Magyarország, (Kovács Emil és Tsa, Sonor Film), 76 perc, ff. magyar

Rendező: Székely István

Producer: Albert Samek

Büszkén nyitottam az 1001-es könyvet az 52. filmnél, vártam már, hogy végre egy magyar filmhez érjek, és ez most végre megtörtént! Igaz, ehhez egy kis "csalás" is kellett.

Az eredeti kiadásban ugyanis nyoma sincs a Hyppolit-nak. Van ugyan három magyar mű (két Jancsó film, plusz a közel 8 órás Sátántangó Tarr Bélától), de a Hyppolit-ot - néhány további magyar filmmel együtt - a magyar kiadás szerkesztője, Bori Erzsébet filmkritikus csempészte be a magyar változatba. 

Örömre ad okot, hogy ez a film is gyönyörűen fel lett újítva, és külön érdekesség, hogy az egyik szereplő, a Terkát alakító Fenyvessy Éva 2009-es halála előtt állítólag még láthatta ezt a frissen restaurált változatot.

Bizony! Most már elérkeztünk az 1001-es lista ama időszakába, ahol a film fiatalabb szereplői között van esély olyanra akadni, aki még köztünk van. 

Ha "háború előtti" magyar vígjáték, akkor Kabos Gyula neve szinte megkerülhetetlen. Itt szeretném közbeiktatni, hogy bár a Hyppolit-ot a második teljesen hangos magyar filmként szokták említeni, igazából csak egy kis nagyvonalúsággal lehet tisztán magyar filmnek tekinteni.

Tudni érdemes, hogy egy Albert Samek nevű prágai úriember Sonor Film nevű cége gyártotta a filmet a Budapesti Hunnia Filmgyár díszletei között. És, ha el is ismerjük, hogy a stábja és szereplői mind magyarok voltak, érdemes megjegyezni, hogy ezt a filmet változatlan forgatókönyvvel, és ugyanazok között a díszletek között párhuzamosan német szereplőkkel, német nyelven is leforgatták. Ez egyébként nem volt különösebben szokatlan akkoriban. A hangosfilmek egyik problémája volt, hogy a némafilmekkel ellentétben külföldön nehéz volt értékesíteni, mert a más nyelvet beszélők nem értették őket. (A némafilmek felirattábláit még viszonylag könnyű volt kicserélni más nyelvűekre.) A magyar nyelvű piac viszonylag kicsi volt ahhoz, hogy nagyot lehessen kaszálni rajtuk, így költség-optimalizálás gyanánt a sokkal nagyobb német piacra is elkészítették Er und sein Diener címmel. A magyar változattól eltérően ez szinte semmilyen nyomot nem hagyott maga után.

- Hideg vagy meleg fürdőt parancsol?

- Ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit...

 A filmben kapunk vígjátékból is egy kicsit, meg romantikából is egy kicsit, és ha mindez még mindig kevés lenne, kapunk két fülbemászó betétdalt is: "Köszönöm, hogy Imádott" és "Pá, Kis Aranyom!" címmel. Mindkettő Eisemann Mihály szerzeménye.

A romantikus szál talán a szerényebb a kettő közül. Persze egy ilyen könnyed filmtől nem várhat az ember túl nagy érzelmi hullámzást, de azért valljuk be: az, hogy a hősszerelmes mérnök úr (!) "álruhában" sofőrként dolgozik Schneider úr cégénél azért, hogy annak lánya, Terka sofőrként szeressen bele, ne pedig jól menő mérnökként... hát egy kicsit talán erőltetett, ám kétségtelenül romantikus alapfelállás. Ne legyenek kétségeink, egy ilyen könnyed film esetén természetesen a szerelmesek végül egymásra találnak, ám addig még jó néhány félreértéstől hemzsegő szituáció vezet. A hősszerelmest Jávor Pál alakítja, aki pályája során nem is nagyon mozdul majd ki ebből a skatulyából. Terkát pedig az a Fenyvessy Éva játssza, aki egyedüliként megélte a XXI. századot a szereplők közül. 

