USA (Warner Bros.), 116 perc, ff. angol

Rendező: William Dieterle

Producer: Henry Blanke

Emile Zola életének bemutatását ígéri a film eredeti címe, de aki életrajzi filmet vár, annak sajnos csalódnia kell. A közel két órás film első 30 perce ugyan felvillant néhány képet Zola életéből, kiderül, hogy Cézanne-al jó barátságban voltak, és az is, hogy a Nana című regény hozta el a gazdagsággal is járó hatalmas sikert, de szinte észre sem vesszük, és a harmincadik perc körül már az elhízott, öreg Zola terpeszkedik a gazdagon berendezett nappalijában.

Annak, aki nem kötött Zolával szorosabb barátságot eddig, (jobbra az író eredeti fotón) talán érdemes elmesélni, hogy Émile Zola a maga idejében merésznek, kihívónak, esetenként pornográfnak számított. Egyik leghíresebb regényében, a Nana címűben például egy fiatal lányról ír, aki egy meztelen színházi szereppel válik a férfiak áhított álmává, majd ezt a sikert meglovagolva luxus prostituálttá. 

Ahogy említettem, ez a film nem Zola életéről szól. Annyira nem, hogy a harmincadik perc körül, egy éles váltással egy katonai kémügyre kanyarodunk rá. Ma már talán kevésé ismert a Dreyfus ügy, de a film készítésekor még egy viszonylag neves botrány volt. Mondjuk az meglepett, hogy az amerikaiak egyáltalán tudtak róla, hogy országukon kívül is történnek események... Ez a film inkább szól erről a bizonyos Dreyfus ügyről (és mellesleg Zola ez ügyben történő kiállásáról), ugyanis a film hátralevő másfél órája ezt a történetet meséli el igen részletesen, persze amolyan hollywood-i módosításokkal a tényeket illetően.

Például a Dreyfus üggyel kapcsolatban még csak véletlenül sem hangzik el az "antiszemitizmus", vagy akárcsak a "zsidó" szó, holott valójában kulcsszerepük volt ezeknek a szavaknak. Állítólag a Warner feje (Jack L. Warner) szedetett ki minden ilyen jellegű utalást a filmből, hogy a németországi forgalmazásban ne okozzanak fennakadást.

De mi is volt ez a Dreyfus ügy? 1894-ben kiderült, hogy valaki a tiszti karból adatokat szivárogtat a németeknek a francia hadsereg legújabb ágyújának technikai adatairól. A zsidó származású Alfred Dreyfus-t vádolták meg a hazaárulás elkövetésével, és bár semmilyen közvetlen bizonyíték nem volt ellene, mégis elítélték. Megalázó módon a nép előtt megfosztották tiszti jelvényeitől, majd a dél amerikai Francia Guyana partjainál fekvő Ördög-szigetre száműzték, mely remek helynek bizonyult a kellemetlenné vált politikai elítéltek elhelyezésére. Az alábbi képen az az épület látható, ahol Dreyfus raboskodott a szigeten. Bár a sziget feltehetően kellemes klímájú, azért ez a ház nem tűnik egy luxus-nyaralónak. Dreyfus megvádolásában és sikeres elítélésében állítólag kulcsszerepe volt zsidó származásának. A tömeg szívesen vette egy zsidó meghurcolását. Amikor már bizonyítékok alapján a vélhetően igazi bűnöst, egy bizonyos Esterhazy őrnagyot vádoltak meg, azt simán fölmentették, mivel a tiszti-kar kiállt mellette, és bizonyítékokat hamisítottak az érdekében. Sajnos ez ügyben sem változott sokat a világ. Ha egy orvos vagy egy mérnök a szakma szabályait nem tartja be, és ez súlyos károkat okoz, akkor az illetőt keményen felelősségre vonják, vonhatják. Talán a bíró az egyetlen olyan hatalommal felruházott ember, aki figyelmen kívül hagyhatja a szakma szabályait, és elítélhet ártatlan embert úgy, hogy nincs arra semmilyen bizonyíték, és ennek a hibás ítéletnek az égvilágon semmilyen következménye nincsen rá nézve. Ártatlan emberi életeket tehet tönkre rosszindulat, lelkiismeret hiánya, vagy egyszerű nemtörődömsége miatt... Nem biztos, hogy ez jól van így...Talán nem árulok el túl nagy titkot, - hiszen elvileg mindenki ismerheti a dolog kimenetelét - végül kiderült, hogy a fickó ártatlan, 5 évvel elítélése után kegyelmet kapott, majd rá hét évvel, jóval Zola halála után teljesen rehabilitálták, és Becsületrendet kapott. Valószínűleg Zolá-nak is szerepe lehetett abban, hogy végül sikerült tisztáznia magát. 

