USA (Columbia), 90 perc, ff., angol

Rendező: Fritz Lang

Producer: Robert Arthur

Nem túl sok olyan rendező van, aki némafilmesként és hangosfilmesként is kifejezetten maradandót tudott alkotni. Fritz Lang ilyen. Bár róla talán minden hardcore filmrajongónak a Metropolis, a Dr. Mabuse illetve az M. - Egy Város keresi a Gyilkost jut az eszébe, ez a film véleményem szerint a film noir-ok legkiválóbbjai közé tartozik.

Amikor már azt hittem, hogy a noir-hoz nem nagyon tud újat hozzátenni egy rendező sem, akkor elém került ez a Fritz Lang noir, és azt éreztem, hogy ezzel a filmmel szintet lépett a műfajon belül. 

Mintha valami más világba csöppentem volna bele, mint amire az eddigi noir-ok alapján számítottam. Már-már Scorsese filmjeinek durva szele csapott meg, amikor a szociopata gengszter egy szivart nyomott el a krupié-hölgy kezén, mert nem úgy dobta a kockát, ahogy szerette volna, vagy amikor egy másik hölgy arcába tűzforró kávét zúdít, hogy azzal örökre eltorzítsa azt. Mind-mind Scorsese maffia-filmjeinek kegyetlenségét idézik, nem csoda, hogy a mester több nyilatkozatában jelezte, hogy Fritz Lang a kedvenc rendezői közé tartozik.

A kezdő képsorokon egy magas rangú rendőrt látunk, ahogy íróasztala mögött, egy búcsúlevelet hátrahagyva fiókjából elővesz egy pisztolyt és főbe lövi magát. A lövés hangjára előkerülő feleség - ijesztő nyugodtsággal - szinte ügyet sem vet a hullára, átfutja a több oldalas búcsúlevelet, majd ahelyett, hogy a mentőket vagy a hatóságot tárcsázná, a város maffiavezérét Mr Lagana-t hívja föl. Mint később kiderül, a magas rangú rendőr a maffia teljes leleplezését biztosító anyagot hagyott maga mögött. Sőt, az is kiderül majd, maga is nyakig benne volt az alvilágban - mint ahogy sok más rendőr is - ámde nem volt ahhoz ereje, hogy ezzel az alvilági élettel élve leszámoljon. Az özvegy sem akar csatát, inkább megzsarolja a maffiafőnököt. Aki vagy teljesíti minden kívánságát, vagy a jó helyen elhelyezett információköteg nyilvánosságra kerül. Ez utóbbi természetesen az özvegy esetleges korai halála esetén is megtörténik.

Az eset nem tűnik túl bonyolultnak az ügyet végző nyomozó számára, le is zárná azt rövid úton, ám néhány napon belül jelentkezik az öngyilkos rendőr szeretője, aki jelzi, hogy itt valami nagyon nincsen rendben...  A nyomozó (Glenn Ford, lásd fent) nem veszi igazán komolyan az ügyet. Ám amikor a nyomozót informálni próbáló volt szeretőt hamarosan brutálisan meggyilkolják, és kidobják egy autóból az út mentén, már komolyan veszi a bejelentést. De ekkor már késő, mert egy olyan brutális eseményfolyam veszi kezdett, amiről sejthető, hogy nagyon csúnya vége lesz.

A főszereplő nyomozó szerepére felmerült Paul Muni és Edward G. Robinson neve is. Mindkettő működőképes, és biztosan tökéletes választás lehetett volna, de abban is biztos vagyok, hogy velük egészen más film készült volna, mint amilyen végül lett. Ford visszafogott játéka is nagyon jól passzol ehhez a noir-os hangulathoz.  

Glenn Ford egyik legnagyobb sikere egyébként a Gilda című 1946-os noir-hoz kapcsolódik, amit csak azért tartok érdekesnek megjegyezni, mert van egy kis utalás erre a filmben. Amikor a nyomozó kilép egy bárból, akkor felcsendül a Gildában elhangzó Rita Hayworth által énekelt Put the Blame on Mame című szám instrumentális változata.

