Magyarország, 104 perc, ff., magyar

Rendező: Makk Károly

Az 1961-es év két filmje szerepelt a 303-as magyar listán. Ezek közül a Két Félidő a Pokolban című filmről már sokat hallottam, eme Megszállottakról viszont még soha. Ez persze nyilván az én szegénységi bizonyítványom - gondoltam -, főleg mivel a korabeli Filmvilágban nagyon sokat foglalkoztak ezzel a filmmel, míg a másikról alig.

Nagy volt tehát a várakozás, még akkor is, ha Makk Károly eddigi két filmje vegyes benyomásokat hagyott bennem. A számomra felületesnek és unalmasnak tetsző Liliomfi után a Ház a Sziklák Alatt szinte mindenben ellentétes emlékei után nem tudtam, mire számíthatok, hiszen a két film szinte tűz és víz volt. Ha úgy nézem őket, hogy nem tudom, ki rendezte, valószínűleg soha nem jutott volna eszembe, hogy mindkettő Makk filmje. Ezt persze egyáltalán nem rosszallóan mondom, jó az, ha egy rendező filmjei nem ugyanolyanok.

Viszont ez a film számomra sajnos azért marad a legemlékezetesebb, mert végig azon törtem a fejem, hogy hogyan kerülhetett be a háromszázhárom legjobb filmbe, illetve az, hogy nem kevertem-e össze valamit, és tévedésből esetleg másik filmet nézek?

De nem! És ami végképp elbizonytalanít, hogy több elemzés is Makk Károly egyik legjelentősebb filmjének tartja. Hát én azért bízom benne, hogy lesznek még sokkal jobb filmjei is!

Egy Népszabadságban megjelent novella alapján készült a film forgatókönyve. A Budapestről egy vidéki állami gazdasághoz költözött vízmérnök (Pálos György, balra) és annak igazgatója Kecskés (Szirtes Ádám, középen) együtt küzdenek a bürokratikus állami gépezet ellen azért, hogy felfedezésük segítségével felvirágoztathassák a puszta futóhomokos, szinte sivatagi területének gazdaságát... na ugye... nem hangzik valami jól...

Akkoriban persze volt ebben valami forradalmi, még akkor is, ha a Filmvilág szerint például a két férfiban a bürokrácia elleni indulat kifejezetten "a szocializmus lényéből fakadó", holott, akik akkoriban is éltek, valószínűleg emlékeznek rá, hogy a bürokrácia az akkoriban szocializmusnak nevezett rendszer egyik alapvetése volt... 

Nem eget rengetően rossz ez a film az ízlésem szerint, csak éppen a témája miatt tűnt fájdalmasan unalmasnak... A remek színészi játék miatt valamennyire nézhető is volt. A Bene barátnőjét játszó Pap Éva kisebb súlyú szerepe sajnos nem engedte meg, hogy jobban megismerjük. Kár, mert lehet, hogy többet hozzá tudott volna tenni a filmhez.

A megcsömörlött, intellektuális alkatú - Pálos György által alakított - Bene mellett izgalmas volt a szinte hiperaktív, türelmetlen, már-már vadember szerű Szirtes által játszott igazgató. Utóbbi volt egyébként a kedvencem.

Makk utólag elmondta, hogy művészileg számára a legérdekesebb feladat ennek a két férfi barátságának az ábrázolása volt. Hát valóban nem nagyolta el ennek a barátságnak az ábrázolását. Helyenként kicsit zavarban is voltam.

Ugyanis olyan intim öleléseket, sőt "hancúrozást" láttunk, ami mai szemmel már-már félreérthető. Ahogy a homokban hemperegnek, közben egymás fenekét csapkodják... máskor egymás száját csókolgatják örömükben... még a Filmvilág is szükségesnek érezte megjegyezni, hogy ez "nem aberráció".

Pálos György sajnos nagyon fiatalon, 49 éves korában elhunyt, azonban Szirtes Ádámot nagyon remélem, hogy még sok magyar filmben láthatom majd a lista filmjeit végignézve!

Magyarország (Hunnia Filmstúdió), 92 perc, ff., magyar

Rendező: Makk Károly

A MOKÉP forgalmazási sillabusza így tesz javaslatot a filmhez kapcsolódó propaganda-munkához:

A film magéval ragadó drámai képekben mondja el a három ember történetét. A propagandában a feszült cselekményt, az izgalmas történetet hangsúlyozzák elsősorban! Nagyon szépek a balatoni felvételek. Igen jó a színészek játéka, különösen Psota Irén alakítása. A rajzos anyagokon a három ember alakját és a balatoni tájat alkalmazzák!