Az író először nyílt levelet intézett a köztársasági elnökhöz "Vádolom - J'Accuse" címmel, melyben antiszemitizmussal és a jog sárba tiprásával vádolja a kormányzatot és vele együtt a bíróságot. Levele hatalmas visszhangot keltett. Cserébe őt is megvádolták, és rágalmazás miatt egy év felfüggesztett börtönre, és hatalmas pénzbüntetésre ítélték. 

Zola élet-története helyett leginkább ennek a Dreyfus pernek a fordulatos, és a valósághoz néha kissé hűtlen beszámolóját kapjuk. Talán ebben a mennyiségben a mai nézőnek kicsit túlságosan terjengős. Én jobban örültem volna több Zolának, és kevesebb Dreyfus-nak.

De a politikai vonal akkor - mint ahogy most is - igencsak jól tud jönni, amikor az Oscar díjakhoz állnak sorba a filmek. Ez volt az első film, mely 10 (!) jelölést kapott az Akadémiától, és abból hármat el is nyert. A legjobb film, a legjobb forgatókönyv, és a legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjakat zsebelte be. Ez utóbbit a Dreyfus-t játszó színész kapta. 

Paul Muni 1937-ben Oscar-t kapott a Pasteur életéről szóló filmért, ezúttal szobrocska nélkül maradt. Már a "Szökevény Vagyok" című filmben nyújtott remek alakításánál kiderült, hogy a szerep tökéletes megformálásához mennyi előzetes munkát végez. Állítólag itt is fontosnak érezte, hogy a lehető legfelkészültebben bújjon Zola bőrébe. Kiolvasta az író összes művét, és a Dreyfus ügyről is elolvasott mindent, ami csak fellelhető volt. Az alábbi képen jobb szélen látható a Zolát alakító Paul Muni. Bal szélen pedig a legjobb filmért járó Oscart átvevő stúdió főnök, Jack L. Warner.

USA (Samuel Goldwyn Productions), 106 perc, ff. angol

Rendező: King Vidor

Producer: Samuel Goldwyn, Merritt Hulburd

Úgy látszik, ha valami igazán emberi filmet akarok látni, Hollywoodnak ezen időszakából, akkor a kis Samuel Goldwyn Productions-ban nyugodtan bízhatok. Nemrég ugyanettől a stúdiótól láttam "Az Élni Vágyó Asszony"-t és hasonló érzésekkel álltam föl a film végén, mint most: Ez egy igazán emberi film volt. 

Igazából nem tudnám megmagyarázni, hogy pontosan mivel indokolható, hogy felkerült a listára. Nem tudnék egy adott szempontot sem kiemelni, ami miatt a film különösen kiemelkedő. Mégis, helyenként annyira megindító volt, hogy valószínűleg azok közé a filmek közé fog tartozni, melyek komoly nyomot hagynak bennem. 