Van a filmnek még néhány érdekes szereplője. A nyomozó feleségét például Jocelyn Brando alakítja, aki leginkább  öccse miatt érdemel külön említést, akit történetesen Marlonnak hívtak.

A femme fatal ezúttal Gloria Graham. Számomra ő volt a film egyetlen gyengébb pontja. Nem mondom, hogy rossz volt, de nem feltétlenül érzem benne azt a végzetes vonzerőt, ami egy femme fatal számára elengedhetetlen kellene, hogy legyen. Erre a szerepre egyébként Marilyn Monroe-t szemelte ki a producer, de a 21st Century Fox - akinél Marilyn szerződésben állt - csak akkora összegért lett volna hajlandó őt kölcsönadni, amennyit viszont a Columbia nem volt hajlandó kifizetni. Lehet, hogy Monroe jobb választás lett volna.

Lee Marvin későbbi ősz haja annyira jellegzetes volt, hogy néhány év múlva az olaszok, - amikor ez a film újra mozikba került, és immáron ő volt a leghíresebb az összes szereplő közül, - olyan plakát- és lobby-kártya sorozatot csináltak a filmnek, amelyen már az őszhajú Marvin látható, holott a filmben még egyetlen ősz hajszála sem látszik.

Briliáns és egyben nagyon brutális ez a film, amitől nagyon újszerűnek tűnhetett a maga korában, hiszen a Hayes-kód nem nagyon engedte korábban a nyers erőszak ilyen nyílt színi bemutatását. 

USA (Diana Productions), 99 perc, ff., angol

Rendező: Fritz Lang

Producer: Fritz Lang, Walter Wanger

Fritz Lang nevét olvasva, - és közben látva a fotót az expresszionista filmekre emlékeztető torz perspektívájú ajtóval, - arra számítottam, hogy valami különleges, a 20-as évek jellegzetes német stílusára visszautaló, esetleg valami neo-expresszionista filmet fogok látni.

Csalódnom kellett, mert bár az ajtóknak - leginkább egy bizonyos ajtónak - fontos szerepe van a filmben, de az expresszionista látásmód alig jelenik meg egy jelenet erejéig, az ajtóról készült izgalmasnak ígérkező kép is feltehetően csak marketing célokat szolgált.

Ez az érdekes látásmód általában széles látószögű kamerával érhető el, ám az említett német expresszionista filmekben magát a díszletet építették ilyenre, mint ahogy ez az ajtót is jól láthatóan ilyen alakúra tervezték. Mégegyszer leszögezem, a filmben sajnos semmi ilyesmi nincsen.

Ami van helyette, az inkább az ekkoriban divatos film noir hangulat - mely csak részben jelent képi stílusjegyeket - és ebbe most belekeverednek egyéb műfaji elemek a melodrámától kezdve B-filmes horrorokig. Mindenből egy kicsi, és a végeredmény sajnos ilyen is lett... a film végén csak néztem, hogy a mester vajon mit is akart ebből kihozni? Mert hát Fritz Lang neve nagyon ígéretesen hangzott, hiszen a Metropolis, vagy az M - Egy Város Keresi a Gyilkost, olyan címek, amiket nem nagyon kell bemutatni a régi filmek kedvelőinek.

A film főszereplője Joan Bennett, aki ekkoriban már - politikailag inkorrekt leszek - túl volt azon a koron (38 éves volt), amikor még kifejezetten szexi és vonzó volt... Legalábbis bennem gyakorlatilag semmilyen érzelmet nem sikerült keltenie. Nem voltam oda érte, de különösebben nem is zavart a jelenléte... Ez egyébként a film szinte összes szereplőjére jellemző sajnos.

Hogy mégis ilyen szerepet kapott, annak oka lehet akár az is, hogy férje (Walter Wanger) volt a film producere.

