USA (Murnau-Flaherty, Paramount), 85 perc, ff., néma

Rendező: F.W. Murnau

Producer: F.W. Murnau

Murnau és Flaherty összeállt, hogy forgassanak egy filmet Bora Bora-n nagyrészt benszülöttek szereplésével. 

Murnau-t jól ismerhetjük, hiszen ő készítette a Nosferatu-t, Az Utolsó Ember-t, és az általam legerősebb némafilmnek tartott Virradat-ot.

Flaherty híres dokumentarista volt, tőle a Nanuk, az Eszkimó került föl az 1001-es listára eddig, de 1926-ban forgatott ő már filmet a térségben (azt a filmet Szamoán), így jó ötletnek tűnt kihasználni tapasztalatait. 

Bora bora-t viszont közelebbről még nem ismerjük... Én legalábbis még nem jártam ott, és ha jól sejtem, az olvasók többsége szintén nem. Talán a legtöbb amit tudunk róla, hogy manapság luxus turista központként üzemel.

Ha - képzeletben - lefúrnánk magunk alatt a Földbe, és nem állnánk meg a túloldalig, akkor Óceániába jutnánk, Dél-Amerika és Ausztrália között valahol félúton. Errefelé van Francia Polinézia öt szigetcsoportja, melynek legnagyobb szigete Tahiti. Az a sziget, amit mi keresünk - Bora Bora - egy viszonylag kicsi, néhány km átmérőjű szigetecske, melyet egy lagúna gyűrű vesz körül. Mivel a homokja szinte hófehér, a lagúna valószínűtlenül - szinte giccsesen - szép világoskék színű.

Ebből a szögből talán még jobban látszik a sziget igazi arca. Talán nem túlzás földi paradicsomnak nevezni. Ez egyébként a film első felének az alcíme is: Paradicsom. 

Murnau és Flaherty tehát elkezdtek együtt dolgozni a filmen, de nagyon hamar kiderült, hogy nincsenek egy hullámhosszon. A legtöbb dologgal kapcsolatban különbözött az elképzelésük. Flaherty - igazi dokumentaristaként - szerette volna, ha a kamera csak forog minél többet, a bennszülöttek pedig lehetőleg szabadon, minél tágabb keretek között játszhassák el a történetet. Murnau viszont perfekcionista volt, a lehető legpontosabban elő akarta írni a jeleneteket. A forgatókönyvvel kapcsolatban is sok vitájuk volt, ráadásul Flaherty kamerája - eredetileg ő lett volna az operatőr - állandóan begyűrte a filmet, úgyhogy végül Murnau hívott helyette egy másik operatőrt, Floys Crosby-t, aki - nem mellesleg - végül Oscar-t kapott ezért a filmért. Murnau végül ki is vásárolta Flaherty-től az ő üzletrészét, hogy az utómunka során már ne kelljen vitatkozni vele.Három központi szereplője van a filmnek. A Lány (Reri) , az ő szerelme (Matahi), és az Öreg (Hitu).

Az film első fejezetében (Paradicsom) megismerkedünk a szigetlakók gondtalan életével, amit nemsokára gyökeresen fölforgat egy hajó érkezése. A hajón Hitu, az öreg érkezik a szigetcsoport főnökének üzenetével, mely arról szól, hogy meghalt az isteneknek szánt szűz, és helyette a főfőnök Reri-t jelölte ki az új kiválasztottnak, akit ezentúl egy férfi sem illethet. Mostantól ő TABU, és az öregnek magával kell vinnie. 

A fiatalok nem fogadják el a hagyományok diktátumát, és megszöknek. Így lesz a film második (záró) fejezetének címe: Az Elveszett Paradicsom, mely mindjárt meg is előlegezi a tragikus végkifejletet.

A film nagyrészt őslakosok szereplésével készült. Néztem is nagyot, amikor az egyik srác, csak úgy nekifutásból "felszaladt" a kb. 20 méter magas kókuszpálma tetejére...

A Reri-t alakító Anne Chevalier-t egy helyi bárban fedezte fel magának Murnau.

Murnau már kísérletezett a feliratok elhagyásával Az Utolsó Ember-ben, itt is kísérletezett ilyesmivel. Maguk a felirattáblák itt is elmaradtak. Amiket látunk, azok a különböző hírvivők által hozott levelek.