Nem tudom, hogy a balra látható "rajzos anyag" mennyire a szakemberek elképzelései alapján készült, mindenesetre sokadik ránézésre sem csábít különösebben a film megnézésére. (A három alakból egyébként én csak kettőt vélek felfedezni a képen, a balatoni tájból pedig semmit)

Makk Károly vélhetően szerette Badacsonyt, hiszen itt játszódott első filmje, a Liliomfi is. A Balatonra gyönyörű panorámát nyújtó helyszín egyezésén túl azonban a két film között nem akad túl sok hasonlóság. Ha nem tudnám, soha meg nem mondtam volna, hogy a két filmet ugyanaz a rendező rendezte. A Liliomfi könnyed vígjátékával szemben ez egy nagyon komor, nyomasztó tragédia. Makk első nagyfilmje színes nyersanyagra készült, ez viszont fekete-fehérre.

1956 nyarán egy ismerőse Makk Károly figyelmébe ajánlotta a Tatay Sándor által 1945-ben írt Ház a sziklák alatt című novelláját. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy az író ezt a művet abban a Rodostó nevű menedékházban írta, mely kb. ötszáz méterre található a Liliomfi fő forgatási helyszínétől.

A rendezőnek megtetszett a figyelmébe ajánlott novella, és megismerkedett annak írójával. Könnyen egymásra hangolódtak, és elkezdtek közösen dolgozni a forgatókönyvön. 1957 szeptemberében Badacsonyban elkezdték forgatni a nyári jeleneteket, majd ahogy jött a hideg, elkészültek a téli jelenetek is. A tél közepén visszaköltöztek Budapestre, hogy felvegyék a műtermi (belső) jeleneteket. Végül tavasszal visszautaztak Badacsonyba és felvettek mindent, ami még hátra volt a filmhez. 

A legnagyobb meglepetést számomra Psota Irén okozta. Le a kalappal előtte. Őt én mindig is azzal a jellegzetes Psotás, igen erőteljes modorosságával ismertem, ami elsősorban beszédmódján volt felismerhető. Ennek itt még nyomát sem látni. Érdekesség, hogy nem ő volt az első kiszemelt erre a púpos, szerencsétlen lány szerepére, ő maga is vonakodott elvállalni, no nem azért, mert kellemetlen volt számára, hanem attól tartott, hogy nem tudná megfelelően eljátszani. 

A háborúból hazatérő Ferenc (Görbe János) azzal szembesül otthon, hogy felesége meghalt a háború alatt. Házukban gyermekét elhunyt feleségének kissé szerencsétlen nővére, Tera (Psota Irén) ápolja. Hamar kiderül, hogy ez a Tera feltehetően mindig is szerelmes volt Ferencbe, és most, hogy az megözvegyült, felvillan a lehetőség, hogy esetleg megszerezze őt magának. A gyermek is anyjaként szereti nagynénjét. A frontól betegen érkező Ferencet odaadóan ápolja, aki hálás is mindezért, de ezen túl Terával kapcsolatban semmilyen gyengéd érzelmet nem táplál.

És itt jön be a képbe a kissé titokzatos Zsuzsa (Bara Margit). Első jeleneténél azt hittem rosszul látok: meztelen fürdőzés a Balatonban. Jó, hogy már közeledünk a hatvanas évekhez ahol egyre gyakoribbá válnak majd a meztelen nők (nem beszélve a hetvenes évekről, amikor majd az lesz a furcsa, ha nincs a filmben ilyesmi), mégis 1958-ban még nem számítottam erre...

Zsuzsa lesz az, aki harmadikként, Ferenc új feleségeként beköltözik abba a házba, ahol eddig Tera titkon reménykedett, hogy egyszer eljön majd az ő ideje is.  Zsuzsa múltja egyébként hordoz valami rejtélyt. Nem derül ki biztosan, de sejthető, hogy Zsuzsa a megunt szeretője volt annak a férfinak, aki a környék gazdaságát igazgatja. A férfi ajánlja Ferenc figyelmébe Zsuzsát, és feltehetően ő utasítja is a nőt a Ferenccel való házasságra. (A képen Tera könyörgi ki ennél az "uraságnál", hogy hadd dolgozhasson a betegen fekvő Ferenc helyett a szőlősben)

Zsuzsának nincs ellenére a hagyományos értékek szerinti családi élet. Egyetlen gátja van csak harmonikus együttélésüknek: Tera, aki nem költözik ki házukból, mondván az fele részben az ő tulajdona. Amennyire csak tudja, meg is keseríti az ifjú házasok életét. Természetesen mindig pont a legrosszabbkor igyekszik megjelenni éjszaka, a szerelmeskedni készülő házasok bosszantására, hogy megigazítsa a takarót a gyermeken... egyszóval ő a felesleges harmadik, akitől egyre inkább meg kellene szabadulni valahogy... egyre nagyobb tempóban haladunk egy tragédia bekövetkezése felé...

