Németország (Tobis Film),  120+93 perc, ff., német

Rendező: Leni Riefenstahl

Producer: Leni Riefenstahl

A rendezőnő másik híres dokumentumfilmjéről (Az Akarat Diadala) szóló írásom végén jeleztem, hogy Riefenstahl még egyszer szerepelni fog a listán. Itt van tehát ez is, és újfent leesett az állam látva azt a technikai színvonalat, amelyen a rendezőnő 1936-ban alkotott.

Talán túlzónak fog hatni, - bár egyáltalán nem érzem annak -, ez az 1936-os berlini olimpiáról szóló dokumentumfilm technikai és esztétikai értelemben is vetekszik, sőt helyenként túlszárnyalja a mai olimpiai-, vagy akár a cikk írásakor is zajló budapesti vizes vb. közvetítéseit.

Erős megállapítás, tudom, és nem is teljesen igazságos, hiszen a sport-közvetítések általában élőben kerülnek szerkesztésre, míg Riefenstahl-nak két éve volt összerakni ezt a filmet. Mindenesetre a végeredmény pazar. 

Technikailag nem egy, hanem két filmről beszélünk, bár a kettő valójában szerves egységet alkot. 

A Népek Ünnepe

Ez a címe az első, - közel két órás - filmnek, mely három részre tagolható: (1) Az olimpiai láng útja (2) Az olimpiai megnyitó (3) Az atlétikai versenyek.

A bevezető részben az olimpiai lánggal kapcsolatban visszatekintünk az ókori görög olimpiákra is. Nemcsak a klasszikus görög épületek felvételeivel idézi meg számunkra az ókort a rendezőnő, de a meztelen tornász hölgyek és a majdnem meztelen tornász férfiak mozdulatsorai is erre a hangulatra erősítenek.

Jó, jó... az ókori olimpiákon nemhogy meztelen, de semmilyen hölgyek nem vehettek részt, még vendégként sem, a férfiak akkoriban valóban meztelenül szerepeltek. Ám Riefenstahl filmjében a meztelen hölgyek táncából születik a tűz, mely az olimpiai lángot adja Görögországban. 

Apropó, tudja valaki, hogy az ókori görög olimpiákon honnét hozták az olimpiai lángot?

Bizony... sehonnan. Mivel ez a szokás erről az 1936-os Berlini olimpiáról származik. Igen, a játékok főszervezője, Carl Diem találta ki ezt a futást a lánggal, mely azóta elmaradhatatlan eseménye az olimpiát megelőző heteknek.

A film nagy része tulajdonképpen bármelyik ország bármilyen politikai rendszerében készülhetett volna. Élvezettel nézhető egy sportrajongó szemüvegén keresztül. Ezt az alkotást véleményem szerint igazságtalan lenne bármilyen náci ideológiával vádolni. Ha átadjuk magunkat a sport látványának, akkor a legtöbb résznél el lehet feledkezni arról a mocskos rendszerről, melyben ez az esemény megrendezésre került. A német sportolók horogkeresztes meze persze gondoskodik róla, hogy ebből az állapotból időnként kizökkenjünk, de a sportfelvételek annyi érdekes és különleges élményt nyújtanak, hogy javaslom, adjuk meg a filmnek ezt a sanszot.

A film második (középső) része, az egyetlen, ahol esélyünk sincs "félrenézni", hiszen a megnyitón végig ott pöffeszkedik Hitler, így esélyünk sincs elfelejteni, hogy hol járunk térben és időben.

Az stadion, mint általában az olimpiai megnyitó ünnepségeken, tele van. A világ minden tájáról. A nemzetek bevonulása hasonlóan történik, mint ahogy azóta is látjuk. Az egyetlen furcsaság, hogy néhány ország náci karlendítéssel vonul. Na de a Franciák is??? Ezt nem értettem... ennek utána kellett néznem...

