USA (Fox), 120 perc, ff., angol

Rendező: John Ford

Producer: Darryl F. Zanuck

Megtekintés előtt érzelmesebb nézőknek javaslom egy kisebb tasak papírzsepi előkészítését. Szükség lehet rá!

Amikor láttam, hogy egy John Ford film következik, akkor már alapból komoly várakozásaim voltak, hiszen benne még egyszer sem csalódtam. Az 1940-es Érik a Gyümölcs nem véletlenül hozott Oscart Ford számára. A Hatosfogat a korszak legjobb westernjei közé tartozik, az 1934-es Priest bíró pedig olyan vígjáték volt, melybe helyenként egész váratlanul olyan drámaian szép jeleneteket komponált Ford, hogy csak néztem.

Egy Wales-i család (Morganék) életének néhány fontos évébe kapunk betekintést. A történet középpontjában Hew, a legkisebb gyermek, egy tíz év körüli fiúcska áll. Ő a mesélő, aki felnőtt korában elhagyni kényszerül a "völgyet", ahol addig élt, és elmeséli fiatalkorának történetét.

A "drága völgyünk" tulajdonképpen egy bányászfalu valahol Wales-ben. Egy Wales-i író (Richard Llewellyn) regénye alapján készült egyébként a film. Kezdetben eredeti helyszínben gondolkoztak a producerek, de az Európában dúló világháború miatt mégis a Fox filmgyárban épített kültéri díszletek használatára kényszerültek. Mindenesetre nagyon hangulatos kis falut sikerült felépíteni, már-már csodálkozunk, nem ilyen romantikusnak képzelnénk egy bányász falut, pedig állítólag az eredetit próbálták rekonstruálni. Hat hónapig tartott a díszletépítés. Állítólag csak azért nem forgatták színesben ezt a filmet, mert akkor nagyon kiütközött volna a Kaliforniai növényvilág színárnyalatainak a különbözősége a Wales-ihez képest.

Részben egy "coming of age" történetet látunk, azaz a fiú felnőtté válásának folyamatát szemléljük. A műfaj általában az első szerelem bemutatását (is) szokta jelenteni. Ez esetben azonban a regényben szereplő első szexuális élmény pont kimaradt a filmből. Ekkoriban túl prűdek voltak ehhez az amerikaiak. Helyette azt követjük végig, hogy a kisfiú hogy maradt az édesapa egyetlen boldogsága, amikor ilyen-olyan okokból a többi testvér szépen lassan eltávozott a családból.

Persze többé-kevésbé a többi családtag sorsát is érintjük. A Maureen O'Hara által alakított egyetlen lánytestvér például egy gazdag férfihoz megy feleségül. Olyan házba költözik tehát, ahol a szegény bányász rokonokat szinte be sem akarják engedni, mélyen lenézik. Érdekes nézni, hogy a kedves lánytestvérnek, - aki otthon a szülői házban még az édesanyával együtt várta haza a dolgozó fivéreket - vajon van-e elég tartása, vagy ő is a szegényeket lenéző gazdagokhoz idomul... És be meri-e vallani magának, hogy csupán a pénz miatt ment hozzá a gazdag kérőhöz, és igazából mást szeret?

Az 1880 körüli időszakban vagyunk. Furcsa nézni, hogy mennyit változott a világ. Ma már elképzelhetetlen, hogy tíz év körüli fiúk bányában dolgozzanak, akkor ez láthatólag természetes volt. Mint ahogy természetes volt, hogy a tanár vesszővel veri el a rossz magatartású gyerekeket. Ma ezzel nyilván már bekerülne a híradóba és az összes bulvárújságba.

Nagyon erősen tud John Ford hatni a nézőre. Amikor a brutális tanár egyszer nagyon durván elverte szegény hősünket, akkor az édesapa ivócimborái megelégelik, és agyba főbe verik a tanárt. Ez a jelenet olyan remekül van megcsinálva, - és annyira viszketett a tanártól a tenyerem -, hogy részt szerettem volna venni magam is a tanár elagyabugyálásában, és szinte úgy drukkoltam minden egyes tanárnak behúzott jobb egyenesnél, mint amikor a magyar válogatott gólt lő az olaszoknak mondjuk fociban... hm...

