az önálló tévéfilmeket. De 1964-ben még filmsorozat volt  a hivatalos besorolás. 

A szombati bemutatás után néhány nappal - akkori szokás szerint - megismételték az adott rész. Aztán a nagy sikerre való tekintettel ugyanebben az évben mégegyszer levetítették a teljes sorozatot, és 3-4 évente újra és újra elővették. Ez sem számított egyáltalán különösnek, mivel ekkoriban még nem létezett semmilyen otthoni tévés rögzítési lehetőség, csak úgy nézhette újra az ember az adott sorozatot, ha a tévé megismételte. 

Illetve, ha bekerült a mozikba. 1965-ben ugyanis az összesen 327 percnyi 13 részből összevágtak egy kétszer közel 90 percből álló mozifilmet. (Itt jegyzem meg, hogy szokásomtól eltérően itt balra fent nem a film mozi-plakátja látható, hanem a sorozat alapján megjelentetett regény borítója. Valószínűleg sokaknak ugyanolyan ismerős, mint nekem, akinek megvolt a polcán ez a könyv)

Két nagysikerű angol sorozatot is vetített a televízió ezt megelőzően: a Tell Vilmost és a Robin Hood Kalandjait. Érezhető volt, hogy nagy nézői igény van az ilyen ifjúsági kalandfilm-sorozatokra, ezért a Magyar Televízióban elhatározták, hogy nekünk is készítenünk kell valami ilyesmit. Így Fejér Tamás rendező és Örsi Ferenc forgatókönyvíró el is kezdtek dolgozni a projecten.

1704-ben, a Rákóczi szabadságharc elején vagyunk. Siklós várát elfoglalják az osztrák csapatok - a sorozat végére ezt kell majd a kurucoknak visszafoglalniuk. A kuruc - labanc szembenállás válik tehát a sorozat központi motívumává. (Rákóczival nem találkozunk, sőt, ha jól emlékszem, nevét egyszer sem említik.

És itt csak egy pillanatra álljunk meg: a labancok a megszálló osztrákok katonaságát jelentette itt (bár a szónak tágabb értelmezése is létezik, mely szerint az osztrákokkal szimpatizáló magyarokat is labancoknak hívják. A kurucok pedig a magyar felkelők.

A két felet több dologról is gyakorlatilag első látásra meg lehet különböztetni. A labancok mindig ebben a jól szabott fehér egyenruhában, parókával és jellegzetes formájú sötét kalapban vannak. (még akkor is, ha a képen épp a főszereplő Tenkes kapitánya van labanc egyenruhában). Továbbá minden labanc iszonyú buta és látványosan gonosz.

Ezzel szemben a kurucok egyszerű, magyaros ruhában vannak, egytől egyig eszesek, ravaszok...  és végtelenül igazságosak.

Tisztázzuk a következő kérdést is, hiszen a filmből nem derül ki a teljesen pontos válasz: Mi az a Tenkes, melynek kapitányává nevezi ki magát a Zenthe Ferenc által alakított Eke Máté nevű kuruc tiszt?

Nos, a Tenkes-csúcs a Villányi-hegység nyugati végén található. Szokták ezért az egész környéket is Tenkesnek is hívni. Itt jegyzem meg, hogy aki gyerekkori emlékeinek szeretne a Tenkes látogatásával adózni, azt részben szeretném kiábrándítani: a film nagy részét ugyanis nem eredeti helyszínen, hanem főváros környéki terepen (Pilisborosjenő, Etyek), illetve a Balaton-felvidéken (Nagyvázsony, Nemesvámos) forgatták. Egyedül a feljebb már említett Sikósi várhoz köthető jeleneteket forgatták a Tenkes közelében.

Történelmileg sem tekinthetjük referenciaként azt, amit látunk! Van például egy Buga Jakab (Szabó Gyula) nevű karakter, de ő nyilvánvalóan nem az a 17. századi szabad vitéz, aki valójában is létezett. A központi figura, Eke Máté (Zenthe Ferenc) teljesen kitalált személyiség, még ha sokáig meg is voltam győződve, hogy ő egy valós történelmi alak. Valószínűleg tudat alatt Csák Mátéval kevertem, aki amúgy többszáz évvel korábban élt. Ott van aztán a kurucok helyi vezetője, Béri Balogh Ádám (Zentay Ferenc), akiről a történet  folyamán egyszer sem említik, hogy ekkoriban a Habsburgok irányába is  elköteleződött. 

Az is kissé hitelteleníti a történetet, hogy a labancok, akiknek a nevük németes ugyan, egytől-egyig tökéletesen beszélnek magyarul. Ez tulajdonképpen nem tűnik fel az embernek egészen addig a pontig, amig Buga Jakab nem akarja elhinni a labanc álruhába öltözött Eke Máténak, hogy ő magyar. Nyilván, ha a labancok németül beszélnének, akkor ilyen identitásprobléma nem merülhetne fel egy magyarul tökéletesen beszélő kuruc kapcsán...

