Franciaország (Films Abel Gance), 263 perc, néma, ff.
Rendező: Abel Gance
Producer: Abel Gance, Charles Pathé
A közel négy és fél órás film megtekintése alatt sokat gondolkoztam azon, hogy ha egyetlen jelzőt kellene használnom a filmmel kapcsolatban, akkor mi lenne az?
Eleinte az 'ütős' és a 'művészi' szavak jártak a fejemben, majd a 'felkavaró'-t éreztem a találónak. A vége felé közeledve pedig a 'kemény' tűnt a legjellemzőbbnek, majd legvégül a 'sötét' lett a nyerő... nagyon sötét a film második fele, nagyon megterhelő végignézni, és nem elsősorban a hossza miatt.
Az előző ("Isten Hozta!" c.) Buster Keaton filmet bárkinek merem ajánlani egy felhőtlen szórakoztató mozizást ígérve. Nos, ez a film nem ilyen. Felütésként az alapszituáció - és ezzel ki is rostálom az olvasók nagy részét - egy szerelmi háromszög. Hogy mi ebben olyan nagyon furcsa? A háromszög tagjai: egy Apa, a Fia, és az apa örökbefogadott Lánya (azaz a fiú mostohatestvére).
A megmaradt olvasóknak 'jóvátételként' ajánlom a lányt, Normát alakító színésznő (Ivy Close) fotó-galériáját. Helyenként kézi színezéssel. Van valami különlegesen megkapó ezekben a közel száz éves fotókban.
Eredetileg közel 9 (!) órás film volt, mely 5 éven keresztül forgott. A rendező (Abel Gance) 1924-ben lerövidítette 2 és fél órásra. Jelenleg egy 4 és fél órás felújított, két részre osztott változat érhető el. Nagyon hosszú, és el sem tudom képzelni, hogy hogyan volt képes valaki az eredeti, hosszú változatot végignézni? Rögtön hangsúlyozom: Az első órákban nagyon élveztem a filmet. Erőteljesen tud hatni! De a második felében, amikor a nyomorú, tragikus sorsok ábrázolása is ugyanilyen erős érzelmeket kelt, hosszútávon már kimondottan kellemetlen. Fájdalmasan nehezen telt az utolsó óra.
Képi világa sokszor emlékeztetett a 'Mosolygó Madame Beudet'-re. Francia impresszionista film az is. Sok esetben véltem felfedezni hasonló képi eszközöket is.
Nagyon erős, talán az eddig látott 19 filmből itt a legerősebb a fény-árnyék drámai hatásának tudatos alkalmazása.
Gyorsuló vágás: Griffith több esetben is használta azt az eszközt, hogy különböző helyszíneken egy időben zajló - egymással összefüggő - események között egyre gyorsuló ritmusban vág. Gance ezt most még erőteljesebben, - néha a másodperc tört részére csökkenő periódusokkal, - szinte a végletekig kiaknázza. Van, ahol már - már vibrálás lesz ebből a váltakozásból.
Ezt a vágástechnikát együtt használva a fény - árnyék hatásokkal, - vagy néha vibráló, cikázó fényekkel - egészen lüktető, feszült hatás keletkezik.
USA (Joseph M. Schenk Productions), 75 perc, néma, ff.
Rendező: John G. Blystone és Buster Keaton
Producer: Joseph M. Schenk
Nagyon szeretem ebben a listában azt, hogy sosem tudom, hogy mire számítsak a következő filmmel kapcsolatban. Néha egész váratlan dolgok jönnek. Most például ebbe a bájos vígjátékba botlottam. Ez az első kimondottan vidám film a listán.
Hiba lenne azt gondolni, hogy csak a 'komoly' filmek lehetnek jó filmek. Az a véleményem, hogy elsősorban igényesség szempontjából érdemes megítélni egy filmet. Minden műfajban lehet jót csinálni.
