Magyarország (Hunnia Filmstúdió), 97 perc, ff., magyar

Rendező: Ranódy László

Kosztolányi Dezső novellájából Huszty Tamás írt forgatókönyvet a Ranódy László által rendezett filmhez.

Valamikor a "századforduló" idején vagyunk Sárszegen (a mai Románia területén). A történet középpontjában egy idős házaspár és rút vénlányuk szerepel....

... de mindjárt pontosítanom is kell magam... igazából alig történik valami ebben a történetben...  nem a felszínen keresendő a lényeg, hanem a lelkek mélyén... és ki kell hangsúlyoznom ezúttal, hogy úgy történik vajmi kevés az egész filmben, hogy közben egy percig sem válik unalmassá!

A film első perceiben a nyugalmazott megyei levéltáros Vajkay Ákos (Páger Antal) és felesége (Tolnay Klári) éppen segít Pacsirtának (Nagy Anna) szerencsétlen, csúnyácska lányuknak a készülődésben. Néhány napra a rokonokhoz utazik, ahol a szülők reményei szerint a megözvegyült ispán (Görbe János) talán majd megkéri a kezét...

Ahogy a lány eltávozik a vonaton, a szülők egyszeriben kivirulnak. Szép lassan világossá válik, hogy szerencsétlen lányuk miatt gyakorlatilag bezárkózva, a világtól elvonultan élnek. És ez a kizárt külvilág most erre az időszakra újra megnyílik előttük. Újra vendéglőbe, társaságba, színházba kezdenek járni. 

Ahogy látjuk, hogy hogyan éli meg "másodvirágzását" az idősödő pár, úgy ágazik le a történet a körülöttük feltűnő ismerősök egy-egy epizódját felvillantva. És elképesztő látni, hogy néha egy ilyen pár perces epizódszerepre is mekkora színészóriások ugrottak be: Törőcsik Mari csak pár percig látható egy színházi előadás dívájaként, de említhetném a mindig gyönyörű Bara Margitot, a szikár Görbe Jánost, a nagyhangú Bessenyei Ferencet, vagy a gyakran cinikus figurákat alakító Darvas Ivánt. Az ember csak néz, hogy melyik színészóriás tűnik fel az egyik pillanatban, hogy aztán egy másik csodálkozás elvonja a figyelmet az előzőről.

A kis elágazások, a már említett kis epizódok szépen felvonultatják a házaspár szinte teljes ismeretségi körét, és mindenhol belepillanthatunk egy-egy hasonlóan zavaros magánéletbe. És nagyon úgy tűnik, hogy hiába csillog a felszín, a mélyben mindenhol súlyos problémák lapulnak...

Velős mondata a filmnek... minél jobban ízlelgetjük, annál mélyebb tartalmat találhatunk benne... sokkal többet, mint ami első olvasatra előjön...

Páger Antal ismét megmutatja, hogy mennyire zseniális színész. Apró, finom mozdulatai, gesztusai, csendjei teszik tökéletesen világossá nagyságát. Külön érdekes látni a 303-as listán két egymás utáni filmben (a Hattyúdal volt az előző) két teljesen ellentétes karakterben.

Páger tökéletes társa a filmben Tolnay Klári, aki bájos idős asszonyból szinte kivirágzik, ahogy újra megnyílik előttük az élet. De minden hiába, mert lelkiismeretfurdalásuk mégsem engedi, hogy szabad utat engedjenek másodvirágzásuk okozta boldogságuknak.

Pacsirta alakja talán egy kissé eltúlzott volt. Na nem színészileg, hanem maszkmesterileg...

Persze nem volt könnyű feladat Pacsirta megjelenítése, mert a színészválasztásnál nem volt meg a rendezői bátorság egy igazán csúnya színésznőt kiválasztani... ehelyett egy gyönyörű lányból kellett rút kiskacsát varázsolni, és hát valljuk be, ez nem volt könnyű feladat. Legalábbis a mai szemmel olyan "Betty a csúnya lányos", kissé erőltetett, maszkmesteri megoldás született, elsősorban hatalmas műfogsor alkalmazásával csúnyítva el az eredetileg gyönyörű arcot, sőt, még egy árnyalatnyi pejhedző bajuszkával is fokozva a látványt.

Szívbe markoló történet, a végén feloldozás nélkül... talán pont emiatt marad meg bennünk ilyen mély nyomot hagyva ez a film.

Érdekesség, hogy egészen az utóbbi évekig nem volt színházi feldolgozása ennek a regénynek/filmnek. 2019-ben végül a Pesti Magyar Színházban bemutatták, és ugyanebből az előadásból végül egy tévéfilm is készült, ami várhatóan valamikor mostanában (2021 őszén) kerül bemutatásra valamelyik közszolgálati csatornán. Kíváncsian várom! Annyit lehet előre tudni, hogy a századfordulóról áthelyezték az 1960-as évekbe (tehát nagyjából a film készítésének idejére) a történetet.