Az 1001 Film című könyv elemzése szerint ez a film "beteges kultuszdarab" és "nyíltan Szado-mazo" elemeket tartalmaz. Az első minősítést kicsit túlzónak érzem... mitől lenne beteges? Láttam már olyan filmet, amire én is írtam, hogy beteg... pld Az Ismeretlen, ez a film semmivel sem betegebb, mint a Universal bármelyik B filmes horrorja, nem is érzem különösebben kiemelkedőnek azok közül. (Ezt a filmet a Universal nem gyártotta, csak forgalmazta) Érdekesség, hogy a film egyik jelenetét ugyanabban a díszleterdőben forgatták, ahol a Universal Farkasemberes filmjét is néhány évvel azelőtt... A Szado-mazo elemeknek viszont a nyomát sem láttam, pedig több helyen is olvastam utalást erre... valószínűleg vak vagyok...

Az alapötlet egyébként nagyon biztató volt. Celia (Joan Bennett) furcsa vonzalmának utat engedve feleségül megy egy fura építészhez, akinek kedvenc hobbija, hogy olyan szobákat épít meg a lakásában, amik pontos megfelelői valamilyen korábbi, nők ellen férfiak által elkövetett gyilkosságnak. Hét ilyen szoba van a lakásban. Egy kivételével mindegyikbe bele lehet nézni, még társaságokat is - idegenvezetőként - végigkalauzol a szobákon a férfi. De a hetedik szoba tabu. Oda senki nem mehet be...

Gondolom ismerős egy kicsit... hát persze... a Kékszakállú herceg egyik újragondolása ez a film...

Ígéretes volt az ötlet, volt sok ígéretes elem, az egész azonban egy elhibázott lehetőségnek tűnik a végén. Legjobb példa talán az építész eltitkolt fia. Egészen izgalmasan felépítették a figurát. Egy darabig csak hallani lehetett róla, de Celia sokáig nem ismerhette meg, különböző ürügyekkel távol tartották tőle. Már azt hittem, hogy valami nyakörvvel a nyakában, vagy ketrecben fog előkerülni. Azt hittem, hogy a film egyik kulcsfigurája lesz. Majd egy olyan jelentéktelen figura hoztak ki belőle, hogy szinte bármilyen más irányba vitték volna, csak a film javára válhatott volna...

Valószínűleg az indokolatlanul magas elvárásaim miatt voltam ilyen csalódott, hiszen semmivel sem rosszabb film, mint a Universal bármelyik B-filmes horrorja. Na de, ahogy utánaolvasok, lehetett volna Fritz Langtól korábbi éveiből jobb filmek között is választani... Nem értem, hogy miért pont ezt sikerült tőle beválasztani ebből a korszakából... Na majd 1953-ban lesz még egy sansza, hogy javítson...

Németország (Nero-Film AG), 91 perc, ff. német

Rendező: Fritz Lang

Producer: Seymour Nebenzal

Nem csak azért különleges ez a német film, mert egy pedofil kéjgyilkosról szól... - na azért az mindenképpen meglepett, hogy 1931-ben ilyen témában mozifilmet forgattak - hanem leginkább azért, mert a film eltért attól a prekoncepciótól, ami bennem volt megtekintése előtt.

Nem vitás, ha az én kicsi lányomat valaki bántaná, akkor olyan indulatok képződnének bennem, aminek nem biztos, hogy megálljt lehetne parancsolni. Másképpen fogalmazva, nem biztos, hogy egészen független lenne az igazságszolgáltatás, tőlem legalábbis biztosan nem lenne független.

A filmnek az az igazi különlegessége, hogy az egyik jelenetben a rendező sikeres játékot játszik velünk, és még ha természetesen nem is állunk a sorozatgyilkos mellé, ha kellő empátiával követjük a filmet, akkor talán valami hajszálnyit megérthetünk egy ilyen torzult személyiségű ember kínjaiból. Ebbe nem is mennék mélyebben bele, mert ez a jelenet olyan elementáris erejű, hogy nem lenne szerencsés kiragadni egy-egy részletét.

Van tehát egy gyilkosunk, aki gyermekeket gyilkol, élvezetből. Kisiskolás korú lányokat. Az édesanyák minden tanítási nap végén rettegve várják haza kislányaikat.

