1001 Film

... amit látnod kell, mielőtt meghalsz

124. Asszonylázadás (Destry Rides Again) - 1939

2017. szeptember 08. 06:41 - moodPedro

postermv5bmdqwmmq0otatnjbhnc00zmrhltllmjgtnzuwmjdkzwq2nza1xkeyxkfqcgdeqxvymjuxode0mdy_v1.jpgUSA (Universal), 94 perc, ff., angol

Rendező: George Marshall

Producer: Islin Auster, Joe Pasternak

Meglepett ez a film, szinte mindenben ellentétes volt azzal, amire számítottam tőle. Mellékesen jegyzem meg, hogy a poszter nem téves. Ezúttal a spanyol plakát tetszett a legjobban, és a film spanyol címe Arizona. Nemzetközi poszter-kavalkád a poszt végén.

Kezdem az egyetlen negatívval: Marlene Dietrich ezúttal nekem nem jött be. Ez így kicsit sarkos, pontosítok. Nőként nem jött most be. Holott, eddigi filmjeiben nagyon izgalmas volt. De az is igaz, hogy a Shanghai Expressz óta eltelt hét év. Hát igen, itt már közel negyven... már nem az a fiatal szépség, mint az előző filmekben, de még nem is az a teljesen "érett" díva, akivé majd idősebben válik.

Karaktere viszont izgalmas, mert szinte semmilyen szimpatikus vonást nem mutat. A "rossz" oldalon, a bűnözők mellett áll. Előszeretettel rúg bele az elesettekbe (szó szerint is), igazán aljas nőszemély. 

Kellemes meglepetés volt viszont James Stewart, akit fanyalogva fogadtam a Becsületből Elégtelen-ben, itt viszont látszólag kisujjából rázza ki a film hősének nagyon könnyeden előadott szerepét. 

Tulajdonképpen western-filmnek sorolható be, de - mint olyan sokszor - kicsit sántít ez a besorolás. Ha klasszikus western filmre számítunk, akkor csalódni fogunk, hiszen hiányzik ennek a műfajnak legtöbb sztenderd kelléke.

Indiánok nincsenek. (jó ez mondjuk nem alap)

Nincsen benne kanyon, sivatag, vagy kaktuszok. Még csak lóra sem nagyon ül senki.  A film túlnyomó része egy csehóban zajlik. Maga a kocsma viszont remekül van megcsinálva. Olyan igazi vadnyugati "saloon" ahol szól a zene, és néha táncolnak is. Dietrich több dalt is elénekel a színpadon a film során.

Nincs benne klasszikus pisztoly párbaj. Alig lőnek benne. Amikor lőnek, az legtöbb esetben sunyi módon - nem a klasszikus szemtől-szembe felállással - történik. És legtöbb esetben nem is képernyőn... 

Cserébe van egy olyan verekedés, amilyen kevés western filmben látható: Marlene Dietrich kap össze csúnyán egy általa kifosztott férfi feleségével, és elég csúnyán ellátják egymás baját. Amikor néztem, akkor mondtam magamban, hogy olyan, mintha igazi lenne. És amikor a film végén szokásom szerint utánaolvastam a részleteknek, kiderült, hogy valóban - nagyrészt - igazi volt a verekedés. Nem kaszkadőrök csinálták, nem volt megkoreografált, és csak egyszer vették föl. Megállapodott a két nő, hogy élesben megy a dolog, és az volt az egyetlen kikötés, hogy zárt ököllel nem ütik a másikat. De hajtépéstől kezdve minden volt, ami egy klasszikus csajos verekedésben elképzelhető... Dietrich állítólag hetekig tele volt kék-zöld foltokkal. Nem tudom, mi lett volna, ha a seriff (James Stewart) le nem állítja a bunyót...

Bottleneck városka kulturális és társadalmi élete nagyrészt a már említett Last Chance Saloon-ban zajlik. A helység tulajdonosa Kent. Őt Brian Donlevy alakítja, remekül. Ő az az igazán alattomos és aljas gengszter, akiről jót még véletlenül sem lehet elmondani. Ha valaki az útjában áll, könyörtelenül elsöpri, mindegy, hogy milyen módszerrel. Nője a kocsma dívája, a Dietrich által alakított, - nemkülönben kegyetlen - Frenchy. (Az alábbi stage fotókon nem Kent-el, hanem a seriffel látható Frenchy! - csak, hogy senkit ne zavarjak össze...)

