USA (Buster Keaton Productions), 57 perc, ff. néma

Rendező: Buster Keaton

Producer: Joseph M. Schenck, Buster Keaton

Buster Keaton stabilan hozza a tőle megszokott, kedves vidámságot. Talán egy kicsit túlzónak érzem, hogy ez már megszakítás nélkül a harmadik év amelyikből felkerült egy film tőle a listára. 

Főhősünk ezúttal egy csőd szélén álló üzletember, akire nagyapja mesés vagyont hagyott feltéve, hogy 27. születésnapján este 7 óráig megházasodik. Mivel ez a határidő épp másnapra esik, egy intenzív - és komikus szituációktól hemzsegő - párkeresés veszi kezdetét.

Ha valakinek ismerős ez a kiinduló szituáció, az nem teljesen véletlen, hiszen ezt a filmet 1999-ben újra feldolgozták Oltári Vőlegény (The Bachelor) címen Renée Zellweger-rel és Chris O'Donnell-el a főszerepben.

Amire Keatontól mindig számíthatunk: akrobatikus esések és vicces szituációk. Ezek most is jelen vannak és tökéletesen működnek.

Érdekes, hogy ezek a Buster Keaton filmek valamiért nagyon jó minőségben elérhetőek. Vagy nagyon óvatosan bántak ezekkel a kópiákkal, vagy nagyon ügyes volt aki felújította ezeket, de szinte olyan jó képminőséggel rendelkeznek, mintha mostanában készültek volna. Persze azért fekete-fehérek.

Két érdekes momentum: Látunk egy Amerikai foci meccset. Akkoriban még kicsit más volt a játékosok felszerelése. Ami meg többszöri visszanézés után is elképeszt, az a 49:55-nél látható akrobatikus jelenet. Lehet, hogy egy szakmabelinek ez nem különösebben izgalmas, de nekem valahogy valószínűtlenül veszélyesnek tűnik.

 YOUTUBE - Hét Esély (1925)

Németország (UFA), 88 perc, ff., néma

Rendező: F. W. Murnau

Producer: Erich Pommer

A film rendezője az a Murnau, aki a Nosferatu-t is rendezte. A forgatókönyvet pedig az a Carl Mayer írta, aki többek között a Doktor Caligari könyvét is alkotta. Jogos tehát az előzetes várakozás, mely szerint egy újabb német expresszionista gyöngyszem kerül elénk. De ehelyett egy új, rövid életű műfajjal ismerkedünk meg: a Kammerspielfilm-mel.

Kammerspielfilme: Az expresszionista mozgalom mellett megjelenő, attól határozottan eltérő német irányzat. Legtöbbször a német alsó-középosztály életét ábrázolja intim közelségből. Jellemzi a főhős valamilyen hétköznapi probléma okozta lelki állapotának mélyebb ábrázolása, továbbá a grandiózus díszletek hiánya. Elnevezése a szintén Németországból indult kis közönség előtt játszott 'Kammerspiel' (kamaradráma) elnevezésből származik.

Valóban jelentősen különbözik ez a film Murnau és Mayer előző munkáitól, azonban számomra nem tűnik korszakalkotóan újnak ez az irányzat. Nagyon sok hasonlóságot érzek a francia impresszionista irányzathoz. Ami Murnau korábbi filmjére emlékeztet, az az emberi alakok mögött falra vetülő hatalmas árnyék. Néha talán öncélúan - igaz határozottan látványosan.

A film középpontjában az Emil Jannings által játszott öreg szállodai portás áll. Az elegáns szállodák portásainak - sok esetben még ma is - eltúlzottan díszített, már-már marsalli uniformishoz hasonlító egyenruhájuk van. Főhősünk rendkívül büszke egyenruhájára. Minden reggel formára fésüli őszes haját, büszkén pödri megfelelő alakúra Ferenc József-re emlékeztető arcszőrzetét, magára ölti az előbb említett ruhát, majd este, munkája végeztével ugyanabban az egyenruhában megy haza. Otthona környékén köztiszteletnek örvend, még tisztelegnek is neki, amit ő örömmel viszonoz.

Ám egy napon arra kell beérkeznie munkahelyére (az Atlantic hotelbe), hogy posztján egy nála fiatalabb ember áll. Ő túl öreg volt már, többször előfordult, hogy nem bírta el a vendégek bőröndjét, ezért mást raktak a helyére. Őt pedig áthelyezték az egyik mosdóba kéztörlőnek. (Nem vicc - ez egy ma már csak felső kategóriás szállodákban előforduló foglalkozás: a vendégeket kell kézmosás közben kiszolgálni szappannal és kéztörlővel) Díszes egyenruháját tehát le kell adnia... 

