USA (MGM), 103 perc, Technicolor, angol

Rendező: Stanley Donen és Gene Kelly

Producer: Arthur Freed

A leghíresebb musical-ek közé sorolható ez a film, mely siker érzésem szerint nagyrészt a címadó dalnak köszönhető, ami tulajdonképpen háromszor is elhangzik a film folyamán, de a legemlékezetesebb ezek közül természetesen az, amikor Gene Kelly az esőben, a pocsolyákban tapicskol (oké, szteppel!). Gyerekkoromban már láttam egyszer a filmet, de annyi maradt csak meg bennem, hogy egy kissé zavaros története van, és a gonosz szőke nő végül pórul jár a kedves barna nővel szemben. Egy kicsit valóban szétesik helyenként a sztori, ennek okát én abban látom, hogy nagyrészt kész dalokat szedegettek össze a készítők, és ezekre a kész számokra kellett ráfűzni valami koherens történetet... (A Mamma Mia! esetén ez szerintem sikeresebben működött)

A Good Morning című szám például annyira nem új, hogy a Nem Gyerekjáték (1939) című musicalben Judy Garland-tól már hallhattuk. Érdekes módon ez a feldolgozás sokkal ismertebb, mint a 13 évvel korábbi eredeti.

Rá lehet fogni, hogy sikerült az innen-onnan összeszedett dalokra egy konzisztens történetet húzni, de azért nem a sztori a film erőssége... 

Hát akkor mi? A tánc, és persze a zene. No meg a díszlet, ami nagyon jól mutat a vibrálóan színes képkockákon.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Tényleg lenyűgöző az a könnyedség, ahogyan Gene Kelly és filmbeli társa, jobban mondva "untermann"-ja (Donald O'Connor) táncol, mozog. Utóbbi például olyan trükkre is képes, amire azt hittem, hogy csak rajzfilmfigurák képesek. Felfut a falon... igen.. felfut, majd szaltóval talpra ér.

Debbie Reynolds is lenyűgözően táncol, pedig neki nem volt komoly táncos múltja. Kemény munka volt neki végigcsinálni a forgatást, ráadásul a rendező-főszereplő Kelly állítólag sokat bosszankodott a fiatal (19 éves) színésznő tánctudásának tökéletlenségén, ami miatt az rendszeresen különböző helyekre bujkálva sírta ki magát. Egyszer a zongora alatt találta meg sírdogálás közben őt a korszak másik nagy táncos-énekese Fred Astaire, aki épp a szomszéd helységben forgatta saját filmjét, de azért időt szakított, hogy a pityergő Reynolds-ot kicsit megvigasztalja.

• 
• 
• 
• 

Debbie Reynolds mindent beleadott ebbe a produkcióba, és ennek meg is volt az eredménye, mert egyáltalán nem lóg ki a sorból a két profi férfitáncos mellett. Ha pedig a jelenet olyan tánctudást igényelt, amit a rendelkezésre álló idő alatt egyszerűen képtelenség lett volna megszerezni, akkor abba a jelenetbe betettek egy valódi táncoslányt, Cyd Charisse-t. A 103 perces filmben Charisse összesen 5 percet látható. Mégis olyan sikert aratott, hogy ezután főszerepet is rá mertek bízni.

Ez volt számomra a legizgalmasabb táncjelenet - egy olyan balettbetét, aminek szinte semmi köze nem volt az egész filmhez, szerintem csak azért került be, mert az Egy Amerikai Párizsban című musical-ben olyan jól működött a balettbetét, hogy ide is bele akart egyet szuszakolni Kelly. Ehhez szerződtette le Cyd Charisse-t, aki Reynolds-al ellentétben képes volt egy igazán komoly, balett-tudást is igénylő táncos jelenet előadására. Grandiózus jelenet lett, a kedvencem az egész filmből.

1 hónapon keresztül gyakorolták és 2 hétig forgatták. Charisse egy Louise Brooks szerű karaktert hozott, akit a Pandora Szelencéjében láttunk még a némafilmek utolsói között...

Ami miatt igazán felejthetetlen ez az álom-balett jelenet, az a tánc ezzel a grandiózus fátyollal. Giccses vagy nem... micsoda fantasztikusan kreatív ötlet, te Atyaúristen...

Azért valami történetecske mégiscsak van ebben a filmben. 1927-ben vagyunk, Gene Kelly karaktere a Monumental Pictures nevű kitalált Hollywood-i stúdió legnagyobb férfi sztárja, oldalán Linával, a Jean Hagen által játszott szőke bombázóval. Épp egy kosztűmös némafilmet forgatnak, amikor érkezik a hír a Jazzénekes váratlan sikeréről. Emlékeztetőül: a Jazzénekes volt az első olyan hangosfilm részeket tartalmazó mozifilm, amely hangos sikert aratott. Filmünkben kicsit túldramatizálják a helyzetet, mert az említett hír hallatán azonnal hazaküldenek mindenkit a forgatásról, és azonnal csődöt vizionálnak, mondván a következő héttől senki nem lesz majd kiváncsi egy némafilmre. A valóságban persze évek kellettek ahhoz, hogy a hangosfilmek teljesen kiszorítsák a némafilmeket. Itt azonban felpörögnek az események. Azonnal átalakítják a filmet musicallé. Egy a bökkenő... A némafilmes sztár Linának rettenetes, érdesen sipítozó hangja van. Kizárt, hogy hangosfilmben el lehessen adni...

A probléma megoldása persze kézenfekvő: A Reynolds által játszott táncoslány, Kathy gyönyörű hangjával szinkronizálja Linát, majd végül természetesen a kibírhatatlan szőke díva elnyeri méltó büntetését, mert lelepleződik, és a bájos táncoslány elnyeri jutalmát, a közönség azonnal beleszeret és ő lesz a stúdió új sztárja...

• 
• 
• 
• 
• 

Szegény Jean Hagen nagyon hálátlan szerepet kapott, szerencsétlen karaktere és sipítozása miatt inkább tekinthető valamilyen félreszabott paródiának ez a szerep. Holott a valóság nem is állhatna távolabb ettől. Ugyanis azokban a jelenetekben, ahol a sztori szerint Debbie Reynolds szinkronizálja Hagen jeleneteit, és ő is énekel helyette, nos ott igazából Hagen maga énekelt, mert valójában sokkal szebb és kellemesebb hangja volt, mint Reynolds-nak.

Bármennyire is próbáltam befogadni a filmet, nem sikerült igazán közel kerülnöm hozzá. Látok benne helyenként momentumokat, amik valóban káprázatosak (lásd mondjuk a fáytol-táncot, és persze a címadó dal jelenete is remek) összességében nem tudok rajongani érte. Ez a Broadway-stílus sajátosan túlzó manírjaival valahogy nagyon távol áll tőlem...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (RKO), 90 perc, ff., angol

Rendező: Otto Preminger

Producer: Otto Preminger, Howard Hughes

Talán a legjobb, de mindenképpen az egyik legjobb film noir, amit ezidáig láttam. A maga korában nem volt igazán kimagasló siker, inkább amolyan B-filmes jellegű, kicsit összecsapott alkotásnak értékelték.

Részben az is volt egyébként, - a poszt második fele fog kitérni arra, hogy ennek mi volt az oka. Ettől függetlenül a rendező és a két főszereplő, közülük is elsősorban a femme fatale-t alakító Jean Simmons kiemelkedő tehetségét dicséri, hogy a fura körülmények ellenére a film magasan elemelkedik attól a színvonaltól amit a stúdió tulajdonosa ennek a produkciónak szánt.

Mielőtt elmagyaráznám ezeket a furcsa körülményeket, néhány szót azért írok magáról a filmről is.

Diane (Jean Simmons) édesapjával, és mostohaanyjával, azaz édesapjának új, milliomos feleségével él együtt, akivel finoman szólva is kiegyensúlyozatlan a kapcsolata. Egy nap mentősöket riasztanak a házhoz, mert a mostohaanyát gázmérgezés éri. Valaki rányitotta a szobában található gázcsapot alvás közben. A gyors orvosi beavatkozásnak következtében súlyosabb következmények nélkül marad a "baleset", de arra remek alkalom volt, hogy az egyik mentős, a baltaarcú (elnézést a kifejezésért) Robert Mitchum megismerkedjen Dianne-el. Megismerkedésük kicsit viharos, mivel Diane látszólag hisztériás rohamot kap a pánikhelyzet miatt, amit Mitchum karaktere a mentősiskolában tanult eljárással kezel, azaz lekever neki néhány pofont. (Ennek majd még jelentősége lesz a poszt második felében, az alábbi kép ennek a jelenetnek a felvételekor készült, a kopasz úr a film rendezője.) Diane a pofonok hatására - teljesen érthető módon - azonnal beleszeret a férfiba.

Franknek (a mentősnek) van már barátnője, Diane-t azonban ez tökéletesen hidegen hagyja. Sőt, egy Frankkal történt randi után nagyon gyorsan maga építi le a rivális nőt. Ez a legszebb, úgy döfi szegény lány szívébe a tőrt (persze csak átvitt értelemben), hogy közben úgy tűnik, mintha ő csak jót akarna neki.

Frank tisztában van Diane romlottságával, egy ideig azonban feltehetően izgatja ez a romlottság, hiába tudja, hogy bajt fog rá hozni a nő:

"Diane! Nem tudom, mi játszódik le ott abban a szép kis fejedben, és nem is akarom tudni. De egyvalamit korán megtanultam: Nem lehetek gyanútlan szemlélődő, mert az szenved a legtöbbet"

• 
• 
• 

És a fenti két mondat után mit tesz ez az igazán betyárképű srác? Gyanútlan szemlélődő marad, és ahogy meg is jósolta magának, ő szenvedi a legtöbbet. Belekeveredik egy gyilkosságba, lesz egy remek, bár kissé sablonos bírósági tárgyalás... és összességében egy nagyon jó film, kissé váratlan, és Hollywoodi mércével brutális befejezéssel.

