USA (Warner), 101 perc, ff., angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Hitchcock neve szinte egyet jelentett azzal a suspense-nek nevezhető "műfajjal", amit tulajdonképpen ő talált ki. Annyira ikonikus figurává nőtte ki magát a termetes rendező, hogy néhány plakáton egyenesen ő került előtérbe a szereplők helyett, mint például a balra látható poszteren, ahol senki más nem is látszik. Vicces kis szójátékot játszik itt Hitchcock a film címével: a strangers (idegenek) szóba megfelelő helyen belecsempész egy "L" betűt, így lesz a szóból stranglers, ami már "fojtogatók"-at jelent.

Mi is pontosan az előbb említett suspense? Magyarul inkább körülírnám, nem találok olyan szót, mely pontosan visszaadja az angol jelentését... valamilyen  hosszabb ideig fenntartott feszültséget, bizonytalanságot takar. Hitchcock maga úgy magyarázza ezt, hogy ha hirtelen felrobban egy bomba, az meglepetés. Ha tudjuk, hogy az asztal alatt van egy bomba, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat, az a suspense.

Két férfi ül egy vonaton. Mondjuk ilyen vonaton én is ülnék, ma már nem ilyenek a vonatok még az első osztályon sem... Szóval a két férfi közül a fiatalabb egy híres teniszező (Farley Granger alakítja). Őt szólítja le a másik (Robert Walker, akinek ez volt utolsó szerepe korai halála előtt). A híres kénytelen-kelletlen szóba elegyedik vele. Az idegen úgy tűnik, hogy ismeri a teniszező magánéletének részleteit. Az újságokból tudja, hogy válófélben van feleségétől, és azt is tudja, hogy új szerelme egy szenátor lánya. Mivel kiderül, hogy a teniszező szeretne megszabadulni feleségétől, a másik férfi meg saját édesapjától, az idegennek az az ötlete támad, hogy cseréljenek gyilkosságot. Azaz, mindketten öljék meg azt, aki a másik terhére van, így - indíték nélkül - feltételezhetően mindketten megússzák a bűncselekményt.

Természetesen a józan gondolkozású teniszezőnek esze ágában sincs ebben az üzletben részt venni. Ám Bruno, a furcsa idegen ettől függetlenül végrehajtja a gyilkosságot. Megfojtja a teniszező feleségét...

... majd a gyilkos jelentkezik, hogy várja az ellentételezést, apjának megölését. Főhősünk tehát belekeveredik egy gyilkossági ügybe úgy, hogy teljesen ártatlan, ráadásul a valódi gyilkos úgy intézte, hogy ha nem kapja meg az elvárt ellentételezést, akkor a férj keveredjen gyanúba...

A férfi természetesen azonnal elutasítja a részvételt ebben a bizarr üzletben, de persze a rendőrség őt kezeli az első számú gyanúsítottként felesége meggyilkolása ügyében. És a helyzet csak fokozódik, ahogy a bomlott elméjű Bruno egyre erőszakosabban próbálja kizsarolni a gyilkosság ellentételezését hősünkből. Végül már befurakszik a a teniszező közvetlen környezetébe. A helyzetet csak nehezíti, hogy a férfi apósjelöltjének politikai helyzete miatt mindenki kerülni szeretné még csak a gyanúsítást is... bizonyos pillanatokban láthatóan már az új kedves is kezdi elveszíteni vőlegénye ártatlanságába vetett hitét. 

Egy viszonylag fontosabb mellékszerepben látható Hitchcock egyetlen lánya is Patricia Hitchcock, aki ugyan szerepelt egy-két másik rendező filmjében is, de azért jellemzően édesapjától kapott jobb szerepeket. Egyáltalán nem mondanám, hogy rossz, de alkatánál fogva nem volt igazán esélye arra, hogy női sztár váljon belőle... ő játszotta a teniszező barátnőjének húgát, aki kíváncsisággal vegyes izgalommal foglalkozott a nyomozás körülményeivel. Patricia egyébként még mindig él, 90 éves a poszt írásakor.