Két színészt szeretnék külön is kiemelni. Az egyik a kissrác: Roddy McDowall. Le a kalappal. Szinte akkor is beszélnek a szemei, amikor meg sem szólal. Azon kevés gyerekszínészek egyike, aki felnőttként is sikeres tudott maradni. Azt hiszem találkozunk még vele.

A másik az édesapa: Donald Crisp. Ő azt a kemény fizikai munkást testesíti meg, aki a család vezetője. Aki keményen fogja a fiúkat, és mindent csak a családért tesz. Megérdemelten kapott Oscart az év legjobb férfi mellékszereplőjeként. Az alábbi képen a jobb szélen:

Olyan film volt ez, ami szinte első percében bezárt a világába engem, és nem is eresztett el onnét. Szomorkás, nosztalgikus... Szép...

USA (Paramount), 90 perc, ff. angol

Rendező: Preston Sturges

Producer: Paul Jones, Buddy G. DeSylva, Preston Sturges

Amikor elkezdtem nézni, eleinte semmi nem utalt rá, hogy ez egy igen fura film lesz. Preston Sturges rendezőtől nemrég láttam a Lady Eve-et ,ami nagyon jó film volt, de mégiscsak egy hagyományos értelemben vett romantikus vígjáték. 

Elolvastam a filmről szóló pár mondatos ajánlót is, amiből kiderült, hogy egy híres rendező a szegénységről szeretne filmet forgatni, ám semmi elképzelése nincs arról, hogy hogyan élnek valóban a szegények. Ezért Mátyás királyként álruhába bújik és elvegyül a szegények között.

Jó ötlet egy fergeteges vígjátékhoz, akár még kalandfilmet is lehet kerekíteni belőle. Ám amit Sturges kihozott belőle, arra nem számítottam. Az egészből egy olyan műfaji keverék lett, ami összetettségében az Aranypolgáron is túl tesz. (Nem csodálkoznék, ha az adta volna az ötletet)

De még mielőtt rátérnék a stíluskavalkád elemzésére, nézzük a két főszereplőt: A híres rendezőt, Sullivan-t Joel McCrea alakítja. Még nem találkoztam vele, holott már a húszas évek óta szerepel filmekben. Női partnere, a nála több, mint egy fejjel alacsonyabb Veronica Lake, aki amikor éppen nincs hajléktalannak fazonírozva, akkor kifejezetten esztétikus hatást kelt a vásznon:

Először azt hittem, hogy vígjátékot fogok látni. Aztán amikor Sullivan megismerkedett a gyönyörű "lánnyal" (nincs neve a filmben) akkor screwball comedy-re módosítottam a várakozásaimat, mivel kettejük könnyed konfliktusai erősen ebbe az irányba mutattak. Aztán egyszer csak átmentünk némafilmbe (!!!) - micsoda nosztalgikus érzés volt ez a pár perc. Nem mondom, hogy visszasírom, hogy csak zene van és semmi más, de előjött az a furcsa hangulat, ami csak a némafilmeket jellemzi. És hirtelen azt vettem észre, hogy már nem is vígjátékban vagyunk. A szegénység realista ábrázolása került a középpontba, hol volt ekkor már a könnyed romantika... A későbbiekben egy másik némafilmes blokk is volt, az meg burleszkes stílusban készült. 

Aztán kicsit átmegyünk bíróságos-tárgyalásos filmbe egy cseppet, majd mintha a majdnem tíz évvel ezelőtti Szökevény vagyok című filmbe csöppentünk volna, egy kényszermunka-telepen találjuk magunkat. És - mint tortán a hab - kerül rá végül dísznek egy gospel-szerű musical blokk.  Ja... és közben még egy Disney rajfilm is színesíti ezt a sokszínű felhozatalt. 