A femme fatal akkor igazán jó, ha a manipulatív, szexi nő úgy hozza a szerepet, hogy mi nézők (jó szűkítsük le: mi férfi nézők) nem tudunk rá haragudni. Tudjuk, hogy aljas, tudjuk, hogy nem szabadna vonzódni hozzá, mégis megbocsájtunk neki. Ilyen egy tökéletes femme fatal, és Jean Simmons ezt túlteljesíti annyival, hogy a végén még egy kicsit meg is sajnálja az ember, holott Diane a tetteivel erre a sajnálatra egyáltalán nem szolgál rá.

• 
• 
• 

Na rátérek, hogy miért is volt ennek a filmnek kicsit hányattatott sorsa... Ehhez pár mondattal be kell mutatnom a film producerét Howard Hughes-t, aki az RKO tulajdonosa is volt ekkoriban. Mellesleg multimilliomos, és egy repülőtársasága is volt...róla szól Scorsese Aviátor című filmje. Most elég annyit tudni róla, hogy édesapja egy szabadalma miatt milliomos lett, akitől a kis Howard fiatalon, 16 éves korában megörökölte vagyonának nagy részét. A filmkészítésbe ennek a vagyonnak köszönhetően, szinte hobby-ként szállt be. 

Ha csajozás szempontjából nézzük, akkor ő volt a korszak Harvey Weinstein-je. Büszkén hencegett ismerőseinek, hogy Hollywoodban legalább 200 lány szüzességét vette el. Egy nagy stúdió (mint az RKO) tulajdonosa ekkoriban olyan volt, mint az atyaúristen. Nagyon kevés ember mert nemet mondani neki... még a leghíresebb színésznők közül is. Jean Simmons viszont nemet mondott neki...

 

Hughes megvette egy másik stúdiótól a fiatal Simmons szerződését, így anélkül, hogy a színésznőt bárki megkérdezte volna, egyik napról a másikra az RKO-é lett, és így Hughes lett a főnöke. A jóképű playboy eleinte finoman udvarolgatott neki, de miután - az egyébként házas - színésznő csak nem akart engedni neki, egy telefonbeszélgetés alkalmával rákérdezett, hogy mikor hagyja már ott "azt a barom férjét"... A férj is ép a közelben tartózkodott, átvette a telefont Simmons-tól, és elküldte a stúdiótulajdonost a franca. Ez bátor, de a történtek fényében meggondolatlan cselekedet volt.

Ettől kezdve Hughes-t csak a bosszú hajtotta. Már csak 18 nap volt vissza a Simmons kizárólagos szerződéséből, de Hughes a fejébe vette, hogy kicsinálja a hölgyet. Elővette ezt a filmet, és kiadta Otto Preminger-nek, hogy a hátralevő 18 nap alatt készítse el, és közben csinálja ki "azt a kis kurvát". Simmons nem sokkal ezelőtt levágatta a haját rövidre, bízva abban, hogy rövid hajjal már nem akar vele Hughes filmet forgatni, de ez sem segített, parókában is jó volt arra, hogy Hughes egy utolsót belerúgjon.

Preminger pedig segédkezett ehhez. A leginkább közismert momentum a poszt elején említett felpofozós jelenet volt. Már sokadszor vették fel, de Preminger még mindig "elégedetlen volt" azzal a pofonnal. Mindig talált valami kivetnivalót, ami jó indok volt, hogy újra és újra pofoztatni lehessen a főnök kedvéért Simmons-t. Végül Mitchum megelégelte a szemétkedést, odament Preminger-hez, és lekevert neki egy hatalmasat... "Ilyesmire gondolt?" - többet nem nagyon kellett megismételni a jelenetet... sőt Preminger meg is próbálta kirúgatni Mitchum-ot a filmből, ám Hughes ezt nem engedte.

De nem ez volt Hughes egyetlen bosszúja. Leginkább talán azzal ártott a fiatal színésznőnek, hogy az Angyalarc előtt nem engedte el a Római Vakáció forgatására. William Wyler így Simmons helyett kénytelen volt egy ismeretlen, ám karakterében Simmonsra meglepően emlékeztető színésznővel beérni... akit Audrey Hepburn-nek hívtak...

Több elemzés szerint Simmons karrierje egész máshogy alakul, ha azt a szerepet megkaphatta volna

USA (Republic Pictures), 129 perc, Technicolor, angol

Rendező: John Ford

Producer: Merian C. Cooper, G.B. Forbes, John Ford és L.T. Rosso

John Ford rendező még 1944-ben rábeszélte John Wayne-t és Maureen O'Hara-t, hogy vállaljanak szerepet kissé csökkentett díjazásért is ebben a filmben. A stúdió nem látott sok fantáziát ebben a - szerintük - "butus kis ír mesében", de megállapodtak Forddal, hogy ha csinál a Republic Pictures-nek egy jól jövedelmező westernt, akkor cserébe csinálhat egy ilyen - mérsékelt buktára aspiráló - limonádét. Az a bizonyos western lett a Rio Grande.

Ez a film viszont a stúdió előzetes várakozásai ellenére nemcsak, hogy szép bevételt hozott a mozipénztáraknál, hanem két Oscart is elvitt: a legjobb rendezőnek és a legjobb operatőrnek járót.

Engem két dolog fogott meg igazán - és mindkettőnek nagyon jót tett a mellesleg gyönyörűen izzó pirosakat produkáló technicolor nyersanyag - : az egyik a gyönyörű ír vidék, a másik Maureen O'Hara, akiről számomra itt derült ki, hogy milyen szexi vörös haja van. Neki aztán igazán "jól áll" a technicolor...(szokás szerint megjegyzem, hogy a standfotókat ekkoriban - mint ahogy lejjebb is látható - fekete-fehérben készítették függetlenül attól, hogy ez a film színesben készült.)

• 
• 
• 
• 
• 

 A külsős jeleneteket Írországban, Cong városkában és annak környékén forgatta 6 héten keresztül a stáb. A beltéri jeleneteket viszont már a Los Angeles-i stúdió megszokott falai között készítették el. Ford szülei egyébként Írországból vándoroltak Amerikába. Valószínűleg ezért volt olyan fontos számára ennek az előzetesen nem túl sok sikerrel kecsegtető filmnek az elkészítése. A forgatások helyszínéül szolgáló Cong egyébként azóta szinte zarándokhely lett a film rajongói körében. Túrákat szerveznek az egyes jelenetek helyszíneit végigsétálva. 

Gyakorlatilag el lehet mondani, hogy a kis városkában ma már minden a The Quiet Man-ről szól. Múzeum, ajándékbolt, pub... mindegyik erről a filmről van elnevezve, vagy megtartotta filmben is látható nevét... Mint például a pub, melyben naponta legalább egyszer levetítik ezt a filmet... hogy unhatja már a személyzet...

• 
• 
• 

Sean Thornton (John Wayne), - az amerikai bokszoló, aki egy halálos KO után otthagyja az ökölvívást - úgy dönt, hogy hazaköltözik apja volt írországi házába. Igen ám, de az már nem a család tulajdona, meg kell vennie egy özvegyasszonytól. A házra azonban más is pályázik. Van azonban valami - jobban mondva valaki - aki még a birtoknál is jobban felkelti érdeklődését... Mary Kate Danaher (Maureen O'Hara).

Mary Kate egy gyönyörű, ám néha kicsit raplis, de nagyon szexi vörös démon, akinek a bátyja véletlenül pont az a mogorva férfi, aki Sean ellenlábasa lesz az "ingatlanügyben"

És itt jön be az igazi ír csavar...: "Ez Írország, nem Amerika", a bátyja beleegyezése nélkül semmit sem csinálhatnak a szerelmesek. És még az engedélyével is elvileg nagyon korlátoltak a lehetőségeik az esetleges esküvő előtt. Csak is kísérővel... egymáshoz nem érhetnek, stb... mint amikor a Keresztapa 2-ben Michael Corleone Szicíliában udvarol gyönyörű szerelmének.

Minden poént igyekszem nem lelőni, de a film egyik csúcspontja amikor Sean a grabancánál fogva rángatja feleségét vissza annak bátyjához, mintegy reklamálva, hogy vagy Ír szokások szerint adja a lány mellé a hozományát vagy visszaadja a nőt.

John Wayne nagyon durván, hol a karjánál, hol a ruhája hátuljánál fogva rángatja Maureen O'Hara-t. Előtte a rendező és a férfi főszereplő (Wayne) poénból birkatrágyát szórt arra a részre, ahol O'Hara szinte arcával mossa fel a talajt. A színésznő utólag elmesélte, hogy nem volt nagy öröm, de azért vicces volt... Hát nem tudom, hogy a lassan - szerencsére - unalomba fulladó #metoo mozgalom harcias szónokai mit szólnának ma egy ilyen esetben... 

A film egy infantilis, felnőtteknek szóló mese, olyan verekedésekkel, mint amilyeneket a Piedone filmekben láthattunk a hetvenes-nyolcvanas években. Igazi magyarázatot nem találok a film ilyen mértékű sikerére. Bármennyire is lenyűgöző O'Hara, aki érzésem szerint színészi képességeinek csak néhány százalékát tudta megmutatni ebben a filmben...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Fox), 92 perc, ff., angol

Rendező: Robert Wise

Producer: Julian Blaustein

A film legnagyobb erőssége a nosztalgia faktor volt, amit én - korom előrehaladtával egyre jobban értékelek, de egy mai fiatal valószínűleg 5 perc után lekapcsolná ezt a filmet, és nem csak azért mert fekete-fehér.

Hát hogy néz már ki ez a robot??? A baloldali filmplakáton még nincs vele gond, de a filmben annál inkább (lásd jobbra). Úgy áll, mint egy szerencsétlen... 1927-ben a Metropolis-hoz sokkal jobb robotot csináltak mint ez. A "sisak" még oké. de deréktól lefelé nagyon bénácska szegény...

Mentségre legyen mondva:  az eredeti történet szerint elvileg egyetlen darab flexibilis fémből készült, ami megmagyarázza, hogy miért nem rendelkezik a C-3PO-re vagy az előbb említett Metropolis-robotra jellemző fémes ízületekkel.  

Érdemes még tudni erről a robotról (akinek a neve Gort), hogy hatalmas pusztításokra képes. Akár a Földet is simán el tudná pusztítani. Készítői (a földönkívüli emberek) pontosan erre hozták létre, hogy pusztítson. Tüntessen el (szó szerint) mindenkit aki agresszív magatartást tanúsít. Ezekkel a robotokkal érték el a totális békét civilizációjukban, és most, hogy a Föld lakói létrehozták az atombombát, - és ezzel a Földön kívüliekre is veszélyt jelentenek immár, - úgy döntöttek, hogy a Föld-lakókkal is megosztják módszereiket.

A robotba egyébként nem egy színész, hanem a Hollywood-i Chinese Theater hatalmasra nőtt jegyszedője (Lock Martin) bújt bele. 

Egy szép napon egy repülő csészealj landol Washington DC-ben a Washington emlékmű mellett egy baseball pályán. Egy szkafanderes űrhajós lép ki belőle, mögötte a már említett robottal. Az űrhajósról (Klaatu) hamar kiderül, hogy ugyanolyan ember, mint mi vagyunk, a robotról pedig az, hogy a sisakjából - kb. a szemei helyéről - egy lézersugarat képes kilőni, ami elpusztítja, sőt eltünteti azt, amit eltalál. Láthatóan békés szándékkal jöttek az idegenek, ám az emberek természetesen nem éppen tárt karokkal fogadják. 

A békekövetet találat éri, de csodák csodájára másnapra teljesen begyógyul a seb. És nem is ez az egyetlen furcsaság... Kitűnő szellemi képességekkel rendelkezik. Felbecsülhetetlen értékű briliánsait örömmel elcseréli 2 dollárra, hiszen ott ahol él, kb. ennyit érnek ezek a kövek. Lelép az őt kezelő kórházból, szállást keres magának, összebarátkozik egy kisfiúval, aki bemutatja neki a város nevezetességeit...

Klaatu elsősorban a Föld vezetőivel szeretne leülni tárgyalni, hogy átadjon nekik egy békével kapcsolatos üzenetet. Legfőbb kikötése, hogy a világ összes vezetőivel egyszerre szeretne tárgyalni, senkivel nem akar különtárgyalásokat folytatni. Ez nyilvánvalóan kivitelezhetetlen, hiszen nem lesz olyan hely vagy idő, mely minden vezetőnek egyformán elfogadható... A pacifista mondanivaló egyébként áthatja az egész filmet. Érdemes belegondolni abba, hogy ekkor 5-6 évvel voltunk csak az atombombák Hirosimában és Nagaszakiban történő bevetése után. Az emberek vélhetően nem számítottak arra, hogy a világ vezetői legalább annyira józanok maradnak, hogy az elkövetkező 80 évben nem vetnek be újabb atomfegyvereket... Az atomháborútól való félelem a hidegháború alapvetése lett, és számos film témája lesz egy egész világra kiterjedő nukleáris háború rémképe. (Ld. pld Terminátor)

A film alapját egy 1940-es Farewell to the Master című sci-fi novella képezi. A legnagyobb eltérés ettől az eredetitől, hogy abban a robot volt a vezető, az ember csak egy klón volt, melyet többször is létrehozott annak esetleges halála után. A filmben is képes egyébként hasonló "csodákra" a robot, de itt  Klaatu (az ember) van a cselekmény középpontjában.

A sci-fik egyik gyenge pontja, hogy a propagandafilmekhez hasonlóan hajlamosak a gyors elavulásra. A leglátványosabb ilyen probléma amikor a fantázia által megálmodott - és a mai napig nem megoldott - technológiák - mondjuk egy emberként kommunikáló robot, vagy bolygóközi űrutazásokra alkalmas űrhajók együtt szerepelnek ma már túlhaladottnak tűnő technológiákkal. Magyarul a 21. században már vicces, hogy egy szuper kis űrhajó irányítórendszere mennyire múlt századi.. semmi érintőképernyő, monitor, csak hatalmas világító gombok... igaz, a filmben látható érintésmentes vezérlés ötletes innovációnak tűnik...

Üdítő volt visszaemlékezni az egyik jelenet kapcsán, hogy bizony az én gyerekkoromban még egy villanyvasút terepasztallal mekkora dolog volt... Ma már a legtöbb gyerek valószínűleg unott arccal hagyná ott örökre a játékot néhány kör megtétele után, hiszen ennél sokkal inger-gazdagabb játékokkal bombáznak minket a gyártók... Azok voltak a szép idők...

A rejtélyes idegenek egyébként 250 millió mérföldről érkeztek, ami azt jelenti, hogy valahonnan a Mars és a Jupiter között egy általunk ismeretlen bolygóról kellett, hogy jöjjenek...

Nem érzem, hogy a film összességében túlzottan feszegette volna B-filmes határait. Bár voltak ötletes megoldások, a forgatókönyv összességében számomra rettenetesen didaktikusnak és erőltetettnek tűnt. Csináltak róla egy 2008-as nem túl erős remake-et, melyben a robot legalább ütősebben néz ki...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Paramount), 122 perc, ff., angol

Rendező: George Stevens

Producer: Ivan Moffat, George Stevens

Bár már 1949-ben leforgatta ezt a filmet a Paramount, és 1950-ben mozikba kerülhetett volna, inkább egy éven keresztül dobozban tartották, hogy ne rontsák egymás Oscar esélyeit az Alkony Sugárúttal.

Utólag nézve bizony jó döntés volt, mert az Alkony Sugárút 11 jelölése és 3 elnyert szobra feltehetőleg megnehezítette volna ennek a filmnek a 9 jelölésből 6 szobrot elnyernie. (rendezés, forgatókönyv, zene, operatőr, vágó és jelmez)

Theodore Dreiser amerikai író 1925-ös Amerikai Tragédia című regényét a Paramount egyszer már megfilmesítette 1931-ben, Az a verzió annyira nem lett sikeres, hogy a stúdió kerülni próbálta a névazonosságot, így lett a film címe ezúttal Egy Hely a Nap Alatt.

Sztárparádé látható a főszerepben. Elizabeth Taylor tinisztárként kezdte, de itt már szinte felnőtt sztár, bár a forgatás időpontjában még csak 17 éves volt. Sokan a világ egyik legszebb színésznőjének tartották. Szép-szép, de valamiért nekem nem sikerült szerelembe esnem vele...

• 
• 
• 

Mindenesetre akármekkora sztár is volt Elizabeth Taylor, sok rendező egybehangzó nyilatkozata szerint mentes volt minden sztár-allűrtől, pontosságára és együttműködésére minden körülmények között számítani lehetett. Ő volt a film szerelmi háromszögének gazdag és szép női tagja. A klisétől eltérően ebben a felállásban a gazdag szép lány belső tulajdonságaival sincs semmi probléma, nem a kézenfekvő elkényeztetett, gazdag lány - kedves szegény lány ellentétről lesz szó...

A szegény lány szerepét ezúttal Shelley Winters kapta, ami azért meglepő, mert ezelőtt jellemzően szőke bombázókat alakított, lásd például a 73-as Winchestert... Az Egy Hely a Nap alatt castingjához - ahova a szegény munkáslány szerepére jelentkezett - azonban átfestette a haját barnára. Így esett meg, hogy a rendező, aki a szőke Shelley Winters-re számított, átnézett a feje felett, és majdnem meghiúsult a próbafelvétel, mert azt hitte, hogy a színésznő nem jött el.

• 
• 
• 

Shelley Winters közel 30 évesen alakította a filmbeli 21 éves szegény munkáslányt. Talán ez is szerepet játszik abban, hogy szinte semmi nem jön át abból a szexi külsőből, amihez Shelley Winters esetében számítanánk.  Meg is kapta érte élete első Oscar jelölését. A díj tényleges elnyeréséhez azonban még néhány évet várnia kell majd.

A harmadik főszereplő Montgomery Clift volt, aki a gazdag Eastman cégtulajdonos egyik távoli elszegényedett rokonát alakítja, akit felkarol a tehetős nagybácsi és állást ajánl neki a cégénél. Eleinte a ranglétra legalján kezdi, de szép lassan bizalmat szavaz neki a nagybácsi, és előléptetést kap. Igen ám, de a cég íratlan szabályait megszegve a fiú (George) összejön az egyik kolléganőjével, akit hamarosan teherbe is ejt. Ennek eltitkolása még könnyen kivitelezhető lenne, de amikor George összeismerkedik a gazdag rokon társaságának egyik fiatal hölgytagjával, Angela Vickers-szel (Elizabeth Tailor), hirtelen beleszeret, és elveszti minden érdeklődését előző barátnője iránt.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

 A terhesen faképnél hagyott barátnő azonban nem fogadja el, hogy George magára hagyja. Megfenyegeti a fiút, hogy vagy elveszi feleségól, vagy tönkreteszi a kapcsolatát új szerelmével és persze egy füst alatt a munkahelyén is ellehetetleníti, ahol már a cégvezetés környezetébe sikerült magát feltornásznia a fiúnak. George tehetetlenségében beadja a derekát, ám a megfelelő hivatal, ahol az esküvőt azonnal nyélbe lehetett volna ütni, aznap éppen árva tartott, így egy nap haladékhoz jutott.

Hirtelen ötlettől vezérelve George elviszi csónakázni volt barátnőjét azzal a tervvel, hogy vízbe folytja és így megszabaduljon tőle. És ezen a ponton a történések erős párhuzamban vannak kedvenc némafilmem - a Virradat - eseményeivel. Kiviszi a lányt a csónakkal, a döntő pillanatban visszalép a tervtől, ám a kegyetlen sors dönt róla, hogy mégis halállal végződjön a csónakázás.

Váratlan fordulatot vesz itt a film, amiről egészen eddig azt hittem, hogy valami melodráma felé halad. Helyette határozottan film noir-os stílusjegyeket kezd felvonultatni a rendező.

Egy igazán szemét ügyész végzi a nyomozást (mellesleg remek színészi alakítás), mely arra hivatott, hogy kiderítse gyilkosság áldozata lett-e a lány...

Izgalmas - klasszikus - tárgyalásos jelenetet is kapunk a film vége felé (azaz "tiltakozom Bíró úr!" ... " a tiltakozásnak helyt adok"... ismerős, ugye?) Az alábbi képhez kapcsolódik az egyik legfeszültebb jelenet, amelyről érdekes módon semelyik általam olvasott elemzésben nem láttam említeni, de a rendező elhúzza a mézesmadzagot előttünk, felvillantja, a bizonyítékot George ártatlanságára, ám azt valahogy az ülésterem egyik tagja, de George sem veszi észre. Kíváncsi lennék, hogy rajtam kívül valaki kiszúrta-e... (kommentben nyugodtan)

 Maga a történet is izgalmas, de számos szép megoldása miatt is remekműnek mondható ez a film.

Milyen szépen megkomponált az a jelenet például, amikor George még első barátnőjének lakására megy. A  rádióból szóló karibi zene lüktetése mellett a kamera ráközelít az ablakra majd hosszasan elidőz a mozdulatlan utca látványán. A szereplőket nem látjuk, csak halljuk, hogy "Ó, George.... George..." egyre szenvedélyesebben. Nem látjuk, csak sejtjük, hogy a szerelmes pár bizony olyasmit csinál, amit 1951-ben nem hogy mutatni, de még csak sejtetni sem lett volna igazán szabad a cenzori tiltás miatt... 

Ekkorra azonban már a rendszer szigora lazulni kezdett. 

Elizabeth Taylor és Montgomery Clift nagyon közel kerültek egymáshoz a forgatás alatt. A pletyka össze is boronálta őket, ennek azonban nem biztos, hogy volt is valós alapja.

Montgomery annyira a method acting - azaz a valós élményekből táplálkozó színjátszásban hitt, hogy a siralomházas jelenetét megelőző éjjel egy valódi siralomházban töltötte az éjszakáját. Hát ez elég bizarr azért...

 

USA (MGM), 113 perc, Technicolor, angol

Rendező: Vincente Minelli

Producer: Roger Edens, Arthur Freed

Azok közé a musical-ek közé tartozik ez a film, melyek először a mozi számára készültek el, és csak utána kerültek színpadra, méghozzá csak különösen hosszú idő után, 2014-ben Párizsban, majd 2015-ben a Broadway-en, és 2017-ben a Londoni West Enden. Egyik előadás sem lett igazán kiugró siker, sehol sem ment tovább 1-2 évnél, bár azt meg kell jegyeznem, hogy mind a Broadway-en, mind a West Enden jellemző, hogy ha bemutatnak egy musical-t, akkor abban a színházban azt az egy darabot játsszák a hét minden napján - van amelyik napon többször is - amíg le nem veszik a műsorról. Tehát a Broadway-n a darab kicsivel több, mint egy éves pályafutása például összesen 623 előadást jelentett.

A Londoni előadásról készült egy film is, mely idén (2018 Májusban) került mozikba néhány országban. Nálunk például nem.

Az, hogy ilyen sokáig váratott magára a színpadi adaptáció, azért is furcsa, mert maga a film nem csak, hogy nagy közönségsiker volt, de váratlan Oscar esőt is fakasztott (hat kategóriában nyert), a legjobb filmnek járó szobrot olyan jelöltek elöl elhódítva, mint a Vágy Villamosa, vagy az A Place in the Sun. Megkapta még a legjobb forgatókönyv, operatőr, díszlet, jelmez és zene díját is.

• 
• 
• 

A filmet Vincente Minelli jegyzi rendezőként, aki otthonosan mozgott a musical-ek és a könnyed zenés vígjátékok világában. Ekkoriban azonban épp válófélben volt Judy Garland-tól, és párhuzamosan dolgozott az A Papa Kedvence című vígjátékon is, ezért mondogatják, hogy sok jelenetet gyakorlatilag a koreográfiáért is felelős főszereplő, Gene Kelly rendezett. Legvalószínűbb, hogy a film monstre - húsz perces - záró táncbetétjét, - melyben egy szó sem hangzik el, sem prózában, sem énekelve - szinte biztosan Kelly rendezte.

• 
• 
• 
• 
• 

Az előbb említett zárójelenethez George Gershwin American in Paris című száma szolgáltatja a zenét. A film egyik producere Arthur Freed eredetileg csak ennek a számnak a felhasználási jogát szerette volna megvenni Gershwinéktől, de Ira (a zeneszerző bátyja) kialkudta, hogy az egész filmben Gershwin zenéket használjanak fel, melyekhez ő írta a dalszövegeket.Gene Kelly nagyon szerette volna, ha az egész filmet Párizsban, eredeti helyszínen veszik fel. Ez természetesen nagyon drága lett volna, és a stúdiók sokkal jobban szerettek akkoriban a stúdió falai közt, minden zavaró körülménytől mentesen forgatni. Panaszra azért nincs ok, mert pazar díszletet sikerült alkotni, nem véletlenül kapott ezért is egy Oscar-t a film. A pompásan élénk színeiről felismerhető technicolor káprázatosan villantja fel a hangulatos párizsi utcácskákat, a Szajna partját vagy mondjuk a Montmartre környékét.

• 
• 
• 
• 

Van viszont valami, illetve valaki, akire sikerrel beszélte rá Gene Kelly a stúdiót: Párizsi vakációja során egy balett előadás során megtetszett neki Leslie Caron. Őt ajánlott a film női főszerepére a stúdió figyelmébe. A lány nem is ismerte Gene Kelly-t, ráadásul angolul sem nagyon tudott, talán ennek köszönhető elsősorban, hogy alig van szöveges szerepe a filmben.

Nem egy szokványos szépségű lányról beszélünk egyébként, de mindenképpen bájosnak mondanám. Talán a beszéd ilyen mértékű hiánya miatt lehet, hogy nem igazán került közel hozzám a lány karaktere.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az egyik legjobban megkomponált kép a filmből, érdekes módon nem egy Párizsi színhez kapcsolódik, hanem egy szinte minimál-díszlethez, melyben két hatalmas gyertyatartót formáz a tánckar.

A másik kedvencem egy fekete-fehér bál, ahol mindenki eme két színbe öltözött. Fergeteges partinak tűnt, melyben a kor szelleméhez képest megdöbbentő módon jó néhány fiú női ruhában táncolt, de a legváratlanabb mozzanat mégis az volt, amikor lenge ruházatú hölgyek ugráltak a karzatról, hogy az alant éppen arra járó férfiak elkapják őket. Elmondva nem tűnik annyira hajmeresztőnek, mint amilyennek valójában látszott.

Gene Kelly egy amerikai festőt alakít, aki Párizsban tengeti életét, a Montmartre-on próbálkozik festményei eladásával. Beleszeret egy lányba, akit egy híres énekes bújtatott a nácik elől a francia ellenállás éveiben. A lány is beleszeret a festőbe, ám úgy érzi, életének megmentéséért cserébe tartozik annyival az énekesnek, hogy hozzámenjen feleségül. Hogy a szerelmi háromszög még izgalmasabb legyen, a film elején a két férfi összebarátkozik, és persze fogalmuk sincs arról, hogy mindketten ugyanazt a fiatal nőt szeretik. És, hogy egy utolsót csavarjunk a történeten, tegyük a háromszöget négyszöggé. A festő egy középkorú hölgy személyében (Nina Foch, aki mellesleg nekem sokkal kedvelhetőbbnek tűnt, mint az alig megszólaló francia lány) szponzort talál magának, és ahogy ez néha lenni szokott, a hölgy nem csak a festményekkel kapcsolatban táplált erős érzelmeket, de a férfiért is.

Persze, ahogy egy ilyen Broadway stílusú musical-nél lenni szokott, végül szinte minden a helyére kerül. Happy end van, kellemes zenék szólnak, többféle műfajban táncolnak a szereplők és a tánckar. Gyönyörű színkavalkádban csodálhatjuk a papírmasé Párizst. 

Egyetlen kérdés kavargott szinte mindvégig a fejemben a film megtekintése közben: Hogyhogy a 6 Oscar ellenére nem csak én, de egyetlen ismerősöm sem hallott soha erről a musical-ről? 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•