Franciaország (Les Films de la Pléiade, Pathé Consortium Cinéma) 80 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Pierre Braumberger

Bár a két legismertebb francia új hullámos figura - Truffaut és Godard - neve szinte összeforr, filmjeik között nem túl sok hasonlóság található. Ez persze alapjában véve nem különösebben furcsa, hiszen a francia új hullám nem stílus vagy műfaj, inkább azon francia rendezők összessége, akik többé kevésbé egy alomból, egy rövid, pezsgő időszak során kerültek rendezői székbe. 

Attól eltekintve, hogy Truffaut és Godard közeli barátok voltak (amíg össze nem különböztek az 1968-as események kapcsán), munkásságuk teljesen különbözött. Truffaut filmjei sokkal inkább hasonlítottak a "hagyományosnak" mondható filmekhez, míg Godard filmjeire könnyelműen rá merem sütni már-már az anti-film jelzőt is.

Az eredeti cimből kiderül (a magyarból nem), hogy ez egy film tizenkét képben bemutatva. Tizenkét, átlagosan kb. 7 perces képben meséli el ahogy a fiatal Nana (Anna Karina) elkezd prostituáltként dolgozni, majd végül meghal. Rengeteg utalást helyez el Godard a film során itt-ott. Nanáról is nyilván mindenkinek a szintén prostituált Émile Zola féle Nana jut az eszébe.

Állítólag egy oldalnyi vázlat alapján forgott az egész film, nem volt előre leírt szöveg a dialógusokhoz, a színészek a témán belül szabadon improvizálhattak. Ez érezhető is. Jeleneten belül általában nem halad előre a cselekmény. Az utolsó jeleneten kívül tulajdonképpen "nem történik semmi", a szereplők beszélgetnek arról, ami eszükbe jut. A tizenkét tabló között viszont, - a mi általunk nem látható időben - történnek a lányeges események, amiknek mi csak a következményeivel szembesülünk rendszerint. A cselekménytelenség miatt akár olyan érzésünk is lehet, mintha diaképeket látnánk, állóképekkel mesélné el Godard a történetet.

Az első képben például két ember egy kávézóban beszélget nekünk háttal, a bárpultnál ülve. Csak a szemben levő fal tükrében látjuk arcukat. Egy másik jelenetben Nana moziban van, hosszasan látunk részletet Dreyer Jeanne D'Arcjából. A hagyoményos némafilm vetítéstől eltérően, ahol szokás valamilyen zenével aláfesteni a hangulatot, ezúttal mi is (és Nana is) némán tekinti meg a filmet.

Mind a tizenkét kép előtt feliraton olvashatjuk a következő rész rövid tartalmát. 

A film költségvetése állítólag kb. 40.000 dollár volt, ami hollywoodból nézve még nagyítóval sem látható összeg. Csodálkozhattak is, (ha egyáltalán eljutott hozzájuk ennek a filmnek a híre) hogy mekkora siker lett belőle. Nem csak a mozikban, de a kritikai visszhang is igencsak pozitív volt.

Mint a Kifulladásig-ban, Godard itt is igyekezett a szűkös költségvetés - és talán a lustaság, vagy felületesség - okozta technikai hibákat, gyengeségeket úgy tálalni, mintha azok művészi eszköztárának a részei lennének. Előfordul, hogy az utcai jelenetnél, az elsétáló járókelők izgatottan bámulják a szereplőket, de leginkább a kamerát. Előfordul, hogy a jelenetek egy részének nincs hangja... Van, hogy a presszóban zajló beszélgetés szinte érthetetlen a háttérzaj miatt (nincs utószinkron). A franciául nem tudók itt előnyben vannak, mert a felirat segít legyőzni a zörejek okozta érthetőségi problémákat.

Meggyőződésem, hogy az ugróvágások (jump cut) használata elsősorban nem művészi eszköz volt, hanem megoldás egy-egy technikai hiányosságra. 