Kent és bandája, Frenchy-vel kiegészítve többek között szerencsétlen kártyások csalással való megkopasztásából gazdagodik. Kedvelem, amikor a "fő gonoszt" alakító színész tenyérbemászó módon alakít, Donlevy igazán remekül teszi ezt. Na, itt látható Kent:

mv5bmtkxmdexnjm4nl5bml5banbnxkftztgwmdm4ntiwmje_v1_sy1000_cr0_0_811_1000_al.jpg

Amikor az egyik kifosztott kártyás panaszára a seriff kérdőre vonja Kent-et, a banda azonnal elteszi láb alól. A film remek humorára jellemző, ahogyan a cinkos polgármester bejelenti a kocsmában (!) a polgároknak, hogy 'a seriff vidéken van, és ez már nem is fog változni"; senki nem kérdez semmit, mindenki sejti, hogy mi történt. Új seriffet kell tehát választani, és elkerülendő a jövőbeli bonyodalmakat, azt az embert jelöli ki új seriffnek, aki a permanens részegségtől általában a földről is alig tud fölkelni.mv5bztq4nmyxn2utyjixmy00odvmlwfjnzytymezotu5odm1mguxl2ltywdll2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvymzawotu1mtk_v1_sy1000_cr0_0_1226_1000_al.jpg

Arra viszont nem számít a polgármester, hogy az iszákos fickó a feladat komolyságára való tekintettel azonnal és végleg búcsút mond az italnak, mert komolyan akarja venni hivatását. Helyettesének pedig azt a Destry fiút (James Stewart) kéreti magához, akiről lehet tudni, hogy legendás apja elismert serif volt haláláig. Ez tehát meg is magyarázza a film eredeti, angol címét: Destry rides again - magyarul talán: "Destry újra nyeregben"

mv5bmjkwntyymdazm15bml5banbnxkftztgwntm4ntiwmje_v1_sy1000_sx800_al.jpgA Destry fiú eleinte csalódást kelt. Fő ismertető jegye ugyanis, hogy seriff-helyettes állása ellenére egyáltalán nem hord fegyvert. (Csalóka tehát a fenti beállított stage fotó) És persze, nem lehet nem észrevenni a poszt elejére tett fotókon, hogy Dietrich és Stewart több képen is intim közelségben tartózkodik. Ennek egyik magyarázata lehet, hogy a forgatás alatt bizony közeli kapcsolatba került a két színész, sőt, Dietrich később állítólag valakinek mesélte, hogy abortusza is volt az ügyből kifolyólag... 

De persze emellett lehet, hogy a filmben is közeledik egymáshoz a jó és a rossz... minden poént nem fogok lelőni....

Meglepően jó film. Úgy, hogy eddig számomra a Volt egyszer egy Vadnyugaton kívül nem volt olyan western ami igazán tetszett volna.  Na jó, még a Terence Hill-es Vigyázat Vadnyugat!. (mindkettő spagetti-western, azaz nem igazán amerikai, hanem nagyrészt olasz gyártású). És most végre a Hatosfogat mellett ez már a második amerikai western, ami tetszik.

Drámai és humoros jelenetekben is bővelkedik a film. Sőt, zenében is, hiszen Dietrich több számot is elénekel. Bér be kell vallanom, hogy ezúttal énekmódja sem igazán tetszett. Valami nem stimmelt a hangjával. Talán egy szakértő meg tudja mondani, hogy mi lehet a gondom. Én csak azt a magyarázatot találtam, hogy a fiatalkori csilingelő magasabb hangjából még nem sikerült átrúgnia magát az időskori elcigarettázott, érdesebb, jóval mélyebb tónusú hang felé, ezért kicsit bizonytalanná vált...

Íme az egyik dal, ha valaki magyarázatot szeretne keresni nekem: (fontos itt megjegyeznem, hogy az elérhető kópiák szinte tökéletes minőségűek, a youtube-on látható minőségnél messze szebbek)

Marlene Dietrich egyébként még 1933-ban emigrált az USA-ba. A film bemutatója előtt néhány hónappal meg is kapja az amerikai állampolgárságot. Nagy erőbedobással támogatta az amerikai hadsereget a második világháború során. Gyakran lépett fel a katonáknak a front közelében. Az első győztes csapatokkal érkezett Németországba viszontlátni édesanyját és nővérét. Még találkozunk vele!

Szólj hozzá!

123. Óz, a Csodák Csodája (The Wizzard of Oz) - 1939

2017. szeptember 03. 05:29 - moodPedro

mv5bnjuymtc4mdexmv5bml5banbnxkftztgwndg0ndiwmje_v1_sy1000_cr0_0_670_1000_al.jpgUSA (MGM), 102 perc, Technicolor, angol

Rendező: Victor Fleming

Producer: Mervyn LeRoy, Arthur Freed

Judy Garland ezzel a filmmel lett igazán népszerű, és ezt a sikert sajnos nem is nagyon sikerült felülmúlnia a későbbiekben.

Az 1900-ban megjelent "Óz a Nagy Varázsló" / "The Wonderful Wizard of Oz" című L. Frank Baum könyv adja a film alapját. Baum könyve egyébként olyan sikeres lett néhány év alatt, hogy négy év után kénytelen volt más regények helyett visszatérni az Óz világához. A hatodik Óz világáról szóló kötetet lezárásként szánta, de a rajongók követelése miatt, és mert más könyvei nem lettek túl sikeresek, végül 14 kötetes lett az Óz birodalomról szóló mesevilág. 