Nagyon jó ízlésre van szüksége annak a rendezőnek, aki a giccs határán mer téblábolni, de nem akarja átlépni ezt a határt. King Vidor, a film rendezője véleményem szerint elment eddig a határig, de többnyire sikerült a határ ezen oldalán maradnia. Több olyan jelenet is volt, mely romantikus lelkű lányok szemébe könnyet tud csalni. Ez is hozzátartozik ennek a filmnek a szépségéhez. Kicsit választékosabb ízlésű csajok ottalvós bulijára tökéletes választás. 

Pedig nem indult simán a film készítése. Pletykák szerint néhány jelenet leforgatása után Goldwyn behívta magához King Vidor rendezőt, és megosztotta vele, hogy azon gondolkozik, hogy kirúgja az egész stábot és dobja ezt a projektet, mert megnézte az elkészült jeleneteket, és szerint vacak az egész. Vidor olyan hangulatban ment haza, mint még soha. Nem evett, nem aludt. Éjjel 1-kor telefonhívás érkezett, megint a stúdió igazgató akart beszélni vele. Megnézte még egyszer a jeleneteket, és úgy érzi, tévedett... jó lesz ez a film... Majd elköszönt, és így már Vidor is el tudott aludni.

A rendezőn kívül a két női főszereplő is hozzájárul a film varázsához. Mindketten kaptak is egy-egy Oscar-jelölést, igaz a szobrot egyiküknek sem sikerült hazavinni. Kezdjük Barbara Stanwyck-kel, aki már a "Yen Tábornok Keserű Teájában" megmutatta, hogy nem csak szépségével, hanem színészi játékával is kiérdemli a figyelmet.

Érdekes ívet ír le az általa játszott szerep. A történet végigköveti Stella életét fiatalkorától középkoráig, kb 20-25 éven át. Tipikus történetnek mondhatnánk, hogy a gyönyörű fiatal lány, aki könnyedén az ujja köré csavarja a kiszemelt gazdag áldozatát, végül hogyan csúszik le az évek alatt, hogyan tékozolja el a lehetőséget a boldogságra. Stanwyck nem csak az idő múlását jeleníti meg nagyszerűen, - ráadásul anélkül, hogy mondjuk ráncokat kellett volna rajzolni az arcára -, de ügyes mértékletességgel hozza azt is, ahogyan kezd kicsúszni a lába alól a talaj, majd ahogy megpróbál visszakapaszkodni.

Barbara Stanwyck mellett a film másik üde színfoltja Anne Shirley, aki messze nem ilyen visszafogott, kissé hebrencsként hozza Stella tini lányát, majd az ifjú szerelmes hölggyé cseperedő menyasszonyt. A forgatás alatt töltötte be a 18-at. Vidor állítólag nem szentelt túl sok figyelmet Shirley kisasszonyra, aki ezt meglehetősen zokon vette, és Goldwynnak sírta el bánatát. Az meg újra felhívta Vidort, és a lelkére kötötte, hogy vagy dicsérje vagy szidja a kisasszonyt, de foglalkozzon vele, mert nem akarja az irodájában hisztis tyúkok lelkét ápolgatni. Anne Shirley egyébként le volt nyűgözve Stanwyck tehetségétől. 

Stella fiatalkorával indul a film. Ahogy írtam, ügyesen levadászik magának egy gazdag férjet, akivel közös lánya születik. De nem bír a vérével, más férfiakkal is barátkozik. Ezt a férj hosszú távon nem nézi jó szemmel, inkább lelép és egy korábbi barátnőjével él tovább. A kislány persze az anyával marad, szép nagylánnyá cseperedik. Az anya viszont továbbra is azzal a férfival barátkozik, aki miatt felbomlott a házassága. Ez a férfi viszont szép lassan lecsúszik, vele Stella is elindul a lejtőn. Kislányának viszont nem ezt az életet akarja, és ennek eléréséért bármire képes.

 A filmnek akkora sikere volt, hogy egy 18 éven keresztül futó rádiójáték kerekedett belőle, mely a szereplők életének további alakulásával foglalkozott minden hétköznap délután 15 percben az NBC Radio-n. 