Ami vitathatatlanul lenyűgöző a filmben, az a 21 éves Anna Karina ártatlanul szép, szabályos arca. Mivel mind a tizenkét tablónak ő a főszereplője, ebből az esztétikai élményből igazán nem szenvedünk hiányt..

A másik igen kellemes esztétikai élmény okozója a különlegesen lágy zene. Első hallásra megszerettem. Amikor utánanéztem, akkor derült ki, hogy ugyanaz a Michel Legrand szerezte a zenét, aki a Cléo 5-től 7-ig zenéjéért felelős... és hát az is elvarázsolt!

Godard és Anna Karina 7 évig házasok voltak. Karina Dániában született, és 18 évesen érkezett Párizsba. A Kifulladásig-ban is megkaphatta volna Godard-tól a főszerepet, de akkor azt még visszautasította. 

Godard nekem egyelőre valahogy túl száraz. Látom, hogy forradalmi technikai újdonságokat vezet be, a probléma ott lehet, hogy ezek nagy részét ma már ipari mennyiségben láthatjuk művészi indíttatásból (lásd pld. ugróvágás), míg akkoriban ezek tényleg megdöbbentő erővel hathattak újdonságuk folytán.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Franciaország (Impéria, Georges de Beauregard, 5NC), 87 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Georges de Beauregard

Ezen a filmen talán a Négyszáz Csapásnál is jobban tetten érhető, hogy a francia új hullám nagyon sok jellegzetessége egész egyszerűen a minimális költségvetés okozta kreatív kényszerűségre vezethető vissza, ahogy ez a Cassavetes féle off-Hollywood  (New York-i) csoportnál is megfigyelhető volt.

Ennek egyik leginkább szembetűnő eleme, hogy viszonylag olcsó, könnyen kezelhető kézi kamerával dolgoztak fekete-fehér nyersanyagra. Filmes világítást Godard alig használt. Hangfelvételt egyáltalán nem készítettek a forgatás alatt, mindent utószinkronnal oldottak meg.

Ez mindjárt elvezet minket az első igen jellegzetes Godard-effekthez, ami szerintem kevésbé volt tudatos, tervezett, mint ahogy az ember elsőre gondolná:

1. Jump-cuts (ugróvágások)

Mivel nem volt hangfelvétel, ezért Godard nyugodtan instruálhatta a színészeket felvétel közben. Természetesen a szereplőknek szerepben kellett maradniuk, nem nézhettek ki a rendezőre, de ki kellett várni, amíg Godard bekiabálja, hogy mi legyen a következő mondat. Hollywoodi mintára (azaz előre, véglegesen megírt) forgatókönyv ugyanis nem volt. Szerintem Godardnak a forgatás kezdetén fogalma sem volt, hogy mit akar majd leforgatni. Trufault-val olvastak egy cikket, melyben egy Michel Portail nevű piti autótolvaj, akinek amerikai barátnője volt, 1952-ben lelőtt egy motoros rendőrt, és ebből kívántak elindulni, de hogy konkrétan merre, azt a beszámolók szerint minden forgatási nap reggelére Godard frissen ötlötte ki. Csak a saját kis jegyzetfüzetébe írta le ötleteit, amiket sokszor csak jelenet közben kiabált be a szereplőknek. Ahogy említettem a hangot úgyis utólag tervezte felvenni. Igaz, kicsit belassította a jelenetet, hogy a színészek mindig vártak az instrukciókra. Godard fogta ezeket a felvételeket, és kivágta belőle az ilyen üresjáratokat, így lett az tele a ma már jellegzetesen Godard-osnak tartott ugróvágásokkal, melynek a lényege, hogy szinte ugyanabból a nézőpontból, ugyanazzal a plánnal felvett képeket vágunk egymás után. Ez klasszikus filmeknél orbitális hibának számított volna, szándékosan használva azonban ez is érdekes stílusjeggyé válik, és széles körben alkalmazott filmes eszköz.