Kétségtelenül a vígjátéki vonal a film erőssége, melynek tengelyében a Kabos Gyula - Csortos Gyula kettős áll. Kabos azt az újgazdag polgárt alakítja, akinek a pénze már megvan, ízlése viszont még nincs meg ahhoz, hogy a felső tízezer életét élje. Nem is vágyik ő erre. Schneider úr szíve szerint megmaradna az a kispolgár, aki "a hagymához is hagymát eszik", sznob felesége az, aki a Csortos által alakított lakáj alkalmazásával mindent felkavar a család körül. Hyppolit nagyon is tisztában van a felső tízezer megszokott életmódjával, és természetesnek veszi, hogy új munkahelyén - a Schneider villában - is az általa normaként elfogadott értékrend szerint zajlik az élet. Talán mindenkinek ismerős az érzés, amikor valami olyan közegbe kerülünk, aminek a szokásaival, szabályaival nem vagyunk tisztában, de félünk bevallani ezt a többieknek, félünk, hogy megszólnak érte, ezért figyelünk, és megpróbáljuk felvenni a tempót. Na valami ilyesmivel próbálkozik a Schneider család, és ez elég humor-forrást ad az egy és negyedórás film számára. 

 A Hyppolit felújításáról készült egy 12 perces kis film. Érdekes annak, aki kíváncsi egy régi film restaurációjának technikai részleteire.

USA (Universal Pictures), 134 perc, ff. angol

Rendező: Lewis Milestone

Producer: Carl Laemmle jr.

Bátor, és szokatlan kísérlet volt ez a film, hiszen nagyon ritka és kockázatosnak tűnő vállalkozás egy háborút az ellenség szemszögéből, ráadásul az ellenfelet emberi (emberséges) mivoltában láttatva bemutatni.

Ebben a filmben pont ez történik. És ami talán még meglepőbb, hogy pont az USA-ban kapta a legnagyobb elismerést - és a közönségsiker mellett két Oscar-t -, míg Németországban, ahol ekkor már erősödtek a nácik, a film vetítésein Göbbels vezényletével balhézott a csőcselék. Hogy okkal, vagy ok nélkül, az már nem nagyon fog kiderülni, ugyanis az eredetileg 152 perces filmből időközben kivágtak közel húsz percet abból a célból, hogy így minden ország számára fogyaszthatóvá váljon. Elképzelhető tehát, hogy eredetileg voltak jelenetei a filmnek, melyek sértőek lehettek a németek számára, mára azonban egy pacifizmusában és humanizmusában megkérdőjelezhetetlen mű maradt belőle.

A cím egy kis magyarázatra szorul, ráadásul a magyar cím egy árnyalatnyit el is tér az eredeti amerikai cím jelentésétől. Ebben az esetben viszont az a helyzet, hogy a magyar cím pontosabb, mint az eredeti amerikai, hiszen van annál egy német "még eredetibb" cím. 

A film alapja ugyanis egy német könyv, melynek címe Im Westen Nichts Neues, ami nagyjából megfelel a magyar filmcímnek. (Az angol cím valami olyasmit jelent, hogy "A Nyugati Fronton Minden Csendes"). A könyv egyébként Erich Maria Remarque (született: Remark) műve. (A Maria nem elírás! - nekünk is van ilyen furcsa nevű hírességünk, bár talán kevesen ismerik teljes nevét: Kosztolányi Dezső István Izabella - és ez nem vicc, tessék rákeresni!)

Visszatérve a címre: Ez egy cinikus utalás azokra a semmitmondó tudósításokra, melyek szerint a fronton a helyzet változatlan, illetve nem történik semmi... holott a nyugati fronton ekkor ugyanúgy meghaltak és megnyomorodtak a katonák, csak éppen a kialakult lövészárkos állóháborúban a front nem nagyon változott egyik irányba sem... Nyugaton a helyzet tehát változatlan volt ilyen értelemben...

 2011-ben teljesen felújították ezt a filmet, és olyan tökéletes munkát sikerült végezniük, hogy először azt hittem, hogy rossz filmhez nyúltam (létezik egy 1979-es újra-feldolgozás), de a helyzet az, hogy a mai technikával már szinte csodát tudnak művelni.

Persze az eredeti filmnek is olyannak kellett ehhez lenni, hogy így felújítva lenyűgözően szépen elkészített csatajeleneteket láthassunk! A szépség itt filmesztétikai minősítés akar lenni, hiszen amit látunk, az látványban és naturalisztikus ábrázolás-módjában félelmetesen megközelíti a Ryan Közlegény Megmentésében látott partraszállásos jelenetét. Nincsenek kiforduló belek, de van olyan momentum, ami talán még annál is mélyebb nyomot hagy az emberben.

Voltak látványos csatajelenetek a The Birth of a Nation-ben illetve a The Big Parade-ban is, de ez a film kamera-kezelésben, képi trükkökben erősen megelőzi korát. Nem szeretem a túlzásokat, de sok esetben leesett az állam attól, amit láttam.

A film egyébként kifejezetten komolyan veszi a hitelességet, mely legjobban az egyenruhák evolúcióján érhető tetten. Ezen belül is a leglátványosabb a német harci sisak változása a világháború előrehaladtával.

1914-ben a háború kezdetekor a németek u.n. Pickelhaube-t viseltek, mely egy kifejezetten szépen formatervezett, szigorúan bőrből készült sisak volt, rajta bronz illetve ezüst díszítéssel, és egy jellegzetes - ugyancsak bronz vagy ezüst - tüske szerű dísszel a tetején (lásd jobbra).

Azon túl, hogy tényleg nagyon jól mutatott ez a sisak, több gond is volt vele. Egyrészt hamar kiderült, hogy nincs megfelelő mennyiségű alapanyag az újabb és újabb sisakok előállításához, még nagyszámú dél-amerikai import igénybevételével sem. 

Elkezdtek tehát más anyagból, - fémlemezből, filcből, papírmaséból - "helyettesítő sisakokat" gyártani. Ezek már nem voltak ilyen szépek, de a jellegzetes forma még megmaradt. (lásd balra)

Az is viszonylag hamar kiderült, hogy a tüske - bár felvonuláskor jól mutat - a harcokban kifejezetten hátrányt jelent. Az első világháborúra jellemző lövészárkokban kifejezetten kellemetlen volt, ha a sisakból kiálló tüske korlátozta a katonák mozgását a fedezékben mozogva, illetve arra is figyelni kellett, hogy ez a fölösleges nyúlvány ne lógjon ki az árokból.

Ezért tehát 1915-ben már olyan sisakokat gyártottak, melynek tüskéje leszerelhető volt. A harcokban már a tüskét leszerelve kellett hordani a sisakot (lásd jobbra). Hol vagyunk már a míves első változattól?

A gránátrepeszek ellen azonban ez a sisak semmilyen védelmet nem nyújtott.

1916 során a német hadsereg átállt a második világháború alatt is használt acél rohamsisakokra (lásd balra), melyekkel kb. 70%-al csökkent a halálos kimenetelű fejsérülések száma. Mindezt csak azért szedtem össze, mert a filmben nagyon pontosan követhetőek az egyenruha ilyen jellegű változásai a háború folyamán.

A film lényege azonban a háború embertelenségének ábrázolása. Ahogy arcot és személyiséget kap az ellenség, hamar szembeötlővé válik, hogy mindkét hadsereg nagyjából hasonló arányban tartalmaz "jó" és "rossz" embereket. Aki le akar lőni engem a csatatéren, és akit én le akarok lőni, azt is ugyanúgy hazavárja édesanyja, szerelme, esetleg gyermeke. Nem azok az igazi gyilkosok, akik kötelességből a csatatéren harcolnak, hanem azok akik odaküldik őket.

Egy váratlanul erős jelenetben szembesülünk ezzel, amikor a német főhős egy ellenséges francia katona haláltusáját asszisztálja végig a lövészárokban. Talán még az elhíresült záró jelenetnél is erősebb.

Persze hiteltelen lenne a film, ha nem mutatná be azokat a pillanatokat, amikor az embertelenségbe egy kis életöröm keveredik. Ahogy a nyugati fronton a katonák fürdőzés közben megismerkednek a francia lányokkal, és kalandot, szerelmet keresnek vagy éppen kocsmában mulatoznak.

Mélyen elgondolkoztató film. Nagyon hatásosan állítja szembe az otthonmaradók lelkes harcra buzdítását a harcokban megtört, hitüket vesztett katonák fásultságával.

Méltán nyert két Oscar díjat, egyet legjobb filmként, egyet pedig a legjobb rendezésért. A képen idősebb Carl Laemmle a Universal Pictures német származású alapítója tartja a filmért kapott Oscar-t.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) Az ingyenesen elérhető online változat sajnos messze nem olyan minőségű, mint az általam látott felújított változat.

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

All Quiet on the Western Front - 1931

Watch All Quiet on the Western Front (1930) in Entertainment  |  View More Free Videos Online at Veoh.com

USA (First National Pictures), 76 perc, ff., angol

Rendező: Mervyn LeRoy

Producer: Hal B Wallis, Darryl F. Zanuck

Kormányos Tóni, Pöttöm, Gyilkos Pepi, Kobak, Rettegett Joe, Gorilla... ezekből és még néhány hasonlóan "kedvesen csengő" névből áll az a Chicago-i gengszterbanda, mely körül a Kis Cézár zajlik.

Nagyjából 1920-tól 1933-ig tartott az Egyesült Államokban a híres alkoholtilalom (prohibition) időszaka, mely megágyazott az Al Capone-féle gengszter-bandák - másnéven: Maffia - felvirágzásához.

1920-tól tehát az USA összes államában betiltották az alkohol nagyüzemi gyártását, és árusítását - bár otthon nem volt tilos alkoholt lepárolni és fogyasztani a legtöbb államban. Az igény ettől persze még megmaradt az italozásra,  amit a szervezett bűnözés ki is használt. Náluk tudott italhoz jutni, aki továbbra sem kívánt enélkül a bódulat nélkül élni. Ugyanaz volt tehát a szerepük ezeknek a bandáknak akkor az alkohollal kapcsolatban, mint manapság a kábítószer terjesztésében.

A Kis Cézár a gengszterfilmek egyik - ha nem az egyes számú - alapműve. A filmben rengeteg motívum látható, mely újra és újra visszaköszön a későbbi maffiafilmekben is (például a Keresztapa trilógiában).

Ezzel a filmmel belépünk az Amerikai filmgyártás egy rövid, de izgalmas időszakába, melyet pre-code időszaknak szokás nevezni - sehogy sem találok magyar elnevezést hozzá.

Pre-code érának nevezzük Hollywood 1934 közepéig tartó hangosfilmes időszakát.

A huszas évek közepén William Hays elnökletével létrejött az MPPDA  (Film producerek és forgalmazók szövetsége), mely 1927-ben kidolgozott egy ajánlást arról, hogy miket tilos ábrázolni a filmekben, milyen témákat lenne illendő feldolgozni, stb... 1930-ban kicsit szigorítottak ezen, még a helyénvaló szóhasználatra is kitértek. Ezt a szabály-gyűjteményt szokás Hays-kódex-nek - angolul Hays-code - hívni (a szövetség elnökéről elnevezve). Létrehoztak e mellé egy PCA (Production Code Administration) nevű szervezetet, melynek a kódex betartatása lett volna a feladata, azonban eleinte szinte semmilyen tényleges hatáskörük nem volt.

1934 Június elsejétől viszont már csak úgy vetíthettek moziban egy filmet, ha a PCA jóváhagyó pecséttel látta el a művet. Ezzel zárul tehát le a pre-code éra, és jön a Hays-kódex által évtizedeken át az erkölcsiség (vagy helyesebben prüdéria) béklyójába kötött post-code időszak. 

Na, de ne siessünk ennyire előre, hiszen mi még csak a hangosfilmes - és ezzel együtt a pre-code korszak - elején járunk...

 A film elején két piti bűnöző elhatározza, hogy elköltöznek Chicago-ba , és kezükbe veszik sorsuk irányítását. A két barát azonban végül különböző utakon indul el. Míg a Douglas Fairbanks, Jr. (igen, ő a nagy Douglas Fairbanks fia) által alakított Joe Massara táncos lesz, szerelmes lesz, és megpróbálja távol tartani magát a bűnözéstől, addig az Edward G Robinson által alakított Rico (kis cézár) beleáll a bűnözés közepébe: felkeresi a Chicagoi maffia egyik alfőnökét, hogy csatlakozzon hozzájuk. A filmbeli fordulatok helyenként kicsit gyermetegek, Rico felemelkedése például kifejezetten erőltetett: Ahogy az al-főnök beveszi őt a csapatba, szinte azonnal átveszi az irányítást, és a banda tagjai is rögtön meglátják benne a jövő tehetséges vezetőjét. A valóságban nyilván nemcsak, hogy repült volna az első alkalommal, amikor leszólja a főnökét, de valószínűleg a régi bandatagok sem engednek azonnal maguk fölé egy jöttmentet... 

De nem baj, ettől még ez a mozi a gengszterfilmes műfaj egyik kiindulópontja. 

Nem sikerült egyébként egyik pólust sem igazán megszeretni. Rico, a főszereplő gengszter nem rendelkezik szinte semmilyen pozitív tulajdonsággal. Még a későbbi filmes maffiózókra (akár Don Corleone-ra, vagy mondjuk a Donnie Brasco-ban Al Pacino által játszott Leftie-re) jellemző sajátos erkölcsi rendszerükhöz való ragaszkodással sem rendelkezik. Ugyanakkor a törvényes útra rátérni próbáló Joe Massara sem tud a film kedvelhető hősévé válni a karizma szinte teljes hiánya miatt. A másik oldal - a rendőrség - pedig inkább az a levakarhatatlan, idegesítő  tesze-tosza banda, akik rendszeres időközönként megjelennek a gengszterek körül, jelezve, hogy szemmel tartják őket, de valójában az akadékoskodáson kívül képtelenek bármire is.

Tehát szerethető oldal nem nagyon van itt, ez kérem a pre-code éra, ahol még nem is volt ilyen elvárás.

Végezetül egy örök dilemmámat szeretném megosztani, ami a némafilmek során eddig teljesen megszűnt létezni, nevezetesen a: "szinkron vagy eredeti nyelv?" kérdésköre.

Előre leszögezem, hogy szerintem nincs általánosan elfogadható jó válasz. Nyilván az alkotó (azaz rendező) abban a formában kívánta elénk tárni a filmet, ahogy ő letette az asztalra. Nem ismeri igazán Al Pacino-t , aki nem hallotta eredetiben kubai bevándorlóként latino akcentussal beszélni - igaz, valószínűleg értékelni is csak az tudja igazán, aki alapszinten érti a nyelvet. De másik oldalról nézve milyen veszteség lenne, ha nem hallhatnánk mondjuk a Piszkos 12 Reisman őrnagyát Sinkovits Imre hangján. Sinkovits hangját hallgatni önmagában olyan élmény, hogy ahhoz csak öccse, Sinkó László hangja hasonlítható valamennyire például dr. Hannibal Lecter (Anthony Hopkins)  szinkronjaként. És akkor meg kell jegyezni azt is, hogy bizony a szinkron már rég nem a régi - és ez talán nem is szorul bővebb magyarázatra...

De még jó néhány évtized áll előttünk, amikor még elsőrangú színészek szinkronizáltak. Így azt az álláspontot tettem magamévá, hogy - mivel arra nemigen tudnék időt szánni, hogy mindkét változatot megnézzem - hacsak valamilyen érv nem szól kifejezetten az egyik mellett, akkor azt a változatot fogom megnézni, amelyik jobb képminőségben elém kerül. 

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

DAILYMOTION - Kis Cézár - 1931

Little Caesar (1931) EDWARD G. ROBINSON by CinemaLibreWatchonline

Szovjetunió (VUFKU), 70 perc, ff, néma

Rendező: Alexandr Dovzsenko

A falu kollektívája megkapja első traktorát, megindult a gépesítés, a "kulákok" órái meg vannak számlálva...

Az egész falu izgatottan várja az új jövevény érkezését, fiatalok, öregek, férfiak és nők, mindannyian kíváncsian nézelődnek.

Ám a traktor hirtelen zötyögve megáll... ez kínos...

Mindenki töri a fejét, nagyon komoly arccal... telefon a pártközpontba (vagy a minisztériumba, mindegy...) ... hosszas egyeztetés, végül valaki felnyitja a traktor egyik tartályát, és kiderül, hogy nincs benne hűtővíz... ajaj...

Az emberek törik a feküket... nagyon komoly arccal állnak - látszik, hogy zakatol minden agytekervény...

Végül valaki megtalálja az egyetlen helyes megoldást: A falu férfiai kollektíven belevizelnek a traktorba. A premier plánban mutatott erőlködő arcok mintha azt sejtetnék, hogy viszonylag sokan szenvednek prosztata problémától a faluban...

A fent említett jelenet az egyik, mely elakadt a korabeli cenzorok hálójában (szép kis képzavar) - ezen kívül még a meggyilkolt férfi meztelenül őrjöngő jegyese is kiborította a bilit náluk.

Megszokhattuk, hogy szovjet film esetén - legalábbis ebben a Sztálini sötét időszakban - kikerülhetetlen a propaganda. Hol kevesebb (Dzsingisz Kán Amulettje), hol több, de nem ússzuk meg propaganda nélkül. 

A film tagadhatatlanul tartalmaz néhány szépen megkomponált természeti képet, és helyenként a már jól ismert szovjet montázs-elméletből is kapunk újabb ízelítőt, ám összességében véleményem szerint dramaturgiailag egyenetlen, különösebben izgalmas színészi teljesítmény nélküli mű, mely szinte semmilyen érzelmi hatást nem tudott bennem kiváltani.

Franciaország 63 perc, ff, francia

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Noailles vicomte-ja

A lényeg a nemi ösztön és a halál érzete. Szürrealista őrületbe csomagolt romantikus film. - mondja Buñuel a filmről...

Nos, a "szürrealista őrület" megfogalmazással semmiképpen nem szállnék vitába.

Dalí és Buñuel első közös filmje, Az Andalúziai Kutya felkavarta a kedélyeket, de az igazi botrány elmaradt, és bár arra jó volt, hogy Noailles vicomte-jától felkérést (és persze pénzt) kapjanak egy nagyobb lélegzetvételű film elkészítéséhez, a fiúk azért rossz néven vették, hogy az embereknek tetszett a filmjük:

Dalí: „A közönség nem fogta fel, mi az erkölcsi mondanivalója ennek a filmnek, amely minden kegyetlenségével és erőszakosságával őket veszi célba”

Buñuel: „Akik látták, azt hiszik: nagy sikerű film. De hát mit tehetek azok ellen, akik lelkesednek minden újért, még akkor is, ha a szóban forgó újdonság legmélyebb meggyőződésüket sérti? Mit tehetek a félrevezetett és hazug sajtó ellen? Az ostoba tömeg ellen, amely szépnek meg költőinek minősíti azt, ami valójában kétségbeesett, szenvedélyes bujtogatás gyilkosságra?”

Egy szó, mint száz, Buñuel leszerződött az említett "szponzorral", és Dalí-val elkezdték tervezgetni a folytatást "Andalúziai Szuka" címmel. Ez végül - további címötletek elvetése után - módosult "Aranykor"-ra. Szürrealista film lévén sok esetben hiába keresünk összefüggéseket. A cím magyarázata sem feltétlenül egyértelmű: De talán a legvalószínűbb megoldás a következő: Dalí gyerekkorában az általa a mosókonyhában berendezett műteremben szeretett egy vizes dézsában ülve festményeket tartalmazó albumokat nézegetni. Kedvencei az aktokat tartalmazó képek voltak. Ezek közül is kiemelkedett Ingres - Aranykor című olajfestménye. Feltehetően innét tehát a cím.

Újra összeállt tehát a páros, de végül nem jött össze a közös munka. A folyamat viszonylag korai szakaszában megakadt az együttműködés, és Buñuel végül egyedül készítette el a filmet.

A két fél persze különbözőképpen tekint vissza a dologra: Míg Buñuel például úgy emlékezett vissza később, hogy Dalí egyetlen ötletét valósította csak meg a filmben (a parkban kővel a fején sétáló férfit), addíg Dalí visszaemlékezései szerint a film gyakorlatilag az ő forgatókönyve alapján valósult meg, de Buñuel által lebutított formában.

Az igazság - mint a legtöbb esetben - valahol félúton a kettő között lehet. Mindenesetre az biztos, hogy az egyik jelenet helyszínét - a Creus-foknál játszódóét - Dalí jelölte ki a forgatókönyvben. Ez Spanyolország legészakibb pontja, egyben Dalí születési helye.

Az első francia hangosfilmek között készült ez a film, ugyanakkor nem mondható el, hogy erőteljesen kihasználná a hang adta lehetőségeket, bár a szűrrealitás ezen a csatornán is megjelenik. Többször előfordul, hogy a beszélő szereplők csak némafilmes képfeliratot kapnak, ám emellett az a valószínűtlen dolog is megesik, hogy halljuk a szereplőket egymással beszélgetni, de igazából nem mozog a szájuk. Ugye emlékszünk? Ez az Andalúziai Kutya folytatása, tehát ezek ugyanolyan álomképek, mint amiket abban láttunk. Itt bármi megtörténhet, sőt, minél valószerűtlenebb valami, annál helyénvalóbb!

Például ki lepődik meg azon, hogy egy öngyilkos belügyminiszter teste felesik a plafonra és ott hever élettelenül? Vagy azon, hogy a franciaágyon teljesen normális, ha egy tehén lustálkodik, és csak hosszú tusakodás hatására hajlandó átadni a helyet? Ezek a dolgok ebben a filmben a lehető legtermészetesebbek...

A posztot azzal kezdtem, hogy a kitűnő művészek nehezményezték, hogy az előző filmjük nem kavart igazi botrányt. Nos, ennél a filmnél Buñuel-nek már semmi oka nem volt a panaszra!

Az még talán elment volna, hogy egy felajzott nő, egy szobor lábujját "szopkodja", de az, hogy a De Sade márkitól kölcsönzött Szodoma 120 napja jelenetben az egyik perverz szadista - Blangis herceg - mikor színre lép, Jézust látjuk, - pontosabban egy olyan figurát ahogyan csak és kizárólag Jézust szokták ábrázolni - már sok volt.... Ezek a dolgok tehát kiverték a biztosítékot annyira, hogy a felhergelt csőcselék végül betört az egyik vetítésre, tintát locsolt a vászonra, szétverte a termet, és kizavarta a közönséget... végül a hatóságok betiltották a filmet.

Buñuel tehát ezúttal megvalósította célját. Megvolt a botrány, a film beteljesítette célját. Ámen.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Németország (UFA), 103 perc, ff., német

Rendező: Josef von Sternberg

Producer: Erich Pommer

Marlene Dietrich énekli a filmben:

"Férfiak gyűlnek körém, mint lepkék a fény körül,

Ha megégetik magukat... arról nem én tehetek..."

Ez a két sor tulajdonképpen velősen összefoglalja a film cselekményét - és ezzel talán nem követtem el túl nagy spoiler-ezést...

Új évtizedbe léptünk, és ez az évtized már a hangosfilmé lesz. Tartogat ugyan még 2-3 némafilmet ez az időszak is, de ezek már ennek a korai formátumnak az utolsó rezdülései csak. 