Hát... nem volt azonnali közönségsiker, és én is elég bizonytalan vagyok a filmmel kapcsolatban... a szegénységgel kapcsolatos társadalomkritika kicsit elavultan hat, a screwball comedy-k valahogy nem tudnak megfogni, olyan élesek voltak néha a váltások, hogy nem tudtam igazán áthangolódni talán...

Ami (aki) legjobban tetszett, az Veronica Lake volt ezúttal, és be kell valljam, elsősorban nem színészi kvalitásaival fogott meg, inkább ártatlan tekintetével... Ja, érdekességként megjegyzem, hogy a film forgatásakor 6 hónapos terhes volt, amiről állítólag csak a jelmeztervező és a rendező felesége tudott. Azért tartotta titokban, mert félt, ha elárulja, elbukja a szerepet. Hát, le a kalappal, én sosem szúrtam volna ki. Jó, hogy a jelmeztervező sokat tudott ebben segíteni, de akkor is...

USA (Warner), 100 perc, ff., angol

Rendező: Raoul Walsh

Producer: Mark Hellinger, Hal. B. Wallis

Mi az a High Sierra? Egy hegylánc Kalifornia és Nevada határánál. Hivatalos neve talán ismerősebben hangzik: Sierra Nevada. Az utolsó (záró) jelenetben lesz csak nagy jelentősége, de az volt az érzésem, hogy azért kapta a film ezt a címet, mert baromi jól hangzik!

Gengszterfilmről beszélünk. Azon belül is egy heist-filmről. Sajnos nem találok magyar megfelelőt, csak körülírni tudom. Olyan gengszterfilm, ahol egy hatalmas "balhé" megtervezését, végrehajtását, és annak utóéletét, következményeit látjuk. Hogy még jelentőségteljesebb legyen a dolog, sok esetben a terv szerint ez lesz/lenne az utolsó, nagy "Balhé", ami után a gengszter majd egy világ körüli útra kel, vagy egy karibi szigeten, milliomosként tervezi leérni az életét. 

Ez a gengszter jelen esetben Humphrey Bogart, aki "főnöke" közbenjárására - egy kormányzót megkenve - kegyelemmel szabadul életfogytig tartó börtönbüntetéséből. 

A nagyfőnök, akit viccesen Big Mac-nek hívnak egy hatalmas rablást szervez. (Mellékesen jegyzem meg, hogy a mekis BigMac-et majd csak 1968-ban találják ki.) Egy szállodai alkalmazott (Mendoza) tipped ad, mikor és hogyan lehetne a legegyszerűbben megszerezni a szálloda széfjében őrzött ékszereket. Hárman hajtják végre a nagy rablást, hősünket a trió vezetőjének szánja Big Mac. Ez lenne az utolsó nagy "meló" amiben a Bogart által alakított Roy Earle részt vesz. 

Természetesen a dolgok nem mennek simán. De, hogy még izgalmasabb legyen a történet, a börtönviselt, ősz halántékú Earle életében megjelenik a nő. Kettő is egyszerre. Gengszter-történet ide vagy oda... nekem ez a szál tetszett igazán a filmben.  Ahogy a két nővel való kapcsolata alakul a film lezárásáig folyamatosan, igazából az volt számomra a film legizgalmasabb szála. Ez volt igazán életszagú. Persze nyilván sokan vannak akiket a gengszter vonal fog meg jobban. 

Az egyik hölgy a York Őrmesterben is látott Joan Leslie, aki itt még csak 15 éves, bár ránézésre nem mondanám meg, hogy ilyen fiatal.. Ő látható hajpánttal a fején, filmbeli családja körében.

A másik hölgyet, akit hősük útjába sodor az élet Ida Lupino alakítja. Vele kapcsolatban talán érdemes megjegyezni, hogy ő sztárgázsit kapott ezért a filmért, míg Bogart ekkor még nem volt elég befutott ehhez. Bár ez már nem váratott sokat magára.