Franciaország (R.A.C.) - 109 perc, ff. francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Albert Pinkovich, Frank Rollmer

Vannak filmek, melyeknek már a címében van valami megmagyarázhatatlan erő, ami megelőlegezi, hogy valami különleges alkotásról van szó. Jancsónak van jó néhány ilyen elementáris erejű címe, pl. "Fényes Szelek", "Csend és Kiáltás" vagy "Oldás és Kötés", de ilyennek érzem a "Száll A Kakukk fészkére" és az "A Bárányok Hallgatnak" című filmeket is, hogy találomra kiemeljek néhányat....

A cím titokzatos, és a film megtekintése után is csak sejtései lehetnek az embernek, hogy mi is lehet ez a "nagy ábránd"... És el kell árulnom, hogy az igazi megfejtéshez olyan lexikális tudás szükséges, amivel valószínűleg nagyon kevés ember rendelkezik. A megfejtést elárulom a poszt végén.

Végre egy minden tekintetben magas színvonalú francia film! Ráadásul sztárokkal teletűzdelve. Vegyük rögtön Jean Gabin-t, aki a korszak talán legnagyobb francia közönség-kedvence volt. Az ő szereplésének köszönhette Renoir, hogy viszonylag jól volt eleresztve a film büdzséje. 

Aztán itt van még Erich von Stroheim. Ez a tenyérbemászó csodabogár, aki pályája során mindenkivel összetűzött, akivel csak tudott. Közismert, hogy Irving Thalberg-gel a Universalnál és az MGM-nél is éles vitái voltak von Stroheim-nek, amikor még egyáltalán hagyták rendezni. Ennek a filmnek a készítésekor Amerikában már leáldozóban volt a csillaga, és Európába jött szerencsét próbálni. Renoir úgy tekintett az amerikaira (aki itt német tisztet játszott), mint egy hatalmas példaképre. Ezért is okozott benne hatalmas törést, hogy von Stroheim eleinte mindenbe bele akart szólni a maga ellentmondást nem tűrő stílusában. Renoirnál végül elszakadt a cérna, amiből üvöltözésig fajuló vita kerekedett, amit állítólag mindkettőjük részéről könnyes összeölelkezés zárt. Mindenesetre von Stroheim ugyanazzal a bicskanyitogató kivagyisággal hordja ferdén a sisakot, ahogy azt a 15 évvel ezelőtti Szeszélyes Asszonyokban már láthattuk tőle, és amely - valljuk be - rendkívül jól állt neki.

Háborús film, de nincsen benne csata. Az első világháború alatt játszódik, 3 francia fogoly sorsát követjük végig, nagyrészt német tiszti fogolytáborokban. Annak, hogy tiszti fogolytáborokat írok, jelentősége van. Magyarázat helyett idézem a film egyik párbeszédét, és minden azonnal világos lesz. Két fogoly beszélget:

- Mindent lehet venni a városban?

- Majdnem mindent... de csak a kantinon keresztül.

- Nagyszerű! Egy fotelt szeretnék... egy kényelmes fotelt. Egy játékkártyát, pár könyvet és angol cigarettát.

- Oh... azt nem hiszem, hogy talál.

- Nem???

Szóval ezek a tiszti fogolytáborok inkább hasonlítanak szanatóriumhoz, mint fogsághoz, de a mi három francia tisztünk feltett szándéka, hogy megszökjenek. A fogság és a háború összekovácsolja őket, ám végig tisztában vagyunk vele, hogy háborún kívül semmi közük nem lenne egymáshoz, hiszen a társadalmi különbségek elszigetelnék őket egymástól.