Magyarország (Hunnia Filmstúdió), 108 porc, ff., magyar

Rendező: Keleti Márton

Keleti Mártontól eddig három filmet láttam a 303-as magyar listának köszönhetően, és ezek közül egyik sem tetszett különösebben, ezért ezzel a filmmel kapcsolatban nem is volt különösebb elvárásom, azon túl, hogy tudtam, hogy meg fog szólalni Págerrel a "Villa Negra románca" című dal, amit viszont egyenesen imádok.

Mint ahogy az az életben oly sokszor előfordul, amikor az ember már nem számít semmi jóra: ez a film kifejezetten tetszett! Ez nyilván nagymértékben köszönhető a pazar szereplőgárdának.

Ha a filmet valószínűleg a 60-70 alattiak nem is ismerik, a benne szereplő  előbb említett nóta talán sokak számára ismerős, hiszen a remek szájharmonikás Ferenczi György is feldolgozta a huszonegyedik században. Itt éppen jónéhány remek muzsikus kolléga gyűrűjében adja elő. Ránki György zeneszerző dicsérhető ezért a remek dalért, akinek egyébként több nótája is megszólal a filmben)

Itt pedig az eredeti változat Páger Antal, Sztankay István és Bodrogi Gyula előadásában a filmből:

Ők hárman a film főszereplői, és egyben a "Villa Negra" lakói: Az öreg zsivány Tamburás (Páger Antal) két pártfogoltjával Notesszel (Sztankay István) és Diákkal (Bodrogi Gyula) lakik a lepusztult Mária Valéria telep egyik épületében, melyet amolyan rejtői nagyvonalúsággal hívnak Villa Negrának. Később befogadják "Doktor"-t (Várkonyi Zoltán) is, akitől előbb elrabolják bombázó nőjét, majd adott összegért légyottra közvetítik számára... zsiványok persze, de végül azért összebarátkoznak, és befogadják ezt a szerencsétlen Doktort is (az alábbi képen napszemüvegben).... Tulajdonképpen az egész történet nagyon rejtői, nem csak a ház neve az...

Mi is volt ez a Mária Valéria telep, ahol az egész film zajlik? 

Nos, ha kifelé haladunk, akkor az Üllői út jobb oldalán az Ecseri út és Határ út közötti részen, a mai József Attila lakótelep helyén levő terület volt. 1914-ig egy hatalmas rét volt, melyet többek között lóversenyzésre illetve katonai lőtérként is használtak. Az első világháború során a sérült katonák számára nem volt elég férőhely a kórházakban, így ezen a területen építettek számukra 120 barakkot. Mária Valéria főhercegnő rendszeresen jótékonysági akciókat szervezett az itt lábadozó katonák számára, ezért később róla nevezték el a telepet.

Az első világháború után, amikor már nem volt szükség a barakkok eredeti funkciójára, átalakították azokat szükséglakásokká először a hazatérő katonák számára, és az elszakadt magyar területekről menekülő honfitársaink számára. Később a tanácsköztársaság alatt munkáscsaládokat is költöztettek ide. 

Az évek során még bővítették is a telepet, de akkor már nem fa barakkokkal, hanem kő építményekkel. 1940-re már 1776 épületet volt itt. 

• 
• 
• 

Ez a koncentrált szegénység azonban idővel tarthatatlanná volt a kádári konszolidáció idejében. 1957-től több lépésben elkezdik a telep bontását, és párhuzamosan felépítik a ma is álló József Attila lakótelep ötszintes téglaépületeit. Ezek tehát még nem panelházak voltak, de már azok sem várattak sokat magukra. Az alábbi lépen látható, hogy az omladozó, bontás előtt álló ház mögött már ott magasodik az új lakóépület. 

A film készítésekor 1963-ban a régi telep nagy része már el volt bontva, magát a Villa Negrát is külön a film kedvéért építették fel díszletként a lakótelep mellett.

Ahogy Tamburás önmaga által kivonatolt önéletrajza is mutatja, életvitelszerűen bűnöző társaságról van itt szó, abban az időben, amikor törvényileg kötelező volt mindenkinek dolgozni. A munkakerülés büntetőjogi tényállás volt. Ráadásul, ahogy a film első felében látjuk, nem sok gátlás szorult ebbe a bandába, elég aljas módon rabolnak ki családokat még betlehemezés közben is.