Azt hiszem, hogy elképesztő fájdalom lehet ilyet megélni. Az ember megfelelően végzi a dolgát, elégedettek vele, tisztelik... És egyszer eljön az idő - az idő mindig eljön - amikor a korod miatt már nem kellesz... jön a következő, a fiatalabb. Voltál valaki, és már nem vagy az. Mert megöregedtél, elvesztetted jelentőségedet...

Itt most ez kézzelfoghatóvá válik azzal is, hogy a számára olyan fontos egyenruháját is elveszik tőle. És ettől fogva mindenki, aki eddig szerette, tisztelte, elfordul tőle. Szégyen lesz vele mutatkozni, a szakadt ruhájú öreggel... 

Persze nyilván ez egy eltúlzott ábrázolása a dolgoknak. Mint ahogy az utolsó negyed óra is egy erősen eltúlzott csattanó. Könyvünk szerint ez a csattanó a végén nevetségesen hiteltelen. Én ezzel nem értek egyet. Inkább azt mondanám, hogy a befejezés átmegy abszurdba. Semmi bajom nem volt vele.

A némafilmek esetében hozzászokhattunk, hogy a dialógusokat a filmet megszakító felirattáblákon tudjuk elolvasni. Ebből a filmből teljesen kimaradtak ezek a felirattáblák. Legalábbis párbeszédek egyáltalán nem kerülnek feliratozásra. Nincs is rá szükség. Úgy van megalkotva a film, hogy minden pontosan érthető a cselekményből.

YOUTUBE - Az Utolsó Ember - 1924

USA (Buster Keaton Productions), 45 perc, ff. néma

Rendező: Buster Keaton

Producer: Joseph M. Schenk és Buster Keaton

Kedves, bájos, sziporkázó és rendkívül ötletes!

Az Isten Hozta! után már nem ért meglepetésként ez a Buster Keaton-os könnyed kacagtatás. Ez a vidám film Keaton előző filmjénél is rövidebb, mindössze 45 perces. Nem krimi! A híres nyomozó (Sherlock Holmes) csak mint példakép kerül említésre.

Keaton itt is ugyanazt a faarcot hozza, mint előző filmjében. Szerintem másra tőle nem kell számítanunk a továbbiakban sem; lesz még filmje a listán, több is.

Kicsit szerencsétlen, kicsit simlis, több számmal túlméretes cipője a hagyományos bohóccipőre emlékeztet. A szerencsétlenkedés persze nagyon átgondolt szerep, hiszen olyan látványos eséseket produkál, amiket csak képzett kaszkadőrök és artisták csinálnának meg ma. Ekkoriban - ezt az Út a Boldogság Felé kapcsán már említettem - egyáltalán nem volt divat kaszkadőröket alkalmazni, az életveszélyes mutatványokat itt mind maga Keaton mutatja be.

A Párizsi Disney Studios-ban, - mely a mellette levő  Disneyland "kistestvére" - ahol minden a filmkészítés, díszletek, trükkök és - elsősorban persze - a szórakoztatás körül zajlik. Van ott egy kb. 25 perces előadás, amit minden évben egyszer megnézek amikor ott járok, és sehogy sem tudom megunni. Cinémagique a címe. Végigvezet minket a filmtörténelmen, az első némafilmektől a legújabb filmekig. Attól válik különlegesen érdekessé ez a műsor, hogy az egyik "nézőt" beszippantja a film, és attól fogva ő is belekerül a sok sok jelenetbe: Utazás a Holdba, Nosferatu, A Nagy Vonatrablás, Dr Caligari... hogy csak azokat említsem, amelyeket mi is megnéztünk már. Így elmondva talán nem pontosan érthető, úgyhogy a poszt végére beteszek egy videót róla, de azt javaslom, hogy akinek a közeljövőben lehetősége van ellátogatni a Párizsi Disney Studios-ba az inkább ott nézze meg először, mert azért nagy vásznon az igazi. És mellesleg van néhány nagyon ütős poén, amit kár lenne előre lelőni.