Hogy egy kicsit még csavarjunk a történeten, - és ettől csak még realistább lesz minden -  az újdonsült menyasszony személyisége tovább árnyalódik azzal, hogy időnként - mintha csak nem bírna a vérével - megmagyarázhatatlan kitérőket tesz... a vadásznál (Bárdy György) ...

A film először sikeresnek bizonyult, majd miután elnyerte a San Francisco-i nemzetközi filmfesztivál Golden Gate  díját legjobb filmként, a kritikusok valahogy elkezdték nem szeretni. Mintha megharagudtak volna a rendezőre, hogy a fő ellenség (USA) egy fesztiválján nyerni mert. Ennek ellenére 1968-ban, amikor a Magyar Filmművészek Szövetségének játékfilm- és filmkritikus- szakosztálya titkos szavazáson megválasztotta az úgynevezett Budapest tizenkettőt, melybe az a háború utáni magyar filmtörténelem legfontosabb filmjeit igyekeztek összeszedni, beválasztották ezt a filmet is.

Magyarország (MAFILM), 107 perc, színes, magyar

Rendező: Makk Károly

Ha egy minden mélységtől mentes, könnyed szórakozásra vágyunk, akkor Makk Károly (majdnem) első önálló nagyfilmje jó választás lehet. Azért írom, hogy majdnem első, mert a ténylegesen első 1948-as Úttörők című filmjét betiltották, és ismereteink szerint meg is semmisült.

Szigligeti Ede 1849-es vígjátéka tipikus magyar bohózat abban a tekintetben, hogy a komikus helyzetek nagy része olyan szituációkból adódik, melyekben egyes szereplők vagy másnak adják ki magukat, vagy egyszerűen önhibájukon kívül tévesztik össze őket másokkal. Molnár Ferencnek volt például több ilyen darabja.

Liliomfi (Darvas Iván) a Rómeó és Júliát játszó vándortársulat egyik vezető színésze (Rómeót játssza), aki szerelmes egy Mariska (Krencsey Marianne) nevű úrhölgybe. Mariska gyámja a lányt azonban másnak szánja... illetve... és itt kezdődhetne a kusza történet elmagyarázása, ami leírva minden bizonnyal sokkal bonyolultabb lenne, mint a filmet megtekintve, ezért inkább bele sem kezdek.

Van még egy szerelmespár a filmben, akik szintén nem lehetnek automatikusan egymásé. Gyuri (Soós Imre), a Kányai fogadó egyik pincére szerelmes a fogadós lányába (Ruttkay Éva), akit szintén másnak szán fogadós édesapja. 

Vígjátékról lévén szó, nem lövök le túl nagy poént azzal, hogy végül mindkét páros megtalálja boldogságát, de amíg ez kialakul addig a szálak össze-vissza keverednek, a két pár története is keresztezi egymást...Számomra a film két legkedvesebb eleme a biedermeier hangulat és a Balaton-felvidék környezete volt. Mindkettőnek nagyon jót tett a színes nyersanyag.

A biedermeier elsősorban közép-Európában volt közkedvelt művészeti stílus (festészetben, irodalomban, lakberendezésben), mely kellemes polgári nyugalmat árasztott leginkább a XIX. század első felében. 

Az eredeti mű Erdélyben játszódott. Nyilván gyakorlati okai voltak (lásd Trianon), hogy célszerű volt áthelyezni a történetet valami könnyebben elérhető helyszínre. Hogy a cselekmény végül a Balaton-felvidékre került, annál jobb dolog szerintem nem is történhetett volna a filmmel. Balatonfüreden és a Badacsonyban zajlanak az események.

Az alábbi képen a film egyik forgatási helyszínéről (Badacsony, Kisfaludy-ház étterem) a ma is megcsodálható panorámát láthatjuk. A filmben gyakran találkozunk ezzel a háttérrel.