Gyerekkoromban - 80-as évek eleje - gyakran láttam a magyar tévében némafilmeket, de emlékeim szerint kizárólag Chaplin-t, 'Stan és Pan'-t (eredetileg Laurel and Hardy), Harold Lloyd-ot és ennek a filmnek a társrendező/főszereplőjét Buster Keaton-t. Ők voltak a nagy nevettetők. Gyerekként azt hittem, hogy a némafilmek mindig viccesek.
Buster Keaton az első az 1001-es listán haladva, akinek a nevét valószínűleg egy átlagos filmnéző is hallotta már. Cirkuszos családban nevelkedett, szülei bűvészek voltak, a nagy Houdini is a társulathoz tartozott. Állítólag a Buster becenevet is a nagy mágustól kapta. A történet szerint 18 hónapos korában véletlenül legurult egy lépcsőn, majd minden sérülés nélkül felült. Ekkor Houdini megszólalt: "Ez egy 'buster' volt!" - ami veszélyes esést, halálugrást jelentett. Öt éves korára képzett akrobata lett. Ezt a képzettségét gyakran kamatoztatta filmjeiben is. Ekkor még mindig nem volt divat dublőröket használni, tehát az ebben a filmben is látható veszélyes mutatványok mind Keaton tehetségét dicsérik.
A film alapszituációja ötletes, vígjátékhoz kicsit váratlan: egy Rómeó és Júliát idéző, két család között zajló, gyilkosságokkal tűzdelt gyűlölködésbe csöppenünk. A McKay és Canfield család között már olyan régóta tart az ellenségeskedés, hogy azt sem tudják, miért kezdődött. Egy tragikus estén a két család egy-egy férfitagja lelövi egymást. A McKay családban így már csak egyetlen fiúgyermek maradt, akit édesanyja New Yorkba költöztet nővéréhez, hogy a fiú békében nőjön föl. Ugrunk húsz évet... A fiú (Buster Keaton) értesítést kap, hogy megörökölte a családi birtokot. Elhatározza, hogy visszatér szülőhelyére.
A film első harmada egy road movie, az ifjú McKay rögös útja hazafelé. Ezt volt nekem a film legszórakoztatóbb része, lehet, hogy csak azért mert váratlan volt ez a kedves humor.
Buster Keaton vesszőparipán. Magyarul így hívták a kerékpár első - pedál nélküli - változatát, mely viszonylag hamar kiment a divatból. Angolul 'Dandy Horse'.
Ami még aranyosabb volt, az a Stephenson-féle Rocket gőzmozdony által húzott kezdetleges, lovaskocsikból álló szerelvény. Nem tudok jobb szót: Bájos az egész, és közben kacagtató. Ez a vasutas rész szerintem az egész film csúcspontja.
Az út során a McKay fiú megismerkedik egy fiatal hölggyel (akit Keaton valódi felesége: Natalie Talmadge alakít) akiről később kiderül, hogy az ellenséges Canfield család tagja. És ez megalapozza a film középső harmadának komikus szituációit: A családok számára kötelező egymás férfi családtagjainak meggyilkolása, de van egy szabály, ami még ennél is erősebb: Vendéget nem bántunk! Azaz, míg a McKay fiú a házukban van (újdonsült szerelménél) addig érinthetetlen. És mivel a fiú rájön, milyen helyzetbe került, úgy dönt, hogy nem hagyja el a házat. És ebből alakulnak ki az újabb komikus helyzetek: A Canfield-ek töltött pisztollyal várják, hogy a fiú végre kitegye a lábát a házból...
A film utolsó harmada pedig a menekülés. Amikor a helyzet végképp tarthatatlanná válik, akkor úgy dönt, hogy inkább irány vissza New Yorkba. Itt van egy folyós-vízeséses jelenet, ahol megcsillogtathatja artista-tehetségét Keaton. Nem lövöm le a poént, látványos. Az alábbi kép egy kulisszafotó az említett vízesésről. A filmben sokkal nagyobbnak látszik, mint amilyen valójában.