Na, de miért meséltem mindezt el? Mert ebben a filmben is történik valami hasonló. Buster Keaton-t, - aki itt egy mozigépész - beszippantja egy film. És ez egy remek lehetőség, hogy lássuk, milyen volt egy korabeli mozi: Rögtön a vászon előtt ott ül a zenekar: hegedűs, zongorista és dobos. Szemben ülnek a vászonnal. Valószínűleg a legtöbb esetben improvizáltak. Ekkora zenekar még alkalmas erre. A Griffith-féle filmekhez előírt monumentális nagyzenekar természetesen már kottából játszott.

Buster Keaton határozottan szerethető karakter, az anyáskodni szerető női nézők valószínűleg egytől-egyig szerelmesek voltak belé akkoriban. 

Ifjabb Sherlock Holmes - YOUTUBE

A Párizsi Cinémegique előadás

USA (MGM), 240 perc, néma, ff.

Rendező: Erich von Stroheim

Producer: Irving Thalberg

Stroheim öntörvényű, nehezen kezelhető rendező volt. Amikor még a Universal stúdiónál többszörösen túllépte a költség-keretet a Szeszélyes Asszonyok forgatásakor, a stúdió produkciós igazgatója (Irving Thalberg) behívatta az irodájába, és közölte Stroheimmel, hogy a film készen van, be kell fejezni a forgatást, több pénzt nem tud erre szánni a stúdió. Stroheim éppen egy jelenet forgatásáról jött, a filmben is látható orosz egyenruhában volt, asszisztensei gyűrűjében, és magabiztos fölénnyel viselkedett a 21 éves - egyébként üzletileg nagyon sikeres - törékeny alkatú stúdió-igazgatóval szemben: 

- Ha nem a főnököm volna, akkor most jól pofán vágnám... - mondta az egyébként is mocskos-szájúnak tartott Stroheim.

- Ne fogja vissza magát... - reagált Thalberg... és az lett a dolog következménye, hogy az igazgató elvetette a kamerákat Stroheimtől, és átvette a film vágását. A már így is több, mint 6 órányi filmet lerövidítette 3 és fél, majd a premierre 2 és fél órásra. Nem jól indult tehát Stroheim és Thalberg kapcsolata.

Stroheim következő filmjénél (Körhinta - 1923) folytatódott a konfliktus. Bár Stroheim ezúttal előzetesen ígéretet tett Thalbergnek, hogy kötségvetésen belül marad, természetesen megint átlépte azt, a film már kétszer olyan hosszú volt, mint amiben előzetesen megállapodtak, és még mindig nem látszott a vége. Stroheim valószínűleg úgy gondolta, hogy a tulajdonosok majd úgyis mellé állnak az igazgatóval szemben, hiszen ekkortájt ő volt a Universal egyik legjobb nevű rendezője. Ezzel szemben egy szép napon Thalberg simán kirúgta. Ilyen még nem fordult elő, hogy egy híres rendezőt csak úgy kirúgjon egy stúdió...

Stroheim átment a Goldwyn Pictures-höz, akik oroszlános logójukról voltak híresek, és rendezőbarát elképzeléseikről. Stroheim tehát végre azt csinálhatta amit akart. Itt kapott megbízást a Gyilkos Arany elkészítésére.

Hosszú felvezetés volt, és még nincs teljesen vége ...

Arra ugyanis nem számíthatott Stroheim, hogy a Goldwyn beolvad egy nagyobb holdingba. A Goldwyn Pictures 1924-ben egyesül a Metro Pictures-szel és a Louis B. Mayer Pictures-szel. Így lett belőlük MGM (Metro - Goldwyn -  Mayer). És kit bíztak meg az új stúdió felvirágoztatásával? Igen! Irving Thalberget!

Egy szűk csoport állítólag valahol láthatott egy vetítést, ahol a Gyilkos Arany 9 és fél (!) órás változatát bemutatták. Soha, senki nem látta ezt a teljes változatot újra. Thalberg ragaszkodott a film lerövidítéséhez. Köztünk szólva, én a korabeli mozis piacon sem tudom elképzelni az igényt 9 órát meghaladó filmekre, igaz, olvastam olyan beszámolót is, mely szerint Stroheim két estére szétbontva tervezte volna játszani a filmet.

