Franciaország (Euro International, Le Boétie), 93 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Claude Chabrol

Producer: André Génovés

Claude Chabrol neve ismerősen csenghet azoknak, akik figyelemmel kísérték a blogot — a Cahiers du Cinéma legendás szerkesztőségének tagja volt, Godard-ral, Truffaut-val és a többiekkel. Milyen régen nem kerültek szóba az újhullámos filmesek... És az is érdekes, hogy Chabrol egyetlen filmjével sem szerepelt a listán a tipikusan új hullámos korszakból, hanem csak most, nagyjából egy évtizeddel későbbi filmjével mutatkozik be nekünk.

Chabrol volt az első a szerkesztőségből, aki összegyűjtötte a pénzt az első filmjére — és ezzel elindította a francia új hullámot. (a Szép Serge-t, 1958-as debütálását szinte minden forrás az első nouvelle vague filmként tartja számon, bár Agnes Varda 1955-ös La Pointe Courte-ja miatt ez néha vitatott.)

Chabrol azt mondta egyszer: „Az ember akkor válik rendezővé, amikor összegyűjti az első filmjéhez szükséges pénzt." — Hát, ezzel vitatkoznék. A filmgyártás őrülten drága művészet — szemben mondjuk a versírással, ami szinte költségmentes —, de pont az újhullámos generáció mutatta meg, hogy kevés pénzből is lehet izgalmas filmeket készíteni. Pénzből viszont nem lesz senki rendező.

Chabrol első próbálkozásai után kémfilmeket készített, majd gyakorlatilag élete végéig ráállt a thrillerekre. Sokak szerint — és bennem is volt ilyesmi érzés — Hitchcock-utánérzés jellemzi ezeket a thrillereket, amelyeknek visszatérő témája, hogy a középosztálybeli élet feszültségei hogyan robbannak fel őrület és erőszak formájában. Chabrol filmjei egyébként kevésbé voltak formabontóak vagy lázadóak, mint a legtöbb újhullámos alkotás — ő volt talán a mozgalom leginkább "mainstream" képviselője.

Spoiler alert — de miért is ne?

Sokat gondolkodtam azon, mennyire tudok erről a filmről írni, ha követem az általam általában alkalmazott no-spoiler elvet. Két ok miatt döntöttem úgy, hogy ezúttal ideiglenesen feladom. Az egyik: ha nem spoilerezek, alig marad írnivaló. A másik: a cikk elején feltett plakát gyakorlatilag elspoilerezi a filmet — és azt hiszem, így is működik a dolog.

Kétféle krimi létezik. Az egyiknél (Columbo-típus) az elején látjuk magát a gyilkosságot, és a film arról szól, hogy a gyilkos hogyan próbál kicsúszni a hozzá egyre közeledő nyomozó karmai közül. A másiknál (Poirot-stílus) nem tudjuk, ki a gyilkos, és a legvégén általában egy nagy WTF-jelenet során derül ki, hogy az, akire a legkevésbé sem számítottunk. Ebben a filmben elvileg csak a vége felé tudjuk meg, ki a gyilkos — de ha az elejétől tudjuk, lehet, hogy plusz réteget ad: úgy figyelhetjük a főbb szereplőket, hogy ismerjük az igazságot.

És akkor — spoiler, vigyázat!

Trémolat — ahol minden idilli

Dél-Franciaország egyik varázslatos kisvárosában vagyunk, Trémolatban. Ez a vidék libamájáról, szarvasgombájáról, középkori kastélyairól és meseszép folyóvölgyeiről (köztük a Dordogne folyóéról) ismert — gyakorlatilag a francia vidéki idill megtestesítője. Tökéletes helyszín ahhoz, hogy valami nagyon nem odaillő dolog történjen benne.

A film női főszereplője egy iskola igazgatónője, Hélène (Stéphane Audran) — akiről nem árt tudni, hogy valódi életben is Chabrol felesége volt a forgatás idején, és a rendező számos filmjének visszatérő főszereplője. Az udvarló a falusi hentes, Popaul (Jean Yanne), egy egykori katona, aki 15 évet töltött Indokínában és Algériában, majd hazatért szülővárosába és a családi mesterséghez. (Nem elvált — katonaként egyszerűen sosem volt alkalma rendes életet élni.)

Az alábbi fotón baról jobbra Cahbrol, a felesége Audran és a hentest alakító Yanne.

A tökéletes férfi — egy apró fenntartással

Popaul karaktere gyakorlatilag kifogástalan. Középkorú, nőtlen, és nagyon kedvesen udvarol a szintén középkorú, de még mindig fiatalosan szexi igazgatónőnek. Direkt figyeltem a férfit, és nehéz nála szerethetőbb karaktert elképzelni — nem durva, nem rámenős, figyelmes, udvarias. Szóval tényleg semmi negatívumot nem lehet rá mondani... csak azt, hogy titokban kislányokat gyilkol. (Bumm.)

Akármennyi ideig gondolkozom is, nem hiszem, hogy ennél nagyobb bűnt el lehet képzelni. A film mégis nagyon ügyesen lavíroz azon a határon, ahol végül megvetjük a sorozatgyilkost, de meg is értjük — amikor a belé szerelmes igazgatónő védelmébe veszi, akkor is, amikor már ő maga is tisztában van az igazsággal.

Ez nem először kerül elő a listán. Még az eleje felé ott volt az M — Egy Város Keresi a Gyilkost (1931), amely részben hasonló tematikát dolgozott fel. Ott is volt egy pont, ahol a rendező abba a fura, már-már kellemetlen kognitív disszonanciával járó helyzetbe tett minket, hogy szinte elkezdtük sajnálni azt a bűnöst, akinek a bűnére nincs bocsánat. Ilyenkor mindig elgondolkozom: a szabad akarat és a beteg tudatalatti viaskodásában mennyi szerepe van a döntésnek, jár-e neki bármilyen együttérzés... Nehéz kérdés, és nem hiszem, hogy közelebb jutunk a válaszhoz.

A film szerkezete — lassan sűrűsödő feszültség

A film első felében csak időnként látjuk a háttérben feltűnni a csendőröket, akik nagyban nyomoznak, és közben megtudjuk, hogy egy kislány gyilkossága foglalkoztatja a város lakóit. De ezen kíól csupa idilli dologgal találkozunk. A film felénél túl vagyunk, amikor egy osztálykirándulás során váratlanul és nagyon suspense-szerűen találkozunk az első látható áldozattal. Nagyjából a háromnegyedénél tudjuk meg biztosan, hogy Popaul a gyilkos — és innentől felgyorsulnak az események, amelyek részletezésébe azért nem megyek bele, mert néhány fordulatot mégiscsak megőriznék azoknak, akik a filmben élnék át ezeket a feszült pillanatokat.

Hentes vagy mészáros?

Többször gondolkoztam azon, hogy az eredeti francia "Le Boucher" filmcímhez mennyire a "Hentes" és nem inkább a "Mészáros" lenne a megfelelő magyar fordítás. Magyarul a "mészáros" szónak van egy sötétebb, véresebb mögöttes tartalma — a "hentes" csak egy szakma, de a "mészáros" valami kifejezetten brutálisabbat, véresebbet sugall. Franciául a "boucher" egyébként valóban egyszerre jelenti a hentest és — átvitt értelemben — a mészárost, a lemészárlót is. Szóval az eredeti cím is játszik ezzel a kettősséggel. A magyar fordítás nem használta ki a kettősség lehetőségét és a szelidebb változatot választotta....