Buster Keaton inkább artista ezekben a filmekben mint színész. Hangját nyilván nem halljuk, mimikája pedig mintha egyáltalán nem létezne. Humorának egyik forrása pont ez a merev arckifejezés, mely minden körülmények között letörölhetetlen az arcáról. Ha boldog, ha életveszélyben van, pont ugyanolyan egykedvűen szemléli a dolgokat. Ez a kissé szerencsétlennek tűnő, alacsony - kb. 160 cm magas - törékeny figura a nézők egyik kedvencévé vált.
Húúú, ez nagyon jó volt! Kb. félúton vagyunk a listán az első hangosfilm megjelenéséig, és már eddig is több olyan filmet láttam ami kimondottan tetszett, de az Intolerance mellett ez a második, aminek szinte minden pillanata kimondottan élvezetes volt számomra.
A helyszín: Monte Carlo. A Riviéra hangulata önmagában is különleges, de az 1922-es miliő külön izgalmassá teszi.
Ha valaki nem tudja milyen lehet Monte Carlo hangulata, akkor íme a film egyik feliratképe (akár szabadvers is lehetne), ami segít egy kicsit ráérezni:
Monte Carlo!
Sós mediterrán tengervíz ---
Alpesi havasokból fújó szellő ---
Rulett --- Kártya ---
Nagyvilágiak --- Cafkák ---
Királyok és Csalók --- Szerelem! ---
Szerelem! És Öngyilkosságok --- És
hullámok - és hullámok - és hullámok!
Rögtön az első jelenetben egy tengerre néző villa teraszán ismerkedünk meg a főszereplővel és két unokanővérével... (akik lehet, hogy inkább a szeretői? - ezt nem fogjuk megtudni bizonyosan a film során, csak sejtésünk lehet). Ülnek a teraszon, mely alatt ott hullámzik a tenger, és a kellemes mediterrán szél szüntelenül lengeti a pálmaleveleket...
A rendező - főszereplő von Stroheim haláli fazon. Nem csak remek filmet csinált, de a főszerepet is olyan hitelesen alakította, hogy az embernek kinyílik a bicska a zsebében. Ugyanis egy simlis hóhányót alakít. Azt a fazont, akire nem is mondanám igazán, hogy jóképű, sőt, inkább kimondottan tenyérbemászó, gátlástalan, egoista, mégis a nők nagy része oda van érte, és ezt ő ki is használja.
Két "unokahúgával" azért tették székhelyüket Monte Carlo-ba, hogy valahogy becserkésszenek egy gazdag feleséget, akit majd fondorlatos módon kifosztanak. Hősünk Karamazin grófként, az orosz cár testőrségének leszerelt tagjaként mutatkozik be mindenkinek. Minden nőt levesz a lábáról. Mindenkit... De ő egyiket sem szereti, mindenkit csak kihasznál... még a cselédlányt is kiforgatja évek során összekuporgatott pénzéből. Csúnyán... Eleinte minden összejön neki, de végül kártyavárként omlik össze az egész...
Stroheim Bécsben született Erich Oswald Stroheim néven. 24 évesen emigrált az USA-ba. Elis Island-en (ahol a bevándorlókat regisztrálták, mielőtt az országba engedték őket) a következő nevet diktálta be: Erich Oswald Hans Carl Maria (!) Stroheim és Nordenwall grófja. Lehet, hogy ez a simlis szerep nem is állt olyan távol tőle?
1914-ben kezdett Hollywood-ban dolgozni, először kisebb szerepeket kapott. Griffith Intolerance c. filmjében is szerepelt, és rendező-asszisztensként is dolgozott Griffith keze alá. Később nagyobb szerepeket is rábíztak, majd elkezdett írni és rendezni is.
