Nagy-Britannia (London Film Productions), 92 perc, ff. angol

Rendező: William Cameron Menzies

Producer: Korda Sándor

Fantasztikus, hogy hogyan lehet egy ilyen különleges filmet ennyire ügyesen eltitkolni. Hiszen míg a Metropolisról valószínűleg a legtöbb mozirajongó legalábbis hallott már, addig erről a sci-firől alig hiszem, hogy a hardcore filmrajongókon kívül bárki ismerné.

Holott több szempontból is érdekes, és legalább annyira különleges a látványvilága mint a Metropolis-é. Azt csak mellékesen említem meg, hogy Hitchcock-on  kívül eddig senki más nem képviselte Angliát ezen a listán 1936-ig.

Mint ahogy a plakáton látszik is, H.G. Wells-nek sok köze van ehhez a filmhez. Erről a világhírű angol művészről azt érdemes tudnia annak, aki esetleg nem ismeri, hogy a XX. század egyik igen termékeny írója volt. Nagyon sok műfajban alkotott, de talán sci-fi regényei lettek a legsikeresebbek. Ha felsorolok néhány címet, akkor biztosan több is ismerősen hangzik: Dr Moreau szigete, A láthatatlan ember, Világok Harca, Emberek a Holdban... igen, ezek mindegyikéből film is született. A Things to Come viszont azért különleges, mert ennek a filmnek a születésénél maga az író is ott bábáskodott, sőt állítólag maga kezdte el rendezni, de a stúdió viszonylag korán jobbnak látta egy igazi rendezőt beültetni a rendezői székbe. Így vette át Menzies ezt a feladatot. Ám a forgatókönyvet Maga Wells készítette el saját könyve alapján. Még mielőtt rátérnék a filmre, még hadd jegyezzem meg, hogy a film producere, és a gyártó stúdió (London Films) alapítója is egyben az a magyar származású Korda Sándor, akiről az etyeki Korda Filmstúdiót is elnevezték.

A film több szempontból is emlékeztet az Ember tragédiájára. Bár nem a teljes történelmet öleli fel, - "csak" száz évet -, mégis, ahogy a film elidőz egy-egy időszaknál, láthatjuk, hogy az egyes korszakokban ugyanazok a szereplők játsszák a főbb szerepeket, és ezek a szereplők adott jellemeket és eszméket képviselnek az egyes korokban.

Haladva az időben előre, mintha a történelem is ismételné önmagát... Végig ugyanabban az elképzelt Everytown nevű városban leszünk...

Az is érdekessé teszi a filmet, hogy minden időszaknak, ahol elidőzünk, kicsit más a filmes stílusa. Itt jegyzem meg, hogy a film eredetileg fekete-fehér, de nekem egy színes, felújított példányhoz sikerült hozzájutnom. Ahol nem sikerült eredeti standfotókat beszereznem (ezek fekete-fehérek) illetve nem a színes lobby-cardokat használom, ott a színezett filmből kivett pillanatképekkel illusztrálom a mondandómat.

1. állomás - 1940 Karácsonya.  Rögtön az első résznél jön a döbbenet! Wells 1936-ban négy évvel későbbre prognosztizálja a második világháború kitörését. Nem tévedett túl sokat. Szenteste a család még boldogan karácsonyozik, és a felnőttek megvitatják, hogy egy esetleges háború milyen pozitív és negatív hozadékokkal járna. Ekkor még nem sejtik, hogy néhány órán belül kitör az emlegetett háború.

2. állomás 1940-1966 A Világháború - tulajdonképpen önálló blokk. Már-már Eisenstein-féle montázsokkal jeleníti meg a film szerint 26 évig tartó háborút annak nyomasztó teljességében. A kép, ahogy a menetelő katonák árnyéka magaslik a katonásdit játszó gyerek alakja mögött, az a film talán legdrámaibb és legelgondolkoztatóbb momentuma. Furcsa, hogy e mellé olyan gyermeteg jelenet is keveredik, hogy a pilóta, mely lelő egy ellenséges gépet, leszáll és lelkiismeret furdalástól gyötörve magához szorítja a haldokló ellenséget, aki viszont haldoklás közben felajánlja gázálarcát egy arra tévedő kislánynak, hogy ezzel megvédje őt az általa ledobott mérges gáztól. Talán ez a film leggyengébb, szájbarágósra sikerült moralizáló pontja. 