A filmben látható történet csak az első könyvet fedi le, így aki szeretne mélyebben megmártózni ebben a különleges mesevilágban, annak lehet, hogy érdemes beszerezni a többi kötetet. Egy olyan részletesen felépített világot kreált Baum, mint például a Trónok harca világa, saját térképpel, népekkel és uralkodókkal. Az alábbi térképen - mely Baum saját illusztrációja - látható ennek a birodalomnak a központi része. A teljes kánonban vannak külső területek is, de számunkra most ez is elég, hiszen Dorothy-ék ezen a belső területen mozognak.

map-of-oz.jpg

Rögtön meg kell említenem, hogy a térkép hibás, és csak találgatások léteznek arról, hogy ez a hiba szándékos-e vagy véletlen: Bár az égtájak jól vannak jelölve a jobb felső részen, a keleti és nyugati birodalmak felcserélve szerepelnek a térképen. A kék lenne a Keleti Boszorkány területe (ahol kereszt jelöli Dorothy házának földet érését), a sárga pedig a Nyugati Boszorkány birodalma lenne. Középen pedig Smaragdváros, ahol az uralkodó él. Oz birodalmát egyébként egy Ozma nevű hercegnő irányítja, akiről szó sem esik a filmben, ahogy az Északi Boszorkányról sem tudunk meg semmit... na de mi elsősorban a filmmel fogunk most foglalkozni.

Kezdésnek feltettem néhány színes fotót, hogy jelezhessem: a film nagy része gyönyörű technicolor-ban élvezhető. Legalábbis amikor Óz birodalmában - és egyben Dorothy álmában - vagyunk, akkor színes a film, amikor Kansas-ben akkor pedig szépia árnyalatú monokróm. Ez mindjárt egy különbség is a könyvhöz képest, melyben Dorothy-t valóban elrepíti a forgószél, a filmben mindezt csak álmodja. A valóságot és az álmot nagyon ötletesen választották el a színes és a monokróm részekkel. Azért hívom föl erre külön a figyelmet, mert én stage fotókkal (forgatáson készült fotókkal) szeretem illusztrálni a posztjaimat,  amik viszont jellemzően fekete-fehérek. Ilyenek:

Kansas-ből indulunk Dorothy-val, akit a cuki 15 éves Judy Garland alakít. Rövid ideig időzünk csak itt, de arra mindenképpen jut idő, hogy Garland elénekelje a film legszebb dalát, ezzel megadva az alaphangot a filmnek: Lefogadnám, hogy sokan ismerik ezt a dalt (akár más előadótól is) és nem tudják, hogy melyik filmből való. Engem nagyon megfog Garland kifejezetten visszafogott, mégis mélyen érzelmes előadásmódja. Ez a dal szerintem egyébként is kiemelkedik a film összes dala közül. Meg is kapta érte az Oscart. Érdekes módon a film egyébként két zenei Oscart kapott: egyet a legjobb dalért egyet pedig általánosan a legjobb zenéért. 

Judy Garland pedig kapott is Oscart meg nem is: bár legjobb színésznőnek nem is jelölték, a zsűri adott neki egy különdíjat "Fiatalkorú színésznőként nyújtott kiemelkedő alakításaiért". Ezzel egyébként két filmjéért jutalmazták egyszerre: az Ózért és a listán kettővel ezelőtt említett Nem gyerekjáték című filmért. Ő a negyedik volt, aki megkapta ezt a - csak esetenként kiadott - különdíjat, melynek különlegessége, hogy ugyanúgy néz ki, mint a normál Oscar, csak éppen kicsi... van humorérzékük az amcsiknak... (A díjat az a Mickey Roonie adta át, aki egyébként sokszor volt filmbeli partnere ekkoriban)

Elismerem, nagyon csapongok, térjünk hát vissza a filmre: Egy forgószél elrepíti Dorothy-t és kutyáját (Toto-t) házastul Óz birodalmába. Mit ad isten, pont a gonosz keleti boszorkányra pottyan a házikó, így gyakorlatilag mínusz egy boszorkánnyal indít a film. Mint kiderül, a keleti és nyugati boszorkányok gonoszok, - és gyerekkoromban meglepett, - de vannak jó boszorkányok is, az északi és déli ilyenek. A már halott keleti banya birodalmában manók élnek, és ehhez a jelenethez több mint száz valódi törpét alkalmaztak. A stúdióban berendezett díszlet pazar, színesben jön ki igazán a látvány.

Ahhoz, hogy Dorothy hazatérhessen, szüksége van Óz varázslójára, ezért Smaragdvárosba kell mennie, amit a sárga köves úton lehet megközelíteni. Útközben megismerkedik három kedves karakterrel: a Madárijesztővel, a Bádogemberrel és a Félős Oroszlánnal. 