Először is ott van a legelőkelőbb, Boeldieu kapitány, akiről kiderül, hogy arisztokrata felmenőkkel rendelkezik. A hasonló ősökkel rendelkező német tiszt (von Stroheim) azonnal megtalálja a közös hangot a kapitánnyal. Fogolyként is mint úriemberrel bánik. Fölöslegesnek tartja átkutatni cellájukat, ha a kapitány úri becsületszavát adja, hogy nincsen a szobában semmi tiltott dolog.

Másodsorban ott van a Gabin által alakított gyári munkásból lett tiszt, Maréchal. Rajta már keresztülnéz a német tiszt. Nem ellenséges vele, de semmibe veszi, mivel nem tartozik a felsőbb osztályhoz. 

Harmadikként pedig Rosenthal, a zsidó, aki mindent megtesz, hogy befogadják társai. Neki van a legnehezebb dolga, hiszen, nemcsak, hogy zsidóként kicsit különcnek tekintik, de szülei nem is franciák. Így neki meg kell dolgoznia, hogy barátkozzanak vele. A gazdag rokonoktól kapott csomagok tartalmát mindig megosztja a többiekkel, mivel a német koszt a táborban ehetetlen. Igen, nem tévedés, ezekbe a tiszti fogolytáborokba csomagot küldhettek a rokonok a bentlakók számára. Az első világháború még ilyenformán zajlott. Renoir biztosan jól tudta, hiszen ő maga is volt katona.

Jó a film! Vannak benne egészen meghatóra sikeredett jelenetek. Van benne némi humor. Még izgalom is adódik, vajon a szökés sikerül-e végre valahára...

És akkor a végére, ahogy igértem... vajon mit takar a "Nagy Ábránd"? Vagy pontosabban a "La Grande Illusion"?

1909-ben Norman Angell, egy angol újságíró-politikus kiadott egy könyvet "Europe's Optical Illusion" címmel. Ez a könyv újra kiadásra került 1910-ben, ekkor már "The Great Illusion" címmel. Ez franciául "La Grande Illusion". Akkoriban széles körben ismert volt ez a könyv, nem nagyon kellett magyarázni tehát a címet. Mára már elfeledett, ezért senki nem érti, mi is ez a nagy illúzió illetve ábránd, ami kapcsolódna ehhez a filmhez... A könyv egyébként az irónak azt a tételét fejtegeti és próbálja bizonyítani (még az első világháború előtt), hogy egy elhúzódó európai háború egyszerűen nem történhet meg, mert nincsen semmilyen racionális haszna. Mint kiderült, nem csak egyszer, de kétszer is megtörtént az, aminek a könyv szerint nem szabadott volna. Valószínűleg ez a legfőbb oka, hogy a filmet ismerjük, de a címadó könyvet nemigen...

Kína (Xinhua), 119 perc, ff., mandarin

Rendező: Ma-Xu Weibang

Producer: Shangkun Zhang

"Je-ban ge-seng" így kell ejteni mandarin nyelven a film címét. Még a lista elején, a Patyomkin Páncélosnál eldöntöttem, hogy a zárójelben feltüntetett eredeti címeket eredeti betűkkel (és nem fonetikus átírással) fogom majd feltüntetni. Így viszont külön, a szövegben megadom a nagyjából helyes kiejtést, hátha valakit nagyon érdekel.

Ha már egy kínai filmbe botlottunk, ráadásul olyanba, amitől nem voltam annyira elájulva, hogy túl hosszasan lelkendezzek, írok néhány sort a "kínai nyelvről" és a kínai betűkről. Persze végül azért a filmre is rátérek majd!

Rögtön meg kell jegyezni, hogy kicsit félrevezető egyetlen kínai nyelvről beszélni. Hivatalosan nyelvjárásoknak nevezik őket, valójában azonban annyira különböznek a Kínában beszélt egyes nyelvek, hogy ezek beszélői meg sem értik egymást. Mindenesetre a kínaiak több, mint fele a filmben is hallható mandarint beszéli, ezért kétségtelenül ez a legfontosabb az összes közül.

Érdemes még megjegyezni, hogy mindegyik kínai nyelv ugyanazokat a kínai betűket használja. Ezek a betűk - durva egyszerűsítéssel - szavakat jelölnek (erre még visszatérek mindjárt) ezért az a furcsaság fordulhat elő, hogy egy kantonit és es mandarint beszélő kínai, ha elkezdenek beszélgetni, egy szót sem értenek egymás szavaiból, ám, ha leírják amit egymásnak mondani akarnak, akkor többé kevésbé sikeres lesz a kommunikáció. Ezt egy kicsit bonyolítja, hogy a Kínai Népköztársaság kidolgozott egy egyszerűsített betűrendszert. Na nehogy azt higgye valaki, hogy ezek a betűk a mi szemünknek valamivel is egyszerűbbnek tűnnek, mint a hagyományos kínai betűk! Kicsit kevesebb vonalból állnak, valamivel gyorsabb leírni őket. Kínában nagyjából mindenhol ezeket az egyszerűsített betűket használják, Taiwan-on, Hong Kong-ban és Makaón viszont a hagyományosat. A poszteren és fent a zárójelben egyszerűsített betűk láthatóak. Tényleg csak érdekességként jegyzem meg, hogy a Japánok is részben (elég nagy részben) kínai írásjeleket használnak, így - bár kevésbé, mint két kínai - egy japán és egy kínai között is előfordulhat, hogy a két teljesen különböző nyelv ellenére, ha egymás szövegeit olvassák, akkor valamit nagy vonalakban azért megértenek egymáséból.

Na és akkor, hogy is néz ki a film címe - 夜半歌声 ? 

夜 : éjszakát jelent,    半: pedig felet. Így a kettő együtt éjfél

歌: dal

声: hang.

Megkérdeztem egy Shanghai-i kínai ismerősömet, hogy ő hogyan fordítaná angolra ezt a címet. Azt mondta, hogy "The Phantom Lover" ... haha... mert ez a film angol címe... de igazából a legjobb fordítás "The Sound of Midnight Singing" ... azaz "Az Éjféli Dal Hangja" ... mint ahogy azt a kínaiaktól megszokhattuk, igencsak giccs- közeli maga a cím is.

A filmet nézve az volt az érzésem, hogy visszarepültem az 1910-es évekbe. Olyan rossz a film képminősége (nincsen felújított változat), és a színészi játék is annyira giccsbe hajlóan eltúlzott, mint az 1910-es évek némely filmjében. 

Azt vártam, hogy a lista első távol-keleti filmje valami igazán ázsiai témát fog földolgozni. Ezzel szemben az Operaház Fantomjának a sajátos feldolgozását láthatjuk. Igaz, meglehetősen szabad feldolgozásban. A fantom itt nem álarcot, hanem csukját hord, mivel egy tiltott szerelmet megakadályozandó a lány apja leöntette savval a szerelmes ifjú arcát. Az eltorzult arcú fiú (korábban Song Danping a híres operaénekes) minden este énekel volt szerelmének (lásd fenti kép). Elterjesztette magáról, hogy halott, hogy ne kelljen ezzel az arccal senkinek meglátnia őt. Volt szerelme ebbe egyébként belebolondult. Ezúttal a "szörnyeteg", aki nem is olyan szörnyeteg, nem nőt, hanem egy férfi énekest vesz pártfogásába. Amikor a fiatal pártfogolt a torz arcú mentor kérésére felkeresi annak volt szerelmét, a nő azt hiszi, hogy a halottnak hitt volt szerelmét látja. Egy visszatekintő jelenetsorban láthatjuk  a még ép arcú férfit. (lásd alább)

Sok helyen az első kínai horror-filmként emlegetik ezt a filmet. Bár van egy-egy jelenet, mely tényleg sikeresen rémisztget, horror filmkén aposztrofálni azért erős túlzás szerintem. Ügyesen használja ki egy helyen azt a pszichológiai tényt, hogy sokkal jobban tudunk félni attól, amit nem látunk, mint attól amit látunk. Egy adott pontig ugyanis a szerencsétlent csak csukjában látjuk, mely eltakarja egész arcát. A múltjának elmesélésekor látjuk meg először az eltorzult arcot. Amikor a hosszú lábadozás után az orvos eltávolítja a kötést az arcról, először csak az őt körülvevő család arcán látjuk a rémületet. Na ez az a pont, ahol a feszültségkeltés a leginkább hatékony. Ezután amikor mi is meglátjuk a szétmart arcot, az első pillanat még valóban ütős, de hosszú távon azért nem tart ki ez a hatás ahhoz, hogy csak emiatt horror filmnek nevezzük ezt a mozit.

Lehet, hogy egyedül vagyok a fanyalgásommal. Kínában hatalmas sikere volt a filmnek, 1941-ben folytatást kellett csinálni hozzá. Majd több remake is készült (1962, 1985, 1995), és 2005-ben még szappanopera is lett belőle.

USA (MGM), 117 perc, ff. angol

Rendező: Victor Fleming

Producer: Louis D. Lighton

Egy elkényeztetett milliomos csemete kivagyiságból elfogyasztott 6 adag fagylaltos szóda után émelyegve beesik apjának tengerjáró hajójáról a vízbe. Egy halász kimenti és embert farag belőle. De még mielőtt rátérnék, hogy kezdeti fenntartásaim ellenére - azt hittem valami gyerek-filmet kell majd végignéznem - miért tetszett kifejezetten ez a film, gondolom minden olvasóból kitört a kérdés: Mi a fene az a fagylaltos szóda???

Nem, nem elírás. Az amerikaiak sok mindenre képesek. Például cukrozva eszik a bundás kenyeret. Na, ez a fagyis szóda is valami hasonló furcsaság: Egy kis szódát összekevernek csokisziruppal és zsíros tejjel. Rádobnak két gombóc vanília fagyit, és az egészet felöntik szódával. Hogy teljesebb legyen az amerikai életérzés még a tetejébe egy kis tejszínhab is dukál. Nos ebből fogyasztott el kis hősünk 6 adaggal. Nem csoda, hogy az émelygéstől belefordult a tengerbe... Ha hatot nem is, egyet biztosan ki fogok próbálni.

A film nagy része a tengeren zajlik. A két főszereplő a 10 év körüli fiú és annak kimentője Manuel (Spencer Tracy). A halász, aki oltalmába veszi a fiút, egy 20-30 fős halászhajó legénységének egyik tagja. Igen ám, de a hajó 3 hónapig biztosan nem fog kikötni, ugyanis halászni jöttek a nyílt tengerre, és addig egyszerűen nem fordulnak vissza amíg tele nem halásszák a hajó rakterét. A halakat egyébként - mivel egyébként megromlana - a legénység maga dolgozza fel, sózással kerül tartósításra.

A legénység néhány babonás tagja hamar elkezdi mondogatni, hogy halászhajón az utas bizony balszerencsét hoz az egész hajóra. Így csak egy megoldás van: a fiúnak el kell kezdenie dolgozni, akkor már nem számít ugyanis utasnak. A 20. század első felében még nem volt politikailag inkorrekt a gyermekmunka, a fiút simán munkára fogják. Nem ő az egyetlen gyerek a hajón egyébként. Először nem nagyon fűlik ehhez a foga a fiúnak, lévén elkényeztetett milliomosként nem nagyon szokott hozzá a sanyarú körülményekhez. De Manuel szinte pót-apjává válik, gyorsan szoros kapcsolat alakul ki a halász és a fiú között. Mint egy "Tüskevár" a tengeren. Csak ez nem Fekete István, hanem Kipling.