A három központi szereplő közül az öreg nyújtja a leginkább maradandó alakítást. A második fejezetben Hitchcock-szerű megoldásokkal operált Murnau. Az öreg a film több jelenetében is megjelenik; úgy, hogy nem tudjuk pontosan, mikor csak valamely szereplő képzeletében látjuk, és mikor jelenik meg valójában. Ezek a feszültség teremtő "trükkök" kifejezetten jól működnek, a film legerősebb momentumai. 

Némafilmről beszélünk, de szinkronizált zenével, azaz már nem a mozi zenekara kísérte a filmet, hanem a Murnau által összeállított - és rögzített - hangsáv szól.

Murnau egy héttel a film bemutatója előtt autóbalesetben elhunyt.  Ez volt tehát az utolsó filmje.

Világszerte gyönyörű poszterek készültek a filmhez, érdemes végigkattintani a galériát, és találgatni, hogy egy-egy poszter melyik országban készülhetett:

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Franciaország (Film Sonores Tobis), 82 perc, ff., francia

Rendező: René Clair

Könnyed kis franciás vígjáték, sok-sok zenével, benne hajsza Párizsban egy elveszett zakóért...

De miért van olyan nagy jelentősége ennek a zakónak, és mitől lesz tipikusan franciás a film?

Csak a francia vígjátékok kezelik a megcsalást ilyen bájosan nagyvonalúan:

A fiatal, csóró festő - aki folyton hitelezői elől menekül - a műteremben épp átkarolja és megcsókolja modelljét, amikor belép a férfi jegyese. A lány rögtön látja, hogy mi történt a festő és modellje között, és duzzogva kimegy. Nem csinál jelenetet, de azért érthető módon dühös...

A modell rögtön leveszi, hogy mi a helyzet: - Mérgesnek tűnik a lány. Ő a barátnőd?

A festő rögtön tagad: Nem! Ő csak a szomszéd. Kedves lány. De nem tudta, hogy épp a te portrédat festem. Csak meglepődött.

A modellt persze nem lehet ilyen könnyen átverni: Biztos csapod neki a szelet!

Festő: - Dehogyis! Csak ilyen ... eljegyzés félében vagyunk...

Modell: Oh?!...

Ezekre a csalfa francia fiúkra ezek szerint nem lehet igazán haragudni... Bájos párja - aki mellesleg balett-táncos - morog ugyan egy kicsit a szomszéd szobában, de ezen túl semmi nyomósabb következménye nem lesz a dolognak... illetve dehogynem...

Ugyanis amikor a lakásba egy - a rendőrök elől menekülő - tolvaj beugrik az ablakon keresztül és a lány segítségét kéri, nem habozik odaadni neki a festő egyik zakóját, hogy abban - ruhát váltva - el tudjon menekülni a rendőrök elöl. Hogy ez mekkora könnyelműség volt, az akkor derül ki, amikor a festő jóbarátja lázasan újságolja, hogy megnyerték a lottó főnyereményt. És ugyan hol van a nyerő szelvény? Hát persze... a zakóban!

És innét egy szinte véget nem érő hajsza indul a zakóért... és igazi vígjátékhoz méltóan többször szinte már megkaparintják, de minden alkalommal az utolsó pillanatban lecsúsznak róla... Közben időnként dalra fakadnak... igazi musical. Az eddig látott filmektől eltérően itt már nem a történet igényli, hogy énekeljenek - azaz nem a bárzongorista, a jazz énekes, stb. énekel, hanem mindenki dalra fakad, mint egy igazi modern musicalben.

Egy sznob cinefil barátom mondta egyszer, hogy ő nem hajlandó olyan filmet megnézni, amiben a szereplők elkezdenek énekelni. Én nem osztom a műfajok ilyen módon való diszkriminálását. Musical-ek között is vannak rendkívül jók! 

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Sajnos ehhez a filmhez jelenleg nincsen ingyenesen nézhető link. Ha te tudsz, kérlek jelezd emailben, és belinkelem!

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Magyarország, (Kovács Emil és Tsa, Sonor Film), 76 perc, ff. magyar

Rendező: Székely István

Producer: Albert Samek

Büszkén nyitottam az 1001-es könyvet az 52. filmnél, vártam már, hogy végre egy magyar filmhez érjek, és ez most végre megtörtént! Igaz, ehhez egy kis "csalás" is kellett.