És itt megint egy olyan érdekességre bukkantam, amiről szerintem sokan nem tudnak: létezik ugyanis egy úgynevezett olimpiai üdvözlés, mely majdnem megegyezik a náci karlendítéssel. A különbség, hogy míg a nácik maguk előtt emelték a karjukat, addig az olimpiai üdvözléskor - előírása szerint - kicsit jobbra tartjuk a kart. Azért írom mindezt jelenidőben, mert hivatalosan most is érvényben van ez az üdvözlési forma az olimpia szabályzata szerint, csak éppen - érthető okokból - gyakorlatilag nem használja senki. A Franciák (és még néhány ország) nem a náci karlendítést mutatták tehát, hanem az akkor még közismert olimpiai üdvözlést. 

Az alábbi képen Ondina Valla látható, aki egy olasz atléta volt, így az ő esetében nehéz eldönteni, hogy a karlendítés hogyan értelmezendő.

Az érmes sportolónő fényképén még egy dolog van, ami furcsa lehet: nincsen a nyakában érem. Ezen az olimpián ugyanis nem érmeket adtak, hanem az ókori görög olajfa koszorúra rímelő, tölgyfa koszorút tettek a győztesek fejére, melyet a stadion mellé ültetett fa ágaiból készítettek. Mint a képen látszik, a német tölgyfa kultusz itt nem állt meg, hiszen az aranyérmesek egy tölgyfacsemetét is kaptak azzal a szándékkal, hogy azt otthon ültessék el. Az olimpiai stadion mellett ma is ott árválkodik az említett fa.

És akkor ezzel rá is kanyarodtunk az első film harmadik, záró szakaszára, az atlétikai versenyekre. Bár az atlétikai számok alatt még egy-egy alkalommal megmutatja a rendezőnő a kényszeres mozdulatokkal szurkoló Führert, ettől kezdve már tényleg a sporton van a hangsúly.

Az atlétika az a sport, mely talán a legkevesebbet változott 1936 óta. Egyébként a film során a bravúros felvételeken túl az egyik legizgalmasabb szempont az volt, hogy melyik sportág milyen furcsaságokat kínál. Hol, milyen változásokat veszek észre?

Nos, az atlétika esetében a legszembeötlőbb, és legfélelmetesebb látvány az volt, hogy a magasugróknál 1936-ban még nincs szivacs. Homokra érkeznek.De még a rúdugrók is, akik 4 méter körüli magasságot ugranak át, azaz gyakorlatilag erről a magasságról esnek le... Hogy egyik sem töri össze magát??? Egész félelmetes látvány, de tény, hogy mindegyik atléta saját lábán távozott, legalábbis sérülést - ennél a számnál - nem mutatott a film.

A Szépség Ünnepe - Talán a címből is érződik, hogy ez a második film végképp el kíván távolodni a politikától, és kizárólag a sport és vele az emberi test szépségével foglalkozik.

A film elején még ellátogatunk az olimpiai faluba, ahol betekintünk egy-egy ország csapatának a mindennapjaiba. Kézenfekvő lenne, hogy Riefenstahl kizárólag a német csapat "acélos" felkészülését mutassa, ám ő nem ezt teszi. Ide is, oda is betekint. Még ha nyilván megrendezettek is az egyes jelenetek, mégis valami olyan hangulatot sikerül bemutatnia, ami valóban lehetett akkoriban egy ilyen olimpiai faluban.

Az olimpiai falu egyébként ma üresen áll, és a legfrissebb tervek szerint lakóparkká kívánják alakítani. Néhány hete az indexen jelent meg erről egy érdekes cikk, mely itt olvasható.

Az 1936-os olimpián 21 sportágban lehetett indulni, mely valójában 20 volt, hiszen az úgynevezett "művészeti verseny"-t én nem tartanám valódi sportágnak, a film egyébként nem is említi. Ebben a művészeti versenyben különböző alkotók indultak sporttal kapcsolatos műalkotásaikkal. Összehasonlításképpen, 2016-ban 28 sportág szerepelt az olimpián.