A Szeszélyes Asszonyok a harmadik rendezése volt. Azt a megbízást kapta a stúdiótól, hogy csináljon valami filmet, ami a szex és a pénz körül zajlik. Mániákusan törekedett a tökéletességre, ennek köszönhetően az eredetileg 250.000 dolláros költségvetés végül 1 millió dollár fölötti lett. Ezzel ez lett a Universal addigi legdrágább filmje. És ezt a tényt fel is használták a reklámozáskor: The first real million dollar picture. - Az első igazi egymillió dolláros film. Universal Super Jewel Production volt, amivel a Universal Studio legexkluzívabb filmjeit jelölték. Gyönyörűek ezek a poszterek:
Eredetileg 6 óra 24 perces (!) volt a film - később csinált Stroheim 9 órásnak szánt filmet is -, de a premierre lerövidítették 3 és fél órásra. Majd a stúdió jobbnak látta még rövidebbre, 2 és fél órásra vágni... Készült 73 perces verzió is. A jelenleg elérhető legteljesebb változat 144 perces.
Fogunk még találkozni Stroheimmel rendezőként és színészként is. A hangosfilmes korszakban is.
Dánia és Svédország (Svensk Filmindustri) , 104 perc, néma, ff.
Rendező: Benjamin Christensen
Na tessék... A Nanuk után kettővel megint egy dokumentumfilm. Legalábbis nagyon annak szeretne tűnni. Dán rendező készítette, de a svéd Svensk Filmindustri pénzelte, mely egyébként egy ma is rendkívül sikeresen üzemelő produkciós vállalat. Dániában ekkor nem volt olyan nagy filmes cég, mint az említett svéd vállalat.
A huszadik század elején nagy divat lehetett mindenféle okkult dolgokkal, illetve fekete mágiával foglalkozni. Ha megnézzük az eddig látott Európai filmeket, akkor azt vesszük észre, hogy a Mosolygó Madame Beudet c. francia impresszionista filmen kívül mindegyik kisebb-nagyobb mértékben tartalmaz ilyen - akkoriban legalábbis - misztikusnak tűnő elemet. (Pld. hipnózis, alvajárás, halottak szelleme, vámpírok, stb...)
1922-ben még messze nem volt kialakult stílusa a dokumentum-filmeknek. Nem is csoda, ez inkább tévés műfaj lesz majd, bár igaz, hogy egy-egy színvonalasabb vagy különlegesebb dokumentumfilmnek manapság is sikerül moziba kerülnie.
A boszorkányokról (häxa - svédül boszorkány) kíván tudományos, - de szerintem inkább áltudományos - hozzáállással minél több mindent megmutatni ez a film. Nagyon heterogén, van itt minden... stíluskavalkád...
Hét fejezetre bomlik az eredeti 1922-es film (a későbbi, "felturbózott" változatokról majd a bejegyzés végén írok):
1. fejezet: Ebben a valamivel több, mint tíz percben szinte csak rajzokat, fametszeteket látunk magyarázó szövegekkel. Leginkább középkori boszorkányperek és vallatások ábrázolásán keresztül igyekszik bemutatni a témát... hát ez elég uncsi...
2. fejezet: A második rész valamivel mozgalmasabb - bár kicsit zavaros - kavalkádja egymástól független kis felvillanásokkal, a boszorkányokkal kapcsolatos hiedelmeket ábrázoló jelenetekkel halad tovább. Ha már lúd, legyen kövér, idekeveredik a Sátán is, ördögi megtestesülésében, melyet maga a rendező, Christensen alakít.
3. 4. és 5. fejezetek: Megint valami egész más jellegű dolgot látunk, mint korábban. Hirtelen egy fikciós történetben találjuk magunkat. Három fejezeten át - az előző fejezettől teljesen eltérően - egy kerek történeten keresztül mélyülünk el a korabeli inkvizíciós boszorkányperek világában. Vörösre virazsírozva a jelen idejű események, kékre a 'boszorkányok' által - a kínvallatás hatására kicsikart - kitalált történetek a 'boszorkánykodásaikról'. (Ezek az elbeszélések elevenednek meg az alábbi forgatási fotókon.) Ez a kifejezetten nem dokumentarista stílusú rész teszi ki a teljes film közel felét. Helyenként kifejezetten realisztikus a bemutató, például amikor a vallatók félmeztelenre vetkőztetik egyik szegény, összeaszott testű, vénséges vén, fogatlan delikvensüket, hogy belekezdjenek a vallatásba...