Az eredeti kiadásban ugyanis nyoma sincs a Hyppolit-nak. Van ugyan három magyar mű (két Jancsó film, plusz a közel 8 órás Sátántangó Tarr Bélától), de a Hyppolit-ot - néhány további magyar filmmel együtt - a magyar kiadás szerkesztője, Bori Erzsébet filmkritikus csempészte be a magyar változatba. 

Örömre ad okot, hogy ez a film is gyönyörűen fel lett újítva, és külön érdekesség, hogy az egyik szereplő, a Terkát alakító Fenyvessy Éva 2009-es halála előtt állítólag még láthatta ezt a frissen restaurált változatot.

Bizony! Most már elérkeztünk az 1001-es lista ama időszakába, ahol a film fiatalabb szereplői között van esély olyanra akadni, aki még köztünk van. 

Ha "háború előtti" magyar vígjáték, akkor Kabos Gyula neve szinte megkerülhetetlen. Itt szeretném közbeiktatni, hogy bár a Hyppolit-ot a második teljesen hangos magyar filmként szokták említeni, igazából csak egy kis nagyvonalúsággal lehet tisztán magyar filmnek tekinteni.

Tudni érdemes, hogy egy Albert Samek nevű prágai úriember Sonor Film nevű cége gyártotta a filmet a Budapesti Hunnia Filmgyár díszletei között. És, ha el is ismerjük, hogy a stábja és szereplői mind magyarok voltak, érdemes megjegyezni, hogy ezt a filmet változatlan forgatókönyvvel, és ugyanazok között a díszletek között párhuzamosan német szereplőkkel, német nyelven is leforgatták. Ez egyébként nem volt különösebben szokatlan akkoriban. A hangosfilmek egyik problémája volt, hogy a némafilmekkel ellentétben külföldön nehéz volt értékesíteni, mert a más nyelvet beszélők nem értették őket. (A némafilmek felirattábláit még viszonylag könnyű volt kicserélni más nyelvűekre.) A magyar nyelvű piac viszonylag kicsi volt ahhoz, hogy nagyot lehessen kaszálni rajtuk, így költség-optimalizálás gyanánt a sokkal nagyobb német piacra is elkészítették Er und sein Diener címmel. A magyar változattól eltérően ez szinte semmilyen nyomot nem hagyott maga után.

- Hideg vagy meleg fürdőt parancsol?

- Ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit...

 A filmben kapunk vígjátékból is egy kicsit, meg romantikából is egy kicsit, és ha mindez még mindig kevés lenne, kapunk két fülbemászó betétdalt is: "Köszönöm, hogy Imádott" és "Pá, Kis Aranyom!" címmel. Mindkettő Eisemann Mihály szerzeménye.

A romantikus szál talán a szerényebb a kettő közül. Persze egy ilyen könnyed filmtől nem várhat az ember túl nagy érzelmi hullámzást, de azért valljuk be: az, hogy a hősszerelmes mérnök úr (!) "álruhában" sofőrként dolgozik Schneider úr cégénél azért, hogy annak lánya, Terka sofőrként szeressen bele, ne pedig jól menő mérnökként... hát egy kicsit talán erőltetett, ám kétségtelenül romantikus alapfelállás. Ne legyenek kétségeink, egy ilyen könnyed film esetén természetesen a szerelmesek végül egymásra találnak, ám addig még jó néhány félreértéstől hemzsegő szituáció vezet. A hősszerelmest Jávor Pál alakítja, aki pályája során nem is nagyon mozdul majd ki ebből a skatulyából. Terkát pedig az a Fenyvessy Éva játssza, aki egyedüliként megélte a XXI. századot a szereplők közül. 

Kétségtelenül a vígjátéki vonal a film erőssége, melynek tengelyében a Kabos Gyula - Csortos Gyula kettős áll. Kabos azt az újgazdag polgárt alakítja, akinek a pénze már megvan, ízlése viszont még nincs meg ahhoz, hogy a felső tízezer életét élje. Nem is vágyik ő erre. Schneider úr szíve szerint megmaradna az a kispolgár, aki "a hagymához is hagymát eszik", sznob felesége az, aki a Csortos által alakított lakáj alkalmazásával mindent felkavar a család körül. Hyppolit nagyon is tisztában van a felső tízezer megszokott életmódjával, és természetesnek veszi, hogy új munkahelyén - a Schneider villában - is az általa normaként elfogadott értékrend szerint zajlik az élet. Talán mindenkinek ismerős az érzés, amikor valami olyan közegbe kerülünk, aminek a szokásaival, szabályaival nem vagyunk tisztában, de félünk bevallani ezt a többieknek, félünk, hogy megszólnak érte, ezért figyelünk, és megpróbáljuk felvenni a tempót. Na valami ilyesmivel próbálkozik a Schneider család, és ez elég humor-forrást ad az egy és negyedórás film számára. 