Számomra ez a második film volt igazán izgalmas, hiszen ez mutatta be az olimpiai versenyek atlétikán kívüli sportágait 1936-os állapotukban. Volt jó néhány érdekesség. Szinte mindegyik sportágra jutott legalább néhány perc. Lovaspóló, gyeplabda, foci ... Sajnálatomra talán egyedül a kedvencem, a kézilabda maradt ki a filmből. Holott ennek külön érdekessége lett volna, hogy 1936-ban még nagy pályán, szabadtéren, kétszer 11 emberrel játszották. Szívesen megnéztem volna, hogy milyen lehetett ez a ma már szigorúan teremben űzött sportág kint a füves pályán...

De érdekes például, hogy a torna is szabadtéren került megrendezésre.

Az is sporttörténeti érdekesség, hogy a mellúszók futamában az úszók nagy része pillangóban úszik, anélkül, hogy tudott volna erről. Ekkor már néhány éve ugyanis néhány úszó áttért a mellúszásnak erre a kissé módosított formájára. Csak 1956-ban választották külön a pillangó úszást a melltől.

A lovastusán látványos bukásokat okozott, hogy az egyik akadály utáni "medence" mélyebb volt a vártnál, így a lovasok nagy része bukott. Furcsa módon a német lovasok sikerrel vették az akadályt. Sok óvás érkezett, mivel gyaníthatóan a német versenyzők tudták, hogy a medence mely részén lehet száraz bőrrel venni az akadályt.

Ha valaki sajnálná a közel 4 órát az életéből, mely ennek a két filmnek a végignézéséhez szükséges, és egyetlen sportág megtekintését kellene ajánlanom számára, akkor feltétlenül a műugrást javasolnám megtekintésre. Olyan varázslatos felvételek készültek ugyanis erről a számról, hogy külön ezt a részt még egyszer meg kellett néznem. A poszt írásakor zajlik a 2017-es Budapest vizes VB, de olyan szép képeket még a mai technikával felszerelkezett stábunktól sem láttam, mint ami ebben a filmben látható.

Riefenstahl korábbi filmje, "Az Akarat Diadala" után hajlottam arra a véleményre, hogy aki náci nagygyűlésről  készít propagandafilmet, az kisebb vagy nagyobb mértékben, de nyilván bűntársa is a rendszernek. Nos, ezt a filmet látva hajlamos vagyok kicsit átértékelni az álláspontomat. Riefenstahl számára láthatóan fontos volt, hogy monumentálisat alkosson. Elképzelhető, hogy számára a tárgy mellékes volt. Mindegy volt, hogy náci nagygyűlés vagy éppen olimpia. Grandiózus filmet akart csinálni bármiről. Nyilván abban a korszakban ez a két dolog volt, aminek az ilyen színvonalon történő megörökítésére a rendszer megfelelő mennyiségű pénzt áldozott. Ezzel a filmmel kapcsolatban úgy vélem Riefenstahl-nak nem volt semmi szégyellni valója. 

USA (Warner Bros.) 97 perc, ff., angol

Rendező: Michael Curtiz

Producer: Samuel Bischoff

"Morning, gentlemen... Nice day for a murder..." - "Jó reggelt uraim! Szép nap ez az öléshez!" - kicsit talán döcögős a fordítás, és nem is adja vissza igazán azt a vérbeli filmes gengszterekre jellemző eleganciát, amit ebben a filmben is olyan jól hoz James Cagney. Nem először. 

A Közellenségben is hasonló figurát alakított. Ott sem volt egyértelműen negatív szereplő, ebben a filmben viszont odáig merészkedtek az alkotók, hogy ez a bűnöző (Rocky Sullivan) kifejezetten szimpatikus. Szinte az első pillanattól az utolsóig mellette állunk. Ellentétben a Pat O'Brien által alakított pappal, akinek erkölcsisége megkérdőjelezhetetlen, mégsem tartom különösebben szerethető figurának.

Ketten gyerekkori barátok voltak. Sorsuk azért ágazik ketté, mert egy fiatalkori bűncselekmény elkövetése után egyiküket elkapták, ő bűnöző lett (igazából a börtön nevelte azzá), míg a rendőrök elől elfutó fiúból pap lett.  