Emlékszem, gyerekkoromban imádtam a kardozós jeleneteket, és talán nem tévedek, pont a Tenkes kapitánya lehetett az első, ahol ilyen kardozásokat láttam. Szerintem legalább tíz év telt el úgy a későbbiekben, hogy meg voltam győződve arról, hogy a kardozás lényege, hogy az ellenfelek különböző szögből egymásnak ütik a kardjaikat. Tehát ezekben a jelenetekben fel sem merült, hogy a kardokkal egymást próbálnák megsebesíteni a harcoló felek... Egyáltalán, a filmben gyakorlatilag nem történik semmilyen sebesülés, a kurucok közül senki nem hal meg. A történet vége felé akad egy-egy - szinte szimbolikus - haláleset a labancok részéről, de alapvetően ezek az összecsapások inkább olyanok, mint a Tom & Jerry jelenetek: a labancok mindig megpróbálják elkapni a kurucokat, azok pedig mindig túljárnak az eszükön. És ahogy a macska sem szenved komoly sérüléseket az említett rajzfilmekben, úgy a labancok is többnyire inkább megszégyenülnek csak, de ezen kívül nem lesz különösebb bajuk. Mint például amikor a közvetlen közelükben felrobban egy puskaporos hordó, csak megkormolódnak...

Az 1964-es Filmvilág egyik cikke fel is rója a film készítőinek, hogy ez a bárgyú történet leginkább a gyerekek számára emészthető. Felnőtteknek ez édeskevés... ezzel sajnos egyet kell értenem. Fiatalon én is imádtam ezt a sorozatot, most viszont a felújított HD sorozat vs gyengébb minőségű, de fele hosszra vágott mozi változat közötti választást a rövidebb időtartam döntötte el, még úgy is, hogy jellemzően a jobb minőséget szoktam előnyben részesíteni. 

Ha már szóba került az eredeti sorozat: a készítők külön felhívták a figyelmet, hogy az egyes részek önálló dramaturgiai egységek, azaz tulajdonképpen egy-egy rész az egészből kiragadva is értelmezhető, mégis az egész sorozatnak van egy íve, mely összeköti az egyes részeket.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a zenét Vujicsics Tihamér szerezte. Zenthe Ferenc pedig ezzel a szerepével lett igazán népszerű, mai szóval sorozat-sztár.

Magyarország (MAFILM IV. Stúdió), 108 perc, ff., magyar

Rendező: Jancsó Miklós

Producer: Nemeskürty István

1964 Január elsején összevonták a Hunnia és a Budapest filmstúdiókat, és belőlük létrejött a nagy MAFILM (Magyar Filmgyártó Vállalat). Ezt a nagyvállalatot nem kevesebb, mint négy stúdióra osztották, melyeket római számokkal neveztek el. A MAFILM I vezetését Újhelyi Szilárd kapta. A MAFILM II. Köllő Miklósé lett, a MAFILM III.-t Herskó János vezette, és végül a MAFILM IV Nemeskürty Istvánhoz került. Ebben a IV-es stúdióban kaptak állást Jancsó mellett olyan nevek, mint Huszárik Zoltán, Gaál István, Sára Sándor, Várkonyi Zoltán, stb... Volt tehát konkurencia - megjegyzem, a másik három stúdió sem volt híján rendező-nagyágyúknak.

Nemeskürty gyakorlatilag producerként viselkedett. Azaz ha egy ötletet meg akart valósítani, akkor azt ráosztotta az általa kiválasztott rendezőre. Egy ilyen megrendelés terméke lett ez a film is. Semmiképpen nem tekinthető tehát olyan szerzői filmnek, mint az ezt megelőző, vagy ez utáni Jancsó filmek.

A (nácik alóli) felszabadulás huszadik évfordulójára Vadász Imre novellájából akart a stúdió-vezető Jancsóval egy megfelelő témájú filmet készíttetni. Hernádi készíthette a forgatókönyvet, akivel Jancsó az író haláláig gyakorlatilag teljesen összenőtt rendező-író párost alkotott.

Bár az Oldás és Kötés is tartalmazott jellegzetesen jancsós elemeket, ez a film már szinte letagadhatatlanul jancsós. Többek között megtalálhatóak benne a Jancsóra olyannyira jellemző hosszú beállítások, bár itt még nem viszi el annyira a végletekig, mint később, amikor egy beállítás gyakorlatilag addig tartott, amíg el nem fogyott egy tekercs (kb. 12 perc).