 A Hyppolit felújításáról készült egy 12 perces kis film. Érdekes annak, aki kíváncsi egy régi film restaurációjának technikai részleteire.

USA (Universal Pictures), 134 perc, ff. angol

Rendező: Lewis Milestone

Producer: Carl Laemmle jr.

Bátor, és szokatlan kísérlet volt ez a film, hiszen nagyon ritka és kockázatosnak tűnő vállalkozás egy háborút az ellenség szemszögéből, ráadásul az ellenfelet emberi (emberséges) mivoltában láttatva bemutatni.

Ebben a filmben pont ez történik. És ami talán még meglepőbb, hogy pont az USA-ban kapta a legnagyobb elismerést - és a közönségsiker mellett két Oscar-t -, míg Németországban, ahol ekkor már erősödtek a nácik, a film vetítésein Göbbels vezényletével balhézott a csőcselék. Hogy okkal, vagy ok nélkül, az már nem nagyon fog kiderülni, ugyanis az eredetileg 152 perces filmből időközben kivágtak közel húsz percet abból a célból, hogy így minden ország számára fogyaszthatóvá váljon. Elképzelhető tehát, hogy eredetileg voltak jelenetei a filmnek, melyek sértőek lehettek a németek számára, mára azonban egy pacifizmusában és humanizmusában megkérdőjelezhetetlen mű maradt belőle.

A cím egy kis magyarázatra szorul, ráadásul a magyar cím egy árnyalatnyit el is tér az eredeti amerikai cím jelentésétől. Ebben az esetben viszont az a helyzet, hogy a magyar cím pontosabb, mint az eredeti amerikai, hiszen van annál egy német "még eredetibb" cím. 

A film alapja ugyanis egy német könyv, melynek címe Im Westen Nichts Neues, ami nagyjából megfelel a magyar filmcímnek. (Az angol cím valami olyasmit jelent, hogy "A Nyugati Fronton Minden Csendes"). A könyv egyébként Erich Maria Remarque (született: Remark) műve. (A Maria nem elírás! - nekünk is van ilyen furcsa nevű hírességünk, bár talán kevesen ismerik teljes nevét: Kosztolányi Dezső István Izabella - és ez nem vicc, tessék rákeresni!)

Visszatérve a címre: Ez egy cinikus utalás azokra a semmitmondó tudósításokra, melyek szerint a fronton a helyzet változatlan, illetve nem történik semmi... holott a nyugati fronton ekkor ugyanúgy meghaltak és megnyomorodtak a katonák, csak éppen a kialakult lövészárkos állóháborúban a front nem nagyon változott egyik irányba sem... Nyugaton a helyzet tehát változatlan volt ilyen értelemben...

 2011-ben teljesen felújították ezt a filmet, és olyan tökéletes munkát sikerült végezniük, hogy először azt hittem, hogy rossz filmhez nyúltam (létezik egy 1979-es újra-feldolgozás), de a helyzet az, hogy a mai technikával már szinte csodát tudnak művelni.

Persze az eredeti filmnek is olyannak kellett ehhez lenni, hogy így felújítva lenyűgözően szépen elkészített csatajeleneteket láthassunk! A szépség itt filmesztétikai minősítés akar lenni, hiszen amit látunk, az látványban és naturalisztikus ábrázolás-módjában félelmetesen megközelíti a Ryan Közlegény Megmentésében látott partraszállásos jelenetét. Nincsenek kiforduló belek, de van olyan momentum, ami talán még annál is mélyebb nyomot hagy az emberben.

Voltak látványos csatajelenetek a The Birth of a Nation-ben illetve a The Big Parade-ban is, de ez a film kamera-kezelésben, képi trükkökben erősen megelőzi korát. Nem szeretem a túlzásokat, de sok esetben leesett az állam attól, amit láttam.

A film egyébként kifejezetten komolyan veszi a hitelességet, mely legjobban az egyenruhák evolúcióján érhető tetten. Ezen belül is a leglátványosabb a német harci sisak változása a világháború előrehaladtával.