Stroheim ezúttal megpróbálta lenyelni a békát, és egy barátjával lerövidítette a filmet 4 óra körülire, de Thalberg még ezt is sokallta. Ezt a filmet is elvette tőle, és lerövidíttette 2 és fél órásra - emészthető hosszúságúra. A kivágott anyagot egyszerűen kidobták a szemetesbe. Tehát elveszett... Szokták a filmművészet Szent Gráljának is nevezni az eredeti változatot... néha felröppen a hír, miszerint előkerültek az elveszett jelenetek, de végül mindig kiderül, hogy csak kacsa volt a hír... Pletykálták, hogy Mussolini-nek megvolt... Hallani lehetett egy Dél-Amerikai milliomosról akinek megvan a teljes változat, és minden Újév napján egy meghívott közönségnek levetíti az egészet... De olyan, aki maga is látta volna a teljes változatot nincsen. Ilyen és ehhez hasonló pletykák éltetik tovább a reményt...

1999-ben a Turner Entertainment készített egy restaurált változatot, melyben a meglevő jeleneteket kibővítették produkciós fotókkal Stroheim eredeti forgatókönyve alapján. Tehát elvileg ez a 4 órás verzió igyekszik bemutatni a teljes eredeti anyagot. Nyilván rövidebb annál, hiszen a film fele így csupán állóképekből áll. Én ezt a felújított változatot néztem meg. Pontosan látható tehát, hogy mely részek kerültek ki végül a filmből.

Az eredeti filmben három pár története zajlik párhuzamosan, életük néha összekapcsolódik. A három párból végül csak egy maradt benne a filmben, kettő szinte teljesen kikerül.

A legerősebbnek tűnő - alábbi kép - például ki lett vágva: Amikor egy halott nőt megtalálnak... Csak a függönyön átsejlő  árnyékukat - a körvonalat - látjuk, mégis teljes drámaiságában érzékelhető - lenne - a jelenet, ha meglenne. De így állóképen is feltűnően erősnek hat. Pont az teszi erőssé, ami egyben elvenni igyekszik a dolog élét. Nem látjuk a rettenetet, csak annak körvonalát, tudatunk mégis kiegészíti, talán a valóságnál is szörnyűbbé.

Kicsit csalódott voltam, hogy Stroheim ezúttal nem szerepel - a Szeszélyes Asszonyokban erős hatással volt rám - végül egy cameo erejéig feltűnik, igaz a kivágott jelenetekben, egyetlen fotó erejéig.

cameo: olyan szerep, melyet egy ismert ember (színész, rendező, ill. egyéb) alakít, és szöveg nélküli, vagy 1-2 szóból, mondatból áll csupán.

A film előtt a produkciós képeket nézegetve először nem értettem, hogy Lillian Gish - Griffith házi színésznője - nevét miért nem találom a szereposztáson, ha ott van a fotókon. 

Rá kellett jönnöm, hogy ő nem Gish kisasszony, hanem ZaSu Pitts. (ZaSu - Eliza Susan). De nem én voltam az egyetlen, aki látta ezt a hasonlóságot. Állítólag egyszer Griffith figyelmébe ajánlották ZaSu-t, aki azzal hárította el a javaslatot, hogy annyira hasonlít Lilian Gish-re, hogy nem akarja betenni mellé a filmjeibe. Mindenesetre teatralitása nagyon hasonló, bár eszköztára talán szélesebb Grish-nél. 

Na de látott már valaki ilyen hosszú hajat??? Először azt hittem, hogy ZaSu állandóan kucsmát hord, Aztán az egyik jelenetben, ahol kibontott hajjal feküdt az ágyában, láttam, hogy a haja alig akar véget érni. Akkor jöttem rá, hogy nem kucsmát látok, hanem hatalmas méretű kontyot. Engem mindig is riasztott az ilyen extrém hosszúságú haj, emiatt innét ZaSu jeleneteinél szinte alig tudtam másra figyelni, mint a borzasztó kontyra. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a film felét kitevő mozgóképen ugyanazt az idegesítő modorosságot láttam, mint az amerikai némafilmes színésznők többségénél, a film másik felét kitevő állóképeknél viszont nagyon kifejező, szép arcot fedeztem fel. Ezt az ellentmondást egyelőre nem tudom mivel feloldani. A fotós többet tudott kihozni belőle, mint a rendező? 

Stroheim előző filmje kapcsán nem emlékszem arra, hogy valamelyik színész különösebben teátrális lett volna, tehát nem merném őt okolni emiatt. Az alábbi képen a két főszereplőt instruálja a rendező:

A férfi főszereplő a tenyeres-talpas Gibson Gowland. Engem ő sem győzött meg olyan nagyon. 