A film rendezője, a képen látható félszemű Raoul Walsh nagyon nehezen mondott igent Bogart-nak, aki kifejezetten a rendező nyakára járt, hogy megkaphassa ezt a szerepet. Ő ezidáig ugyanis inkább mellékszereplőként volt ismeretes. Nem nézték ki belőle, hogy egy filmet elvisz a hátán.

Az 1934-es Hayes kódex szigorú betartatása miatt nem lehetett olyan filmet forgalomba hozni Amerikában, melyben egy bűnöző pozitív hősként tűnik fel. Ennek a megítélése azonban elég szubjektív. Ami viszont objektív, hogy az ilyen bűnözőknek el kell nyerniük büntetésüket, mely vagy halál vagy börtön lehet. Így nem is lövök le nagy poént azzal, hogy a kettő közül valamelyik elkerülhetetlenül vár Bogart bűnöző figurájára, aki - és ezen nem lehet szépíteni  - a film egyik legpozitívabb férfi alakja.

Szokatlanul sok kültéri jelenet van a filmben. Nem is tudok hirtelen olyan hollywood-i filmcímet mondani az ezt megelőző időszakból, ahol ilyen bátran kimerészkedtek volna a stúdióból.

USA (Disney), 64 perc, Technicolor, angol

Rendező: Ben Sharpsteen

Producer: Walt Disney

Az 1937-es Hófehérke elsöprő sikere után, majd az azt követő 1940-es két film - a Pinokkió és a Fantázia - pénzügyi sikertelenségét követően Walt Disney-nek ki kellett találnia valamit, hogy negyedikre végre újra nyereséges egész estés filmet tudjon készíteni.

Ilyenkor az ember kényszerből azzal kezdi, hogy lefarag a költségekből, úgy biztosan több marad a bevételből. A festékanyagon is spóroltak: a háttereket vízfestékkel festették, így olcsóbb volt. A film hossza is csak 64 perc, és úgy általában kevésbé volt kidolgozott a képi megjelenítés, mint ahogy az addig megszokott volt a Disney-s nagyfilmek esetében.

Szerencséje volt Disney-nek, mert bejött a dolog. Nem csak spórolni sikerült sokat, de ez a film végre megint sikeres lett, így az alacsonyabb költségek mellett a nyereség is újra jól alakult. Állítólag ez volt egyébként Walt kedvence a stúdiója által gyártott mesefilmek közül.

Egy aranyos kis elefánt a film főszereplője. Egy gólya pottyantja le édesanyjához, aki egy cirkusz elefántjaként dolgozik. Szegény csöppségnek van egy 'kis' testi hibája: Hatalmas fülei vannak, és emiatt gúnyolódás tárgyává válik. 

Mivel egy édesanyának nem lehet nagyobb fájdalmat okozni annál, mint, hogy drága kicsikéjét bántják, egyszer csak elszakad a cérna nála, és nekiesik a gúnyolódó tömegnek, amire persze a cirkuszigazgató bezáratja egy lakókocsiba, elválasztva gyermekétől.

Furcsa módon Dumbo egyetlen egyszer sem szólal meg a film során, és édesanyja is csak egyszer, amikor Dumbo-nak nevet ad. Holott Dumbo társa, aki felkarolja a magára maradt állatot, - Timothy az egér - folyamatosan beszél. Érdekes lenne megtudni, hogy DIsney végül miért döntött úgy, hogy Dumbo nem beszél, főleg, mivel eredetileg már meg is volt, hogy ki lesz az elefánt szinkronhangja. De itt meg kell jegyeznem, hogy a mese során egyetlen egyszer nem tűnt föl, hogy nem beszél az elefánt, csak amikor - szokásom szerint - elkezdtem utánanézni a filmnek, akkor olvastam valahol. Ekkor esett le, hogy valóban...

Van egy jelenete a filmnek ami viszont egészen megdöbbentett. Hozzáteszem, hogy felnőtt fejjel láttam először. Szóval van egy jelenet, ahol Dumbo (a gyermek elefánt) lerészegedik. Víz helyett tévedésből alkoholt iszik. Már ez is meglepett. De ami utána jön, az egy olyan pszichedelikus utazás, egy  hallucináció, ami alatt csak néztem, és leesett az állam. Persze teljesen indokolatlan a tiltakozás, ami néha fogadja ezt a jelenetet. Hat éves kis hercegnőmmel néztük a filmet, és gyermekemnek semmi problémája nem volt vele. Hozzáteszem, - szerintem - nem is igazán értette. Nem is tudja mi a részegség, ő ezt az öt perces jelenetet egy nagyon vicces, színes-zenés közjátéknak vette...

Nem hiszem, hogy nagy meglepetést lövök le, ha elárulom, hogy végül azért minden a helyére kerül. Mindenki boldog lesz.

Mint a többi Disney-s posztom végén sem, most sem állom meg, hogy fel ne hívjam a figyelmet arra, hogy Európában is van egy Disneyland, ahol arra az időre, amennyit megengedhetünk magunknak, hogy ott töltsünk, mi is a mesék részesei lehetünk. Kisgyermekeknek két kihagyhatatlan Dumbo-s játék is van: Az egyik a repülő elefánt, a másik a Casey Junior. Így hívják a kis-vonatot a filmben, amivel a cirkusz Amerikát járja.

USA (Warner), 134 perc, ff., angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks, Jesse L. Lasky, Hal B. Wallis

Az 1001-es listán haladva néha előfordul, hogy olyan filmbe akadok, ami szinte egyáltalán nem tetszik. Ilyenkor is utánaolvasgatok azért a készítés körülményeinek, megnézem, hogy mi volt a jelentősége a maga idejében, néha találok olyan anekdotákat, melyek érdekesebbek, mint maga a film. Ez a poszt is valami ilyesmi lesz.

Egy valóban létező I. világháborús katonáról szól a történet, ami véleményem szerint borzasztóan didaktikusan, és amerikai patriotizmustól csöpögve kerül elmesélésre. Ha rátekintünk a plakátra, már abból sejteni lehet, hogy valami nagyon hazafias dologról lesz szó...

Amitől különleges ez a katona, - aki a francia becsületrendet, és egyéb díjakat is kapott, - az az, hogy ő valójában egy humanista, aki elítéli az ölést. 

Alvin York-nak hívják ezt a fura embert, akit a filmben Gary Cooper alakít. Más nem is alakíthatta volna, hiszen a valódi York őrmesternek három feltétele volt ahhoz, hogy egyáltalán hozzájáruljon életének megfilmesítéséhez.

Az első feltétel az volt, hogy őt Gary Coopernek kell játszania. Ez nem volt vitakérdés. Vagy ő vagy senki más. A baj az volt, hogy eleinte Coopert egyáltalán nem érdekelte egy ilyen ideális, túlságosan pozitív - és unalmasnak is tűnő - szerep. Aztán a stúdió annyit erősködött, hogy összehozták Yorkot Cooperrel egy találkozóra, ami meggyőzte a színészt. Elvállalta a szerepet. 

A második feltétel az volt, hogy a szerelmét alakító színésznő nem lehet dohányos. (!) Nem vicc! --- Tehát nem szabta meg a haja színét, a vallási meggyőződését, testalkatát vagy a korát, de az nagyon fontos volt, hogy ne dohányozzon a hölgy. Ez már nem volt akkora kihívás persze, mint Cooper leszerződtetése. Az ekkor még csak 16 éves Joan Leslie-re esett a választás.

A harmadik feltétel az volt, hogy a film bevételeiből alapítani kell egy egyházi iskolát. Mivel elég jól ment a film, gondolom ennek sem volt akadálya.

Ez az Alvin York egy vidéki, bunkó, semmirekellő volt, egy olyan isten háta mögötti helyen Tenessee-ben, ahol angolul sem tudtak rendesen. Ha nem lett volna feliratozva a film, akkor alig értettem volna valamit, mert olyan kitekert módon beszélték az angolt (nem csak kiejtésileg, hanem nyelvtanilag is), hogy néha szinte érthetetlen volt. A seregben rá is kérdeznek erre York-nál:

- Nálatok mindenki így beszéli az angolt, mint te?

- Ahol én élek, ott nincsenek angolok, csak amerikaiak.

Haha.

Szóval van egy vidéki parasztfiú, és a film első fele nagyjából arról szól, hogy szerelmes lesz, családot akar alapítani, ehhez megpróbál földet szerezni, de nem igazán jön össze neki, pedig szinte belegebed a munkába. A nagy csalódás a kereszténység felé tereli, és hívő ember lesz belőle. A film közepén az USA hadba lép, és bár ő hívő keresztényként nem akar embert ölni, mégis besorozzák. Kiderül róla, hogy jobban kezeli a puskát, mint Robin Hood az íjat. Gyakorlatozáskor ahányszor csak lő, eltalálja a céltábla közepét. Rögtön elő is akarják léptetni, ő azonban a bibliára hivatkozva le szeretne mondani eme megtiszteltetésről. Végül felettesei meggyőzik, hogy ha az ellenséget öldösi, azzal jó emberek életét menti meg, ergo "bibliailag" tökéletesen elfogadható amit tesz. Elnézést kérek, ha helyenként túl cinikus vagyok.

Erről, és a francia fronton való tevékenységéről szól a film második fele. A csatajelenetek között van egy-kettő, ami egész jól van megcsinálva, de amikor a magára maradt York őrmester egymaga megadásra késztet egy komplett német századot, ott már nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek...Az amerikaiak persze odavannak az ilyesmiért. Cooper kapott is a szerepért egy szép Oscart, és mellette még a film vágója is elnyerte ezt a magas presztízsű elismerést. 

Az alábbi képeken látható Cooper, kezében a szobrocskával. Közvetlenül mellette a Manderley-ház Asszonyából a gyönyörű Joan Fontaine, aki a Suspicion című film női főszereplőjeként kapta a díjat. (Vele látható egyébként a kis képeken is Cooper). Még jobbra Mary Astor, aki az eggyel előző Máltai Sólyomban volt látható, ő pedig a The Great Lie női mellékszereplőjeként nyert, végül jobbra Donald Crisp a How Green was my Valley című film mellékszereplőjeként. Ez utóbbi filmmel hamarosan találkozni fogunk a listán.

USA (Warner), 101 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: Henry Blake, Hal B. Wallis

Legtöbben ezt a filmet tekintik a film noir első képviselőjének. Még nem virágzott ki rajta ennek az izgalmas stílusnak az összes jegye, de már látszik, hogy elindult valami, ami meghatározó lesz az elkövetkező két évtizedben.

Brigid: Csak nem gondolja, hogy valami közöm volt a gyilkossághoz?
Sam: Miért... volt?
Brigid: Nem.
Sam: Akkor jó.

Ízlelgetem ezt a kis párbeszédet, és sokadszor olvasva egyre inkább azt érzem, hogy - mint egy kis kapszula - , ez a kis idézet a Máltai Sólyomból tartalmazza az film noir esszenciáját. Vagy csak azért tetszik ennyire, mert Bogart-ra olyan jellemző? Nem tudom... Mindenesetre ahányszor újraolvasom, elmosolyodom, pedig nincs is benne poén. Egyáltalán nem komédia ez a film, mégis többször nevettem fel rajta, mint egy screwball comedy-n. Ennek persze az is lehet az oka, hogy egy feszült hangulatba belehelyezett poén-bomba nagyobb hatással lehet, mint egy alapvetően vidám hangulatú filmben.

A vizuális stílusjegyek viszonylag könnyen összefoglalhatóak: Fokozott, látványos játék a fény-árnyék hatásokkal. Nem új dolog ez persze, láttunk már ilyesmit a német expresszionista filmeknél. Lásd Dr Caligari vagy mondjuk Nosferatu.

Jellemzőek még ezeknek a filmeknek a látványvilágára a nagyvárosi, rideg utcák, gyakran esőtől csillogó járdákkal. Bár megszokhattuk, hogy a harmincas években igyekeztek mindent stúdióban felvenni, a film noir szakít ezekkel a hagyományokkal, gyakran kimerészkednek valódi helyszínekre. Jelen filmnek is van egy-egy nyúlfarknyi jelenete San Francisco utcáin. 

És bár a film noir (magyarul fekete v. sötét film) elnevezés azt sugallná, hogy ebben a stílusban a képi világ az elsődleges, ez messze nem így van. Tartalmi stíluselemei legalább ennyire meghatározóak - erre utaltam a fenti kis idézettel kapcsolatban is.

Lássuk csak: 

1. Általában van egy magányos férfi főszereplő. Legjellemzőbb, hogy ez egy magándetektív, de nem feltétlenül. (Jelen filmben ez a figura a Humphrey Bogart által alakított Sam Spade)

2. Többnyire van egy (vagy több) fontos női szereplő, melyek gyökeresen szakítanak az eddigi hollywoodi romantikus nőideállal, és bár vonzóak, de alattomosak, veszélyesek, sőt gyakran életveszélyesek. Ebben a filmben két ilyen is van. A fajsúlyosabbat Mary Astor alakítja. Őt láthattuk az Élni vágyó Asszonyban egész más karaktert játszva.

3. Általában nyomasztó, sötétes a hangulat, de izgalmasan, nem melankolikusan. És emellett fontos még, hogy Hollywood-i gyökerei ellenére - meglepő módon - általában nincs happy end!

Bogart-tal a Játszd úja, Sam! című Woody Allen filmben ismerkedtem össze. Aki nem látta, annak érdemes elmondanom, hogy a kissé introvertált főszereplő, filmkritikus (Woody Allen) hatalmas Bogart rajongó. Ő a példaképe, még a jellegzetes felső-ajak felhúzását is próbálja imitálni. Nos, én gyerekként ebben a filmben találkoztam először Bogart alakjával. Sajátos, megnyerő karakter, jóképű - gondolom a nőknek is rettenetesen bejött, és nyilván a férfiak is könnyen azonosultak vele.

A film egy rejtélyes szobrocska (a Máltai Sólyom) körül zajlik. Többen is ennek a felbecsülhetetlen értékű kincsnek a megszerzésére hajtanak. Ebbe az ügybe keveredik bele a Bogart által alakított detektív. Csakhamar gyilkosságok kezdik összegabalyítani a szálakat. Még maga a detektív is gyanúba keveredik. Közben persze ahány nő megfordul körülötte, mindegyikről kiderül, hogy szerelmes belé. És ő természetesen ezt ki is használja, gátlásai nem nagyon vannak ez ügyben.

Van a filmnek egy szereplője, akit még nem említettem, pedig nagyon vártam már, hogy újra filmben láthassam. Nem okozott csalódást! Nagyon meglepett új megjelenésével, hiszen amikor utoljára láttam az M - Egy város keresi a gyilkost című filmjében, még száz kiló felett járhatott, most pedig cingár férfiként, szinte megfiatalodva kerül elénk. Ő a magyar származású Peter Lorre. 

Van néhány "hoppá" jelenet a filmben - olyan fordulatok, amikre egyáltalán nem számítottam. És bár ezek nem feltétlenül sorsdöntő fordulatok, de remek hangulatot adnak az amúgy is izgalmas filmhez. 

A film noir elnevezést majd 1946-ban adja egy francia újságíró ezeknek a filmeknek. Van tehát még ideje bontogatnia a szárnyát ennek a stílusnak. Az, hogy már az első képviselője ilyen remek, azt vetíti előre, hogy itt nagyon komoly dolgok előtt állunk. Mi jön még?!!