6. fejezet: Megint visszatérünk a doku jelleghez. Főleg kínzási módszereket és kínzóeszközöket mutat be.
7. fejezet: Végül az utolsó rész kísérletet tesz arra, hogy a boszorkányokra tudományos magyarázatokat találjon. Azaz a rendező szerint a legtöbb furcsa viselkedés, melyet a boszorkánynak vélt személyekkel összekötöttek, valamilyen elmebetegséggel magyarázható, mint: 'hisztéria', kleptománia, alvászavarok, stb. Nem látok ebben sem túl sok tudományos megalapozottságot.
Az egész inkább szórakoztató, mint informatív. Láthatóan - a Svensk Filmindustri támogatásának köszönhetően - sokat költöttek díszletre és egyéb forgatási költségekre. A rendező két éven át kutatott a boszorkányokkal kapcsolatban, és a filmet látva az volt az érzésem, hogy mindent bele akart szuszakolni a filmbe, amit csak talált. Állítólag kizárólag éjjel forgattak mindent, hogy a fényhatások és a körülmények mind a félelmetes hangulatot gerjesszék...
Mint ahogy a bejegyzés elején említettem, ennek a filmnek is több változata van. Az alap, amit én megnéztem, az 1922-es film felújított változata, azzal a zenével, amivel állítólag eredetileg megszólalt. Ezek híres zeneszerzők művei. Az utolsó fejezet alatt például Beethoven Holdfény Szonátája hallható.
1941-ben, amikor már a hangosfilmek korszakában vagyunk, a rendező Christensen úgy látta jónak, hogy csinál egy hangos bevezetőt a filmhez, melyben ő maga, mint egy professzor egy 8 perces felvezetőt tart, ezzel még inkább erősítve (erőltetve) a tudományos jelleget.
Majd 1968-ban újravágták a filmet. Lerövidítve 77 percesre, és drámai hatású narrátori szöveget vettek fel hozzá. És az eredeti komolyzenei betétek helyett egy jazz együttes készített hozzá aláfestő zenét. Míg a Halál Kocsisa esetében nagyon rossz véleményem volt a modern zenei verzióról, addig ez a jazz-es változat határozottan jól megy ehhez a filmhez.
Ha már itt tartunk, megjegyzem, hogy 1922-ben a film készítésekor már gyakorlatilag rendelkezésre állt a technika, hogy hangos filmeket készítsenek - triergon eljárásnak hívták - de még nem voltak hozzá olyan színvonalú műszaki megoldások, mellyel megfelelő minőségben tudták volna megszólaltatni a hangot. A filmgyártók ekkor még úgy gondolták, hogy nincs szükség a filmnek hangra, mivel a hang nélküli film jóval több művészi lehetőséget rejt magában. Ezért a filmkészítők egyelőre nem finanszírozták a jobb minőségű hanglejátszó eszközök fejlesztését.
Értem ezt az érvet, de az idő végül mégsem adott nekik igazat. Valahogy így vagyok én most a 3D-s filmekkel. A térhatású megjelenítés szerintem többet vesz el, mint amennyit hozzáad. Érdekes, hatásvadász eszköz, de véleményem szerint a film 2D-s formájában az igazi.
triergon eljárás: a hanghullámok átalakíthatók elektromos impulzusokká, melyek fénycsíkokká transzformálhatóak, és ezáltal hangcsíkként rögzíthetőek a filmszalagon. Lejátszáskor a filmtekercsen megőrzött jelek ismét elektromos impulzusokká alakíthatóak, melyek megrezegtetik a hanggerjesztő membránokat. A rendszer feltatlálója három német mérnök volt: Hans Vogt, Jo Benedict Engl és Joseph Massole. Ezt megelőzően gramofont társítottak a filmvetítőhöz, de ott mindíg visszatérő probléma volt, hogy a vetítő sebessége még nem volt egyenletes, ezért a hang nem maradt szinkronban a képpel.