USA (Warner Bros.), 125 perc, ff., angol

Rendező: Elia Kazan

Producer: Charles K. Feldman

Ha Marlon Brando, akkor a Keresztapa! Nyilvánvaló, hogy száz emberből száznak ez az alapfilm jut először eszébe Brando nevét hallva. Holott a Keresztapa igazából "csak" Brando "második eljövetele", amikor már szinte mindenki elfelejtette, és szinte senki nem akart vele forgatni, a Paramount torkán is csak nagy nehezen tolta le ezt a nevet Coppola, akkor Brando előjött rejtekéből, hogy újra megmutassa, hogy mit tud.

De Brando első nagy dobása igazából a Vágy Villamosában volt, ráadásul nem is filmen, hanem előbb színházban, a Broadway-en. Amikor a darab rendezője (Elia Kazan) színészt keresett a férfi főszerepre, valaki figyelmébe ajánlotta a teljesen ismeretlen, kezdő Brando-t. Kazan azonban kissé  bizonytalan volt, fiatalnak tartotta őt a szerepre. Az az ötlete támadt, hogy adott neki húsz dollárt, hogy utazzon le a darab szerzőjéhez, Tennessee Williams-hez, nyilatkozzon a szerző, hogy mit gondolna róla. Brando még New Yorkban elverte a húsz dollárt, és lestoppozott Williams-hez. A nagy drámaírónak éppen el volt dugulva a WC-je, amikor Brando megérkezett. Az ifjú színész pillanatok alatt rendbe hozta neki a hibás szerelvényt, ezután beszélgettek néhány órát, majd Williams telefonált a rendezőnek, hogy Brando-n kívül már senki mást nem tud elképzelni a szerepre, ragaszkodik hozzá. (a képen Brando és Kazan)

A bemutató után állítólag másfél óra hosszú vastaps fogadta az előadást, ami, - ha tényleg igaz - akkor azért bír fokozott jelentőséggel, mert míg itthon még nem láttam olyan előadást, melyet ne fogadott volna szinte kötelezően többszöri visszatapsolás, addig a Broadway-en látott előadásokon a közönség egy udvarias (vastapstól mentes) tapssal, egyszeri meghajlás után elengedi a társulatot. Más kérdés, hogy ott a művészbejáró előtt szokás megvárni a hazainduló színészeket, akik többsége szívesen pózol és autogrammozik a rajongókkal. Na ez meg itthon nem szokás.

Amikor a Warner Bros felkérésére Kazan filmet készíthetett a sikeres darabból, természetesen az előadás húzóneveit magával vitte. Brando mellett Karl Malden és Kim Hunter is az ő előadásából jött a filmhez. A női főszereplőt viszont lecserélte a Londonban futó, Laurence Olivier által rendezett előadásban ugyanezt a szerepet játszó Vivien Leigh-re. Egyébként a különböző gyökerek számomra igen szembetűnőek. Brando nyers játékához valahogy sehogy sem akar illeszkedni Vivien Leigh klasszikus felfogása, akinek játékára bevallottan nagyobb hatással volt a korábbi Londoni előadásának rendezője (és egyben férje) Laurence Olivier, mint a film valódi rendezője, Kazan.

(a képen balról jobbra Vivien Leigh, Marlon Brando, Kim Hunter és Karl Malden)A harmóniában élő fiatal pár életét fenekestül felforgatja, amikor ideiglenesen hozzájuk költözik a nő nővére (Blanche - Vivien Leigh), akinek elárverezték a házát. A férfi (Brando) egy tahó, erőszakos "polák", aki olyan undorítóan zabál, hogy keze tiszta zsír, és zokogva, mint egy óvodás kér bocsánatot terhes feleségétől (Kim Hunter), miután agyba főbe veri.

Szokatlan a dolgok ennyire realisztikus ábrázolása. Bár a legdurvább dolgok, mint mondjuk egy megerőszakolás - hollywood-i szokás szerint - nem láthatóak, az érzékiség ilyen nyers ábrázolása ebben a korszakban kifejezetten szokatlan. A képen még nem is jön át egészen a filmben jelen levő érzékiség, a nő szinte végigkarmolja a férfi hátát.