Velük kalandozva, és a gonosz boszorkány elöl menekülve igyekszik tehát Smaragdvárosba, hogy személyesen találkozzon a Nagy Varázslóval. Ennél többet nem árulok el a történetből, mert van azért néhány meglepetés.

Alapvetően persze egy kedves meséről van szó, gyerekként nagyon tetszett, de most felnőtt fejjel újranézve sem untam egyetlen percét sem. Nem rosszak a dalok (a szivárványos kifejezetten ütős), Judy Garland megint csak cukiságbomba, a történet pedig nemcsak kedves, de helyenként nem várt fordulattal is szolgál.

5 komment

122. Becsületből Elégtelen (Mr. Smith Goes to Washington) - 1939

2017. szeptember 01. 06:53 - moodPedro

postermv5bztywyjyxyzgtmde1ni00nzu4lwjlmtetodq5ymjmmgjhzji5l2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvymdi2ndg0nq_v1_sy1000_cr0_0_662_1000_al.jpgUSA (Columbia), 130 perc, ff. angol

Rendező: Frank Capra

Producer: Frank Capra

Gyerekkoromban - emlékszem -, a 80-as években futottak a magyar tévében színész sorozatok. Volt Alain Delon illetve Belmondo-sorozat, és eme film főszereplője, James Stewart is kapott egy sorozatot  az akkori 1-es tévécsatornán. 

Mivel akkor nem volt túl nagy választék - ha jól emlékszem a 2-esen akkoriban jellemzően nem indítottak másik filmet az 1-esen futó film ellenében - ami film ment, azt - jobb program, és egyéb filmnézési lehetőség híján - általában megnéztük. Így hát ezt a filmet is láttam már réges-régen. Most csak az ért váratlanul, hogy a távolság mennyire megszépítette emlékeimben ezt a már-már propaganda filmet, mely helyenként csöpög az amerikai patriotizmustól. Egy amerikainak ez nyilván nem annyira zavaró, ezért is kapott 10 Oscar jelölést. 

Nekünk - nem amerikaiaknak - nem feltétlenül kezd el gyorsabban verni a szívünk amikor - a giccs legfelső fokára törve - a Washingtoni nevezetességek és nemzeti jelképek egymás után átúsztatott képei után felcsendül az amerikai himnusz és beúsznak a büszkén lobogó amerikai zászlók.

Talán jobban kell ismerni az amerikai szívet, hogy megértéssel fogadjuk, amikor a becsületes szenátor a Lincoln emlékműhöz mintha templomba járna, és Lincoln szobra előtt úgy áll, mint a jó katolikus a keresztre feszített megváltó előtt.

mrsmith1.jpg

A filmet megnézve rá kell döbbennünk, hogy a politika nem sokat változott az elmúlt nyolcvan évben: Egy szenátor hirtelen halála miatt új szenátort kell jelölni. A párt vezető emberei kinéznek maguknak egy engedelmes embert, akiről elvárható, hogy a párt érdekei szerint fog szavazni. A párt választóinak azonban saját jelöltjük van, aki nem feltétlenül tekinthető stabil szavazógépnek. Köztes megoldás születik, egy látszólag ostoba, zöldfülű cserkészvezető a párt gátlástalan vezetőinek is megfelel, és a szavazók számára is elfogadható, népszerű jelöltnek tűnik. Ő Jefferson Smith (James Stewart).

mv5bmtkxmzmxnzy1mv5bml5banbnxkftztcwmjewnjk5nw_v1_sx1237_cr0_0_1237_999_al.jpgArra azonban nem számítanak, hogy a becsületes zöldfülű meg is akar majd dolgozni a fizetésért. Azonnal munkába lát, és első törvényjavaslatával véletlenül beletenyerel a párt vezetőinek egy sötét ügyébe. És persze azonnal bajba kerül, saját pártja igyekszik őt eltávolítani a szenátusból. Ő viszont utolsó erejéig harcol igazáért.

Gyerekként izgalmas furcsaságnak tűnt, hogy az amerikai szenátusban az obstrukció eszközeként akár 24 órás beszédet is tarthat egy szenátor, hiszen a törvény szerint senki nem veheti tőle el a szót, amíg a teremben áll és beszél. Természetesen erre alapul a film egyik kulcsjelenete... és itt megállok, mivel semmiképpen nem szeretnék semmit el-spoilerezni.

James Stewart nekem itt még kiforratlan, messze nem átütő. Van viszont mellette néhány remek színész, jó alakításokkal. A kis Columbia láthatóan összeszedett annyi jó színészt ehhez a filmhez, amennyit megengedhetett magának. A címszerepre egyébként a nekem izgalmasabbnak hangzó Gary Coopert szánták, ő azonban ekkor nem ért rá. Így jött James Stewart, akinek ez volt az igazi ugródeszka a karrierjében.