Jóska (Kozák András) egy 17 éves gimnazista, aki barátaival nyugatra akar szökni, végül egymaga a maradás mellett dönt. (Egy forró csókkal búcsúzik szerelmétől) - Kozák a Sodrásban-nak köszönhetően már közsimert és népszerű színész volt, holott még főiskolás volt ekkor. 

Szovjet egyenruhába bújt banditák ki akarják rabolni Jóskát, de pont akkor érkeznek a valódi szovjetek, akik majdnem kivégzik a bandával együtt. Végül fogolytáborba kerül.

A fogolytáborból kis szerencsével - egy anakronisztikus fordulatnak köszönhetően - kiszabadul, majd bamba módon felvesz egy bóklászás közben talált német egyenruhát. (A korabeli Filmvilágban Létay Vera nagyon dühösen kikel ez ellen a valószínűtlen fordulat ellen - nagyon gyenge szellemi képesség kell ahhoz, hogy valaki felvegye a szovjetek által megszállt területen az egyik vesztes sereg egyenruháját, bármilyen hűvös is van...)

Természetesen így hamarosan újra fogságba kerül Jóska. Egy orosz kiskatona mellé helyezik, ahol segítenie kell egy marhacsorda gondozásában, napi fejésében. Kolja (Szergej Nyikonenko) természetesen nem tud magyarul, és Jóska sem beszél oroszul, így gyakorlatilag testbeszéddel tudnak csak kommunikálni.

Itt jegyzem meg, hogy a filmben viszonylag kevés a beszéd, és ami van, annak is a nagyobb része orosz, mivel a játékidő nagy részében Jóskán kívül főleg szovjet katonák szerepelnek, akik nyilván oroszul beszélnek. És ehhez nincs felirat! Ezzel mintegy Jóska szemszögéből látjuk az eseményeket, ugyanúgy nem értjük a szöveget, ahogy ő sem. Természetesen a nyilvánvaló rendezői elképzelés szerint a film megértéséhez nincs szükségünk az orosz szöveg szó szerint megértésére.

A film nagy része a két fiatalember kapcsolatának alakulását mutatja be. Jóska először szökni próbál, Kolja utánalő... Mint kiderül, nem feltétlenül azért, hogy megölje, valószínűleg inkább megmenteni akarta... Később, amikor Jóskának lehetősége lenne elmenekülnie, már inkább marad, mert Koljaának "baja lenne", ha sikerülne megszökni tőle... Aztán amikor kiderül, hogy Koljának egy súlyos sérülése van, mindent megtesz, hogy segítséget szerezzen neki...

Bevallom őszintén, és arra számítottam, hogy miután ez a film jancsósabb az Oldás és Kötésnél, - ami amúgy nagyon is tetszett - , ez a film még jobban tetszeni fog. Kicsit azonban csalódást okozott, kissé unalmasnak éreztem. Nem véletlen, hogy a Jancsó filmekről szóló elemző irodalomban is az egyik legkevésbé emlegetett filmek közé tartozik. Talán megelőzi az "A Harangok Rómába mentek" című filmet, melyet még a Jancsó kedvelők is gyenge első próbálkozásnak tartanak.

Más baja volt a magyar kultúrpápának (Aczél Györgynek) a filmmel... Valamiért szovjetellenesnek tartotta. Őszintén szólva nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Legrosszabb esetben is semleges megvilágításba helyezte a szovjeteket. Lehet, hogy ez is baj volt? Vagy az volt a baj, hogy az orosz kiskatona esendő kisembernek tűnt, nem pedig legyőzhetetlen óriásnak?

A film megtekintése után a kultúrpolitikának minősítenie kellett a filmet. A besorolás alapján dőlt el, hogy milyen prémiumot kap a rendező, milyen széles körben forgalmazzák a filmet, stb... A Művészeti Tanács I.A (azaz a legjobb) minősítést javasolt. Aczél elvtárs azonban vitát nem tűrő módon kijelentette, hogy III.C lesz a minősítés.

- Miért Aczél elvtárs? - kérdezte az egyik illetékes

- Azért, mert a III.C-nél nincs rosszabb.

Ez konkrétan azt jelentette, hogy Jancsó szinte semmit nem kapott a film bevételéből. (Mondjuk a besorolásnak köszönhetően olyan nagyon nem is vetítették)  Továbbra is kispénzű rendezőként tengődött... de már nem sokáig...

A stúdió vezetője, Nemeskürty azonban idővel rehabilitálni tudta a filmet. Ravasz módon levetítette egy Budapesten élő szovjet újságírónak, és megkérte, hogy írjon róla kritikát. Az újságíró el volt ragadtatva a filmtől, és rajongó hangú cikket jelentetett meg a Pravdában! Ezután már hivatalosan sem lehetett utálni ezt a filmet, hiszen, ha valamit Moszkvában szeretnek, az csak jó lehet!