Akinek a játéka kimondottan tetszett, az a kocsmai jelenetben éppen kést dobni készülő Marcus (Jean Hersholt).

 A filmben többféle technikájú színezés látható, de a sárga határozottan dominál mindegyikben.

Sárga - illetve valamilyen aranyozott technikával készült - a pénz és az arany színezése a film során mindvégig. Griffith Türelmetlenség c. filmjében volt hasonlóan visszatérő motívum a bölcsőt ringató nő, mint ez a - jeleneteket időnként elválasztó - pénzbe markoló, egészen ördöginek ható, ijesztően megjelenő kéz.

Sárgára van színezve az utolsó húsz perces sivatagi jelenet, mely a Kaliforniai Death Valley-ban (Halál Völgy) játszódik. A sárga színnek köszönhetően szinte érezzük a nap perzselő izzását. (Az alábbi fotók nincsenek virazsírozva. A sárgítás csak a filmen látható.)

A film első felében látjuk a McTeague házaspár megismerkedését, házasságukat és boldogan induló közös életüket. A film erősen nyomasztó második fele a házaspár életének egyre lejjebb - nyomorba és boldogtalanságba - tartó, indokolatlanul , saját hibájukból többszörös tragédiába torkolló végét ábrázolja.

Hasonlóan nyomasztó, mint a Száguldó Kerék. Mindkét esetben látjuk, hogy a szereplők hogy merülnek el évek alatt a testi és szellemi nyomorúság legmélyebb bugyraiban. Felhőtlen szórakozást ezzel a filmmel sem ígérhetek...

Vimeo - Gyilkos Arany - Felújított, 4 órás változat

Szovjetunió (GOSKINO), 95 perc, néma, ff.

Rendező: Szergej Eisenstein

Producer: Borisz Mikhin

A filmcímeknél (a post-ok tetején) mindig a hivatalos magyar nyelvű címet írom előre, majd zárójelbe kerül az eredeti cím. Most kerültem először az elé a dilemma elé, hogy az eredeti cím magyar (fonetikus) átírását - Sztacska -  vagy az eredeti cirill betűs változatot (Стачка) írjam-e ki? Úgy döntöttem, hogy az eredetit írom ki. Lesz néhány egzotikus ország (Japán, Izrael, India, stb...), jól fognak mutatni ezek a különleges betűk a post-ok tetején...

Szovjetunió, 1924 ... Ez év Januárjában halt meg Lenin. Sztálin már első titkár. Lenin végrendeletében figyelmeztette a pártot, hogy Sztálintól meg kellene szabadulni, de Sztálin maradt... még jó sokáig...

Ekkor - és még egy jó fél évszázadon keresztül - filmet csak párttámogatással lehetett csinálni. Ami meglepő, hogy a - pártállamok esetén gyakori kontraszelekció ellenére - egy olyan rendező filmjéről beszélünk - Eisenstein - aki szerintem az egyik legtehetségesebb volt  a listán eddig megtekintett filmek készítői közül. Zárójelben jegyzem meg, hogy a filmgyártásban - legalábbis a legfelső szinten - nálunk sem alakult ki kifejezett kontraszelekció, többnyire azok csináltak filmeket, akiknek volt is tehetségük hozzá. Aczél elvtárs, aki állítólag kifejezetten művelt ember volt, jó szemmel látta meg a tehetséget a művészekben.

Akit érdekel a filmművészet, talán már hallott Eisensteinről. De abban biztos vagyok, hogy a Patyomkin Páncélosról - Eisenstein leghíresebb filmje - és főleg annak lépcső-jelenetéről majdnem mindenki hallott. Több filmben is utalás esik a lépcsőn guruló, magára hagyott babakocsira - emlékeim szerint többek között az egyik Csupasz Pisztoly filmben is - tehát a világ rajtuk kívül eső részeiről alig tudó amerikaiaknak is mond valamit - ami igazán nagy szó egy némafilm esetén. Na de térjünk vissza Eisenstein első nagyfilmjéhez.

A Sztrájk egy 'komcsi' propagandafilm: egy munkásfelkelést és annak fegyveres leverését ábrázolja. Ebben a tekintetben, - mint általában minden politikai indíttatású alkotás - viszonylag gyorsan vált elavulttá, érdektelenné. Megjegyzem, már akkor is az volt amikor készült, hiszen ekkor már évek óta a kommunisták voltak uralmon, és az ő elnyomó uralmukat nyögték a tömegek, nem a filmben ábrázolt kapitalistákét.

Ellenben az a vágás (montázs) technika, amit Eisenstein kidolgozott, minden túlzás nélkül korszakalkotó.

montázselmélet: olyan filmértelmezési- és filmkészítési megközelítés, mely a vágást (franciául: montage) veszi alapjául.

Ha a montázselméletet olyan valakinek kellene elmagyaráznom, aki nem látta a filmet, akkor azt mondanám, hogy olyan mint egy videoklip. Helyenként nagyon pörgős, nagyon látványos, tökéletes precizitással ritmusra vágott anyag. A vágások között néha látszólag teljesen független képek - amik azonban így összevágva külön értelmet nyernek. Egyik legkézenfekvőbb példa erre a filmből: A munkások fegyverre történő leverése és egy marha vágóhídi leölése párhuzamosan vágva: rímelnek egymásra...

A listán eggyel ezelőtti Bagdadi Tolvajjal összevetve: mint tűz és víz.

Abban szinte kizárólag statikus totálok, ebben változatos, pörgősen változó - nagyon jól beállított MINDENFÉLE plán. Egész közeli szuper-plán is! Van, ahol csak a szereplő egyik szeme látható a képen. Ebben a korszakban az ilyen beállítások egyáltalán nem voltak maguktól értetődőek.

Abban egy főszereplő és néhány mellékszereplő, ebben nincs főszereplő! Vagyis a tömeg a főszereplő. Alig vannak arcok akikre emlékszem, a munkások annyira egyformák, tényleg tömeg-masszaként kerülnek ábrázolásra. Igaz, a 'népnyúzó kapitalisták', a gyártulajdonosok jellegzetesen, szinte paródiába hajlóan jelennek meg: Kövérek, nagyon kövérek, drága öltönyt hordanak, és folyton szivaroznak. 

Leginkább talán a francia impresszionizmussal lehet egy lapon említeni ezt a stílust. A Száguldó Kerék elején látott vonatszerencsétlenség volt hasonló erejű, mint ennek a filmnek a képi megoldásai.

Hozzá kell tenni, hogy az általam látott, és alul belinkelt változatban remek zene segíti a filmet - ez persze nem Eisenstein érdeme. Zene nélkül az egész nem működne ennyire. Nem találtam adatot arról, hogy vajon milyen zene támogatta ezt a filmet annak idején, de ilyen jó kísérettel működik ez a ritmikus vágástechnika igazán. Olyan erőteljes, hogy mellette a csend is egészen drámaivá válik.  Van egy közel fél perces szünet a zenében egy ponton - nem véletlenül - és ennek a csendnek az igen erőteljes drámaisága pont a remek zene ellenpólusaként valósul meg.

 YOUTUBE - Sztrájk (1924)

USA (United Artists), 141 perc, néma, ff.

Rendező: Raoul Walsh

Producer: Douglas Fairbanks

A rendező Raoul Walsh neve onnét lehet ismerős, hogy ő vette feleségül Griffith egyik legjobb színésznőjét, Miriam Cooper-t. A producer és egyben főszereplő Douglas Fairbanks neve pedig a United Artists alapítói között tűnt fel. (Még egyszer a négyes: Griffith, Chaplin, Mary Pickford és Fairbanks - utóbbiak ketten ekkor házasok)

Egyre egyértelműbbnek látszik, hogy Európa és az USA már a filmművészet ezen korai szakaszában is teljesen külön utakon haladt. Míg Európában a kissé 'elvontabb' irányzatok kerültek előtérbe, mint pl. a francia impresszionizmus és a német expresszionizmus, (a szovjet montázselmélet hamarosan következik) addig az USA-ban az úgynevezett Klasszikus Hollywood-i Elbeszélésmód kerekedett felül, melynek egyik jó példája ez a film.

Klasszikus Hollywood-i Elbeszélésmód: (csak nagy vonalakban, hiszen dolgozatokat is lehet írni az egyes filmes stílusokról): A főhős - aki a leginkább 'kidolgozott' karakter - valamilyen konfliktusba kerül és általában csak valamilyen küzdelem révén sikerül elérnie célját. A néző rendszerint ezzel a főhőssel azonosul. A térbeli alakzatok általában valósághűek, realisták (ellentétben pl. az expresszionista díszletekkel). Az időjelzések egyértelműek: ha ugrunk az időben, az világosan - pl. egy elhomályosított átmenettel - jelzésre kerül.