 "Mocskos Arcú Angyalok" néven is ismert ez a film. A fenti "A Villamosszék Felé" viszont jobban tetszik nekem. Igaz, kicsit többet sejtet a várható végkifejletről, mint az eredeti angol cím tükörfordítása, de csak annyira spoileres, amennyire még belefér. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a film záró jelenete a valódi Sing Sing börtön halálsorán készült. 

Cagney-n kívül jónéhány remek mellékszereplő erősíti a filmet. Ott van például az utcakölykök bandája. Nem akárkik játszották ezeket a fiúkat. Dead End Kids néven voltak ismertek. Róluk érdemes elmondani, hogy egy New Yrok-i utcagyerekekről szóló előadásban fedezte fel őket Sam Goldwyn. Leszerződtette őket a Dead End című filmhez (innen a nevük), plusz 2 évre további filmekhez. A fiúk viszont annyi gondot okoztak a forgatásokon problémás viselkedésükkel, hogy Goldwyn inkább sunyin "eladta" őket a Warnernek. Így kerültek ehhez a filmhez is, és nem tagadták meg önmagukat, gyakorlatilag terrorizálták a stábot és a színészeket. Humphrey Bogartról állítólag egyszer leszedték a nadrágját. Nem lehetett velük bírni. Az egyik jelenet előtt Cagney-val is elkezdtek kötekedni. Ő viszont nem tojt be olyan könnyen, mint a többiek. New York egyik durvább negyedében nevelkedett, holmi nagyszájú utcagyerekek nem tudták olyan könnyen zavarba hozni. Egy határozott jobb egyenest helyezett a legnagyszájúbb kölyök orra fölé, aki hátraesése közben egy másik kölyköt is lefejelt. Ez a mozzanat nagyjából helyretette a fiúkat. Ezután valahogy a stáb többi tagját sem piszkálták többet a fiúk...

Rajtuk kívül további remek színészeket is láthatunk mellékszerepekben. Ott van például az előbb említett Humphrey Bogart. Ő egy simlis ügyvédet (Frazier) alakít, aki a főszereplő (Rocky) üzlettársa volt, és aki annak börtönévei alatt átpártolt egy másik gengszterhez. Mellékesen egy nagyobb összeget is magával vitt, mely Rocky-t illette volna. Visszafogott, de tökéletes alakítást nyújt Bogart. A rivális gengsztert alakító George Bancroft is remek választás volt.

És akkor még ott van a gyönyörű Ann Sheridan, aki gyakorlatilag egyetlen női szereplőként ragyogja be ezt a bűnnel és erőszakkal teleszőtt filmet. Nem csak szépségével, de kedvesen hűvös játékával mindenképpen kiérdemel egy galériát.

Moralizáló filmként tartják számon, én viszont sejteni vélem, hogy ennek a moralizálásnak az oka elsősorban a cenzúra leszerelése lehetett. Enélkül ugyanis semmiképpen nem ment volna át rajtuk egy határozottan szimpatikus bűnözőre kihegyezett film. A meglepő befejezéssel viszont le tudták tolni az egészet a cenzorok torkán.

Nagyon jó film! Meglepően jó. Cagney előző szerepeit nem éreztem ennyire átütőnek, itt viszont nincs mese, lehengerlő. Az őt támogató mellékszereplők is kellettek persze a jó végeredményhez és nyilván Michael Curtiz rendező is hozzátette a magáét.

Nagy szerencse, hogy a Robin Hood után rögtön egy másik Curtiz filmet is megnézhettem a listán, hiszen így a negédes mesefilm után kaptam egy tökéletes gengszterfilmet is. Ez utóbbi jelző nem túlzás. Minőségileg és helyenként hangulatában is több helyen Scorsese filmeket közelítő alkotásról beszélünk.

USA (Warner), 105 perc, ff. angol

Rendező: William Wyler

Producer: Henry Blanke, Hal B. Wallis, William Wyler

A film címén gyorsan lépjünk túl: Jezabel (Izevel) egy bibliai királynő az ószövetségben. Velejéig gonosz. Nem róla szól a film. Akkor viszont miért ez a címe?