Rögtön előre szeretném bocsájtani: nemcsak, hogy nem tudott megfogni a vámpírfilmek újkori divathulláma (Alkonyat, Vámpírnaplók, True Blood, Buffy stb., stb...), de nem is nagyon értem, hogy mitől lehet izgalmas ez az emberi vérszívókról kerekített misztikus, félelmetes fantáziavilág olyan sokak számára.
"Az ön feleségének olyan gyönyörű a nyaka..." - mondja Nosferatu, és bár mi tudjuk, hogy miért vonzódik annyira a nyakakhoz, a főszereplő még csak bambán csodálkozik. Külön figyelmet érdemel, hogy Nosferatu-nál még nem a két felső szemfog módosult 'vámpírosan', hanem a középső felső metszőfogak. (Lásd a korabeli moziposzteren.)
Ezt a filmet tekintik általában az első Drakula filmnek. Ami egyrészt furcsának tűnhet, mert nem szerepel benne Drakula gróf (ezt az ellentmondást mindjárt feloldom), másrészt nem is teljesen első, hiszen egy évvel korábban, 1921-ben már mozikba került egy magyar (!) gyártású Lajthay Károly film "Drakula Halála" címmel. Sajnos ez a film - valószínűleg a II. Világháború során - elveszett.
Szóval hol van itt Drakula?
1921-ben Dieckmann és Grau producerek - akik erősen érdeklődtek az okkultizmus iránt - megalapították a Prana Film-et. (Prána - életerő-energia a hindu filozófiában.) Első filmjük Bram Stoker 1897-es "Drakula" című regényének megfilmesítése lett volna. Elkezdtek dolgozni a filmen, és valamilyen okból vagy nem tudtak, vagy nem is akartak megállapodni a filmes jogok megvételéről, ezért inkább úgy döntöttek, hogy megváltoztatják a szereplők neveit és egy kicsit átírják a történetet. Így lett Drakula grófból Orlok gróf, más néven Nosferatu. Ez a trükk végül nem jött be, a német bíróság elrendelte az összes kópia megsemmisítését, amit végre is hajtottak. Csak azért tudott fennmaradni a film, mert ekkor már külföldi forgalomba is kerültek kópiák, amikre természetesen a német bíróságnak nem volt ráhatása. A Prana Film egyúttal csődöt jelentett be, hogy ne kelljen a hatalmas kártérítést kifizetniük. Így a Nosferatu nem csak az első, de egyben az utolsó filmjük is lett.
A film bemutatójára az alább látható Berlini Állatkert márványtermében került sor. Nem mindennapos helyszín egy premierhez!
Orlok gróf (Nosferatu) mellett van még egy fura fazon a filmben. Őt Knock-nak hívják, és ő teszi a film elején a Thomas Hutter nevű - egyébkén elég súlytalan - főhősnek a következő ajánlatot:
"Jó kis pénzt tudnál keresni magadnak...persze kell egy kis fáradozás... egy kis izzadtság, és... esetleg egy kis vér..."
Főhősünknek el kell adnia a saját házával szemben levő elhagyatott épületet Orlok gróf számára, de ehhez előbb fel kell keresnie a furcsa grófot távoli kastélyában, ahol el is tölt vele néhány napot.
Szaporodnak a furcsa jelek: ébredéskor két piros kis pontszerű sebhely a nyakán, melyet ekkor még - jobb híján - a szúnyogokra fog.
Aztán eljön a pont, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy menekülni kell. Ekkor Orlok már költözik az újonnan vásárolt házba, útját azonban egyre szaporodó halálesetek kísérik. Tehát nemcsak vérszívó, de halálosztó is. Orlok gróf maszkja egyébként jópofa, bár mai szemmel inkább vicces, mint ijesztő.