Frank Capra láthatóan rákapott a tárgyalásos jelenetekre. A  Váratlan Örökségben is a tárgyalás volt a csúcspont. Megjegyzem még a két film címe is rímel egymásra: Mr Deeds Goes to Town --- Mr Smith Goes to Washington. Mindkét film gyakorlatilag ugyanarra a szituációra épül: A végtelenül becsületes egyszerű ember egy véletlen folyamán olyan hatalmat kap, amivel tudtán kívül borsot tör a gátlástalan üzletemberek orra alá, ezért "pusztulnia" kell... Egy film nekem elég lett volna a listán ezzel a mondanivalóval... Még az sem igazán segít, hogy itt is, - mint a másik esetben is - a sztorit kicsit megbolondítja egy nem különösebben bonyodalmas szerelmi vonal, ráadásul  mindkét esetben ugyanazzal - az egyébként remek - Jean Arthur-ral.

1 komment

121. Nem Gyerekjáték (Babes in Arms) - 1939

2017. augusztus 12. 22:29 - moodPedro

babes-in-arms-1937.jpgUSA (MGM), 96 perc, ff., angol

Rendező: Busby Berkeley

Producer: Arthur Freed

Nem különösebben rajongok a musicalekért. Érdekes a viszonyom velük. Néhányért szinte rajongok (Jézus Krisztus Szupersztár, Grease és mondjuk a Cabaret... na meg a Mamma Mia, de a legtöbbet végig sem bírom nézni, főleg az operett jellegűeket, ahol az eseményeket is énekelve próbálják elmondani: Operaház Fantomja, Nyomorultak... Némelyiknek többször is nekifutottam, de sehogy sem bírom megkedvelni őket.

Ezért is lepett meg, hogy a listán 71 - 73 helyeken egymás után szereplő három Busby Berkeley által koreografált Warner musical (42. Utca - Rivaldafény Parádé - Aranyásók 1933-ban) mennyire bejött nekem...

Kíváncsian vártam, hogy hat évvel később, immár az MGM-nél, - ráadásul nem csak koreográfusként, hanem rendezőként - Berkeley felül tudja-e múlni a három korábbi remek filmet...

De nem csak miatta voltam nagyon kíváncsi erre, hanem Judy Garland miatt is, aki igazi cukiság-bomba még 17 évesen is. Róla nyilván mindenkinek az Óz a Csodák Csodája jut az eszébe... (Még egy film jön, és utána az Óz következik a listán.)mv5bmtc2nda1mtgxnl5bml5banbnxkftztgwodm3mtq5mdi_v1_sy1000_cr0_0_679_1000_al.jpg

Partnere az a Mickey Roonie, akivel fiatal korában összesen kilencszer szerepelt együtt a vásznon.

Imádom a felnőtté válás kapujában őrlődő, első szerelmüket megélő tinikről szóló coming of age filmeket, és titokban most is valami ilyesmire számítottam, ám sajnos csalódnom kellett. A két fiatal ugyan szerelmes egymásba, és persze van egy harmadik, aki féltékenységet is okoz, de az érzelmi szál szinte mellékes. A film mindössze arról szól - még hollywoodi mércéhez képest is igen felületesen - , hogy a vándor-színház tagjainak gyerekei a válság miatt ezen túl nem férnek bele a társulatba, ezért ők maguk egy külön produkciót hoznak létre, amivel természetesen nagyobb sikerük lesz, mint a szüleiknek.mv5bmtaymdcymzixotneqtjeqwpwz15bbwu4mdqznze0otay_v1_sx1324_cr0_0_1324_999_al.jpgÉs ez nekem kevés volt, és nem csak az volt a bajom, hogy felületes volt, de a zenékért sem voltam oda különösebben, sok esetben egészen operaária jellegűek voltak a számok, és ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni... Az viszont meglepett, hogy az Ének az Esőben című 1952-es musicalben hallható "Good Morning" című dalt valójában ehhez az 1939-es filmhez írták.

Busbey Berkeley most csalódást keltett tehát, még akkor is, ha a végére csak bekerült egy Berkeley-s nagy táncjelenet, de akkorra már késő volt. Hanem volt egy 10-15 másodperces mozdulatsor, ami miatt mindenképpen hálás vagyok, hogy láttam ezt a filmet. A főszereplő páros idilljét megbolygató June Preisser olyan mozdulatsort mutatott be, amit én még soha nem láttam, és akárhányszor megnézem, nem tudok rájönni, hogy miért nem töri össze az arcát a lány. Az egész részletet érdemes megnézni, 1 perc az egész, de az említett mozdulatsor 0:45-nél kezdődik.

mickey-rooney-babes-in-arms-june-pressier-judy-garland.jpg

Szólj hozzá!

120. Az Utolsó Krizantém Története (残菊物語) - 1939

2017. augusztus 08. 02:04 - moodPedro

zangikumonogatari_01.jpgJapán (Shochiku), 144 perc, ff. japán

Rendező: Mizoguchi Kenji

Ahhoz, hogy értsük, miről szól a film, meg kell ismerkednünk a Kabukival, ezzel a fura, különleges, tradicionális japán színházzal, ami európai nézőnek jórészt értelmezhetetlen, látványos, színes jelmezei miatt mégis különlegesen pazar látványt nyújt.

De mielőtt rátérnék erre, - és magára a filmre - nem bírom, ki, hogy a japán nyelvű címről ne ejtsek néhány szót. Valami kicsit tanultam ezen a nyelven, ezért izgat engem ennyire ez a dolog... Aki erre nem kíváncsi, az a kabuki-nál visszacsatlakozhat az első színes kép alatt.

A japán írás az egyik legkülönlegesebb, ugyanis háromféle (!) írásrendszert használnak: Kanji, Hiragana és Katakana. De nem ám úgy, hogy mindenki azzal ír, amivel éppen kedve van. Nem! Megvan, hogy melyik betűkészlet mire használatos! És ezek mondaton, de akár szavakon belül keverednek is!3symbols.gif

A Kanji gyakorlatilag megegyezik a kínai betűkészlettel. 2136 ilyen kanji karaktert tanítanak az iskolában, művelt emberek ennél valamivel többet ismernek. A japánok még nem írtak, amikor a kínaiaknak már megvoltak a betűik, így első körben simán átvették azokat. Persze az átvétel óta a fejlődésük külön vált, azaz néhány betű már nem pontosan ugyanaz, mint a kínai megfelelője. Viszont a japán annyira különbözik a kínaitól, hogy a ragozást nem tudták a kínai betűkkel megfelelően jelölni. Erre tehát, illetve az azóta keletkezett japán szavakra használják a közben kifejlődő második ABC-t, a hiraganát. Ezek a kanjinál jóval egyszerűbb, jellemzően csak pár ívelt vonalból álló jelek. És harmadiknak ott van a katakana. Ezeket kedvelem leginkább. Ellentétben a hiraganával, ezek inkább egyenes vagy csak kissé ívelő "szálkák"-ból építkeznek. Olyan érzése van az embernek, hogy kardmozdulatokkal is könnyen fel lehetne vésni őket bárhova. Katakanákat leginkább jövevényszavak, illetve külföldi tulajdonnevek leírására használnak. Illetve, ahogy mi vastag betűvel, vagy dőlt betűvel emelünk ki egy szövegrészt, úgy ők ilyen kiemelésre is használják a katakanát. Kanji-ból több ezer van, ezek a betűk szóképeket jelölnek, míg hiraganából és katakanából csak 46-46 darab van. E két utóbbi fonetikus írásmód, tehát úgy is fel tudjuk olvasni az velük leírt szavakat, hogy nem értjük a jelentését. Ellenben minden kanji-hoz meg kell tanulni a jelentését, és néhány esetben akár két három teljesen különböző kiejtését - de ennek magyarázatába már nem mennék bele, mert túl messze vezetne...)

A hiraganát és a katakanát viszont egy nap alatt meg lehet tanulni olvasni (tapasztalatból tudom). Adódik a kérdés, hogy ha ez utóbbi két betűkészlettel elvileg mindent le lehetne írni, amit le kell, akkor miért szenvednek a japánok a több ezer kanji megtanulásával? Nos a kérdés jó, választ még nem sikerült rá találnom...  a legelfogadhatóbb magyarázat eddig az volt, hogy azért, mert a kanji szép. Ez mondjuk igaz...

Nézzük tehát a címet - és utána rögtön rátérek a filmre: Ha megnézzük a posztert és fenti zárójeles részt, akkor - bár elsőre nem úgy tűnik, de - mindkét helyen ugyanaz a négy betű látható (mind a négy karakter kanji egyébként): 

残菊物語 -   zan-giku mono-gatari

Azaz szavanként:

残     zan - utolsó

菊     kiku - krizantém - tetején a vízszintes vonal két kis áthúzással jellemző a virágot, füvet, bokrot jelölő kanjikra

物語 mono-gatari - történet    betűnként:   (mono - dolog)  (katari - szó)

Mint az látható, a szó eleji "k" hang (lásd kiku -> giku) hajlamos a lágyulásra... na de itt tényleg befejezem...

 konpira-grand-theater-kabuki5.jpg

A kabuki egyike a jellegzetes, tradicionális japán színházházi műfajoknak. A képen egy hagyományos kabuki színház belseje látható. Ilyennel találkozunk majd a filmben is. Ezek a színházak mindig fából és bambuszból készültek. Oldalt páholyok helyezkednek el. A nézőteret hagyományosan kettévágja (nem középen) egy "sétány", gyakran ezen jönnek be a színészek a színpadra, de van, hogy ide kerülnek jelenetek is. 

Eredetileg csak nők szerepeltek a kabuki színházakban, kifejezetten könnyed, "ledér" műfajnak számított akkoriban. Miután ez kiváltotta néhány uralkodó (sógun) ellenszenvét, a női szerepeket férfiak kezdték átvenni, sőt végül az összes szerepet férfiak játszották. Idővel tehát úgy alakult, hogy kabuki darabokban kizárólag férfiak játszanak. 

kabukiza-poster_1.jpg

Szemet kápráztatóak a díszletek, a jelmezek és a smink is. Valami hasonlót láthat az, akinek szerencséje van egy Cirque du Soleil előadást megnéznie. Mint ahogy a filmben is kiderül, ezek a kabuki színészek szinte külön társadalmi kasztot alkottak. Méghozzá nagy tiszteletben álló kasztot. Az egyes színész dinasztiáknak saját címerük volt, és maguk a családok általában kifejezetten egy szereplő-típusra specializálódtak. A gyerekeket 5 éves koruktól erre tanították. 

Ha egy színésznek nem volt fiúgyermeke, akkor szokás volt inkább örökbe fogadni egy tehetségesnek vélt fiút, hogy valaki továbbvigye a dinasztia nevét. Egy ilyen örökbefogadott férfi körül zajlik a film története. Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert a film japánoknak készült, és enélkül a magyarázat nélkül a dolgok egy része nekünk - európaiaknak - egyszerűen érthetetlen. the_story_of_the_last_chrysanthemums_1939_picture_1.jpg

A XIX. században járunk, amikor a kabuki még fénykorát élte. Az első távol-keleti filmnél, az Éjféli Dalnál sajnálkoztam, hogy nem egy kifejezetten kínai témát dolgoz föl a film. Nos, ez esetben panaszra nincs ok, hiszen a kabuki vérbeli japán, és egyébként is minden nagyon autentikus ebben a filmben. Egy nagy bánatom volt viszont: a gyönyörű kabuki nemcsak, hogy nem színesben látható, de a fekete-fehér kópia is sajnos annyira megkopott már, hogy az az élvezhetőség rovására ment. Kellene erről is egy szépen felújított változat. Hiába kapható BluRay-en is a film, ha nem restaurálják az alapanyagot, mit sem ér a 21. századi technológia.

chrysanthemum5-1600x900-c-default.jpg

Kiku, a főszereplő, az örökbefogadott fiú egy női szerepeket játszó kabuki színész, akinek mostohaapja hatalmas sztár. Ám a fiú lusta is, és igazából tehetségtelen is. Ezt egy valaki mondja csak a szemébe, unokaöccsének dajkája. Talán emiatt az őszinteség miatt is, Kiku beleszeret ebbe a dajkába, holott több gésa is ostromolja szerelmével. Mind abban bízva, hogy majd őt veszi el feleségül. Ahogy a család tudomást szerez a Kiku és a dajka között szövővő románcról, elkergetik a lányt, (egy dajka szóba sem jöhet, csak egy gésa lehet a perspektíva egy komoly embernek) Kiku pedig utána megy. És egy lassan csordogáló, kissé száraz szerelmi dráma bontakozik ki ebben a közel két és fél órában.

56556_15.jpg

A film inkább annak élvezhető, akit érdekel a korabeli Japán és/vagy filmesztétikai szempontból is érdemesnek tart végignézni egy filmet. Érdekes megfigyelni például a hosszú, néha több perces snittet (azaz vágás nélküli folyamatos felvételt). Ezt a stílust Jancsó Miklós "max"-olja ki majd 30 évvel később, amikor nemhogy percekig, de egy egész filmtekercsnyi (13 perc) időtartamban is képes volt olyan snittet leforgatni, ami mozgalmassága és koreográfiája miatt mégis látványos és izgalmas volt. Itt a japán rendező, Mizugochi nem merészkedik olyan messzire, mint Jancsó, de a felvételek így is érdekesek: a kamera emeletet vált, vagy körbefordul akár 360 fokot is adott esetben. A fából felépített színház nagyon alkalmas teret és sok lehetőséget biztosít ezeknek a kreatív kameramozgatásoknak.chrysanthemum2-1600x900-c-default.jpg

Akit meg a tradicionális japán kultúra is érdekel valamennyire - mint például engem - az örömét lelheti olyan érdekességekben is, hogy milyen remekül kerül ábrázolásra a hagyományos japán alá-fölé rendeltség kifejezése nők és férfiak között, illetve magasabb-alacsonyabb rangúak között. A fölérendeltek mindig mélyebben, lassabban, nyomatékosabban beszélnek. Sőt vannak szavak, melyeket csak alárendeltek használnak, és vannak, melyeket csak fölérendeltek.

Aztán olyan érdekességekbe is bele lehet botlani, mint a japán dinnyeevés. Izgatottan néztem, hogyan fognak neki. Gondoltam biztos valami egészen furcsa, vad formában fogja szertartásszerűen felszeletelni a dinnyét a férfi. Először csalódnom kellett, mert egész hétköznapiasan, cikkekre szeletelte föl a dinnyét, ahogy mi is szoktuk. Amikor már beletörődtem, hogy ugyanúgy eszik a dinnyét, mint mi, akkor hirtelen megszólalt a férfi: 

"Tessék! Megsózom neked!... Hmmm... Isteni finom!"

Brrr...

Egyébként ha egy szobában ketten vagy többen beszélgetnek, akkor elmaradhatatlan a tea-szertartás. És szinte a teljes film hossza alatt szól egy nagyon monoton, egy idő után mégis kellemes hangulatot árasztó japán zene.

Olyan volt ez a film, mint egy nehézkesebb kötelező olvasmány. Néha csiga lassúsággal peregtek a percek, visszagondolva rá mégis úgy érzem, hogy egy érdekes élménnyel gazdagodtam.

zangiku_01.jpg

1 komment

119. Hatosfogat (Stagecoach) - 1939

2017. augusztus 04. 14:41 - moodPedro

poster_1.jpgUSA (Walter Wanger productions), 97 perc, ff, angol

Rendező: John Ford

Producer: Walter Wanger és John Ford

Egy menetrend szerinti kocsi Arizonából Új-Mexikóba tart 1880-ban. Rajta 9 ember: 6 utas, a kocsis, egy őr és Ringo Kid, aki menet közben csatlakozik hozzájuk. Egy közös van bennük: valamilyen okból el kell jutniuk a célállomásra. Igen ám, de híre jött, hogy az Apacsok (akik elég marconának tűnnek ebben a filmben) támadásra készülnek, ezért komoly katonai kíséretet kap a jármű az első állomásig. Az egyes állomásoktól már mindig a helyi erők feladata lesz elkísérni a kocsit a következő pihenőig. Ám rögtön az első állomáson kiderül, hogy nincs sehol a váltó csapat... a kocsinak egyedül kell áthatolnia az apacsok völgyén, a homoksivatagon... és a további állomásokon sem várja semmi jó hír a kocsit...

Vérbeli westernről van itt szó, annak minden szükséges és opcionális kelléke felvonul ebben a filmben a fegyveres indián támadástól kezdve a cowboy öltözetig. De ennél sokkal több ez a film. Van mélysége és magassága. - ha nagyon patetikusan akarok fogalmazni...

Kilenc utas kilenc egyéni története fonódik itt össze.

Vérbeli western tehát, de egyik kedvenc műfajom, a road movie is ráhúzható. A film nagy része utazás a sivatagon keresztül, mely alatt megismerjük a 9 ember sorsát és ez egyáltalán nem olyan unalmas, mint amilyennek első hallásra tűnhet.

Apropó sivatag... a filmet abban a Monument Valley-ben forgatták, mely ma már tipikus western-filmes helyszínnek számít, ám akkor még ez volt az első alkalom, hogy itt filmet forgattak. Ez a terület egyébként Utah államban van, a Navaho indiánoké, és belépő-díj ellenében látogatható parkként üzemel.

John Wayne, aki papíron a film egyik főszereplője (Ringo Kid) - bár én a kocsi 9 utasát közel egyenrangú szereplőnek érzem - ezzel a filmmel lett igazán híres, holott már közel 80 filmszerep volt ekkor a háta mögött. Talán nem is véletlen, hogy a filmben viselt kalapját megtartotta, és az elkövetkező évtizedekben, ha western hőst alakított, akkor rendszerint ugyanebben a kalapban szerepelt. Filmbeli párja, Claire Trevor viszont már ekkor is nagy sztár volt, az összes szereplő közül talán a legnagyobb. 

Kedvencem azonban Thomas Mitchell, az alkoholista orvost alakító színész volt, aki ugyanolyan könnyedén tud hangost nevetést provokálni, mint amennyire a drámaibb pillanatokban is tökéletesen alakít. Egy-egy alkalommal nagyobbakat kacagtam, mint néhány vígjáték nézésekor. Nem is véletlen, hogy legjobb mellékszereplőként Oscarral jutalmazták. 

Rajta kívül még a zenei kategóriában sikerült díjat nyernie a filmnek. Nehéz dolga volt egyébként, mert ebben az évben az Elfújta a Szél tarolt a maga 10 Oscarjával. 

stagecoach_h2fswu.jpg

A hangosfilmek "eljövetelével" a western kiment a divatból, és ez a film kellett ahhoz, hogy újra divatba jöjjön ez a műfaj. Sikerét talán annak is köszönhette, hogy nem egyszerű cowboy-os, lövöldözős filmről van szó, hanem igyekeztek olyan filmet csinálni, ami nők számára is vonzó lehet. És ebben sikerrel jártak.

6 komment
süti beállítások módosítása
Mobil