Angolban a jezebel szónak van egy különleges jelentése, mely természetesen a fenti bibliai alakra eredeztethető vissza. Azokra a nőkre szokták ezt a szót használni, akik veszélyt jelentenek a férfiakra. Akik gátlástalanul kihasználják őket saját céljaikra.

Így fordulhatott elő, hogy a film címe, melyet az 1939-es magyar bemutatókor egyszerűen Jezabel -re magyarosítottak, a magyar néző számára értelmezhetetlen, mivel nálunk teljesen hiányzik a szó másodlagos jelentése. Bevallom, kitartó kutatómunka kellett a megfejtéshez, hogy vajon mit keres ennek a bibliai alaknak a neve a címben...

Akiről tehát a film szól, az egy 1852-ben New Orleansban élő elkényeztetett csajszi. Van néhány apróbb viselkedési problémája: Akarnok, szeszélyes, önző... néha még kicsit gonosz is. Ugyanakkor a szemében van egy jó adag fájdalom is. Ő az a fajta nő, akiről önmaga is tudja, hogy azt bántja a legjobban, akit igazán szeret. És ez ellen valahogy képtelen tenni... Illetve amikor észbe kap, már késő...

Ő is az a fajta nő (mint például Marlene Dietrich), akinek sugárzó szépsége nem feltétlenül jön át a fényképeken, ragyogásának megtapasztalásához mozgóképen kell megtekinteni. Izgalmas személyisége így jön át igazán. A galéria két fotóján is látható egyik filmbeli férfipartnere. A fényképek után árulom csak el az illető nevét... kíváncsi lennék, hogy hányan ismerik fel...

A férfi, aki a fenti fotókon látható, valószínűleg a legtöbb embernek a Volt egyszer egy vadnyugatból ismerős, igaz valamelyest idősebb kiadásban: Henry Fonda. Ő ebben a filmben Julie jegyese. De nem véletlenül nevezi "jezebel"-nek Julie-t a nénikéje. Más férfival is kapcsolatban van. Kijátssza őket egymás ellen, így büntetve azt a férfit, amelyikre épp megharagszik, ha nem úgy táncol ahogy ő fütyülne neki.

Szokták ezt a filmet a fekete-fehér Elfújta a szélnek is nevezni. Tény, hogy van hasonlóság a két film hangulata között. Mindkettő egy déli ültetvényen élő elkényeztetett hölgyről szól, kinek legfőbb foglalatossága az őt körülvevő férfiak elszédítése. A két film megjelenése is nagyon közel volt egymáshoz. Bette Davis egyébként magának választotta ezt a szerepet. Szívesen játszott részben vagy egészben ellenszenves szerepeket. 

Bette Davisnek egyébként "gyengéd kapcsolata" volt a film rendezőjével William Wylerrel a forgatás alatt. Hogy ilyen volt-e az alaptermészete, vagy csak filmbeli szerepét vitte magával műszak után, azt nem tudom, de hírlik, hogy a rendezővel történt egyik veszekedés után bosszúból összejött Henry Fondával is. Emiatt kicsit feszült volt a hangulat a továbbiakban... kivéve amikor Fonda hazautazott feleségéhez lányuk születésekor... akit Jane-nek neveztek el... 

A film több Oscar jelölést is kapott, ezek közül Bette Davis el is nyerte a legjobb női főszereplőnek járó szobrot, ekkor már másodszor. Teljesen joggal. A korszak legjobb színésznői közé sorolható. Ez a szobrocska 2001-ben feltűnt egy aukción. Steven Spielberg megvette, és visszaadta az akadémiának. 

Franciaország (Paris Film), 94 perc, ff. francia

Rendező: Julien Duvivier

Producer: Raymond Hakim, Robert Hakim

Nehéz eldönteni, hogy Jean Gabin karizmája, vagy a fülledten misztikus arab óvárosi környezet zegzugos egzotikuma miatt ennyire hatásos ez a film...