Az megint csak rejtői abszurditásként kerül ábrázolásra, hogy Tamburásék jobb híján a húsvéti körmenet kapcsán kezdenek betlehemezésbe, pedig tudvalevő, hogy a kis Jézus születéséről szóló megemlékezés bizony karácsonykor lenne aktuális. 

Talán, hogy valami hivatalosan is bejelenthető munkájuk legyen, esténként a "Kotyogó" kisvendéglőben muzsikálnak. Itt halljuk felcsendülni a feljebb említett Villa Negra románcát is.

A film második felében aztán persze kezd árnyaltabbá válni a kép. Kiderül, hogy ezek a betyárok nem is annyira aljasak, mint amilyennek első körben tűntek. 

Tamburás például rendszeresen hajóskaptány egyenruhában meglátogatja szüleit, akik abban a tudatban élnek, hogy drága fiúk életének nagy részét a messzi tengeren tölti, és csak nagyritkán tud hazajönni meglátogatni őket, de akkor sok sok (persze lopott) ajándékkal kedveskedik nekik. Tamburás még arról is beszámol büszke édesanyjának, hogy egy messzi-messzi sziklás tengerparton van egy gyönyörű háza, a Villa Negra, melyhez 73 fekete márványból készített lépcsőfok vezet fel, és aminek zenél a kapuja...

A már említett bombázót, akit elrabol a banda Pécsi Ildikó játssza. Több helyen olvastam róla, hogy egy időben őt nevezték Magyarország első szex-szimbólumának is. Hát szó, mi szó, igen szépen volt!

Egy másik fotón (nem ebből a filmből) fekete hajjal:

A Kádári konszolidáció jeleit mutatja, hogy bizony ekkoriban megengedhető volt, hogy gúnyt űzzenek a zsivány Tamburásék akár a rendőrökből is. Holott pont egy olyan jószándékú, tisztességes rendőrt alakít Szirtes Ádám, amilyennel életemben talán, ha eggyel találkoztam...

Micsoda??? 1963-ban már ilyen bátran lehetett odaszólogatni a bukott Rákosi rendszernek? Ez meglepett, még akkor is, ha tudjuk, hogy ebben az évben (1963) volt a tömeges amnesztia, mely során a politikai elitéltek nagy részét kiengedték a börtönökből. 

Nem véletlenül Hattyúdal a film címe. Természetesen a dózerek egy szép napon elérik a Villa Negrát is, és ez szimbolikusan a régi időszak lezárása is egyben, hiszen Tamburás pártfogoltjai is ekkor jönnek rá, hogy új életet kívánnak kezdeni, a Kotyogó vendéglőt is átalakítják modern presszóvá, ahol már nincs szükség Tamburásék szedett-vetett zenekarára... Egyszóval eljárt Tamburás feje fölött az idő...

Talán senki nem alakíthatta volna jobban ezt a szerepet, mint Páger.

Keleti Márton rendező (az alábbi képen fehér pólóban instruálja Págeréket) pályája elején zenés színdarabokkal foglalkozott elsősorban. Később zenés vígjátékaival (lásd Mágnás Miska) aratott sikereket. A továbbiakban vegyesen készített vidám és komolyabb filmeket. Eddig a listán a könnyebb műfajban készült alkotásait láthattuk, a Hattyúdal azonban már kicsit összetettebb mű. Ez valószínűleg a forgatókönyv írójának Dobozy Imrének is köszönhető.

Magyarország (Budapest Filmstúdió) 94 perc, ff., magyar

Rendező: Jancsó Miklós

Jancsó csak egy van, senki más nem hasonlítható hozzá...  (előrebocsátom: Jancsó rajongó vagyok!)

Nem hiszem, hogy ismerőseim között tíznél több lenne, aki életében akárcsak egy Jancsó filmet látott volna. 

Jancsó igazi fénykora a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig tartott, nagyjából ennek az időszaknak a végén születtem, így nincsenek saját emlékeim, de talán nem tévedek nagyot, ha azt sejtem, hogy Jancsó ekkoriban sem volt igazán népszerű az átlagemberek között. Nem tudom elképzelni, hogy tömegek ültek volna be egy-egy filmjét megnézni a mozikba. 

Persze akik egyébként érdeklődtek a filmművészet iránt, azok nyilván Jancsóra is kíváncsiak voltak, és akiben megvan a kellő nyitottság, az hozzám hasonlóan könnyen bele tud habarodni Jancsó szürreális világába. 

Első nagyjátékfilmje, az 1958-ban bemutatott A Harangok Rómába Mentek még gyenge próbálkozás, és látványos bukás volt. Van, ahol az év leggyengébb magyar filmjeként aposztrofálják. Szinte semmi nem volt még meg benne abból, ami később Jancsót jellemezte. Néhány róla szóló elemzés odáig merészkedik, hogy nem is tartja a rendezői életmű részének, helyette az Oldás és Kötést tekintik az igazi elsőnek.

Nemeskürty István a Budapest Filmstúdió vezetője 1959-ben bemutatta Jancsónak Hernádi Gyula írót, aki 2005-ös haláláig a Jancsó filmek állandó forgatókönyvírója lett. Nagyon szoros barátság alakult ki kettejük között szinte az első pillanattól fogva. Néha egypetéjű ikertestvérekként is emlegették egymást. Talán nem volt olyan nap, hogy ne beszéltek volna egymással.

Megismerkedésük után szinte azonnal belevágtak egy közös film elkészítésébe Hernádi egyik regénye alapján, amit a forgatás megkezdése előtt a cenzorok végül elkaszáltak.

Második közös próbálkozásuk a Lengyel József által írt Oldás és Kötés című novella megfilmesítése volt. Az eredeti novella két öregemberről szól: egy sebészről és egy parasztról. Mindketten "a sír szélén" is teljesítik kötelességüket. A két férfi történetét egy fiatal mellékszereplő kapcsolja össze, aki a sebész asszisztense, és egyben az öreg paraszt fia.

Jancsóék csavartak egyet a történeten, és a fiatal orvost, Jámbor Ambrust (Latinovits Zoltán) helyezték a történet középpontjába, a két öreg pedig külön-külön a film első és utolsó harmadának mellékszereplője csak.

A film tehát élesen három - stílusában is élesen különböző - részre tagolódik. Aki valamennyire ismeri Jancsót, az nem számít hagyományos, "történetmesélős" filmre. Az első rész azonban - pont emiatt meglepő módon - teljesen szokványos dramaturgiát követve mutatja be a fiatal orvos által asszisztált szívműtétet, mely során a már említett idős orvos saját teherbírásán túllépve. egészségét is kockáztatva menti meg egy beteg életét. 

A harmadik részben a fiatal orvos leutazik vidékre, ahol találkozik édesapjával, aki feltehetően halálos beteg, de még így sem tudja elengedni az ekét, feltehetőleg halála napjáig dolgozni fog a földön, mint ahogy az első rész sebésze a korházban.

Aki ismeri Jancsó későbbi filmjeit, annak nem nehéz észrevenni, hogy Jancsó itt kimozdul a műteremből a vidéki pusztába, ahonnan a nyolcvanas évekig nem is nagyon akaródzik majd visszamenni a stúdióba. Olcsóbb is volt itt forgatni, hiszen még világításra sem kellett költeni, másrészt a főnökök sem voltak a közelben, így nem nagyon szóltak bele abba, hogy mit csinál. Legnagyobb filmjeit majd Kende János operatőrrel csinálja ezeken a kinti helyszíneken, aki meg tudta oldani, hogy teljesen mesterséges világítás nélkül, és a kamerát akár 360 fokban is körbeforgatva egyben leforgassanak teljes filmtekercsnyi (kb 12 perces) jeleneteket vágás nélkül.

A Fényes Szelekig azonban Somló Tamás operatőrrel dolgozott Jancsó. Ebben a filmben is előfordulnak hosszabb snittek, de ezek még messze elmaradnak a későbbi extrémitásoktól.

A két öregről szóló részt egy olyan középrész köti össze, ami a film legizgalmasabb része, és itt érezzük igazán, hogy ez lesz az a Jancsó, akit mi később igazán megismerünk: az első rész szívműtétje után, de az apa meglátogatása előtt Jámbor Ambrus egy műteremlakáson szervezett házibulin vesz részt, egy olyanon, amin valószínűleg Jancsóék maguk is rendszeresen részt vettek. Ezt abból is sejthetjük, hogy a résztvevők között pár másodpercre feltűnnek olyan nevek, mint Csoóri Sándor, Konrád György, illetve maga Hernádi Gyula is... többek között ők voltak azok a fiatalok, akikkel Jancsó rendszeresen összejött beszélgetni, jól érezni magukat.

Érdekes még egy pillantást vetni ezekre a nevekre... Csoóri... Konrád... a kilencvenes években már nemigen ültek közös asztalhoz, hiszen a politika ellentétes pólusaira kerültek...

Ez a középrész már semmiképpen nem hagyományos filmnyelven szól. Mintha egy egészen más film lenne... Tulajdonképpen száz százalékig Jancsóéké ez a rész, semmi köze az eredeti novellához. Nem is igen van története, viszont tökéletesen belehelyez minket abba a hangulatba, amiben akkor érezték magukat ezek a fiatal művészek... vagy amit érezhetett a fiatal orvos, ha művész társaságba keveredett... Szinte magunk is ott vagyunk a vakolatlan műterem-lakásban, izzik bennük a tenni akarás, kimondatlanul talán a politika terén is, kimondva persze csak a művészet terén. Zenélnek, filmet vetítenek (film a filmben), melynek főszereplője izgalmas módon maga Jámbor Ambrus, és az összejövetel egy másik vendége, Márta (Domján Edit). Van itt még rabbi által énekelt Kol Nidré, kopasztott libák, a hátukba villák szúrva, stb., stb... Szürreális kavalkád, pont, ahogy szeretem!

Domján Editről talán mindenki tudja, hogy ismerősei körében többször megjegyezte, hogy élete végső határának a negyven éves kort tekinti. Nem akar megöregedni. Talán senki sem vette teljesen komolyan ezt a kijelentést, talán még ő maga sem. A sors úgy hozta, hogy negyvenedik életévében összeismerkedett Szécsi Pállal, akivel viharos szerelmük zátonyra futni látszott. Domján Edit Karácsonykor egyedül volt, és, hogy még drámaibb legyen a történet, pont ezen a Karácsonyon, 1972 December 25-én lett negyven éves. Úgy sejtem, alig lehet szomorúbb dolog, mint egyedül tölteni a Karácsonyt. Ez a szerelmi bánattal tetézve úgy látszik elég volt ahhoz, hogy a negyvenéves színésznő valóra váltsa tervét...

Ezen a középrészen látszik az, amit Jancsó maga sem próbált tagadni (nem is nagyon tudta volna), hogy ekkoriban Antonionit tekintette mesterének, hiszen csak az nem veszi észre ennek a középső jelenetnek Az Éjszaka (1961) című film általi ihletettségét, aki nem látta azt a filmet.

Maga Jancsó mondja  Antonionival kapcsolatban:

A legtöbb elemző szerint egyenetlen a film minősége, de abban általában mindenki egyetért, hogy világosan előrevetíti a későbbi "jancsóság" mibenlétét. 

Ezzel kapcsolatban így nyilatkozik Jancsó négy évvel a film bemutatója után: 

Annyit visszanézve talán hozzá tehetünk, hogy többé-kevésbé valóban az egyik első filmje lett az új magyar filmes nemzedéknek, melyet szokás a magyar új hullámként is emlegetni.

 

Magyarország (Hunnia Filmstúdió), 81 perc, ff., magyar

Rendező: Palásthy György

Jól emlékszem a kilencvenes évek egyik legjobban beharangozott magyar filmjére, a Bujtor István által rendezett "A Három Testőr Afrikában"-ra. Amennyire vártuk, akkora csalódás lett. Azóta - akárhányszor szóba kerül Rejtő esetleges megfilmesítése - mindig mindenki felhívja a figyelmet arra, hogy Rejtő regényből lehetetlen jó filmet csinálni. A rejtői abszurd humor egész egyszerűen meghal, ha előszereplős filmen próbáljuk ábrázolni. Képregényben viszont remekül működik, éppen ezért bízom benne, hogy ha esetleg létrejön végre az a Piszkos Fred-es rajzfilm, mely újra és újra előkerül időnként, hogy aztán évekig ne halljunk róla semmit. Utoljára 2020 Novemberében csillantotta fel a reményt az Index ebben a cikkben arra hogy talán mégis lesz az egészből valami... 

Emlékeztem a nyolcvanas évekből egy tévéfilmre, mely alapvetően Rejtőről szól, de felvillant jeleneteket a legnépszerűbb regényekből is... nem tudtam, hogy volt ezen kívül még egyéb próbálkozás is ...

De, hogy ne szaladjunk annyira előre, Kezdjük azzal, hogy Rejtő Jenő életében is részt vett filmek létrehozásában!

Az 1936-ban forgatott Sportszerelem című film történetét részben ő írta. A film készítői állítólag sok helyen belenyúltak az ő történetébe, nem is lett sikeres a film. Ez volt Latabár Kálmán első filmszerepe -  igaz, csak késve - 1938-ban mutatták be a mozikban.

1937-ben Rejtő zenés színpadi vígjátékát dolgozták fel az "Úrilány Szobát Keres"-ben.

Ezután jöttek a zsidótörvények, melyek ostoba módon lehetetlenné tették, hogy Rejtő saját néven a filmvilágban dolgozzon. Ezért csak sejtjük, hogy legalább két további film írásához is köze volt: (Pillanatnyi pénzzavar ill. Pepita Kabát)

Rejtő Jenő valószínűleg 1943 Januárjában halt meg munkaszolgálatban. Számomra egészen érthetetlen módon a Rákosi rendszerben egészen annak végéig, 1956-ig tiltólistán voltak művei. A háború előtt kiadott könyvei aranyat értek a feketepiacon, hiszen az emberek továbbra is imádták olvasni, s ezt csak tetézte a tiltott gyümölcs iránti kíváncsiság.

A forradalom után végre újra elérhetővé váltak írásai a széles közönség számára is. Háború utáni első filmadaptációja a "Vesztegzár a Grand Hotelben" című regénye alapján készült Meztelen Diplomata volt.

Napjaink pandémia sújtotta világában talán kicsit máshogy látjuk azt az alapszituációt, hogy egy dél-tengeri sziget luxus-szállodájában egy halálos betegség tör ki, mely következtében a szállodát vesztegzár alá vonják. Mint kiderül, a betegség valójában a szállodaigazgató trükkje volt arra, hogy a szállóvendégek a lehető legtöbb időt töltsék a hotelben, és a lehető legtöbbet fogyasszák házon belül. A betegség trükk volta - Rejtő Jenőhöz méltó módon - természetesen nem jelent akadályt abban, hogy újabb és újabb megbetegedések történjenek. 

Eközben - mint megtudjuk - az első beteg tulajdonképpen egy fontos nemzetközi diplomáciai találkozó kulcsfigurája. Nála van ugyanis egy füzet, mely egy dél-tengeri olajlelőhely pontos helyét tartalmazza. Akié a füzet, azé az olaj. 

(A képen a film legszórakoztatóbb figurái: A két - Stan és Pan figurájára hajazó - gengszter Szendrő József és Garas Dezső által megszemélyesítve, továbbá ügyvédjük, akit egyik kedvencem, Márkus László alakított.

Nem írom le a teljes történetet. Egyrészt azért, mert általában ezekben a posztokban a történettel szoktam a legkevésbé foglalkozni, megóvva azokat, akik még a film megnézése előtt vannak... Másrészt azért, mert a film olyan lazán kezeli az eredeti Rejtő-féle történetet, hogy maga a sztori másodrangúvá jelentéktelenedik. Látszólag van történet, ám egy idő után követhetetlenné, esetlegessé válik. Maga a film egy remek poénok füzérévé összeálló alkotás inkább, mint az eredeti regény adaptációja. Ezt a hiányosságot (már, ha ez az) érdekes módon a korabeli kritikák is a rendező szemére vetették. 

Okos választás volt ez a regény abból a szempontból, hogy gyakorlatilag elejétől a végéig ugyanabban a szállodában játszódik a történet, ellentétben a Piszkos Fred regényektől nincsenek hajón, tenger játszódó jelenetek, illetve  a légiós regények elmaradhatatlan sivatagára sincs szükség. 

A korabeli kritikák negatívan említik a díszletet, ami pedig nekem kifejezetten tetszett. Persze ma már különleges nosztalgiával tekintek vissza ezekre az izgalmas belsőkre...

A film talán a benne felvonuló színészekben a legerősebb. A feljebb már említetteken kívül olyan nevek láthatók még, mint Rátonyi Róbert, Alfonzó (Markos József) , Krencsey Marianne, Rajz János, Ascher Oszkár, Kibédi Ervin vagy Kaló Flórián... de pár másodperces szerepekre is fel-feltűnik egy-egy komolyabb név... Sinkovits Imre a narrátor, akinél szebben zengő hangja nemigen volt azóta sem senkinek.

Ahogy olvasom, nem volt túlságosan sikeres film, és ez a sikertelenség tulajdonképpen végig kiséri a nagyjából évtizedenként felbukkanó Rejtő-adaptációkat.

1963-ban egyébként készült egy másik laza adaptáció is: Részben A fehér foltot dolgozta  fel a Férjhez menni tilos szintén kevesebb, mint több sikerrel. 

1970-ben A halhatatlan légiós című film Rejtő utolsó napjairól szól, ahol látomások során megjelennek főhősei. Somló Tamás operatőrnek ez volt egyetlen játékfilmes rendezése. Szerintem a sikerültebb adaptációk közé sorolható - már, ha egyáltalán lehet annak nevezni. Monokróm munkaszolgálatos utolsó napokat színes Rejtő jelenetek (látomások) szakítják meg. 

1981-ben egy tévéfilm próbálta bemutatni az újra divatba jövő Rejtő Jenő életét regényeiből kiemelt jelenetekkel: P. Howard. Írta: Rejtő Jenő címmel.

Ezután jött 1996-ban a Bujtor féle A három testőr Afrikában fiaskója.

2002-ben újabb tévéfilm Ötvenéves találkozó címmel, melyről semmit sem tudok...

Végül 2015-ben Madarász Isti forgatott tévéfilmet A fekete múmia átka címmel, mely szintén nem sima adaptáció, inkább Rejtő szellemiségét próbálta megidézni egy érdekes stílusgyakorlattal.

Nagy-Britannia (Springbok Productions), 112 perc, ff., angol

Rendező: Joseph Losey

Producer: Joseph Losey és Norman Priggen

Az 1001-es listáról ez volt számomra az utóbbi időszak egyik legkülönösebb, legfurcsább filmje. 

Joseph Losey rendezőre általánosságban is jellemző volt ennek a filmnek az egyik legkarakteresebb vonása, nevezetesen, hogy amikor a néző érteni véli, hogy mire megy ki a játék, hogy hova látszik kifutni a történet, akkor rá kell jönni, hogy szépen belesétáltunk a csapdába. Sőt, a végén még arra is rá kell jönni, hogy még az sem egészen egyértelmű, hogy tulajdonképpen mi volt ez az egész... ?

Ez persze nem olyan nagyon nagy baj, hiszen ennek köszönhető, hogy órákkal, vagy adott esetben napokkal később is az ember fejében marad ez a film, próbálva helyére rakni a dolgokat.

Nálunk "A Szolga" címmel ment ez a film a mozikban. Ezt a fordítást kicsit szerencsétlennek tartom. A szolga szó szerintem nem azt a jelentést sugallja, ami itt helyénvaló lenne. "Az Inas" vagy "A komornyik" - azaz egy olyan férfi alkalmazott, aki gyakorlatilag vezeti a háztartást a főzéstől a takarításig, akár még a háziúr tisztálkodásába is besegítve - sokkal szerencsésebb lehetett volna.

A nyugágyon alvó Londoni üzletember, Tony (James Fox) épp beköltözik üresen álló új lakásába. Ahhoz segítségül, hogy a lerobbant ingatlant felújítsa, és utána abban lakjon, felveszi maga mellé Hugo Barrettet (Dirk Bogarde) az inast. 

Az inas tökéletesen végzi a dolgát. Bár vannak apróbb ízlésbeli különbségek közöttük, alapvetően harmonikus kettejük együttélése. Tony barátnője, Susan (Wendy Craig) viszont nem nézi jó szemmel az inas felbukkanását. Kettejük között egy olyan rivalizálás alakul ki, mint amilyenek a jól ismert anyós - meny konfliktusok szoktak lenni.

• 
• 
• 
• 

Később megismerjük az inas húgát is, aki tervezi hamarosan meglátogatni bátyját...

Nagyjából ilyen mederben zajlik a film első negyvenöt perce... amikor váratlanul kiderül, hogy a két férfi közül az egyik nagyon nem az, akinek mutatja magát... nem akarom lelőni, hogy pontosan mi történik, de ahhoz képest, hogy 1963-at írunk - bár igaz, hogy nem Hollywoodban vagyunk - nagyon fülledten erotikus jeleneteket látunk. Olyan irányba megy el a történet, amire nagyon nem számít az ember...

Csak egy példa arra, hogy zéró meztelenséggel is mennyi szexualitást lehet csempészni egy jelenetbe:

A rendező, Losey ekkor már 10 éve elhagyta Amerikát. Ő is egyike volt azoknak, akiket a vérszomjas McCarthy szenátor ellehetetlenített, kommunista gyanú miatt feketelistára került, és így hivatalosan nem rendezhetett. Egy darabig megpróbálkozott más neve alatt tevékenykedni, de a végső megoldás az lett, hogy Angliába emigrált. 

Itt láthatóan lazábbak voltak ekkoriban a filmesek kezét kötő szabályok, mint Hollywoodban. Még egy jó pár évig elképzelhetetlen marad, hogy a tengerentúlon egy olyan (meztelenség nélküli) orgia jelenet kerüljön bele egy filmbe, mint ami eme film végén látható.

• 
• 
• 

Kevéssé ismert film ez, mégis azt kell mondanom, hogy ez az eddig látott 60-as évekbeli filmek közül az egyik kedvencem...

Japán (Daiei), 114 perc, Eastmancolor, japán

Rendező: Kon Ichikawa

Producer: Masaichi Nagat

A rendezőről, Ichikawaról érdemes megemlíteni, hogy rajz- és bábfilmkészítőént kezdte karrierjét 1936-ban, és onnan váltott az élőszereplős filmekre. A másik dolog, amit több helyen olvastam róla, hogy nem volt kifejezetten sajátos stílusa. Amolyan mindenevő volt, szinte bármihez örömmel nyúlt hozzá. Találkoztunk vele korábban A Burmai Hárfa (1956) című filmnél, és majd hamarosan látni fogjuk, hogy az 1964-es Tokiói olimpiáról is készített filmet. Nagy izgalommal várom azt, hiszen jelen film sejteti, hogy valami különleges látványvilágban lesz részünk.

Ez a film is elsősorban izgalmas képi világa miatt olyan érdekes. Maga a történet már 1935-ben is kicsit ódivatúnak számított, amikor először filmre vitték. 1963-ban Ichikawa a 28 évvel korábbi film főszereplőjével Kazuo Hasegawa-val forgatta újra. 

Tulajdonképpen a gombhoz varrták a kabátot, hiszen Hasegawa számára ez egy jubileumi film volt, egészen pontosan a háromszázadik, amelyben szerepelt, és ehhez kérte fel a Daiei Studios Ichikawa-t a film elkészítésére. 1935-ben, amikor Hasegawa még csak 27 éves volt, lehet, hogy működött vele a dolog, de így 55 évesen a történetet sajnos önmagában zárójelbe teszi az, hogy egy pillanatra sem tudom elhinni az egyébként is kissé pocakosodó ötvenes éveiben járó főszereplőről, hogy női szívek elrablója és mellesleg még a japán harcművészetben is jeleskedik.

Hasegawa egyébként kettős szerepben látható: egyrészt egy Robin Hood jellegű rablót játszik kevésbé jelentős szerepében, másrészt egy onnagatát, azaz a tradicionális japán kabuki színház női ruhába öltözött férfi színészét. 

A kabukiról Az Utolsó Krizantém Története (1939) kapcsán már írtam részletesebben. Itt most csak arra térek ki, hogy a még a tizenhetedik században bizonyos erkölcsi okokból kitiltották a nőket a kabuki színpadról, ezért a női szerepeket is férfiak vették át. Ezek az onnagaták gyakran színpadon kívül is női ruhában, sminkben és nőiesen éltek. Tulajdonképpen a mai transzvesztiták elődei voltak. Illetve vannak is, hiszen a múlt idő használata indokolatlan ez esetben: a kabuki ma is létező és népszerű művészeti ág Japánban. 

Az alábbi képen egy Taichi Saotome művésznevű kortárs kabuki színész látható női jelmezben és civilben.

Az onnagata szerep nem feltétlenül válik kizárólagossá egy kabuki színész életében. Vannak kabuki színészek, akik férfi és női szerepet egyformán vállalnak. Filmünk főhőse, Yukinojo azonban 24 órában onnagata.

A történet dióhéjban: Edo városában jár Yukinojo társulata, ahol elégtételt akar venni azon a három emberen, aki miatt gyerekkorában szülei öngyilkosságba menekültek. Ehhez többek között igénybe veszi egy gyönyörű nő segítségét, aki halálosan szerelmes belé. 

Ez a vonal kicsit bizarrá teszi a történetet, nehéz eldönteni, hogy a gyönyörű fiatal lány szívét vajon a női ruhába bújt férfi dobogtatja meg, vagy az idősödő "nőbe" szeret be, ilyenformán leszbikus érzelmektől fűtve...  ennek kibogozására a film kísérletet sem tesz, úgyhogy mi se bonyolódjunk mélyebben ebbe a problematikába.

Mint bosszúfilm (lásd Kill Bill) akár izgalmas is lehetne, és a főszereplőn kívül tulajdonképpen az összes karakter jól kitalált. Kár, hogy pont a főszereplő teszi hiteltelenné az egészet.

Ebben a filmben azonban van más néznivaló is a cselekményen kívül: a már említett látványvilág! A film 2:35:1 CinemaScope méretarányú, mely nagyon széles, sokkal ritkábban használták, mint a standardnak tekinthető 1,85:1 képarány. Ez a széles képformátum kedvezett a nagy történelmi filmeknek, itt viszont egész más célból került használatra. Itt nincsenek hatalmas totálok gyönyörű tájakról. A film minden másodperce stúdióban készült.

Ellenben ez a széles képarány kimondottan emlékeztet a kabuki színpadkép hasonlóan széles arányára.

 

Gyönyörű és kreatívan filmezett harcjeleneteket látunk, úgy csillog a fény a szamurájkardon, és úgy suhognak, ahogy suhogni csak filmeken tudnak. (Aki látta a Kill Billt, vagy legalább egy vacak "nindzsás" filmet, az tudja, miről beszélek.

Hogy egyértelművé tegye a rendező, hogy itt valami szokványostól eltérőt látunk, még a zenével is tréfát űz. Bár sok helyen hagyományos japán zenét hallunk, esetenként a legváratlanabb pontokon lágy "cocktail jazz" szólal meg, ami annyira nem ideillő, hogy ettől válik eredetivé az egész. 

雪之丞変化 

Jukinodzso Henge - Így ejtendő japánul a film eredeti címe.

雪之丞 Jukinodzso a film főszereplője,

変化 Henge pedig ebben az esetben szellemet jelent.

Tehát a cím valami olyasmit jelent, hogy Jukinodzso Szelleme.