1914-ben a háború kezdetekor a németek u.n. Pickelhaube-t viseltek, mely egy kifejezetten szépen formatervezett, szigorúan bőrből készült sisak volt, rajta bronz illetve ezüst díszítéssel, és egy jellegzetes - ugyancsak bronz vagy ezüst - tüske szerű dísszel a tetején (lásd jobbra).

Azon túl, hogy tényleg nagyon jól mutatott ez a sisak, több gond is volt vele. Egyrészt hamar kiderült, hogy nincs megfelelő mennyiségű alapanyag az újabb és újabb sisakok előállításához, még nagyszámú dél-amerikai import igénybevételével sem. 

Elkezdtek tehát más anyagból, - fémlemezből, filcből, papírmaséból - "helyettesítő sisakokat" gyártani. Ezek már nem voltak ilyen szépek, de a jellegzetes forma még megmaradt. (lásd balra)

Az is viszonylag hamar kiderült, hogy a tüske - bár felvonuláskor jól mutat - a harcokban kifejezetten hátrányt jelent. Az első világháborúra jellemző lövészárkokban kifejezetten kellemetlen volt, ha a sisakból kiálló tüske korlátozta a katonák mozgását a fedezékben mozogva, illetve arra is figyelni kellett, hogy ez a fölösleges nyúlvány ne lógjon ki az árokból.

Ezért tehát 1915-ben már olyan sisakokat gyártottak, melynek tüskéje leszerelhető volt. A harcokban már a tüskét leszerelve kellett hordani a sisakot (lásd jobbra). Hol vagyunk már a míves első változattól?

A gránátrepeszek ellen azonban ez a sisak semmilyen védelmet nem nyújtott.

1916 során a német hadsereg átállt a második világháború alatt is használt acél rohamsisakokra (lásd balra), melyekkel kb. 70%-al csökkent a halálos kimenetelű fejsérülések száma. Mindezt csak azért szedtem össze, mert a filmben nagyon pontosan követhetőek az egyenruha ilyen jellegű változásai a háború folyamán.

A film lényege azonban a háború embertelenségének ábrázolása. Ahogy arcot és személyiséget kap az ellenség, hamar szembeötlővé válik, hogy mindkét hadsereg nagyjából hasonló arányban tartalmaz "jó" és "rossz" embereket. Aki le akar lőni engem a csatatéren, és akit én le akarok lőni, azt is ugyanúgy hazavárja édesanyja, szerelme, esetleg gyermeke. Nem azok az igazi gyilkosok, akik kötelességből a csatatéren harcolnak, hanem azok akik odaküldik őket.

Egy váratlanul erős jelenetben szembesülünk ezzel, amikor a német főhős egy ellenséges francia katona haláltusáját asszisztálja végig a lövészárokban. Talán még az elhíresült záró jelenetnél is erősebb.

Persze hiteltelen lenne a film, ha nem mutatná be azokat a pillanatokat, amikor az embertelenségbe egy kis életöröm keveredik. Ahogy a nyugati fronton a katonák fürdőzés közben megismerkednek a francia lányokkal, és kalandot, szerelmet keresnek vagy éppen kocsmában mulatoznak.

Mélyen elgondolkoztató film. Nagyon hatásosan állítja szembe az otthonmaradók lelkes harcra buzdítását a harcokban megtört, hitüket vesztett katonák fásultságával.

Méltán nyert két Oscar díjat, egyet legjobb filmként, egyet pedig a legjobb rendezésért. A képen idősebb Carl Laemmle a Universal Pictures német származású alapítója tartja a filmért kapott Oscar-t.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) Az ingyenesen elérhető online változat sajnos messze nem olyan minőségű, mint az általam látott felújított változat.

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

All Quiet on the Western Front - 1931

Watch All Quiet on the Western Front (1930) in Entertainment  |  View More Free Videos Online at Veoh.com

USA (First National Pictures), 76 perc, ff., angol

Rendező: Mervyn LeRoy

Producer: Hal B Wallis, Darryl F. Zanuck

Kormányos Tóni, Pöttöm, Gyilkos Pepi, Kobak, Rettegett Joe, Gorilla... ezekből és még néhány hasonlóan "kedvesen csengő" névből áll az a Chicago-i gengszterbanda, mely körül a Kis Cézár zajlik.