Gabin-t nemrég láttuk a Nagy Ábrándban, itt talán még annál is nagyobbat játszik. Jelen esetben egy hétpróbás bűnözőt alakít (Pépé le Moko-t), akit üldöz a francia rendőrség, mely elől már csak az Algíri Kaszbában (franciásan Casbah), a labirintus-szerű arab óvárosban talál menedéket. Ez a túlzsúfolt, igazi arab belváros összezár a rendőrök előtt, ha Pépé-t akarják elfogni. Néha frissen kinevezett kapitányok még megpróbálkoznak a behatolással, de a tapasztaltabbak tudják, hogy a Kaszbában felesleges próbálkozni, ott a rendőrség tehetetlen. 

A film másik főszereplője tehát maga a belváros. Jól érzékelhető, hogy ekkoriban Algéria, mint gyarmat - valóban Franciaország szerves részeként funkcionált. A film egy részét az eredeti óvárosban forgatták. És bár a film másik részét épített díszletekben vették fel, nagyon oda kell figyelni, ha ki akarjuk szúrni, hogy mi az eredeti és mi az épített. Mielőtt bármit is mutatnék a filmből, íme először egy jelenkori kép a Kasbából. Nem sok minden változott 1937-hez képest. Pépé és a nők. - Pépé - mint egy francia Robin Hood - teljes védettséget élvez az arab óvárosban, ám ez még semmi. A nők is rajonganak érte. Ő az "Ászok Ásza" mondja róla egy rajongója. Ott van az otthona, ahol éppen nőre lel. Minden nő belé szerelmes. Jelenlegi kedvence Inéz a cigánylány. Bár pontosan tudja Inés, hogy elsősége nem jelent egyben kizárólagosságot is, de azért időnként bosszúsan veszi tudomásul, ha osztoznia kell.

Márpedig valaki éppen erősen megingatja eme pozíciójában, mégpedig a turistaként az óvárosban sétálgató Gaby, a Párizsi kabaré egyik csillaga, akibe Pépé gyakorlatilag első látásra beleszeret. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a film egyik fő konfliktusa, és a végkifejlet is nagy részben ehhez a rivalizáláshoz köthető. 

Pépé és a rendőrség - Melynek gyengébb képességű tagjai megpróbálkoznak a Kaszba lerohanásával is, de a legrafináltabb, egy bizonyos Slimane felügyelő tudja, hogy az egyetlen megoldás, ha Pépé-t két év bujkálás után végre kicsalja a zegzugos óvárosból, melynek határain kívül már a rendőrség az úr. Slimane felügyelőt, ha nem is fogadta be a Kaszba, de megtűrt, szabadon mozoghat, és ami még izgalmasabb, Pépével már-már kölcsönösen tisztelik egymást. Pépé tudja, hogy a felügyelő ravasz (de nem alattomos) csellel készül, hiszen gyakorlatilag minden találkozásukkor közli a felügyelő Pépé-vel, hogy mennyire feni rá a fogát. A felügyelő is tudja, hogy Pépé esetében sem kell attól tartani, hogy hátba szúrja egy óvatlan pillanatban. Mondhatni: nemes ellenfelek küzdelme ez. 

Az Alvilág Királya a francia lírai realizmus egyik remek korai példája. Költői realizmusnak is szokás emlegetni. Nem stílus, nincsenek olyan egységes jegyei, mint a német expresszionizmusnak, vagy mondjuk a szovjet montázselméletnek. Inkább "áramlatnak" szokás nevezni. Középpontjában legtöbbször a társadalom peremén élő emberek állnak, munkanélküliek, bűnözők. Általában egy nagy utolsó remény villan fel, mely pozitív végkifejlet lehetőségét vetíti elő, de legtöbb esetben végül csalódás következik, vagy adott esetben a központi figura tragikus halála. 

Jelen film rendezője (Jean Duvivier) mellett Marcel Carné (Mire Megvirrad)és Jean Renoir voltak ennek az "áramlatnak" a legerősebb képviselői.