Talán vitathatatlan, hogy Brando miatt igazán emlékezetes ez a film. Ilyen energiával és hitelesen kevesen játszottak ekkoriban. 

Találó jellemzést nyújt a nyers vademberről Blanche:

"Olyan, mint egy állat... úgy viselkedik, mintha még nem érte volna el az emberi szintet...

Itt ülsz és várod... talán fejbe ver, talán megcsókol..."

Brando jó kapcsolata Tennessee Williams-el megmaradt. Az Orfeusz Alászáll című darabját például kifejezetten Brando számára írta. 

Ez a film számomra kifejezetten Brando miatt volt érdekes. A kamaradráma mind a négy fontos szereplőjét Oscar-ra jelölték. Furcsa módon Brando-n kívül mind a hárman elnyerték a szobrot. Neki erre egyelőre várnia kellett.

Furcsa elnézni, hogy ez a csupa izom fiatalember, aki ráadásul még piszok jó képű is volt, akinek tulajdonképpen mindene megvolt ahhoz, hogy boldog lehessen, mégis milyen méltatlanul élte élete utolsó szakaszát. A világtól elvonultan, Tahiti mellett egy saját kis szigeten, közel 200 kilósan. Lánya öngyilkos lett, fia börtönben egy gyilkosság miatt, feleségétől elváltan, és olyan filmekben felbukkanva, amiknek a címét szinte kínos leírni is... pld. Dr Moreau szigete...

Brando ezzel a szereppel - James Dean mellett - a lázadó ifjúság idoljává válik. A fiatalon, autó-balesetben elhunyt Dean állítólag őrülten majmolta Brando-t. Szinte lemásolta annak manírjait. Brando azonban meglehetősen lenézően nyilatkozott Dean-ről... Állítása szerint soha nem voltak barátok, alig ismerték egymást. Azt mesélte egyszer, hogy Dean állandóan megpróbált a közelébe kerülni, gyakran felhívta telefonon, de Brando mindig megvárta, hogy az üzenetszolgálata bejelentkezzen, és ha Dean-t hallotta üzenetet diktálni, sosem szólt bele a telefonba, és soha nem hívta vissza. Egyszer egy fogadáson Dean mégis a közelébe férkőzött, ekkor Brando ajánlott neki egy pszichiátert... Dean - Brando szerint - tudta magáról, hogy beteg, és fel is kereste az orvost... 

Előre tudtam, hogy A Vágy Villamosáról szóló posztom leginkább egy hosszú Brando poszt lesz... de igazából ez a film tényleg miatta volt számomra érdekes... az utolsó dolog amit el szeretnék mondani a címmel kapcsolatos. A magyar cím szerintem egy kicsit csalóka, bár talán még erősebb is mint az eredeti. A magyar cím szerintem sokkal erőteljesebben adja vissza a filmben érezhető izzó feszültséget. Az angol cím - bár vélhetően - hordozza ugyanezt a tartalmat, végül is csak egy "Vágy" nevű, angolul "Desire" nevű villamosvonalat említ (szó szerint "A Vágy nevű villamos", ami tényleg létezett New Orleans-ban, bár a film készítésekor a vonal már nem síneken, hanem buszként üzemelt... de azért szívesen ízlelgetem, magyarul mennyivel kifejezőbbnek tűnik: A Vágy Villamosa"...

USA (Paramount), 111 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: William Schorr és Billy Wilder

A filmben látottak szerint az újságírók már az ötvenes években is - finoman szólva - megérték a pénzüket. 

Egy szinte már mindenhonnan kirúgott újságíró (Michael Kirk Douglas) az isten háta mögötti Albuquerque-ben (New Mexico) talál állást. Hosszú irodai munkája után végre egy külső tudósítással bízzák meg, egy izgalmasnak nemigen ígérkező csörgőkígyó vadászatról. Útban a vadászat helyszíne felé egy benzinkútnál értesül arról, hogy valakire ráomlott egy barlang, melyben kincskeresők indián leletek után kutattak.