Nagyjából 1920-tól 1933-ig tartott az Egyesült Államokban a híres alkoholtilalom (prohibition) időszaka, mely megágyazott az Al Capone-féle gengszter-bandák - másnéven: Maffia - felvirágzásához.

1920-tól tehát az USA összes államában betiltották az alkohol nagyüzemi gyártását, és árusítását - bár otthon nem volt tilos alkoholt lepárolni és fogyasztani a legtöbb államban. Az igény ettől persze még megmaradt az italozásra,  amit a szervezett bűnözés ki is használt. Náluk tudott italhoz jutni, aki továbbra sem kívánt enélkül a bódulat nélkül élni. Ugyanaz volt tehát a szerepük ezeknek a bandáknak akkor az alkohollal kapcsolatban, mint manapság a kábítószer terjesztésében.

A Kis Cézár a gengszterfilmek egyik - ha nem az egyes számú - alapműve. A filmben rengeteg motívum látható, mely újra és újra visszaköszön a későbbi maffiafilmekben is (például a Keresztapa trilógiában).

Ezzel a filmmel belépünk az Amerikai filmgyártás egy rövid, de izgalmas időszakába, melyet pre-code időszaknak szokás nevezni - sehogy sem találok magyar elnevezést hozzá.

Pre-code érának nevezzük Hollywood 1934 közepéig tartó hangosfilmes időszakát.

A huszas évek közepén William Hays elnökletével létrejött az MPPDA  (Film producerek és forgalmazók szövetsége), mely 1927-ben kidolgozott egy ajánlást arról, hogy miket tilos ábrázolni a filmekben, milyen témákat lenne illendő feldolgozni, stb... 1930-ban kicsit szigorítottak ezen, még a helyénvaló szóhasználatra is kitértek. Ezt a szabály-gyűjteményt szokás Hays-kódex-nek - angolul Hays-code - hívni (a szövetség elnökéről elnevezve). Létrehoztak e mellé egy PCA (Production Code Administration) nevű szervezetet, melynek a kódex betartatása lett volna a feladata, azonban eleinte szinte semmilyen tényleges hatáskörük nem volt.

1934 Június elsejétől viszont már csak úgy vetíthettek moziban egy filmet, ha a PCA jóváhagyó pecséttel látta el a művet. Ezzel zárul tehát le a pre-code éra, és jön a Hays-kódex által évtizedeken át az erkölcsiség (vagy helyesebben prüdéria) béklyójába kötött post-code időszak. 

Na, de ne siessünk ennyire előre, hiszen mi még csak a hangosfilmes - és ezzel együtt a pre-code korszak - elején járunk...

 A film elején két piti bűnöző elhatározza, hogy elköltöznek Chicago-ba , és kezükbe veszik sorsuk irányítását. A két barát azonban végül különböző utakon indul el. Míg a Douglas Fairbanks, Jr. (igen, ő a nagy Douglas Fairbanks fia) által alakított Joe Massara táncos lesz, szerelmes lesz, és megpróbálja távol tartani magát a bűnözéstől, addig az Edward G Robinson által alakított Rico (kis cézár) beleáll a bűnözés közepébe: felkeresi a Chicagoi maffia egyik alfőnökét, hogy csatlakozzon hozzájuk. A filmbeli fordulatok helyenként kicsit gyermetegek, Rico felemelkedése például kifejezetten erőltetett: Ahogy az al-főnök beveszi őt a csapatba, szinte azonnal átveszi az irányítást, és a banda tagjai is rögtön meglátják benne a jövő tehetséges vezetőjét. A valóságban nyilván nemcsak, hogy repült volna az első alkalommal, amikor leszólja a főnökét, de valószínűleg a régi bandatagok sem engednek azonnal maguk fölé egy jöttmentet... 

De nem baj, ettől még ez a mozi a gengszterfilmes műfaj egyik kiindulópontja. 

Nem sikerült egyébként egyik pólust sem igazán megszeretni. Rico, a főszereplő gengszter nem rendelkezik szinte semmilyen pozitív tulajdonsággal. Még a későbbi filmes maffiózókra (akár Don Corleone-ra, vagy mondjuk a Donnie Brasco-ban Al Pacino által játszott Leftie-re) jellemző sajátos erkölcsi rendszerükhöz való ragaszkodással sem rendelkezik. Ugyanakkor a törvényes útra rátérni próbáló Joe Massara sem tud a film kedvelhető hősévé válni a karizma szinte teljes hiánya miatt. A másik oldal - a rendőrség - pedig inkább az a levakarhatatlan, idegesítő  tesze-tosza banda, akik rendszeres időközönként megjelennek a gengszterek körül, jelezve, hogy szemmel tartják őket, de valójában az akadékoskodáson kívül képtelenek bármire is.

Tehát szerethető oldal nem nagyon van itt, ez kérem a pre-code éra, ahol még nem is volt ilyen elvárás.

Végezetül egy örök dilemmámat szeretném megosztani, ami a némafilmek során eddig teljesen megszűnt létezni, nevezetesen a: "szinkron vagy eredeti nyelv?" kérdésköre.

Előre leszögezem, hogy szerintem nincs általánosan elfogadható jó válasz. Nyilván az alkotó (azaz rendező) abban a formában kívánta elénk tárni a filmet, ahogy ő letette az asztalra. Nem ismeri igazán Al Pacino-t , aki nem hallotta eredetiben kubai bevándorlóként latino akcentussal beszélni - igaz, valószínűleg értékelni is csak az tudja igazán, aki alapszinten érti a nyelvet. De másik oldalról nézve milyen veszteség lenne, ha nem hallhatnánk mondjuk a Piszkos 12 Reisman őrnagyát Sinkovits Imre hangján. Sinkovits hangját hallgatni önmagában olyan élmény, hogy ahhoz csak öccse, Sinkó László hangja hasonlítható valamennyire például dr. Hannibal Lecter (Anthony Hopkins)  szinkronjaként. És akkor meg kell jegyezni azt is, hogy bizony a szinkron már rég nem a régi - és ez talán nem is szorul bővebb magyarázatra...

De még jó néhány évtized áll előttünk, amikor még elsőrangú színészek szinkronizáltak. Így azt az álláspontot tettem magamévá, hogy - mivel arra nemigen tudnék időt szánni, hogy mindkét változatot megnézzem - hacsak valamilyen érv nem szól kifejezetten az egyik mellett, akkor azt a változatot fogom megnézni, amelyik jobb képminőségben elém kerül. 

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

DAILYMOTION - Kis Cézár - 1931

Little Caesar (1931) EDWARD G. ROBINSON by CinemaLibreWatchonline

Szovjetunió (VUFKU), 70 perc, ff, néma

Rendező: Alexandr Dovzsenko

A falu kollektívája megkapja első traktorát, megindult a gépesítés, a "kulákok" órái meg vannak számlálva...

Az egész falu izgatottan várja az új jövevény érkezését, fiatalok, öregek, férfiak és nők, mindannyian kíváncsian nézelődnek.

Ám a traktor hirtelen zötyögve megáll... ez kínos...

Mindenki töri a fejét, nagyon komoly arccal... telefon a pártközpontba (vagy a minisztériumba, mindegy...) ... hosszas egyeztetés, végül valaki felnyitja a traktor egyik tartályát, és kiderül, hogy nincs benne hűtővíz... ajaj...

Az emberek törik a feküket... nagyon komoly arccal állnak - látszik, hogy zakatol minden agytekervény...

Végül valaki megtalálja az egyetlen helyes megoldást: A falu férfiai kollektíven belevizelnek a traktorba. A premier plánban mutatott erőlködő arcok mintha azt sejtetnék, hogy viszonylag sokan szenvednek prosztata problémától a faluban...

A fent említett jelenet az egyik, mely elakadt a korabeli cenzorok hálójában (szép kis képzavar) - ezen kívül még a meggyilkolt férfi meztelenül őrjöngő jegyese is kiborította a bilit náluk.

Megszokhattuk, hogy szovjet film esetén - legalábbis ebben a Sztálini sötét időszakban - kikerülhetetlen a propaganda. Hol kevesebb (Dzsingisz Kán Amulettje), hol több, de nem ússzuk meg propaganda nélkül. 

A film tagadhatatlanul tartalmaz néhány szépen megkomponált természeti képet, és helyenként a már jól ismert szovjet montázs-elméletből is kapunk újabb ízelítőt, ám összességében véleményem szerint dramaturgiailag egyenetlen, különösebben izgalmas színészi teljesítmény nélküli mű, mely szinte semmilyen érzelmi hatást nem tudott bennem kiváltani.