USA (Columbia), 91 perc, ff. angol

Rendező: Leo McCarey

Producer: Leo McCarey, Everett Riskin

A férj (Cary Grant) váratlanul hazaér floridai üzleti útjáról, ám feleségét (Irene Dunne) nem egyedül találja otthon. Mint hamarosan kiderül, ő maga sem Floridában volt üzleti úton. Pillanatok alatt felkeresik ügyvédeiket a válóper ügyében, melyet hamar le is bonyolít a bíróság. Ám a válás csak egy 90 napos "gondolkodási időszak" leteltével válik véglegessé. Addig át kell gondolniuk, hogy tényleg ezt akarják-e.

És az első perctől fogva látjuk, hogy nem! Mindketten próbálkoznak jobbra-balra, de valahogy senki sem az igazi... Na persze gondoskodnak is róla, hogy a másik még véletlenül se találjon jobbat...

Leo McCarey előző filmjének - Adj Esélyt a Holnapnak - befejezését nem volt hajlandó a Paramount igazgatójának a kérésére sem könnyedebbre venni, ezért ott nem hosszabbították meg szerződését. Tárt karokkal fogadták hát a kis Columbiánál, ahol még ugyanebben az évben leforgatta ezt a vígjátékot.

A rendező ezúttal nem bonyolította túl a dolgot. Megvolt az alapszituáció, de forgatókönyv nem nagyon volt. Ami volt, azt a szereplők a felvétel reggelén kapták kézhez, de az is gyakori volt, hogy teljesen rögtönzött volt a jelenet. Előfordult, hogy a feleség azt az instrukciót kapta, hogy "Cary most becsönget, te nyiss ajtót neki!" - és ebből kellett egy jelenetet összehozniuk. És ez remekül sikerült is, egy az egyben bekerült a filmbe ahogy Cary megjelenik a feleségénél, hogy élhessen a közös kutyát érintő láthatási jogával. Frappáns.

Cary Grant állítólag annyira elbizonytalanodott ettől a módszertől, hogy a forgatás alatt könyörgött a stúdiónak, hogy engedjék el a filmből, mert fél, hogy irtózatos bukta lesz. Még azzal is kiegyezett volna, ha szerepet cserélhet az egyik mellékszereplő férfival. A stúdió nem engedte el, és mint kiderült alaptalanok voltak Grant félelmei, hiszen a film igen sikeres volt, és még egy Oscar díjat is leakasztott a legjobb rendezésért. Leo McCarey, aki ebben az évben alkotott egy nagyon komoly és komor hangvételű filmet, a díj átvételekor megköszönte az Oscar-t, de hangot adott véleményének, mely szerint rossz filmért ítélték neki a díjat. Aranyos film ez, de egyetértek a rendező megjegyzésével.

USA (Paramount) - 92 perc, ff. angol

Rendező: Leo McCarey

Producer: Leo McCarey, Adolph Zukor

Leo McCarey rendező vígjátékairól volt igazán híres. Stan és Pan párosát is ő fedezte föl, filmet is rendezett nekik, több forgatókönyvüket is ő írta. Dolgozott a Marx fivérekkel is. Ezzel a filmmel kapcsolatban viszonyt Orson Welles egyszer azt mondta, hogy ennél szomorúbb filmet még nem látott. Még a követ is sírásra fakasztaná - mondta. És való igaz! Holott senki nem hal meg, és a két főszereplő mindvégig szereti egymást. Mégis végtelenül szomorú, szép, de lassú film.

Az Élni Vágyó Asszonyhoz hasonlóan a húszas éveiben tobzódó világmegváltó fiataloknak ez a film talán még túlságosan keserű pirula ahhoz, hogy valamennyire át tudják érezni a mondanivalóját. Nekik még talán bele sem érdemes kezdeniük. Számukra időszerűbb lesz a lista következő filmje.

Az idős korról szól ugyanis, amikor az ember már segítségre szorul és a gyerekek, akiket oly boldogan szorítottak magukhoz kiskorukban, ekkorra már inkább teherként élik meg a korosodó szülők támogatását.