Eleinte nem látjuk a gyilkos arcát, csak halljuk fütyülését. Kényszeresen ugyanazt a dallamot fütyüli mikor irtózatos vágya eluralkodik rajta. Grieg: Peer Gynt 1. szvitjéből A Hegyi Király barlangjában című darabot fújja egyre nagyobb hévvel. Micsoda bravúros megoldás: Látunk egy felhőtlenül vidám kislányt... egyszer csak meghalljuk a jól ismert dallamot... továbbra is a kislány mosolyát látjuk, a gyilkost nem, de már a füttyszóból tudjuk, hogy a gyilkos a közelben van... Ördögien hatásos!

Nagyon jól működik ez a dallam vezérmotívumként (Leitmotif). Aki ismeri ezt a 2-3 perces darabot, az tudja, hogy az egész nagyjából egy 4 ütemnyi fülbemászó dallam ismételgetése változó hangfekvésben és egyre nagyobb dinamikával. Kellemes hallgatni, a rövid hossza miatt még csak unalmassá sem válik a sok ismétlődés, mégis valami mélyről jövő feszültséget érez az ember miközben hallgatja. Remek választás volt ezt a dallamot a kéjgyilkos szájába adni. (A főszereplő egyébként nem tudott fütyülni, Fritz Lang úgy nyilatkozott, hogy a fütyülést ő maga "követte el") Ez egyébként az egyike annak a sok zeneműnek, amit szinte mindenki ismer, mégis csak kevesen tudják, hogy mi a címe. Íme tehát a mű zongorán előadva (eredetileg nagyzenekari műről van szó). Érdemes meghallgatni:

Fritz Langtól láthattuk a monumentális Metropolisz-t és a kicsit hosszúra sikerült Dr Mabuse-t. Ha valaminek nekikezd, akkor ő nem viccel, komolyan veszi a dolgot.

Mielőtt belevágott volna ebbe a filmbe, állítólag 8 napot töltött egy elmegyógyintézetben, és sokat beszélgetett valódi gyermekgyilkosokkal. Olyanokkal, akik a filmbeli gyilkoshoz hasonlóan belső vágyukat követve gyilkoltak. Személyesen találkozott a korszak leghíresebb kéjgyilkosával Peter Kürtennel (másnéven: a Düsseldorfi Vámpíral)  is.

Érdemes említést tenni a főszerepet játszó Peter Lorre-ről, aki Löwenstein László néven látta meg a napvilágot a mai Szlovákiához tartozó Rózsahegyen. Hatéves korában családja elhagyta Magyarországot, felnőtt korában alig tudott magyarul. Fiatalon Bécsben színészkedett, majd a nácik hatalomátvételét követően sikeresen próbált szerencsét Hollywoodban. Többek között a Casablancában illetve a Máltai Sólyomban is szerepelt, jó barátja (és ivócimborája) lett Humphrey Bogart-nak. 

Nagyjelenetében, vádlói előtt állva remek beleéléssel tárja elénk azt, amit valószínűleg Lang a valódi gyilkosoktól első kézből is hallhatott a zárt osztályon. Ha nem is kapunk magyarázatot tetteikre, - ahogy a poszt elején is írtam - valami ízelítőt kaphatunk, hogy mit élnek át...

"Futni akarok, elfutni magam elől...

de magam elől nem tudok elmenekülni...

Járom a végtelen utcákat,

csak futok, futok vég nélkül... Csak el!

És velem futnak az édesanyák és gyermekeik szellemei... sosem tűnnek el, mindig ott vannak velem... kivéve akkor..."

A film nagy része egyébként már-már krimi jellegű, és a gyilkos utáni nyomozásról szól, kicsit talán hosszasan. Nyomoz a rendőrség, és nyomoz a maffia is, mert a gyilkos miatti gyakori razziák rossz hatással van a bűnözők mindennapjaira. Így nekik is érdekükben áll, hogy a bűnös mielőbb rács mögé kerüljön. Érdekes stílusgyakorlat, amikor szinte filmhíradóba illő formában számolnak be a rendőrök feletteseiknek a nyomozás állásáról.

