India, 117 perc, ff., bengáli

Rendező: Satyajit Ray

Producer: Satyajit Ray

Rögtön túlesnék azon a magyarázkodáson, hogy Apu márpedig egy indiai név, és tulajdonképpen Opu-nak ejtik, de valamiért angolba Apu-ként írták át (mivel ott nyilván nem félreérthető), és mi magyarok az angolos átírást vettük át...

Az Apu-trilógia mindhárom tagja rajta van az 1001-es listán. Nagyon is méltán!

Szinte felfoghatatlan, hogy hogyan tudtak ezeknek a filmeknek az alkotói minden képet ilyen tökéletesen beállítani. Nem hatásvadász módon szépek ezek a képek, hanem egyszerűségükben gyönyörűek.

Apu lakása mellett például egy lerobbant, mindig füstös vasútállomás áll. Mégis ezzel a lerobbant vasútállomással is tökéletes képet komponálnak az alkotók.

Sajnos úgy látszik, nem tanulok a hibáimból. Nem először fordul elő velem, hogy előre olvasok egy filmmel kapcsolatban, és az adott írás leleplezi a film egy drámai fordulatát. Ezúttal is ez történt velem, így viszont megfosztottam magamat ennek a drámai fordulatnak az adott ponton való teljes megélésétől.

Ezt semmiképpen nem szeretném másokkal is megtenni, így viszont nagyon korlátozottan fogok tudni a cselekményről beszélni...

Apu felnőtt lett. A gyönyörűséges Út Éneke című, számomra meghatározó élményt nyújtó első film kisfiúja (az a film még nem is igazán Apu-ról szólt) és a Legyőzhetetlen című második rész után, - melyben tizenévesen elveszti szüleit,- Apu itt felnőtté válik (gyakorlatilag most, szemünk előtt válik igazán felnőtté).

Mint Pilátus a krédóba, úgy keveredik bele egy házasságba. Barátja Pulu meghívja húga esküvőjére, ahol kiderül, hogy a vőlegény szellemi fogyatékos... (ezek szerint még pont időben találkoztak vele, az esküvő napján - hehe) és mivel a lánynak - feltételezem valamilyen vallási okból - csak egy adott órában lehet férjhez mennie, ha ez az esküvő meghiúsul, akkor soha senki nem fogja őt feleségül venni,

Mivel fogyatékoshoz nem akarják adni, rábeszélik Apu-t, hogy legyen ő a férj. Először persze hallani sem akar róla, de beadja a derekát végül...

Mondjuk - látva a szépséges menyasszonyt, - nyomós ok kellett volna ahhoz, hogy valaki elsétáljon élete nagy lehetősége mellett... Nem csak a kompozíciók szépek ebben a filmben (no meg a menyasszony...): Milyen gyönyörű ez a világítás! (lásd a mozgó képen)... Ahogy megcsillan a fény a lány haján! ... véletlenül nem lehet ilyen képet fényképezni. 

Apu feleségét Aparnát a 14 éves Sharmila Tagore alakítja. Költőien szép eleganciával és mély érzelmekkel.

Az ötvenes évek végén nem volt mód még házasok közötti szorosabb érzelem ábrázolására sem. Ölelés - ne adj Isten - csók vagy egyéb intim pillanat szóba sem jöhetett.

A különös (rapid-randi) jellegű esküvőt követő házasság során mégis kicsírázott kettejük között az érzelem, és ezt tökéletesen ábrázolja a rendező különféle kreatív szükség-megoldásokkal. Például Apu megfordul az ágyban és egy hajcsattot talál maga mellett. Ebből sejtjük, hogy valami olyan történhetett az ágyban kettejük között, amit a kamera nem mutathatott meg nekünk.

De ahogy egymásra néznek, egymásra mosolyognak, az is kifejezőbb bármi másnál.

Ray filmjei általában szomorúak, drámaiak, megrázóak, erre most is számíthatunk. 

A film utolsó képkockáiban válik igazán felnőtté az a kisfiú (Apu), akinek gyerekkorától elindultunk a trilógia elején... és szinte visszakapcsolódva egy szinte ugyanolyan korú fiúval a nyakában búcsúzunk el tőle.

Nem csak vizuálisan szép ez a film. Minden tekintetben szép. Szinte még a fájdalomban is megtalálja a harmóniát. Csigalassúsággal halad a cselekmény, amolyan keletiesen lassú mederben, szinte ellenpontja az eggyel ezelőtti New York Árnyai-nak, melyben a kamera ide-oda fordult, zoomolt, hogy elkapja az éppen aktuális cselekményt, melynek sokszor nem is volt jelentősége. Itt semmi sem véletlen. Minden a végletekig és tökéletesen megkomponált, minden azért van, hogy eljussunk vissza oda, ahonnét elindultunk.... 

Nagyon sajnálom, hogy Ray-tól ezzel a filmmel búcsút veszünk.

India (Aurora), 100 perc, ff., bengáli

Rendező: Szatjadzsit Ray

Producer: Szatjadzsit Ray

A Legyőzhetetlen című film forgatása során Ray rosszul lépett a Gangesz parjtjának lépcsőjén, a baleset miatt begipszelt térddel feküdt, és elolvasott minden bengáli könyvet, ami a kezei közé került. Így ismerte meg a  ennek a filmnek az alapját képező novellát is.

A Legyőzhetetlen - bár külföldön népszerűnek bizonyult - odahaza nem volt különösebben nagy siker, ezért Ray olyan filmet szeretett volna csinálni, ami várhatóan otthon is pozitívabb fogadtatásban részesül. A Zeneszalon című novella megfilmesítése erre megfelelőnek tűnt, mivel az indiai filmek alapvetése a tánc és a zene volt (gondoljunk csak Bollywood-ra) Viszont a szomorkás történet lehetőséget adott a hangulatteremtésre, a pszichológiai megközelítésre is.

Az 1920-as években élő, hanyatló földesúr omladozó palotájához viszont megfelelő díszletet kellett találni. Mivel a forgalmazók éppen nem kapkodtak Ray után, szóba sem jöhetett egy ilyen romos palota díszletként való felépítése. Hosszú keresgélés után, amikor már szinte lemondott a film elkészítéséről Ray, egy öregember tett még egy javaslatot, egy eldugott kis faluban levő omladozó palotáról. Ki tudja, hogy igaz-e, de maga Ray állítja, hogy már annyira nem bíztak a megfelelő épület megtalálásában, hogy fej-vagy-írással döntöttek arról, megnézzék-e a tőlük nagyjából száz kilométerre levő épületet. Az érme úgy döntött, hogy ezt az esélyt még megkapja a film. És milyen jól döntött a sors. 

Annyira mesebeli a történet lezárása, hogy szinte hihetetlen, mégis folytatom, mert maga Ray írja naplójában: Miután a rendező megtalálta a filmhez tökéletesen illő forgatási helyszínt, felhívta a novella íróját, akivel együtt aggódtak a keresgélés eddigi sikertelensége miatt. Ray elújságolta neki, hogy végül egy Nimtita nevű isten háta mögötti faluban lelt rá a megfelelő épületre, mire az író (Banerji) elmondja, hogy ugyan sosem járt a birtokon, de egy bengáli nagybirtokosokról szóló könyvet olvasott annak korábbi tulajdonosáról, és ez az illető (Upendra Narayan Choudhurry) szolgált modellül a Zeneszalon című novella földesurának. Egy szó, mint száz, a film megtalálta magához történetének valódi helyszínét. Olyan szép sztori, hogy szinte mindegy is, igaz-e vagy sem...

Az alábbi képen ez a palota látható mai állapotában. Annyival romlott a helyzet, hogy már nem csak a környéket, de magát az épületet is kezdi beborítani a természet.

Nem tudom, hol máshol a világon létezik még egy ilyen ország, ahol ilyen fenséges épületek léteznek ilyen nyomorultul lepusztult állapotban a semmi közepén? Minek kellett történnie, hogy egy láthatóan egykor fényűző palota körül így megszűnjön az emberi élet. Valami járvány pusztíthatott? Vagy mindenkit kiirtottak?

Már Az Út Éneke is tele volt ilyen egykor szebb napokat megélt épületekkel, ott is szinte kísértet járta épületekben játszódott a történet. 

Az 1857-es brit hódítók elleni "szipojlázadás" leverését követően teljes India a Brit Birodalom uralma alá került. Felbomlott az indiai feudális rendszer, illetve a britek saját szimpatizánsaival új feudális rendszert alakítottak ki. Filmünk egy ilyen, a teljes elszegényedés szélén álló volt földesúr felemelően méltóságteljes pusztulását mutatja be. 

Otthonából szó szerint ki sem mozdulva, épületének tetőteraszáról szemléli birtokának pusztulását, és látja felemelkedni a britekkel parolázó újgazdag szomszédot, akinek telkéről már egy elektromos generáltor monoton zaja is veszélyezteti nyugalmát. Pénze már alig van, a családi ékszerek eladásával még lehet kicsit húzni-halasztani a kassza teljes kiürülését... a szolgák közül már csak a leghűségesebbek tartanak ki mellette...

Ez a film nagyon más, mint amit az Apu trilógia első két filmje alapján várhattak Ray-tól a nézők. (Ne felejtsük, trilógiának csak utólag nevezhető a három film, ekkor még tervbe sem volt véve a harmadik film elkészítése) Itt valóban nagy jelentősége van a zenének és a táncnak. Valahol azt is nyilatkozta egyszer Ray, hogy számára itt fontosabb volt a zene, mint a kép, ám a végeredményen ennek semmi nyoma nincsen, hiszen vizualitása ugyanolyan lenyűgöző, mint amilyen korábbi filmjeiben látható volt. A zenés jelenetek viszont hosszasan, perceken át valóban csak a zenéről szólnak, ahogy a zeneszalonban a műértő közönség csodálja a jellegzetes indiai szitárzenét és adott esetben a táncot. 

A főszerepet alakító Chhabbi Biswas tökéletes választás a végnapjain is méltóságteljes úr alakítására. Aki - mikor megtudja, hogy a britek vállán felkapaszkodott újgazdag szomszéd egy zenés rendezvényt szervez - elhatározza, hogy minden megmaradt értékét összeszedi, hogy abból egy utolsó nagy rendezvényt szervezzen, mintegy saját búcsúztatóját... 

Ray nagy mestere volt a filmkészítésnek, de nem csak filmeket készített. Grafikusként, zeneszerzőként, fotósként, könyvillusztrátorként, sőt még tipográfusként is maradandót tudott alkotni. Most derült ki, hogy egy általam korábban csodált betűtípus is hozzá köthető. (Ray Roman) 

A film bengáli címének helyes kiejtése: Dzsálságár

India (Epic), 111 perc, ff. bengáli

Rendező: Szatjadzsit Raj

Producer: Szatjadzsit Raj

Ez a film Raj indiai rendező Apu-trilógiájának második része. Egyébként inkább Opu-nak kell ejteni, jó kérdés, hogy akkor miért írja mindenki Apu-nak... Az nem magyarázat, hogy bengáliul Apu-nak írandó, mert bengáliul अपु lenne. Arról van szó, hogy angolul mindenhol Apu-ként hivatkoznak rá, és a magyar elemzések is mindenhol ezt az angolos átirást használják... így akkor maradok én is ennél.

Az Út Éneke (a trilógia első része) váratlanul lenyűgözött engem. Annak a filmnek nem Apu állt a középpontjában, hanem nővére (Durga), aki meghalt a végén. Eme második filmnek Apu és édesanyja ketten lesznek központi szereplői. Majd a harmadik filmnek (Apu Világa) már kifejezetten a felnőtté vált fiú lesz a központi figurája.

Raj egyébként egyáltalán nem trilógiában gondolkozott, amikor Az Út Énekét készítette. És eme második film után sem gondolta azonnal, hogy egy harmadik részbe is bele fog vágni.

 Apu családja az első részben még vidéken élt. Azóta városba költöztek, Benares-be (Váránaszi). A film fekete-fehér nyersanyagra forgott, és egy rövid időszak alatt sajnáltam csak, hogy nem színesre készült: amikor Benares-i Gangesz parton zajlott a történet, akkor bizony szívesen megnéztem volna, hogy milyen volt a környék akkoriban, színesben. Ezek az építészeti különlegességek a maguk kaotikus, szinte áttekinthetetlenül izgalmas, egy gazdagabb kor maradványait idéző pompájukkal szerintem színesben mutatja meg legigazibb önmagát. Az alábbi partszakasz gyakran feltűnik a film első felében.

Itt végzik rituális fürdőjüket hajnalban a helybeliek. Kelet felé néz a helyszín, így a hajnali felvételeken, ahol a felkelő nap megvilágítja az épületeket,  teljesen más fényviszonyok vannak, mint a délutániakban, ahol az épületek háta mögül csak szórt fény jut a partra. Raj forgatási naplójában leírja, hogy emiatt itt a parton mindent abban a napszakban kellett leforgatni, amiben a cselekmény történik. Ellentétben például a Kalkuttai jelenetekekel, ami a város szűk kis utcáiban zajlott, és nem volt túl nagy jelentősége, hogy a nap melyik szakában forgatják.

Akárhányszor próbálom megfogalmazni, hogy miért tetszenek ezek az Apu filmek annyira, hiába töröm a fejemet, nem tudom megfogalmazni. Túl sok minden nem történik bennük. Bár Apu ebben a filmben elveszti szüleit, ennél  több dolog alig történik vele. Látjuk, hogy zajlanak mindennapjai.

És ez talán ami közelebb visz a megoldáshoz. Nemcsak a nyugat-Bengáli mindennapokba kapunk betekintést, hanem szinte úgy érezzük, mintha mi is ott lennénk a Benares-ben, majd a kis faluban, ahova megintcsak elköltöznek, illetve Kalkuttában, ahol Apu iskolába jár. 

Mindegy, hogy városban vagy falun járunk, mindenhol ugyanaz az érzése az embernek. Egykor gyönyörű, szinte fényűző épületek tanúskodnak arról, hogy itt hatalmas gazdagság lehetett valamikor, ám mára ebből szinte semmi nem maradt. Mindenhol romos, csupa penész épületek, mindenhol sár és törmelékek.

Érdekes nézni ezeket az indiai ruhákat is. Néha mintha csak valami hosszú lepedőbe lennének beletekeredve. Gondolom ebben a meleg párás klímában ez lehet a legkellemesebb viselet.

Elképesztően szép ez a film. Elsősorban vizuális értelemben. Nem nagyon találok magyarázatot arra, hogy miért pont egy indiai film tudott ilyen látványos képi világot produkálni az ötvenes évek végén. 

Bele-bele nézegettem újra Az Út Énekébe, és azt kell mondanom, hogy ez a rész nem ütött bennem ugyanakkorát, mint ama első rész. Kíváncsian várom Apu felnőttkoráról szóló harmadik részt is.

És végezetül nézzük, hogy is kell kiolvasni a film címét bengáliul:

 অপরাজিত

szótagolva: অ  - প  -  রা  -  জি  - ত        ---     A - Po- Ra- Dzsi - To

Két írásjegyre szeretném felhívni a figyelmet, melyek módosítottak (a többi egyszerű, módosítatlan):

A রা (rá) a  র (ro) betű módosított változata. Azzal, hogy egy kis vonalkát mögé helyezünk, ro-ból ra -vá változik

A másik ilyen a জি (dzsi) , itt pedig a জ (dzso) betű elé kerül egy ি módosító, amivel dzso-ból dzsi-vé válik a hang. 

Mégegyszer tehát: Aporadzsito az eredeti cím, ami azt jelenti: Legyőzhetetlen.

Érdekes, hogy sok országban meghagyták a film angolba átírt eredeti cím-változatát. Így például Dániában, Spanyolországban, az USÁ-ban vagy éppen Angliában Aparajito címmel ment a film a mozikban.

India (Nyugat-Bengáli Kormánya), 126 perc, ff., bengáli

Rendező: Szatjadzsit Raj

Az ilyen filmek miatt vagyok igazán hálás az 1001 Film listájának. A lista filmjeinek a végignézése nélkül valószínűleg soha nem került volna a kezeim közé egy ilyen 1955-ös fekete-fehér indiai film, melynek a története ráadásul igen lassan csordogál, szomorkás a végkicsengése. Mindezek ellenére ez egy gyönyörű alkotás.

A film Nyugat-Bengáliában készült. Erről az Indiai tag-köztársaságról annyit érdemes tudni, hogy India keleti részén helyezkedik el. Azért a nyugat előtag, mert az India szétszakadása előtti nagy Bengál nyugati része Indiához került, keleti (muszlim többségű) része pedig az Indiát két oldalról közrefogó Pakisztáné lett. Később Pakisztán keleti része önállósult, így a korábbi Bengál keleti fele (Kelet-Pakisztán) ma Banglades néven ismert. De mi most térjünk vissza az Indiában maradt Nyugat-Bengál-hoz. Bengáli nyelven beszélnek, mely csak egy, - ráadásul nem is legelterjedtebb - az indiai nyelvek közül. 

Írásuk balról jobba halad, és jellemzője (bár ez több Indiai nyelvre is jellemző) a nyomtatott írásnál látható felső vízszintes vonal, mely szinte minden betűnél jelen van, a szavaknál az egybeírt betűk úgy néznek ki, mintha erre a vonalra lennének felaggatva az egyes írásjegyek. Kézírásnál ez a felső vonal nem annyira karakteres (lásd a poszteren).

প   থে   র  পাঁঁ   চা   লী                            পথের পাঁঁচালী

PA         TE    RA  -  PÁ    CSÁ     LI

Szó szerint azt jelenti, hogy:  A kis út dala.

Csak érdekességképpen erről az írásrendszerről:

A cím utolsó betűje a ল (la) mássalhangzóból a ী (i korrekciós magánhangzó) hozzáírásával válik লী karakterré, azaz li-ként olvasandóvá.

Ebben a filmben az egyik legkülönlegesebb, hogy szinte mindenki kezdő volt a szakmájában. A rendezőnek (a fenti képen ő néz a kamerába) ez az első filmje. Az operatőr (Szubrata Mitra - a képen balra) ez előtt a film előtt nem dolgozott kamerával, az hírlik róla, hogy még csak a kezében sem fogott mozgófilmes kamerát. Fotográfusként volt csak köze a fényképezéshez.

A színészek nagy része - mintha csak egy tipikus olasz neorealista filmről beszélnénk - szintén amatőr volt. Az egyik legerősebb szereplő, a film tulajdonképpeni főszereplője, a tizenéves Durgát alakító Uma Das Gupta például ezen a filmen kívül semmi másban nem látható.

Az amatőr szereplők mindegyikének játéka olyan természetes, hogy nehéz eldönteni, ez vajon az ő tehetségüket dícséri, vagy a rendező Raj ilyen bámulatosan erős játékot hozott ki belőlük. A film teljesen mentes az amatőr színészekre olyannyira jellemző eltúlzott, erőltetett gesztusoktól. Talán erre is utalhatott a Vittorio De Sica forgatókönyvírója, Cesare Zavattini, amikor ezt mondta a filmről: "Végre egy neorealista film, amilyet az olaszok nem tudtak készíteni"

Ez a film Raj Apu-trilógiájának része, és gyorsan jelzem, hogy Apu itt egy kisfiú neve, akinek személye összeköti a trilógia darabjait. Apu életének különböző szakaszait mutatja be, természetesen különböző életkorú szereplőkkel. A kisfiú itt még szöveggel alig rendelkező mellékszereplő, ám a megható zárójelenetben Raj már előrevetíti, hogy fontos szerepet szán neki a későbbiekben.

Emberi kérdésekkel foglalkozik a film - bár ezzel a kijelentéssel félő, hogy sok potenciális nézőt elijesztek... Maradjunk annyiban, hogy bár több tragédia is szegélyezi az "utat", a film szépségét maga az út adja. Ha átadjuk magunkat ebben a szinte elhagyatott faluban zajló élet lassú csordogálásának, akkor észrevesszük, hogy tökéletesen rá lehet hangolódni erre a lassú tempóra, és az előzetesen viszonylag hosszúnak tűnő több, mint két órás játékidő végén az lehet az érzésünk, hogy bizony még néztük volna. Vigasztalt, hogy a trilógia másik két része is rajta van az 1001-es listán, tehát hamarosan láthatom azokat is.

Jóleső érzés nézni ezt a miénktől annyira különböző világot, ahol nem evőeszközzel, hanem kézzel esznek. Ahol nincsenek székek, mindenki a földön ül. Ahol az egykor feltehetően díszes épületek romjai között egy szegény család él. Édesanya, az ő kisfia Apu, nagylánya Durga, és a vénséges vén nagynéni (Indir) élnek így együtt.Lehet, hogy az általam látott, 50-es években készült amerikai filmek összessége is kellett ahhoz, hogy ez a film szinte az első perctől a markában tartott és többet el sem engedett. Ebben bizonyára szintén nagy szerepe van a Criterion Collection-nek is, akik ezt a filmet (a trilógia másik két tagjával együtt) 2015-ben gyönyörűen felújították. Gyakorlatilag olyan minőségben láthatjuk, mint a korabeli nézők.

Ja, a zenét Ravi Shankar szerezte és játszotta a filmhez. Ő mondjuk nem az amatőrök táborát erősítette...