Tatum, az újságíró úgy érzi, megtalálta azt az eseményt, amit meglovagolva visszatérhet régi sikerei közelébe. A bennrekedt férfit ki lehetne hozni 12-16 óra alatt, de Tatum ráveszi a seriff-et, hogy ne a barlang belsejében építsenek támfalat, hanem a sokkal lassabb, de látványosabb megoldást válasszák: a hegy tetejéről fúrjanak le a bennrekedt emberhez. Így 6-7 napig is elhúzódhat a mentés, de Tatum pont ezt szeretné. 

A rossz hírek fogynak a legjobban, mert a jó hír nem hír --- good news is no news.

Szegény Leo, aki a bánya mélyén fekszik beszorulva egy kő alatt, azt hiszi, hogy az őt rendszeresen meglátogató újságíró az ő legnagyobb jóakarója. Nem is sejti, hogy a férfit egy dolog érdekli, hogy ebből a helyzetből a lehető legtöbbet kihozza a maga számára, és szegény azt sem sejti, hogy hirtelenszőke feleségét a legkevésbé sem izgatja az ő sorsa... Őt is inkább az érdekli, hogy mennyi pénzt hozhat számára ez a helyzet.

Mindezt olyan szinten teszi, hogy az még a gátlástalan firkásznak is sok... Ezekben az években - ahogy látom - a legférfiasabb főszereplők bizony lekevertek egy-egy pofont a női főszereplőnek, ha ennek szükségét látták. Ennek most is eljön majd az ideje...

A film megtekintése közben végig azt hittem, hogy ez egy erősen eltúlzott alkotás, hiszen ne vegyük már véresen komolyan, hogy egy bányába rekedt férfi valóban akkora felfordulást okozzon a környéken, hogy vidámpark költözzön a helyszínre és gyakorlatilag kempinggé változzon a környék...

És amikor - szokásom szerint - egy kicsit utánaolvastam a részleteknek, akkor kiderült, hogy egyáltalán nem volt olyan valóságtól elrugaszkodott ez a történet... hiszen két alkalommal is megtörtént hasonló azokban az években.

Az egyik ilyen eset például 1949-ben történt. Akkor egy hároméves kislány esett bele egy 36 cm átmérőjű, de nagyon mély fúrt kútba. Mélyre esett, de nem a kút legmélyére, valahogy megakadt útközben és élt, hallani lehetett a hangját. Pár órán belül egy hatalmas mentőakció indult meg a kislány megmentésére, a környező városok darukat, fúrókat, markolókat és mindenféle elérhető eszközt küldtek a helyszínre ami csak rendelkezésre állt. Mivel ez a Kaliforniai San Marino-ban történt még Hollywoodi stúdiólámpákat is küldtek a filmesek, hogy az éjszakai világítás is megoldott legyen.  A tömegek is elkezdtek gyülekezni, hogy élőben követhessék figyelemmel a kislány kiemelését. Egy ponton leértek egy kötéllel a kislányig, aki sajnos nem tudta megtartani magát, és a mozgástól még lejjebb esett. Ekkor hallották utoljára a hangját. Végül két nappal később éjszaka, harminc méter mélyen megtalálták szegény kislányt, és a helyszínen összegyűlt közel tízezer embernek hangosbemondón jelentették be a szomorú hírt. Az alábbi kép ez alatt a valós mentőakció alatt készült...

A film felkutatásakor kicsit összezavart, hogy két hivatalos angol címe is van: Ace in the Hole és The Big Carnival. Ilyesmi gyakran előfordult a 60-as, 70-es évek trash cinemáinál, ahol gyakran új címmel újra moziba küldték az adott filmet, hogy újra beüljön rá néhány néző, de a Hollywood-i filmes világban sem példa nélküli több cím egy filmhez. Legtöbbször azonban az volt az oka ennek, hogy Angliában néha kicsit más értelme van egy angol nyelvű címnek, mint az USA-ban, ezért más címmel forgalmazták az egyik országban, mint a másikban. Itt viszont nem ez a magyarázat.