Ebben a filmben újra gyakori a virazsírozás (a teljes kép egy adott színűre színezése), és újdonságként hatott az egyik jelenetben az un. stop-motion technika alkalmazása.
stop motion: képkockánként beállított rögzítési eljárást jelent, amelyet később mozgóképpé dolgoznak össze. A hagyományos filmfelvétellel ellentétben itt nem valós időben megrendezett sebességgel kerülnek rögzítésre az események, hanem a mozgóképet alkotó összes képkocka egy-egy külön beállítást jelent, melyet állókép, azaz fotó formában rögzítenek. Majd az így keletkező állóképeket egymás után vágva, összeillesztve jön létre a mozgókép, animáció.
A végkifejlettel kapcsolatban annyit árulnék el, hogy ennek a filmnek a doktrinája szerint egy vámpírt csak úgy lehet megállítani, hogy egy önfeláldozó tiszta szívű nő 'lefoglalja' a vámpírt az első kakasszóig. A napfénytől ugyanis megsemmisülnek.
Azzal kezdtem ezt a bejegyzést, hogy számomra érthetetlen a vámpíros filmek divatja. Különös érdeklődéssel ültem le megnézni ezt a filmet, mert egy ismerősöm - akinek adok a véleményére - úgy ajánlotta a figyelmembe ezt a filmet, hogy részben ennek hatására kezdett filmezéssel foglalkozni. Talán ezért okozott valamelyest csalódást. Nekem helyenként kimondottan zavarosnak tűnt a történetvezetés. Dramaturgiailag kimondottan egyenetlennek érzem. Képi világában sok helyütt emlékeztetett a szintén expresszionista Dr. Caligari-ra bár nem annyira szélsőséges. Viszont az a jelenet, ahol Nosferatu-nak csak az árnyéka látszik nagyon látványos, igencsak rendben van.
USA (Les Fréres Revillon, Pathé Exchange), 79 perc, néma, ff.
Rendező: Robert J. Flaherty
Producer: Robert J. Flaherty
Váratlan volt, hogy ezen az 1001 filmet tartalmazó listán egy dokumentumfilmbe botlom. És váratlanul érdekes is volt a film!
Bevallom - tudom, ciki - azt hittem, hogy az eszkimók valahol az Északi sarki jégtakaró környékén éltek. Tévedés! Az Eszkimók a tudomány jelenlegi állása szerint Kelet-Szibériából a Bering-szoroson Alaszkába átkelt, majd onnét Észak Amerika jeges vidékét benépesítő csoportjai. Itt jegyzem meg, hogy a hagyományosan használt kiterített világtérképet nézve nem tűnik kézenfekvőnek, de Szibériából (Oroszország) a Bering-szoroson mindössze 85 km-t kell a tengeren Alaszkáig (USA) hajózni.
Maga az Eszkimó elnevezés egyébként kimondottan tudománytalan, mivel nem beszélhetünk egy adott Eszkimó népről. Vannak az Inuit-ok Kanadában, Észak-Alaszkában és Grönlandon, és vannak a Yupik-ok kelet-Szibériában és Alaszkában. Csak a Yupik-oknak négy különböző nyelvet beszélő csoportja van. Ők maguk sem tartják magukat egységesen Eszkimóknak, nem beszélve arról, hogy ezt az elnevezést kimondottan sértőnek is tekintik. De engem ez nem zavar, az egyszerűség kedvéért én most Eszkimóknak fogom hívni őket.
Számomra a legnagyobb rejtély, hogy ha ilyen hatalmas távolságot vándorolt ez a népcsoport, akkor miért nem vándoroltak egy kicsit tovább, mondjuk délebbre... ahol kicsit jobb idő van... Vajon miért álltak meg ott, ahol annyira hideg van, hogy fák sem léteznek. Amerre nézünk, csak hó, hó és hó... meg tenger. Mert az eszkimók többnyire tengerparton élnek, és fókára vadásznak. Ritkábban bemerészkednek a kontinens belsejébe szarvasra vadászni. De inkább a parton élnek.
Korábban már jeleztem, hogy mindegyik filmnél megpróbálok eredeti filmplakátokat felkutatni. Ennél a filmnél külön szerencsém volt, mert öt különbözőt is találtam. Legtöbbjük annyira tetszik, hogy nehezen választottam ki közülük egyet a cím alá a megszokott helyre. Végül úgy döntöttem, hogy mind az ötöt elhelyezem ide egy galériába, mert tényleg nagyon szépek!