A minap egy 80 körüli, alapvetően életvidám úrral beszélgettem. Szerencsés, mert feleségével együtt boldogok, és nagyjából egészségesek. Elmesélte, hogy rengeteg barátjuk volt, és bár a telefonszámaik még mindig ott vannak a telefonjukban, már egyik számot sem veszi föl senki. Magukra maradtak. Hát így van ez.... mondta - aki megéri ezt a szép öregkort, annak sajnos el kell fogadni, hogy a barátok szép lassan eltávoznak, és helyettük a gyerekek és az unokák maradnak akik örömet tudnak csempészni az ember életébe.

A film párosa öregkorára pénzügyi bajba került. Az öregúr nem kap állást - ebben az életkorban ez sajnos nem is csoda. Nem tudják tovább fizetni a lakáshitelt, ki kell költözniük. Összehívják a családot. Öt gyerekükből négy tud eljönni, az ötödik a messzi Kaliforniában lakik. A gyerekek kötelességtudatból ímmel-ámmal segítenek, de mindkettejüket együtt egyikük sem tudja befogadni. Külön-külön kénytelenek egy-egy gyerekhez költözni az "átmeneti időre", amíg az öregúrnak sikerül állást találnia, amiről persze tudjuk, hogy nagy valószínűséggel soha nem fog bekövetkezni, de ezt senki nem meri kimondani.

A két öreg nagyon szereti egymást. Nem is maradt szinte semmi másuk. Csak önmaguk, egymásnak. Így borzasztó nehezen élik meg külön, más-más városban. Hiányoznak egymásnak. Ráadásul nagyon is érzik, hogy vendéglátóik terhére vannak. Az öregúr betegeskedik, így az orvos tanácsára a messze élő gyerekhez, Kaliforniába költözik, ahol megfelelő számára a klíma. De az a gyerek szintén csak egyiküket tudja befogadni. Az asszony pedig, érezve fölöslegességét, inkább az öregek otthonába költözik New Yorkban. Ahol van még egy - talán utolsó gyönyörű, közösen töltött délutánjuk, mely során ellátogatnak abba a szállodába, ahol nászútjukat töltötték. Egy gyönyörű estét töltenek itt kettesben. Ez az a része a filmnek, mely annyira megható, hogy ha valaki könnyek nélkül kibírja, annak valószínűleg nincs is lelke.

Nincs happy end, bár részben nyitottan ér véget a film, nem tudjuk meg, mi lett a két szimpatikus öreg végső sorsa. Zukor, a Paramount igazgató tulajdonosa próbálta rávenni McCarey-t valami pozitívabb kicsengésű befejezésre. Sikertelenül. Cserébe a rendező lejáró szerződése nem került megújításra. McCarey - akiről írtam a poszt elején, hogy elsősorban vidám filmjeiről volt ismert - talán azért ragaszkodott ennyire ehhez a borús befejezéshez, mert nem sokkal a film készítése előtt halt meg édesapja. Valószínűleg annyira a veszteség hatása alatt állt, hogy ezzel próbálta meg "kiadni magából" ezt az érzést.

Érdekesség, hogy a két öreget játszó színész messze nem volt olyan öreg, mint amilyen szerepet eljátszottak. A férfi - Victor Moore - 61 éves volt, amikor a 80 körüli urat játszotta, az idős hölgyet játszó Beulah Bondi viszont csak 49 volt, tehát mindketten a valós koruknál legalább 20 évvel idősebb karaktert játszottak. Kifejezetten hihetően.

McCarey egyébként legfontosabb filmjének tartotta ezt a művet. Amikor az ugyanebben az évben készült "Kár volt Hazudni" című filmért Oscart kapott 1938-ban legjobb rendezőként, akkor a köszönő beszédében, jelezte, hogy szerinte nem a megfelelő filmért kapta a díjat. Az ugyanis "csak" egy könnyed vígjáték... azzal is hamarosan találkozunk a listán.