A sajtóvetítés után a kritikusok nagyon rossz kritikákat írtak a filmről. Ezért a stúdió azt a trükköt próbálta bevetni, hogy végül másik címmel küldte mozikba a filmet. Ám ez sem vált be... a közönség sem igazán szerette... csak jó pár évvel később került be ez a cím az elismert filmek közé.

USA (Columbia), 84 perc, ff., angol

Rendező: Nicholas Bay

Producer: Henry S. Kesler, Robert Lord

Bogart itt olyan szerepet kapott, ami alapvetően ugyanahhoz a vonalhoz tartozik, mint azok a karakterek, amiket a legtöbb noir-ban ráosztottak - tehát magabiztos, durva, cinikus és persze lehengerlően sikeres a nőknél... 

Ebbe a képbe most annyival sikerült belerondítani, hogy ezúttal szinte minden rokonszenves vonását elvették. És fentiekhez hozzákevertek egy jó adag erőszakra való hajlamot. Meg kell jegyeznem, hogy voltak akik szerint ez a karakter állt legközelebb Bogart valódi személyiségéhez.

Bogart ezúttal egy forgatókönyvírót (Dixon Steele) alakít, aki felhív magához egy pincérlányt, hogy mesélje el egy könyv tartalmát, amit a munkájához el kellene olvasnia, de amihez éppen túl fáradtnak érzi magát...

A hölgyet az éjszaka folyamán durván meggyilkolják, és másnap egy út szélén találják vérbe fagyott holttestét. Hajnalban egy rendőr ismerőse kelti Dixon-t, és hamar kiderül, hogy ő a gyilkosság egyetlen gyanúsítottja. Ellene szól, hogy vele látták utoljára a hölgyet, és megtudjuk róla, hogy az agresszió nem feltétlenül áll távol tőle.

Muszáj megjegyeznem (!!!) - Rendkívül ironikus módon a filmben elhunyt hölgyet játszó Martha Stewart az egyetlen szereplő a filmből, aki a poszt írásának időpontjában is él, néhány napja volt 96 éves!

Az apartmanjával szemben lakó szőkeség, Laurel (Gloria Grahame) azonban tanúskodik mellette: ő látta a hölgyet egyedül távozni Dixon otthonából. Időlegesen így szabadul ugyan Dixon, de a rendőrfőnök gyanúját nem sikerül teljesen eloszlatni. Dixon meglátogatja a hölgyet, és természetesen szinte azonnal egymáséi lesznek.

A film nagy részében - érdekes módon - a gyilkosság és a nyomozás szinte háttérbe szorul. Helyette Laurel és Dixon kapcsolata, illetve Dixon erőszakra hajlamos személyisége kerül a figyelem középpontjába. Az egész gyilkossági ügy mintha másodlagossá válna... a film végére szinte elfelejti a néző, hogy a levegőben lóg az ügy megoldása. És végül amikor végre megkapjuk a megoldást, úgy érezzük, hogy tulajdonképpen már mindegy is lenne, nincs is jelentősége...

A film alapját képező könyvben egyébként kicsit más, durvább volt a befejezés, először ennek megfelelően készült el a film. Ám a rendező a bemutató előtt meggondoltam magát, úgy érezte, hogy kicsit finomítania kell a lezáráson. Nem tudta, hogy pontosan mit szeretne, csak azt, hogy valami kevésbé durvát. A főszereplőkkel nekiálltak és forgattak valamit, ami eszükbe jutott... improvizáltak valamit, és végül ez került be a filmbe. 

 Ez micsoda? - kérdezi Laurel az autóban, miután Dixon elmondta neki a fenti háromsorost... Be akarom tenni a forgatókönyvbe... de még nem tudom, hogy hova.... Végül a film végén elhangzik Laurel szájából, bekerült tehát egy forgatókönyvbe, még ha nem is abba a filmbe, amelyikbe Dixon szánta...