Nagyon elgondolkodtató film. Olyan kérdéseket vet fel, hogy vajon mekkora egy ember felelőssége, ha olyan személyiséggel áldotta meg a sors, hogy tudatalattija olyan vágyakkal bombázza, amiről elméje pontosan tudja, hogy az a létező leghalálosabb bűn. Az ilyen kérdésre persze nincsen igazi válasz... 

Ja, és ha valaki kíváncsi, hogy mi az M betű a cím elején: M mint Mörder azaz Gyilkos németül.

Németország (Universum Film AG), 151 perc, ff. néma

Rendező: Fritz Lang

Producer: Erich Pommer

Azt sem tudom, hol kezdjem... annyi szempontból összetett ez a film, hogy talán még egy kicsit ülepednie kell, hogy jobban átlássam...

Egyik korábbi bejegyzésemnél leírtam, hogy Chaplin olyan némafilmes színész, akiről nagy eséllyel már mindenki hallott. Ez nem jelenti azt, hogy mindenki látott is volna tőle akár egy mozit is. A Metropolis pedig olyan film, amiből jó eséllyel láthattunk már részleteket úgy, hogy fogalmunk sem volt, melyik filmről van szó. Rengeteg helyen emeltek ki belőle jeleneteket. Legismertebb ilyen talán a QUEEN - Radio Ga-Ga című dalának videó-klipje. Szinte az egész klip ennek a filmnek a képeire - és azok újragondolására - épül. 

Annyi megjegyzést fűznék hozzá, hogy ők még a 80-as években rendelkezésre álló filmkópiát tudták csak felhasználni, ami elég gyatra minőségű. Most már létezik egy gyönyörűen felújított változat is, ami remekül illusztrálja, hogy szinte csodát tudnak tenni a digitális rekonstrukció során.

Ez az első film a listán, amit már korábban is láttam. A 90-es években felújított Corvin mozi ünnepélyes megnyitójára - szerintem valamilyen tévedés folytán - engem is meghívtak. Ott ezt a filmet vetítették élő zongorás kísérettel. Mint azt most rekonstruálom magamban, ez még a lerövidített változat lehetett, mert a hiányzó részeket jóval ezután találták meg Argentínában.

Ugyanaz a Fritz Lang rendezte ezt a filmet, mint aki a Dr. Mabuse-t is készítette öt évvel korábban. A történetet Lang felesége, Thea von Harbou írta. Rengeteg pénzbe került, és ennek megfelelően hatalmasat bukott annak idején. De akkorát, hogy visszavonták a mozikból, és újravágták. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a kivágott anyag nagy része elveszett. Pont ahogy a Gyilkos Arany tetemes részének is nyoma veszett.

Néhány évvel ezelőtt Argentínában előkerült egy 16mm-es (tehát otthoni lejátszásra szánt) borzalmas minőségű példánya az eredeti verziónak. Ennek segítségével rekonstruálni tudták a sorrendet, amit újravágáskor úgy felforgattak egyébként, hogy állítólag a történet egészen más értelmezést kapott. Most tehát van egy olyan változat újra, ami az eredeti elképzelés szerint alakul.

Az alapszituáció: Egy negatív utópisztikus társadalomban (mert ugye az előjel nélküli utópia elvileg egy jövőbeli, tökéleteshez közeli társadalmat jelent) a kisszámú elit éli gondtalan életét, míg a nagyszámú munkásosztály mélyen a föld alatt, a munkások városában zombiként robotol. Természetesen nem élőhalottak a szó horrorfilmes értelmében, de ahogy uniformizáltan, lehajtott fejjel, ritmikusan lépdelve menetelnek munkába, leginkább zombikra emlékeztetnek.

Ami azonnal megfogja az embert, az a különleges díszlet. Ezeknek a német expresszionista filmeknek (merthogy ez is ilyen) persze a díszletük a legjellegzetesebb, tehát nem ért váratlanul a különleges látvány.

 A díszlet tehát varázslatos - a színészi játék már kevésbé, bár vannak jobb és gyengébb alakítások is. 

Négy főszereplő van, mellettük 3-4 mellékszereplő. Rajtuk kívül csak az arctalan tömeg.

A Metropolis ura (alábbi képen balra, Alfred Abel) a legjobb szerintem. Mellette még jó a rendszert létrehozó tudós, akit Rudolf Klein-Rogge (középen) alakít - őt már láthattuk Dr Mabuse-ként. 

 Aztán ott van a nagyfőnök fia, aki szerintem tragikusan gyenge - jellemző, hogy a film elején olyan teátrális arckifejezéseket vett fel, hogy egy darabig azt hittem, hogy vak embert alakít. Nem vicc... 

A negyedik, egyetlen női főszereplő kettős szerepet játszik. Érdekes, hogy egyik szerepében egészen elfogadható, a másikban viszont - engem legalábbis - nagyon idegesített.

A néhány mellékszereplő érdekes módon egyenletesen jó. De ettől függetlenül nem a színészi játék miatt különösen érdekes ez a film, hanem a hangulata miatt. 

Fritz Lang mesélte, hogy a film alapötlete a New York-i útja során fogant meg benne. És itt térjünk rá egy kis kerülővel az Art Déco-ra, mely a New York-i felhőkarcolókon teljesedett ki. A bal oldali képen látható Chrysler Building az egyik kedvenc Art Déco-s New York-i épületem.

Az Art Déco az 1920-as as és 1930-as évekre volt jellemző. A Szecesszióra (Art Nouveau) vezetik vissza. Annak lágy, íves vonalvezetésével ellentétben viszont erre a stílusra az egyenes vonalvezetés a jellemző. Budapesten szépen sikerült képviselője a Madách téri épületegyüttes.

Íme egy galéria kifejezetten a film felhőkarcolós modern metropoliszát ábrázoló díszleteiről:

A filmben van egy robot. (!!!) Több okból izgalmas. Először is jól néz ki. Maga az Art Déco megtestesülése. Ha kicsit hunyorítunk, még C-3PO-t (Star Wars) is felfedezhetjük benne. (Ha már itt tartunk, az a momentum pedig kicsit Skywalkeres, amikor a tudós fekete kesztyűvel takart kézfejéről kiderül, hogy nem igazi kezet rejt.) Másrészt kiemelném, hogy a "robotika" még messze nem volt olyan elterjedt és népszerű téma, mint később. Hol van még Asimov a robotos novelláival... (majd 1950-ben: Én, a Robot címmel)

Ha akarom, társadalomkritika, mely egy borzasztó jövőt fest elénk. De nézhetem sci-fi-ként, ahol egy emberformájú robotot készít a tudós, hogy titokban azzal döntse meg szövetségesének hatalmát. A filmet végigszövi egy szerelmi szál is. 

A karakterek motivációi is érdekes összefüggéseket rejtenek. A két riválisnak nem csak a hatalmat érintően van elszámolni valója, de van egy titokzatos, hatalmas női arcot ábrázoló szobor, mely egy sokkal korábbi rivalizálást sejtet. Pontosan nem derül ki, hogy mi történhetett, de így talán még izgalmasabbnak tűnik a párharc, mely a film első felében csak a felszín alatt készül a kitörésre.

A látvány talán egy egész kicsit többet ígér, mint amit végül kapunk, de véleményem szerint magáért a látványért is érdemes megnézni ezt a művet. Persze hol van ez a mai CGI technikával létrehozható virtuális világokhoz képest? Sehol. Mégis van egy olyan hangulata, ami utánozhatatlan!

Ja! És a kedvenceim, a korabeli filmplakátok. Ehhez a filmhez is sok remekmű készült!

Németország (Uco-Film), 270 perc, néma, ff.

Rendező: Fritz Lang

Producer: Erich Pommer

"Maga megint kokózott, Spoerri!" - erre a felütésre nem számítottam egy 1922-es film esetében! A Weimari köztársaságban (azaz már nincs császár - még nincs Hitler) ... izgalmas korszak lehetett ez a rövid átmeneti időszak Németországban a huszadik század elején, szinte közvetlenül az első világháborút követően ... Hát fel sem merült bennem, hogy a gengszterek asszisztensei már ekkor kokainozással ütötték el szabad félóráikat.

Nagyon hosszú ez a film. Én a felújított változatot láttam - mindig felújítottat nézek, ha tehetem, szeretem felkutatni az elérhető legjobb minőséget. Létezik ennél rövidebb változat is, és szerintem ki lehetett volna hozni egy pörgősen izgalmas másfél órás filmet ebből a 4 és fél órás anyagból.

Két részre osztott a film. Eredetileg nem is egyben mutatták be. Németországban legalábbis 1 hónapos eltérés volt a két rész premierje között. 

Az első rész kicsivel több, mint két és fél órás, és tulajdonképpen gengszterfilmnek sorolnám be. Kifejezetten emlékeztet a Les Vampires -re, mely a negyedik volt ezen a listán. Tulajdonképpen ez a rész a fehérgalléros főgengszter (Dr. Mabuse) - az átváltozások nagymesterének - hosszúra nyújtott bemutatása. Az éppen aktuális tervhez olyan külsőt készít magának, amilyet csak akar. Ha új alakra van szüksége, egy pakli fényképből választja ki külsejét a soron következő akciójához:

Kedvenc vadászterületei a füstös játékbarlangok, melyek gyakran csak jelszóval - titkos hátsó ajtókon keresztül, testes kidobó emberek által vigyázva - közelíthetőek meg. Bennük felelevenedik a múlt század elejére jellemző romantikus éjszakai világ, amikor még mindenki frakkban illetve szmokingban járt ezekre a helyekre. A titkos kártyabarlang - ha razzia fenyegetne - egy gombnyomásra (süllyesztő technika!) átalakul éjszakai klubbá ahol fedetlen kebleket is láthatunk. 

Ezt a filmet is szokás a német expresszionista vonulatba sorolni. A díszletekben helyenként valóban felfedezhetőek a Dr. Caligari díszleteihez hasonló vonások, de én nem érzem annyira karakteresnek ezen stílusjegyek jelenlétét, mint az említett filmben.

Óvatlan szerencsejátékosok kifosztásán kívül, ha úgy adódik, akkor téves információk híresztelésével befolyásolja a tőzsdét... de egy csapat vak (!) és fogyatékos férfit egy titkos műhelybe zárva hamis pénz nyomásába is kezd: "Amíg az Európai valuták romlanak, addig csak dollárt nyomuk!" - hát így megy ez Dr. Mabuse-nál. 

Mabuse ténykedése persze nem kerülheti el a hatóság figyelmét. Egy rendkívül tenyérbemászó államügyész - végülis milyen legyen egy ügyész, ha nem tenyérbemászó?! - ered a csaló nyomába, és az első rész végére néhány letartóztatást is sikerül eszközölnie a főgengszter segítői közül. Ez meg is adja a második - az elsőnél jóval nyomasztóbb, kicsit kevesebb mint 2 órás - rész alaphangulatát, melyet az alcím - Inferno / Pokol - megfelelően jellemez.

Míg az első részben az ügyész - bűnöző viszonylatban (elítélhető módon) helyenként a bűnözővel szimpatizáltam - mellesleg jól hozza Mabuse karakterét az őt játszó Rudolf Klein-Rogge -, addig ebben a második részben Mabuse tesz arról, hogy elveszítse a néző minden jóindulatát. Bárki, aki őt támogatta - érdekből vagy szerelemből - ha bajba kerül, számíthat rá, hogy Mabuse a legrövidebb úton megszabadul tőle, nehogy véletlenül felhasználhassák ellene. Tehát ahogy az ügyész egyre közelebb kerül hozzá, úgy kezdenek körülötte hullani segítői, mint a legyek. Ezzel párhuzamosan az ügyész semmivel sem válik szimpatikusabbá, így a film vége felé tökéletesen híján maradunk bármilyen pozitív hősnek. 

Fritz Lang rendezőtől lesz még jó néhány film a listán, és arra számítok, hogy többségük majd jobban megfog, mint ez. Nem azt mondom, hogy rossz volt, de olyan aspektusa nem volt, ami igazán elvarázsolt volna.