Jellemzően két - egymástól nem teljesen független - szál szerepel a klasszikus Hollywood-i filmekben: egy szerelmi és egy valamilyen egyéb: Jelen filmnél a szerelmi szál mellett Bagdad megvédése a másodlagos szál. A két szál egymáshoz képesti jelentősége a film műfajától függ. Melodrámában a szerelmi szál a hangsúlyosabb, míg egy háborús filmben ez jellemzően csak másodrangú.

Beszéljünk a színészekről, a díszletről, és a vizuális hatásokról. 

Színészek: Fairbanks játssza a főhős 'Bagdadi Tolvaj'-t. Kisportolt felső teste van, a női nézők gondolom imádták. Úgy sejtem, hogy ő az a sármos típus, aki így negyven felett is bejött a nők többségének. 

Mellette a Bagdadi hercegnő - akivel egymásba szeretnek - szinte teljesen jelentéktelennek hat. Nem azért mert Fairbanks olyan remek színész lett volna - ő is azok közé tartozik, akik a hang elterjedésével elvesztették jelentőségüket -, hanem azért mert az egész film rá lett kihegyezve, tulajdonképpen a maga számára találta ki. Akik még nyomot hagytak bennem, az a mongol kán, és a hercegnő mongol rabszolgája Anna May Wong. Utóbbi hölgy kisugárzásával képes felhívni magára a figyelmet. Ő azon kevés ázsiai származású (de már amerikai születésű) Hollywood-i színésznők egyike, akik főszerepet kaptak valamilyen amerikai filmben. Itt ő még nem főszereplő, de ez volt számára az ugródeszka. Emlékezzük arra, hogy Griffith kínaija a Letört Bimbókban még egy hunyorogva játszó nem-ázsiai volt. Wong-gal fogunk még találkozni hangosfilmben is.

Hatalmas díszlet-komplexumot építettek a filmhez. Méreteiben szerintem verseng a Griffith által épített Intolerance díszlettel, vagy a Szeszélyes Asszonyok Monte Carlo-jával. Általában nagyon lelkes kommentárokat olvastam róla, én viszont nem voltam annyira elájulva. Néhány helyen valóban sikerült szép, izgalmas - de a realitástól sokszor teljesen elrugaszkodott - Bagdadot felépíteni. A legtöbb esetben azonban a látszatra is papírmasénak tűnő falak közötti hatalmas tereket szerintem nem sikerült megtölteni, üresen kong a legtöbb helyszín. Ezen nem segít az sem, hogy a kamerabeállítások többnyire statikusak, jellemzően inkább totálokkal operálva. Premier- illetve szekond- plánra (közeli felvételek) nem is igen emlékszem. Leginkább egy operett-előadásra emlékeztetnek a díszletek és a jelmezeik is.

Ami viszont kétségtelenül a film erőssége, az a vizuális hatások - trükkök tömege. Vannak mozgó, hatalmas méretű sárkányok, repülő szőnyegek, különböző varázslatok és - ami nekem a legjobban tetszett - egy víz alatti jelenet, mely nem víz alatt lett fényképezve, de ügyes kis ötletekkel mégis úgy van megcsinálva, hogy szinte tökéletesen kelti azt az érzetet, mintha egy víz alatti világban zajlana az egész jelenet.

A filmről az a véleményem egyébként, hogy tartalmilag és minőségben is a 80-as évek magyar tévés mesejáték terméseivel mozog körülbelül egy színvonalon, de ne felejtsük el, hogy míg ezeknek a trükköknek a nagy része a 80-as években rutinfeladat volt a tévé stábjainak, és egészen megszokott a nézőknek, addig az 1920-as évek nézői számára lehengerlően izgalmas látvány lehetett.

Az amerikai filmek rendszerint erősek voltak reklám anyagokban. Találtam egy jópofa hajtogatott prospektust a filmmel kapcsolatban.

És mivel ezek a korabeli festett moziplakátok a gyengéim, íme az összes, amit találtam erről a filmről:

Walsh-ról és Fairbanks-ről talán még érdemes megemlíteni, hogy ők 34 társukkal alapították az Academy of Motion Pictures-t (Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia Kaliforniában), mely mellesleg évente átadja az Oscar díjakat. Fairbanks volt az első ilyen díjátadó házigazdája 1929-ben.