3. állomás 1966-1967 - A járvány kora: Egészen váratlanul ért, hogy egy zombis blokkot is tartalmaz a film, pedig igaz: A világháborús, mérges gázok utóhatása az lesz, hogy úgynevezett "vándorpestis" terjed az emberek között. Ez az egyébként nem létező betegség az elmét támadja meg, és aki elkapja az gyakorlatilag támolygó "zombivá" változik, és terjeszti tovább a betegséget. Nincsen ellenszere, csak a fertőzöttek legyilkolása.

4. állomás 1970: Az újrakezdés: Sikerült megfékezni a járványt az előbb említett eszközzel. Ideje újraszervezni a társadalmat, mely gyakorlatilag középkori színvonalon él a lebombázott Everytown romjai között. Vannak ugyan repülőgépeik és autóik, nincsen azonban technológiájuk az ezekhez szükséges üzemanyag illetve áram előállításához. Egy napon furcsa repülő szerkezet érkezik hozzájuk, mint kiderül a mai Irak területén levő Basra városából. Ott sikerült hatékony és utópisztikus társadalmat szervezni, akik a népek uniójának létrejöttén dolgoznak. Azonban ahelyett, hogy barátként fogadnák a jövevényt, elfogják és bezárják. Végül a Basra-i csapatok "békegázt" dobnak le Everytown-ra, és ide is exportálják fejlett társadalmi berendezkedésüket.

5. állomás - 2036 Az utópisztikus társadalom. Rövid dokumentumfilm-szerű jelenetsorban számol be a film a modern kor ipari fejlődéséről, ezután a távoli jövőben találjuk magunkat, ahol újra a göröghöz hasonló demokratikus rendszer működik. Az ükunokáknak a felhőkarcolókkal teli New Yorkról mint egy rég letűnt kor egyik érdekességéről mesél az idős úr. Kicsit lenézően beszél a régmúltról, amikor még magas épületeket építettek, mert még nem találták fel a napfényként világító lámpákat, és szükség volt a nap fényére. Szinte a természetben éltek az emberek, mondja...

Ennek a korszaknak a díszletei különlegesek, helyenként kicsit talán emlékeztetnek a többször említett Metropolis-ra. Mint kiderül, a demokrácia sem old meg minden problémát... Majd megkezdik elfoglalni az univerzumot...

Hihetetlenül érdekessé teszi a filmet, hogy míg a korabeli néző számára a teljes film a jövőben játszódik, addig számunkra az utolsó "szín" kivételével már minden múlt. És ez a bizonyos utópisztikus utolsó kor sincs már annyira távol tőlünk, hogy hihetőnek tűnjön a történelem ilyesfajta alakulása.  A kritika nagyon jól fogadta a filmet, a pénztáraknál viszont óriása bukás volt. Holott, ha igazak a kimutatások, akkor ez volt az angol filmgyártás addigi legdrágább filmje. Az USA-ban a költségeket átszámítva az "Első millió dolláros angol film"-ként emlegették.

Érdekes, hogy Wells bizony megjósolt jó néhány dolgot, ami tényleg bekövetkezett. A világháborúra nem is érdemes külön kitérni. A nagy képernyős sík tévék és a hatalmas kivetítő kifejezetten jó tippek. Az Hold utazás viszont messze nem váratott magára annyit, mint ahogy a film ábrázolja.

YOUTUBE - Mi lesz Holnap?

Sajnos a képarány nem megfelelő. Akinek megvan ehhez a szakértelme, annak érdemes letöltenie a stream-et és pld VLC playerben már egyszerűen be lehet állítani a megfelelő képarányt.

USA (Samuel Goldwyn productions), 101 perc, ff., angol

Rendező: William Wyler

Producer: Samuel Goldwyn, Merritt Hulburd

Kell egy kis élettapasztalat ahhoz, hogy élvezni tudjuk, vagy legalábbis megértsük miről is szól ez a film. Hiába is próbálnám elmagyarázni egy tininek, hogy mit is jelent az életközépi válság, valószínűleg csak legyintene, hogy az az öregek dolga. Haha, onnét nézve persze a 40 is vénséges vén...

Azt mondom tehát, hogy húsz alatt talán bele sem érdemes kezdeni ebbe a filmbe, és talán a negyven fölöttieknek vannak már olyan élményeik, amik segítségével élvezhető ez a remekmű. Mert remekmű ez a javából. Egy ötvenes férfi eladja jól menő cégét, és ezzel megszűnik számára a munka kötelezettsége, innentől élvezni fogja az életet, melynek hátralevő részében neki dolgoznia már nem kell. Negyvenes feleségével elhatározzák, hogy elutaznak Európába.

Itt jegyzem meg, hogy 1936-ban még nem léteztek  transzatlanti repülőjáratok turisták számára. Erre még néhány évet várni kell. Ekkor még hajóval kellett megtenni ezt a távot, ami nagyjából két hetes utat jelentett. Ez egyben azt is jelentette, hogy aki megengedhette magának, hogy Európába menjen utazgatni, az rendszerint nem egy hetet töltött ott, hanem hosszabb időt, ha már az oda vissza út összesen egy hónapot vett igénybe. Tehát egy Európai kiruccanás - annak aki megtehette - egy több hónapos kalandot jelentett. 

Igen ám, de a középkorú házaspár nem számol azzal, hogy életükben először egész napjukat együtt fogják tölteni huzamosabb ideig, és már a hajóút során nyilvánvalóvá válik számukra, hogy "szétnőttek" egymástól. Más dolgok érdeklik őket. Szeretik egymást, de kapcsolatukból már rég kihalt a szenvedély ennyi közösen eltöltött év alatt. Hangsúlyozom, szeretik egymást, de mindketten félnek az öregedéstől, félnek, hogy a megszokás rabjaiként soha többé nem élhetnek már át olyan szenvedélyes és izgalmas pillanatokat, amikre bizony így 40-50 évesen is annyira vágynak. A feleséget alakító Ruth Chatterton itt 44 éves, és bizony nem néz ki rosszul.

Európába megérkezvén bejárják az akkor legfontosabb városokat: Párizs, London, Bécs, Nápoly. Mindketten belefutnak kisebb nagyobb kalandokba. Látszik, hogy tényleg szeretik egymást, de nem féltékenyek. Ám eljön a pillanat, amikor jobbnak látják egymás közelsége nélkül is újra belemerülni az "életbe". És itt valami talán végleg kisiklik... 

Nagyon szépen összerakott film. A zene helyenként bravúrosan szerkesztett. Tökéletesen időzítve, akkor és úgy szólal meg, amikor kell. Ez ebben a korszakban még nem volt magától értetődő. Szívesen láttam volna többet a kor nagyvárosaiból eredetiben, de szépen felépített szálloda szobákat láthatunk többet is, a Nápolyi öbölbeli varázslatos szállás pedig kifejezetten szemet gyönyörködtető még akkor is, ha láthatóan stúdióban felépített a díszlet, háttérként odavetítve a tenger. Nem véletlen, hogy a film 7 Oscar nevezésből a díszletes el is nyerte a díjat.

Szép és elgondolkoztató történet. Remek, sallang mentes színészi játékkal. Egyelőre a kedvenc filmem a harmincas évek Hollywoodjától.

Talán még egy dolog említésre méltó. Mi is ez a Samuel Goldwyn Productions, mely ezt a filmet gyártotta? A név kicsit ismerős. Korábban volt egy Goldwyn Pictures, mely az oroszlánjáról volt híres, és beleolvadt az MGM-be. (Metro-Goldwyn-Meyer). A cég tehát beolvadt, Goldwyn közreműködésére azonban nem tartottak a továbbiakban igényt, így ő fogta magát és csinált egy újabb céget, immár Samuel Goldwyn Productions néven. Ez a stúdió soha nem tudott fölkapaszkodni a nagyok közé, de mint látjuk, megvolt a szükséges szellemi háttér, hogy remek filmeket alkossanak. Csak filmgyártással foglalkozott, forgalmazással nem. Azt ekkoriban a United Artist végezte nekik.

Nagy-Britannia (Gaumont British), 77 perc, ff., angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Michael Balcon, Ivor Montagu

A listán harmadik Hitchcock filmként szereplő Szabotázs esetén volt először az az érzésem, hogy a mester kezd rátalálni arra az útra, ami igazán neki való. Bár a Zsarolás jó volt, hatásában még nem érte el az igazi Hitchcock-i magasságokat. A 39 lépcsőfok nekem csalódást okozott. Ebben a filmben viszont már minden megvan, amit Hitchcock-tól elvárunk. Feszültség, gyilkosság, meglepetések és a kissé nyomasztó hangulat. Századik filmnek pont megfelelő!

Van egy kis zavarodás, keveredés a film címe körül. Egyrészt kicsit zavaró, hogy van egy Szabotőr (Saboteur) című 1942-es című filmje is a rendezőnek, aminek egyébként semmi köze ehhez a Szabotázs címűhöz. De, hogy még nagyobb legyen a zavar, ahogy a baloldali poszteren is látszik, ezt a Szabotázs című filmet az USA-ban The Woman Alone (A Nő Egyedül) címmel is vetítették.

A cím egyébként kicsit félrevezető. Én legalábbis valami egészen másra számítottam. Szerepel egy szabotázs-akció ugyan a legelején, mely során egy anarchista áramszünetet okoz Londonban, ám mivel azzal nem érik el a kellő hatást, robbantást terveznek, és hajtanak végre, ami azért már más kategória, valljuk be. Főleg, ha ártatlan emberek válnak potenciális áldozattá.

A fenti képen balra Hitchcock, jobbra Oskar Homolka, a főszereplő, az anarchista, akinek - valljuk be - már az arcán van valami furcsán ijesztő, amivel viszonylag könnyű eljátszani a tömeggyilkost. 

Felesége viszont maga a megtestesült ártatlanság és lelkiismeret. Fogalma sincs férje titkairól. 

 Azért is izgalmas a film, mert legalább dupla fenekű. Egyrészt kémfilm. Ez egyértelmű. A rendőrség nyomában van a szabotőrnek/terroristának, és izgulhatunk, ahogy szorul a hurok a nyaka körül, vajon elég gyors lesz-e a rendőrség, hogy megakadályozza a bajt? Másrészt egy romantikus szál is kibontakozik a szemünk előtt... A bökkenő csak az, hogy a románc a terrorista felesége és a terroristát figyelő nyomozó között szövődik...

Amikor már azt hisszük, hogy Hitchcock ellőtte minden puskaporát, akkor kiderül, hogy még mindig van mit előhúznia. Remek film ez, megérkeztünk oda, ahova a mestert elhelyeztük magunkban. Az eddigi két film még csak felvezetés volt, ez már viszont tényleg mestermunka.

Ami miatt pedig le a kalappal - anélkül, hogy elspoilerezném a dolgot - a mester olyan esetben is mer egészen váratlant húzni, - ahol le mertem volna fogadni, hogy kommersz irányba fog menni. Mégis meg merte húzni a merészebbet... Jó film.

USA (MGM), 109 perc, ff. angol

Rendező: George Cukor

Producer: David Lewis, Bernard H. Hyman

"A pezsgő párizsi félvilágban (sic!) a nap férfiúi megtalálják a pillanat lányait a megfelelő színházakban, bálokon és játéktermekben, ahol kötelező volt a diszkréció, de a romantika volt mindenekelőtt."

Micsoda kifejezés: félvilág. A Kaméliás Hölgy írójának, ifjabb Alexandre Dumas nyelvi leleménye, franciául demimonde. 

Az ifjabb Dumas egyébként önéletrajzi ihletésből írta regényét a "Kaméliás Hölgy"-ről, melyet később színpadra is adaptált, amivel a regénynél is nagyobb sikert aratott. A lánc itt nem ér véget, hiszen a történetet Verdi Traviátá-ja is feldolgozza, majd végül eme film - Greta Garbo-val a főszerepben - tette fel a sorra a koronát.

Na de ki is volt ez a kaméliás hölgy, aki akkora hatással volt az ifjabb Dumas-ra (és még sokakra), hogy regényt írt róla? 

Marie Duplessis az 1840-es évek Párizsának egyik félvilági nője volt, azaz férfiak kegyeinek kereséséből élt, (volt már dolga a fél világgal), bátran mondhatjuk, hogy kurtizán volt, és imádták a férfiak. Ő is a férfiakat. "Magas volt, nagyon karcsú, fekete hajú, az arca rózsás, fehér." -írta róla Dumas. Az ismerkedés elfogadott helyszínei ekkoriban a bevezetőben is említett társasági helyek voltak. Dumas egy színházban pillantotta meg a gyönyörű fiatal Marie-t, aki azonnal megtetszett neki, és mint kiderült, a vonzalom kölcsönös volt, annak ellenére, hogy Dumas nem tartozott a gazdag úri társasághoz, akik általában alappal tarthattak igényt az ekkor 20 éves Duplessis kisasszony figyelmére. Akinek a kedvenc virága egyébként a kamélia volt. A hölgy ekkor már beteg volt, valamilyen tüdőbetegségben szenvedett. Rendszeresen vért köhögött fel.

Viszonylag rövid, de viharos szerelem után Dumas megértette, hogy kellő anyagi tőke hiányában nem lehet csak az övé a lány, ezért szakított vele. Marie ezután többek között Liszt Ferenccel is kapcsolatba került, majd nem sokkal később belehalt betegségébe. 

A regény, és vele együtt a film - mint említettem - önéletrajzi ihletésű, de azért jó író módjára idealizálja a történetet. A hősnő itt képes lemondani a gazdag szeretők pénzéről, a jómódról és a csillogásról. Feleségül menne kevésbé módos szerelméhez, ám annak apja rábeszéli, hogy a fiú érdekében rovott múltjával inkább ne szennyezze be annak életét. Ezért a kérést elfogadva, a fiú érdekében eljátssza, hogy már nem is szereti. Szakítanak. És végül csak betegsége véső stádiumában, halálos ágyán lesznek újra, utoljára egymáséi. 

Az Illés-Metro örök ellentéthez hasonló Greta Garbo - Marlene Dietrich párhuzamnál én határozottan Dietrich párti vagyok. Míg a fiatal Dietrich maga a szenvedély, addig én Garbo-t sem különösebben szépnek, sem különösebben izgalmasnak nem tartom. Harmincévesen - úgy, hogy valójában szerintem inkább néz ki negyvennek - szerintem kicsit idős is a húszas éveinek elején járó szerep eljátszásához. Ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy a záró jelenetnél nem kerültem hatása alá. Ütött bizony a befejezés rendesen...

USA (Columbia Pictures), 116 perc, ff. angol

Rendező: Frank Capra

Producer: Frank Capra

Adott egy rendező - Frank Capra - akinek ez már a harmadik filmje a listán. Ha screwball comedy (hóbortos vígjáték), akkor talán az ő neve az, akit elsőként érdemes említeni. Az Ez Történt egy Éjszaka hatalmas sikere (5 Oscar-díj) után Capra maradt ugyanannál a műfajnál. Nyilván a Columbia is bízott benne, hogy újabb Oscarokat hódít majd el. Nem hiába, 5 jelölésből egyet, a legjobb rendezőnek járó szobrot végül el is nyerte a film.

Adottak voltak a filmhez remek színészek is. Több kifejezetten emlékezetes alakítás is akadt ebben a filmben. Legkézenfekvőbb persze a két főszereplőt kiemelni, akik közül bár csak a férfi főszereplő (Gary Cooper) kapott jelölést, a női főszereplő Jean Arthur simán említhető vele egy lapon.

A forgatókönyv bugyutasága mégis nagyon megnehezíti, hogy szeressem ezt a filmet. Az az idealista fordulat, hogy a hirtelen milliomossá vált férfi szerelmi csalódásának terápiájaként szétosztogatja hirtelen nyakába hullott vagyonát a rászorulók között... oké láttunk már hasonlót... na de, hogy a férfit saját ügyvédei nyomására letartóztatják, mivel az osztogatás miatt bolondnak próbálják minősíteni... itt már annyira eltávolodunk a realitásoktól, hogy a történetet szálát dobva, a film vége felé csak a színészi játék szemlélése tudott szórakozást nyújtani.

Kezdjük a főszereplővel: Gary Cooperrel: Talán nem túlzás azt írni, hogy zseniálisan alakítja a romlatlan, kissé csiszolatlan stílusú, ugyanakkor érzékeny fiatalembert, aki Mandrake Falls csendes vidéki környezetéből hirtelen a nyüzsgő és gátlástalan nagyvárosba kerül, amikor megörökli dúsgazdag nagybátyja millióit. A férfi nem vágyott gazdagságra, és nem is tud mit kezdeni vele. Már a neve is furcsa: Longfellow Deeds. 

A stúdió 6 hónapot csúsztatta a film forgatását, csak, hogy Cooper szabad legyen. És látva a filmet jól tette, mert ez a könnyed lazaság, amivel tudomásul veszi a szörnyű hírt, hogy milliomos lett talán senki másnak nem állt volna ilyen jól. 

Jean Arthur bájos szőkesége (Babe) kellemes látvány. Hihetően adja elő átalakulását a főhőst kezdetben gátlástalanul csőbe húzó, szerelmével behálózó, és annak magánéletéről titokban leleplező cikkeket író újságíróból valóban szerelmes nővé. Mindkét szerepben hiteles.

Látva az alakítását, fel sem merül az emberben, hogy a stúdió eleinte más színésznőben gondolkozott, talán az e miatti megfelelési kényszer okozhatta, hogy a színésznő rettenetes lámpalázzal küzdött a teljes forgatás alatt. De olyan fokon, hogy az egyes jelenetek között rendszeresen el kellett szaladnia zokogni és hányni. Egyedül Gary Cooper közismert nyugalma, és türelmes segítőkészsége tudta megnyugtatni esetenként. Érdekes volt mindezekről olvasni, ugyanis a filmen ebből az égvilágon semmi sem látszik.

Mint említettem, Frank Capra ezért a filmért is megkapta a legjobb rendezőnek járó Oscart. Nem utoljára.

A Columbia Pictures a három kisebb Hollywoodi stúdió közé tartozott. Nem nagyon voltak saját sztárjai, és igencsak oda kellett figyelnie a költségvetésre. Ám Capra ekkorra már kinőtte magát annyira, hogy sikeresen kiharcolt magának bizonyos előjogokat. Íme két érdekes példa: 

A Columbiánál ekkoriban szigorú előírás volt a rendezők számára, hogy minden jelenetből csak egy felvételt lehet előhívatni. Azt, amelyiket a rendező ott a forgatás alatt -félig látatlanban- a legjobbnak ítél. Ennek természetesen az volt az oka, hogy nemcsak maga a film, hanem annak előhívása is rettenetesen drága volt. Nem akartak olyan tekercsek előhívására pénzt fordítani, amit végül nem fognak fölhasználni. Igen ám, de nem videóra vettek, előhívás nélkül senki nem tudja pontosan, hogy maga a felvétel végül is hogy sikerült. Mit csinált Capra? Nem állította le a kamerát. Felvették a jelenetet, és ahelyett, hogy azt mondta volt, "Cut!" - "Ennyi", azt mondta, "Újra!". Tehát a kamera forgott megállás nélkül, így egy tekercsen ott volt az összes verzió, és ezek természetesen mind elő lettek hívva. Capra ekkor Oscarral a zsebében már megtehette.

Másik: Capra (a képen balra) utálta, ha a stúdió fejesei lejöttek ellenőrizni a munkáját. Egyszerűen nem szerette, ha nézik, pláne nem, ha abba bele is kotyognak a szerinte hozzá nem értő igazgatók. Azok foglalkozzanak a pénzügyekkel, ő majd rendez. Az igazgatók nem osztották nézetét, ezért eleinte előszeretettel járkáltak bámészkodni. Capra azt találta ki, hogy ahányszor megjelent valamelyik fejes, azonnal 30 perc kávészünetet rendelt el. Az igazgatók egy idő után inkább a közelébe sem mentek a forgatásnak, mert egy ilyen kávé-szünet súlyos anyagi veszteség volt számukra, hiszen a leállás 30 percére is mindenkinek fizetni kellett a bérét. Caprával nagyon vitatkozni persze nem mertek... fontos volt, hogy a kis Columbiának legyen egy ilyen jó nevű rendezője. Inkább benyelték Capra önállóskodását, csak maradjon náluk. Maradt.