USA (Paramount), 110 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Charles Brackett

Meglehetősen ambivalens a hozzáállásom ehhez a magyar címhez - Alkony Sugárút. Egyrészt  külföldi közterületek neveit általában nem szokás lefordítani. Hogy nézne ki mondjuk az Idők tér (Times Square) vagy Fal utca (Wall Street). Furán igaz? A Sunset Boulevard-ot is inkább egy az egyben angolul szoktuk említeni, (esetleg csak Sunset-nek), még a boulevard-ot sem szoktuk sugárútnak magyarítani.

Ez esetben azonban a magyarra fordítás igencsak indokolható és talán még megbocsátható is. A cím ugyanis dupla fenekű, hiszen egy színésznő karrierjének alkonya áll a film középpontjában. És itt gyorsan megragadom az alkalmat, - mert több helyen is olvastam utalást a listán eggyel ezelőtti Mindent Éváról és jelen film közötti párhuzamról - hogy kijelentsem, hogy a két filmnek az égvilágon semmi köze nincs egymáshoz. Mindkettőben van egy karrierje zenitjén túl járó színésznő, de ennyi. Sem stílusában, sem hangulatában vagy eszközeiben semmi hasonló nincsen, ami összekötné a kettőt. 

Ezt a filmet az tudja száz százalékosan kiélvezni, aki kellőképpen tájékozott a filmművészet némafilmes korszakával kapcsolatban vagy legalábbis ismeri annak kulcsfiguráit. Ugyanis számos azzal kapcsolatos rejtett poén található a filmben. Ezen ismeretek nélkül is kapunk egy klassz film noir-t, a poénokkal együtt pedig egy sziporkázó remekművet, melyet nézve az ember csak kapkodja a fejét, hogy mikor jön szembe a következő némafilmes nagyágyú. Mert akad ebben a filmben belőlük néhány.

Négyen bridzseznek egy asztalnál, egyszer csak látom, hogy - hohó - az ott Buster Keaton... mellette két másik - kevésbé ismert - némafilmes sztár. (Keaton az alábbi stábfotón a baloldalon). Csak pár másodpercet látszik, mégis szinte megható volt a pillanat. Dolgozott ő egyébként folyamatosan ezelőtt is, és ezután is, csakhogy igazán komoly szerepet nemigen kapott már. Ő is a hangosfilm eljövetelének egyik "károsultjának" tekinthető, mint ahogy a némafilmes színészek nagy része... 

És akkor még nem beszéltünk Erich von Stroheim renitens figurájáról, aki itt Max von Mayerling-et alakítva - szintén korábbi, némafilmes sztárrendező, ma már csak inas. A színész és az általa játszott szerep neve közötti hasonlóság megint csak nem véletlen. Stroheim akár magát is játszhatta volna... és erre egy rejtett poénnal is utal:

Három ígéretes rendező volt akkoriban - mondja az inas - D.W.Griffith, C.B.DeMille és Max Von Mayerling...

Ebből az első kettő létező személy volt, a harmadikat pedig bátran kicserélhetnénk Stroheim-re magára, hozzáfűzve azt hogy ő volt az egyetlen aki beváltatlan ígéret maradt, leginkább kompromisszumképtelensége miatt. Tehetsége megvolt, de Orson Welles-hez hasonlóan néhány film után senki nem akart vele - mint rendezővel - dolgozni.

Mindenesetre különleges élmény volt Stroheimet A Nagy Ábránd után újra látni a vásznon.

A film nyitó jelenetében egy hulla úszik a lepusztult villa úszómedencéjében. Ez a hulla lesz filmünk narrátora, megismerjük életének utolsó hónapjait, mely lényegében a már említett kiöregedett színésznőhöz kapcsolódik, akinek kívülről elhanyagoltnak tűnő házába egészen véletlenül téved a hamarosan hullaként úszó fiatalember, amikor behajtók elöl menekül autójával és defektet kap. Mint kiderül az elhagyottnak tűnő ház valójában lakott, ám olyan mint egy panoptikum. Lakója ottfelejtette magát sikerei fényében, nem tud mit kezdeni azzal, hogy mindez már rég elmúlt. 

Mint kiderül, a pénz az egyetlen, amiben igazán nincsen hiánya, ám pénzen nem vásárolhatja vissza a hírnevet, a rajongást, melynek elvesztésébe a színésznő nem tud belenyugodni.

Pont kapóra jön főhősünk váratlan érkezése - aki egyébként a világ egyik legsikertelenebb forgatókönyvírója -, mert a hölgy régóta dédelgetett saját irományát szeretné a stúdiók számára is emészthető formába önteni, melyhez a fiatalember segítségét kéri. Cserébe szállást és remek díjazást ígér. Gyorsan kiderül, hogy emellett még szerelmével is el fogja halmozni a megszeppent írót...

Ez elől a szerelem elől pedig nincs menekvés, bár hozzáteszem, a férfi nem is nagyon akar menekülni. Élvezi ő a hirtelen jött jólétet, hiszen előtte a napi megélhetésért kellett küzdenie. Az eszelős forgatókönyv rendezése így hónapokon keresztül húzódik, melynek címszerepét a régvolt díva egyébként saját magának szánta. És ez Salome lenne...(!)... Salome akinek hétfátyol-tánca maga az erotika... az önértékelés teljes hiánya kell ahhoz, hogy ez a színésznő ebben a korban egy ilyen szerepben gondolkozzon.

A már-már elfeledett filmbeli dívát egy már-már elfeledett színésznő alakítja: Gloria Swanson, akit valóban rendezett von Stroheim a némafilmes korszakban... A filmbeli díva meglehetősen kétes formában nyeri el a nagy visszatérés lehetőségét a film utolsó perceiben, Gloria Swanson viszont ezzel a filmmel tényleg kapott egy utolsó nagy dobást az élettől. Bár bízott abban, hogy sikerül új életet lehelnie karrierjébe, de ezután már csak kisebb szerepeket kapott.

Nagyon kellemes szinkron készült a filmhez. Végvári Tamás hangját hallgatni bármilyen formában fület gyönyörködtető élmény, mellette Szabó Sándor, Benkő Gyula... és még sorolhatnám.. Hja...amikor még a szinkront igazi színészek csinálták...

Annyi minden van ebben a filmben, hogy valószínűleg sokszori megnézés után is felfedezhet magának az ember valami újat. Mindenre nem is akarok kitérni, mert nem szeretnék minden poént lelőni. De annyit talán még érdemes megemlíteni, hogy egy kölcsönös szerelmi kapcsolat is belefért a filmbe, bár a fősodor mellett alig marad idő a kidolgozására...

Egy privát vetítést követően állítólag Barbara Stanwyck odament Gloria Swanson-hoz, és elismerése jeléül letérdelt a színésznő elé, és megcsókolta annak szoknyáját.  Látványos, szép gesztus. 

Páratlan film.

USA (20th Century Fox), 138 perc, ff., angol

Rendező: Joseph L. Mankiewicz

Producer: Darryl F. Zanuck

Sokáig őrizte elsőségét a legtöbb (14) Oscar-jelölést besöprő filmek listáján, míg 1997-ben csatlakozott mellé a Titanic majd 2016-ban a La La Land (Kaliforniai Álom) melléjük zárkózásával triumvirátussá bővült az élboly. A tizennégyből egyébként hatot sikerült is megnyernie. (Legjobb film, férfi mellékszereplő, jelmeztervező, rendező, forgatókönyvíró és hangmérnök kategóriákban.)

A színházi (és nyugodtan hozzácsaphatjuk, hogy tévés és filmes) szakmában dolgozó ismerősöktől hallani, hogy bizony ajánlatos mindig maga mögé is figyelni az embernek, mert amíg szemből csupa mosoly és barátság jön szembe a folyosón, addig hátulról gyakoriak a nem várt támadások, melyek sokszor olyan személyektől - barátoktól - jönnek, akiktől erre nem is számítana az ember.

Egy ilyen történetet mesél el ez a több, mint két órás film. A negyvenes éveiben járó Broadway sztár Margo (Bete Davis) közel engedi magához legelszántabb rajongóját Eve-et (Anne Baxter), - természetesen a film címadó Évájáról van szó - aki ezt úgy hálálja meg, hogy szép lassan elveszi tőle az életét: a barátait, a szerepeit... és mindezt úgy mutatja be a film, hogy kimondottan nem kanyarodik el a kommersz irányába. Életszagú marad a történet, olyan, amilyen akár a valóságban is lehetett mondjuk akkoriban. A legutolsó jelenet volt egy kicsit inkább tanmesébe illő, amikor slusszpoénként lájuk, hogy bizony az új generáció után is jön majd egy még újabb generáció, aki majd őt taszítja le a trónról...

Bette Davis itt 42 éves volt, valahogy sokkal idősebbnek tűnt, mint amire számítottam. A 8 évvel ezelőtti Now, Voyager-ből még azért kifejezetten vonzó fiatal nőként emlékszem rá, itt meg utána kellett néznem, hogy hány éves, mert inkább tűnt ötvenes, mint negyvenes éveiben járónak. Persze elképzelhető, hogy tudatosan öregítették a sminkjével. 

A film másik főszereplője Anne Daxter, a rajongó, aki a lehető leggátlástalanabb módon használja eszközként a "korosodó" színésznőt céljai eléréséhez. Furcsa módon a forgatás alatt semmilyen probléma nem volt közte és Bette Davis között, holott Davis-ről azt hallani, hogy általában nem jött ki túl jól kolléganőivel, főleg, ha ugyanabban a filmben szerepeltek. 

Akivel Davis ezúttal nem nagyon jött ki, az a filmbeli legjobb barátnőjét alakító Celeste Holm volt, akivel állítólag a forgatás első napján volt valami szóváltásuk, aztán soha többet nem szóltak egymáshoz jeleneten kívül.

Davis-t és Baxter-t is nevezték a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-ra. Azt mondják, hogy Baxter jobban tette volna, ha nem lobbizza ki magának, hogy ő is főszereplőként legyen nevezve, mert akkor nem oszlottak volna meg ugyanabban a kategóriában kettejük között a voksok. Mellékszereplőként talán nagyobb esélye lett volna nyerni, és így Davisnek is több szavazat jutott volna főszereplőként. Késő bánat, így mindketten lemaradtak a díjról, de maga a film így is hatot nyert, ami szép teljesítmény.

Mielőtt elfelejtem: Marilyn Monroe is szerepelt ebben a filmben. Nem volt túl komoly szerepe itt sem, és ugyanazt a naiv (butuska?) bombázót alakította itt is, mint Az Aszfaltdzsungelben... sőt úgy sejtem rövid karrierjét alapjában véve ez az image fogja meghatározni.

Marilyn Monroe jelenléte miatt Gábor Zsazsa is ott trónolt a forgatáson a díszletek mellett. Újdonsült férje (George Sanders) ugyanis Monroe pasiját játssza a film egyik felében, így Zsazsa jónak látta szemmel tartani az eseményeket...

A jelmezekért Oscart kapó egyik díszlettervező Edith Head volt, aki kicsit kétségbeesett, amikor az adott forgatási napon szembesült azzal, hogy a Davis-nek készített egyik ruha nem passzolt a színésznő vállára. Arról nem szól a fáma, hogy szűk vagy bő volt a jelmez...

Davis mindenesetre frappáns megoldást választott... lehúzta a ruhát a válláról a felkarjára, így kétségtelenül úgy tűnik, mintha kifejezetten így tervezték volna a ruhakölteményt...

A legaranyosabb sztorit hagytam a végére. Davis és a filmbeli párját, Bill-t alakító Gary Merrill egymásba szerettek, összeházasodtak, és még örökbe is fogadtak egy kislányt, akit Davis filmbeli neve után Margo-nak kereszteltek. Davis többször is próbálta rábeszélni a rendező Mankiewicz-et, hogy készítsen folytatást a filmnek, mely Margo és Bill jövőjéről szólt volna, de ebből nem lett semmi. Végül tíz év múlva, amikor elváltak Merrill-el, egyszer összefutott a rendezővel, és ironikusan megjegyezte, hogy inkább dobná a folytatást, mert kipróbálták, és nem működik...