Robert J. Flaherty - a film készítője - az USA-ban született, de Kanadában (Toronto) járt főiskolára, és Kanadában kezdett ásványkutatóként dolgozni. Munkája során megismerkedett egy Eszkimóval akitől sokat megtudott az Inuit Eszkimókról. 1913-ban egy sziget kutatásával bízták meg, és főnöke javaslatára magával vitt egy kézi kamerát is. Annyira elkezdte érdekelni az Eszkimók élete, hogy valódi munkáját teljesen elhanyagolta, és inkább őket filmezte. Visszatérésekor megvágta a filmet, baráti körben kimondottan sikere is volt vele, de mielőtt elküldhette volna az USA-ba egy komolyabb forgalmazónak, cigarettájával véletlenül felgyújtotta a tekercset. Ezek a korabeli nitró filmek egy pillanat alatt lángra lobbantak és elégtek. Úgy döntött, hogy visszamegy, és forgat egy jobbat.
Sikerült 'szponzort' is találnia. A francia Les Fréres Revillon szőrme kereskedő cég finanszírozta a költségeket. 1920 nyarán Flaherty kiutazott Port Harrison-ba (Quebec), magával vitt két profi kamerát, és minden szükséges eszközt ahhoz, hogy a forgatott anyagot kint előhívja, és levetítse a szereplőknek. Kint szereplőket castingolt és... hoppá... itt akkor előkerül a dokumentumfilmeket érintő kényes kérdés: Minden valódi, amit egy dokumentumfilmben látunk?
Természetesen nem. De egy dokumentumfilm rendszerint a valóságot igyekszik bemutatni, vagy legalábbis eljátszani olyasmit, ami megtörtént illetve meg szokott történni.
Szóval Flaherty castingolt a helybeli lakosok között, tehát akiket egy családként mutat azok igazából összeválogatott szereplők voltak, és azt is el kell ismerni, hogy a legtöbb jelenet meg volt rendezve. És meg kell vallani azt is, hogy már a film készítésének idejében sem volt minden elemében valósághű a film. Például az eszkimók már régen lőfegyverrel vadásztak, Flaherty viszont szerette volna látványosan, szúrófegyverekkel mutatni az eszkimókat.
Egye fene, engem nem zavar... Nagyon érdekes dolgokat láttam. Például, látjuk, hogyan készítik a kis félgömb alakú házaikat, melyeket IGLU-nak hívnak. Eddig azt hittem, hogy ezek valahogy jégből vannak kifaragva. Igazából nagyon kemény hótömbökből vágnak téglaszerű elemeket, és abból építik fel remek forma-érzékkel ezeket a házacskákat. Egy kisebb jégtömböt is használtak, ezt ablakként helyezték el. Ezen átsütött a nap, míg a hótömbökön nem.
Egyéb érdekes dolgok is kiderülnek a filmből. Például, hogy valószínűleg emiatt a film miatt terjedt el az un. Eszkimó-puszi kifejezés (az orrok összedörzsölése), és azt, hogy bár nulla fok alatt kell tartani az IGLU belső hőmérsékletét, hogy ne olvadjon el a hó-falazat, bent a család mégis meztelenül alszik a prém takaró alatt. Brr...
A kamera beállítások és vágások feltűnően jók, nagyrészt mai szemmel is korszerűnek tűnnek.
Franciaország (Films Abel Gance), 263 perc, néma, ff.
USA (Joseph M. Schenk Productions), 75 perc, néma, ff.
USA (Universal), 142 perc, néma, ff.
Filmindustri pénzelte, mely egyébként egy ma is rendkívül sikeresen üzemelő produkciós vállalat. Dániában ekkor nem volt olyan nagy filmes cég, mint az említett svéd vállalat.
Németország (Prana-Film), 94 perc, ff., néma
a következő ajánlatot:
