India (Aurora), 100 perc, ff., bengáli

Rendező: Szatjadzsit Ray

Producer: Szatjadzsit Ray

A Legyőzhetetlen című film forgatása során Ray rosszul lépett a Gangesz parjtjának lépcsőjén, a baleset miatt begipszelt térddel feküdt, és elolvasott minden bengáli könyvet, ami a kezei közé került. Így ismerte meg a  ennek a filmnek az alapját képező novellát is.

A Legyőzhetetlen - bár külföldön népszerűnek bizonyult - odahaza nem volt különösebben nagy siker, ezért Ray olyan filmet szeretett volna csinálni, ami várhatóan otthon is pozitívabb fogadtatásban részesül. A Zeneszalon című novella megfilmesítése erre megfelelőnek tűnt, mivel az indiai filmek alapvetése a tánc és a zene volt (gondoljunk csak Bollywood-ra) Viszont a szomorkás történet lehetőséget adott a hangulatteremtésre, a pszichológiai megközelítésre is.

Az 1920-as években élő, hanyatló földesúr omladozó palotájához viszont megfelelő díszletet kellett találni. Mivel a forgalmazók éppen nem kapkodtak Ray után, szóba sem jöhetett egy ilyen romos palota díszletként való felépítése. Hosszú keresgélés után, amikor már szinte lemondott a film elkészítéséről Ray, egy öregember tett még egy javaslatot, egy eldugott kis faluban levő omladozó palotáról. Ki tudja, hogy igaz-e, de maga Ray állítja, hogy már annyira nem bíztak a megfelelő épület megtalálásában, hogy fej-vagy-írással döntöttek arról, megnézzék-e a tőlük nagyjából száz kilométerre levő épületet. Az érme úgy döntött, hogy ezt az esélyt még megkapja a film. És milyen jól döntött a sors. 

Annyira mesebeli a történet lezárása, hogy szinte hihetetlen, mégis folytatom, mert maga Ray írja naplójában: Miután a rendező megtalálta a filmhez tökéletesen illő forgatási helyszínt, felhívta a novella íróját, akivel együtt aggódtak a keresgélés eddigi sikertelensége miatt. Ray elújságolta neki, hogy végül egy Nimtita nevű isten háta mögötti faluban lelt rá a megfelelő épületre, mire az író (Banerji) elmondja, hogy ugyan sosem járt a birtokon, de egy bengáli nagybirtokosokról szóló könyvet olvasott annak korábbi tulajdonosáról, és ez az illető (Upendra Narayan Choudhurry) szolgált modellül a Zeneszalon című novella földesurának. Egy szó, mint száz, a film megtalálta magához történetének valódi helyszínét. Olyan szép sztori, hogy szinte mindegy is, igaz-e vagy sem...

Az alábbi képen ez a palota látható mai állapotában. Annyival romlott a helyzet, hogy már nem csak a környéket, de magát az épületet is kezdi beborítani a természet.

Nem tudom, hol máshol a világon létezik még egy ilyen ország, ahol ilyen fenséges épületek léteznek ilyen nyomorultul lepusztult állapotban a semmi közepén? Minek kellett történnie, hogy egy láthatóan egykor fényűző palota körül így megszűnjön az emberi élet. Valami járvány pusztíthatott? Vagy mindenkit kiirtottak?

Már Az Út Éneke is tele volt ilyen egykor szebb napokat megélt épületekkel, ott is szinte kísértet járta épületekben játszódott a történet. 

Az 1857-es brit hódítók elleni "szipojlázadás" leverését követően teljes India a Brit Birodalom uralma alá került. Felbomlott az indiai feudális rendszer, illetve a britek saját szimpatizánsaival új feudális rendszert alakítottak ki. Filmünk egy ilyen, a teljes elszegényedés szélén álló volt földesúr felemelően méltóságteljes pusztulását mutatja be. 

Otthonából szó szerint ki sem mozdulva, épületének tetőteraszáról szemléli birtokának pusztulását, és látja felemelkedni a britekkel parolázó újgazdag szomszédot, akinek telkéről már egy elektromos generáltor monoton zaja is veszélyezteti nyugalmát. Pénze már alig van, a családi ékszerek eladásával még lehet kicsit húzni-halasztani a kassza teljes kiürülését... a szolgák közül már csak a leghűségesebbek tartanak ki mellette...

Ez a film nagyon más, mint amit az Apu trilógia első két filmje alapján várhattak Ray-tól a nézők. (Ne felejtsük, trilógiának csak utólag nevezhető a három film, ekkor még tervbe sem volt véve a harmadik film elkészítése) Itt valóban nagy jelentősége van a zenének és a táncnak. Valahol azt is nyilatkozta egyszer Ray, hogy számára itt fontosabb volt a zene, mint a kép, ám a végeredményen ennek semmi nyoma nincsen, hiszen vizualitása ugyanolyan lenyűgöző, mint amilyen korábbi filmjeiben látható volt. A zenés jelenetek viszont hosszasan, perceken át valóban csak a zenéről szólnak, ahogy a zeneszalonban a műértő közönség csodálja a jellegzetes indiai szitárzenét és adott esetben a táncot. 

A főszerepet alakító Chhabbi Biswas tökéletes választás a végnapjain is méltóságteljes úr alakítására. Aki - mikor megtudja, hogy a britek vállán felkapaszkodott újgazdag szomszéd egy zenés rendezvényt szervez - elhatározza, hogy minden megmaradt értékét összeszedi, hogy abból egy utolsó nagy rendezvényt szervezzen, mintegy saját búcsúztatóját... 

Ray nagy mestere volt a filmkészítésnek, de nem csak filmeket készített. Grafikusként, zeneszerzőként, fotósként, könyvillusztrátorként, sőt még tipográfusként is maradandót tudott alkotni. Most derült ki, hogy egy általam korábban csodált betűtípus is hozzá köthető. (Ray Roman) 

A film bengáli címének helyes kiejtése: Dzsálságár