Hosszú ez a film, közel két órás. Az utolsó fél órában ráadásul átalakul bírósági tárgyalásos filmmé. Ez az a pont ahol minden hitelesség megkérdőjeleződik. Azon a ponton, amikor szigorú arcú civil ruhás rendőrök jönnek letartóztatni Deeds-et, mert ügyvédei szerint elvesztette józan eszét... majd erre alapozva büntetőeljárást és tárgyalást folytatnak le... hát nem igazán tudtam komolyan venni a dolgot... Kár érte, mert a két főszereplőn kívül is remek alakítások támogatták a filmet.

USA (Universal), 90 perc, ff. (színesen felújítva), angol

Rendező: Gregory La Cava

Producer: Gregory La Cava, Charles R. Rogers

Kivételesen engedtem a csábításnak, és ezúttal ennek a filmnek a 2005-ben kiadott színesített, szinkronizált változatát néztem meg. Nem ez az első ilyen megszínesített film, amibe beleütközöm, és 
eddig ellen tudtam állni a kísértésnek, de ezúttal beadtam a derekam. Bár alapvető szándékom, hogy amennyire a lehetőségek engedik, nagyjából olyan formában nézzem a filmeket, ahogyan azt a korabeli néző is láthatta, most véletlenül ebbe a színes változatba botlottam bele, és ezt csak akkor vettem észre, amikor nekiültem megnézni. Végül azért nem bántam meg. Nagy varázslat ez, gyakorlatilag nem lehet megmondani, hogy csak utólag kerültek a filmre a színek. Semmivel sem rosszabb a kép, mint mondjuk egy negyvenes-, ötvenes- években készült színes film esetén. Talán szándékosan, a színek árnyalatai is a korai színes filmeknek ezt a jellegzetes türkizbe hajló színvilágát utánozza.

William Powellel találkoztunk A Sovány Ember-ben. Kellemes stílusa van, jól hozza a laza, de tetőtől talpig úriembert, akibe szinte minden nő beleszeret. A film elején hajléktalanként indít, de persze idővel kiderül, hogy valamilyen korábbi szerelmi csalódás miatt éli ezt az önként vállalt sanyarú életformát. Két rivalizáló hölgy, akiknek éppen egy úri mulatság teljesítendő feladataként egy hajléktalan kell felmutatniuk a versenybizottság előtt, pont hősünket szemelik ki a felveszik lakájnak. 

A két hölgy egyébként testvér, és úgy hasonlítanak egymásra, mint a tűz és a jég. Azaz sehogy. Egyikük az örök intrikus Angelica, aki még attól sem riad vissza, hogy céljai eléréséhez bűnügybe keverje a kedves lakájt.Másikuk, a naiv Irene pedig olthatatlan szerelmével üldözi a férfit. Őt egyébként William Powell korábbi felesége alakította. Powell ragaszkodott hozzá, hogy ezt a szerepet volt felesége játssza, mivel szerinte az pont olyan naiv, lökött nő volt, mint amilyet Irene szerepe megkívánt.

Kellemes kis screwball comedy, azaz a film nagy részében civakodnak a látszólag különböző társadalmi helyzetben levő páros tagjai, de a végén természetesen mindenki boldog lesz. De hogy a lehetséges párosítások közül melyik nyeri el ezt a boldogságot, azt nem árulnám el, hiszen a film nagy részében nem volt egyértelmű, hogy végül ki lesz a befutó, és ez adott egy kis plusz izgalmi faktort az egyébként habkönnyű filmnek.

Csak mellékesen jegyzem meg: milyen érdekes belesni a nyolcvan évvel ezelőtti amerikai gazdagok világába. Úgy tűnik, ott teljesen mindennapos volt, és egyáltalán nem tűnt bizarrnak, hogy a ház úrnője "pártfogoltat" (magyarul fiatal szeretőt) tart a lakásban, és ezt a család többi tagja a legtermészetesebb dologként kezeli. Még a férj is csak mellékesen ad hangot, hogy kicsit azért bosszantja a helyzet, de túlságosan nem feneket azért nem kerít a dolognak. Azért is elhiszem, hogy valós lehet ez az ábrázolás, mivel a társadalom által nem elfogadható dolgok ekkor már nem egykönnyen mentek át a filmhivatal cenzúráján.