Mint említettem a film nagy része a tengeren zajlik. A stúdióban, medencében felvett (ennek ellenére remek látványvilágú) felvételek keverednek a tengeren felvett távoli felvételekkel. Így a film felénél már ott érezzük magunkat a nyílt tengeren, az örökké párás, sós szagú levegőt bőrünkön érezve. Végül olyan film kerekedett az egészből, melyet bár gyerekek is bátran megtekinthetnek, közel sem kifejezetten csak nekik szól. Rám komoly hatással volt. Több olyan rétege is van a filmnek, amit egy gyerek valószínűleg meg sem ért. Például a film végén, ahogy az apa visszakapja gyerekét, ám az már inkább tekinti Manuel-t az apjának, mint a valódi édesapát, akinek 10 év alatt nem sikerült annyi közös élményt összegyűjtenie fiával, mint Manuel-nek ez alatt a 3 hónap alatt... valószínűleg ezt a drámát csak egy lelkiismeretfurdalásos szülő tudja igazán átélni... és hát melyik az a szülő aki úgy érzi, hogy nem tölthetett volna kicsit több időt gyerekével...

Még illőnek tartom megemlíteni, hogy ennek a filmnek a forgatása alatt hunyt el a mindössze 37 éves Irving Thalberg, az MGM igazgatója, akinek valószínűleg rengeteget köszönhetett ez a stúdió. Róla nevezték el az Oscar egyik különdíját, melyet a producerek között osztanak ki, nem minden évben, csak ha arra érdemest találnak, hasonlóan, mint az életműdíj esetén. Még azért is különleges ez a díj, mert eltérően a többitől, nem a jól ismert arctalan férfialakot ábrázolja, hanem Thalberg fejszobrát.

Franciaország (Films Sonores Tobis), 77 perc, ff., francia

Rendező: Sacha Guitry

Producer: Serge  Sandberg

A film rendezője és főszereplője - Sacha Guitry - színházi rendező és színész, író és drámaíró volt elsősorban. A némafilmes korszakban nem tartotta nagyra a filmet, mint eszközt, mivel hiányolta belőle a beszéd drámai kifejező erejét. Ezért kicsit meglepő, hogy ez az alkotás majdnem közelebb áll egy némafilmhez, mint a hangosfilmhez, abban a tekintetben, hogy a nagyon kevés jelenidejű jeleneten kívül a film nagy részét kitevő visszatekintő (flashback) jelenetekben nincsen eredeti hang. Még zörejek sem. Zene van, és a főszereplő narrátorként meséli a történetet,  és adja a szereplők szájába a szöveget. A némafilmes érzetet erősítik helyenként a francia impresszionista filmekre emlékeztető megoldások is.

Pár perc után igazából nem zavaró, mégis legalább a film feléig olyan érzése van az embernek, hogy még csak a bevezető részt látja, nemsokára biztosan elkezdődik maga a film, amikor majd a narrátor átadja a szerepet a színészeknek. De nem, végig a narrátor (főhős) elbeszélését hallgatjuk. Mintha egy hangoskönyvet hallgatnánk mozgóképes illusztrációval.

Már a bevezető is rendhagyó, hiszen a megszokott stáblista helyett a kamera végigmegy a szereplőkön, a narrátor bemutatja őket, a szereplők és a stáb tagjai ilyenkor többnyire "kinéznek" a nézőre. Majd a főszereplő elkezd beszámolni életének fordulatos történeteiről. És ez a beszámoló, - mely  a címnek megfelelően tényleg egy szélhámos élettörténete - valóban érdekes, szórakoztató és fordulatos.

Mindig örülök, amikor korabeli felvételeket látok ismert világvárosokról ezekben a régi filmekben. Párizs mellett Monaco is sokat szerepel. A Szeszélyes Asszonyok-ban már elvarázsolt Monaco, pedig mint utólag kiderült az csak egy stúdióban épített pazar díszlet volt. Ez viszont az eredeti.

Egy percig sem untat a történet, néha vicces, de semmiképpen nem harsányan vagy ízléstelenül.