2. Kibeszélés a filmből 

Miután a Belmondo által alakított autótolvaj Marseille-ben elköt egy autót, és elindul Párizsba, hogy újra összejöjjön Patriciával, az amerikai lánnyal, (akivel korábban egy néhány napos kalandja volt, és most rájött, hogy hiányzik neki) az úton vezetve Belmondo egyszer csak kinéz a nézőre és a következő javaslattal él:

Ekkor felírtam papíromra (amire filmnézés közben jegyzetelek a posztomhoz), hogy ez a film JÓ LESZ!!! - utólag úgy érzem, hogy a filmnek ez az első 5-10 perce tartalmazott minden olyan ötletet, amit Godard addig élete során kitalált magának arra az esetre, ha filmet készíthet. A film hátralevő részében pedig napról napra improvizált. Merészségével persze jó néhány maradandó dolgot alkotott (ld. jumpcut) de maga a film végignézése - számomra legalábbis - nem okozott felejthetetlen élményt. 

Ebben a nézőhöz való kiszólásban is az a furcsa, hogy megtörténik egyszer az elején, (akkor még narrátorként is viselkedik Belmondo), majd ahogy megérkezünk Párizsba erről teljesen elfeledkezünk, és érezhetően céltalanul haladunk az időben, többnyire szűk szobákban beszélget az autótolvaj és barátnője dolgokról, amik éppen eszükbe jutnak. Enyelegnek, és az élet nagy dolgairól tesznek sajátos megállapításokat:

3. Az utca embere

Na ez végképp Godard-os, ehhez hasonlót még egyszer sem láttam, de még Cassavete-nél sem. A viszonylag kevés utcai jelenetnél, ahol a kamera a szereplőket követi, szinte elvonják a néző figyelmét azok a vicces reakciók, amiket az utca emberén tapasztalhatunk. Azonnal észrevehető ugyanis, hogy Godard meg sem próbálta a járókelőket beavatni a filmbe. Természetesen forgatási engedélye sem volt. Ahogy átsétál egy egy ember a képen, csodálkozva belenéz a kamerába, vagy mosolyogva nézi a szereplők játékát, illetve adott esetben látszik, hogy őszinte rémülettel bámulja a tántorgó, meglőtt embert játszó szereplőt...

Az amerikai lányt alakító Jean Seberg már híres színésznő volt ekkoriban, Franciaországban élt, és róla lehetett tudni, hogy kevésbé jól fizető produkciókat is hajlandó elvállalni, ha az amúgy érdekli. Különösebben nem tetszik, de rövidre vágott, kicsit talán fiús haja miatt mégis különleges a megjelenése. Van benne valami. Ahogy elnéztem az utcai felvételeket, akkoriban - legalábbis Párizsban - nagyon divatos lehetett nők körében ez a rövid frizura.

A forgatás körülményeire tekintettel, és az általános fejetlenséggel kapcsolatban hasonló érzési voltak Sebergnek, mint amit Belmondo is hangoztatott később: olyan zavarosnak érezték az egész filmet, hogy meg voltak győződve róla, hogy biztosan meg sem fog jelenni, mert ebből képtelenség bármi nézhetőt összehozni. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Belmondonak egyébként nem ez volt az első filmszerepe. Több mellék és néhány főszerep után viszont ez volt az első, amelyikkel igazán széles körben ismertté vált. Várakozásukkal ellentétben ugyanis, azonnal sikeres lett a film. Godardnak sikerült csatlakozni a francia új hullám sikeres rendezői közé. 

A francia új hullám kialakulásáról a Négyszáz csapásról szóló posztomban írtam részletesebben.

A film legaranyosabb poénjához ismerni kell valamelyest az új hullámosok bölcsőjét a Cahiers du Cinémát. Egy lány Belmondo elé ugrik, és az említett lap egyik számát fogja a kezében, és csak annyit kérdez a férfitól: 

- Ugye semmi kifogása az ifjúság ellen?

- De igen! Az öregeket jobban kedvelem.

 Az alábbi képen nagyon jól látható, hogy milyen szűk helyen (egy hotelszobában) vették fel a jelenetek jó részét.

 És kiderül az is, hogy szegény ember fahrt-kocsiját kerekesszéknek hívják...

• 
• 
•