Marlene Dietrich... kissé kemény, időnként kifejezetten szigorúnak tűnő arc. Nem csak ebben a filmben igaz, amit feljebb idéztem tőle; életében is körülrajongták a férfiak - és nők is. Néhányan a legismertebbek közül, akikkel hosszabb-rövidebb ideig együtt élt: J.F. Kennedy, Jean Gabin, Gary Cooper, James Stewart illetve Mercedes de Acosta, ha a másik nemet is meg akarjuk említeni...

A Pandora Szelencéjének Loulou-ja után A Kék Angyal Marlene Dietrich által alakított Lola-ja nálam nem talált be elsőre, a "hűvös szépség"-ből - talán a premier plánok szinte teljes hiánya miatt - a szépség sem igazán jött át. 

Aztán megtaláltam azt a felvételt, amikor Marlene Dietrich casting-olt ehhez a filmhez - igen, talán meglepően hangzik, de nem a modern idők találmánya a casting. A rendező azt kérte a jelöltektől, hogy mindenki készüljön egy angol nyelvű dallal a próbafelvételhez, mivel a filmet két nyelven - németül és angolul - is leforgatták. Marlene volt az egyetlen, aki - gondolván, hogy úgy sem választják majd ki - magasról tojt az egészre, és csak közvetlenül a próbafelvétel előtt egyeztetett dalt a zongoristával. Hallható is, hogy angolul ugyanazt az egy sort ismételgeti végig.  A rendező viszont pont ezt a hűvös nemtörődömséget kereste a szerephez. És látva ezt a felvételt, pontosan értem, mi fogta meg a rendezőt. Ahogy elkezd énekelni, valóban ott van az az izgalmas kisugárzás az arcán ami végül világhírt hozott neki! Kissé - nyilván részben szándékosan - mesterkéltek a gesztusok, mégis bájos az egész. Sajnálom, hogy a filmen ez sokkal kevésbé jön ki. Annak aki nem értené: a jelenetben végig a zongoristát piszkálja, mintha miatta kellene mindig újrakezdeni a dalt, néha ráhamuzik, stb... A legvégén, amikor vége a felvételnek, még halljuk, ahogy elnézést kér tőle:

Marlene Dietrich Blue Angel Screentest 1930 from BLANK-MAG on Vimeo.

 A férfi főszereplő az az Emil Jannings, akit az Utolsó Ember c. Murnau filmben láttunk. Hát... rá sem lehet ismerni. Nagy átváltozóművész volt az öreg...

Adott egy pancser professzor, akiről első látásra nem nagyon hisszük el, hogy akárcsak egy nővel is intim kapcsolata volt életében. Diákjairól kiderül, hogy a közeli Kék Angyal mulatóban - innét tehát a film címe - Lola művésznőt körülrajongva múlatják szabadidejüket. A tanár úr felkeresi a mulatót, hogy a fiúkat tetten érje, ám Lolá-val való találkozása nem várt lavinát indít életében...

Lola több dalt is énekel a mulatóban a film során. Már-már musical-szerűen, többnyire végigmennek a számok, de a musical-től, mint műfajtól azért messze van ez a film. Zenés komédiának indul, de drámai, már-már tragikus irányba halad a végjáték.

Ahogy a filmművészet kezdeti időszakában kísérleteztek a plánokkal, kamera-mozgásokkal és montázsokkal, úgy a hangosfilm kezdeti időszakában is keresgélni kellett a hang - és különösen a zene - felhasználási lehetőségeit. Amint a Jazzénekes és a Zsarolás esetén látható volt, eleinte a zene jelenlétének igényét úgy teljesítették, hogy valaki a történethez kapcsolódva énekelt vagy zenélt a jelenetben. Tehát a zene itt még minden esetben "tartozéka" a filmen megjelenített képi valóságnak. Még egyszerűbben fogalmazva, a film hősei is ugyanazt a zenét hallják, amit mi, nézők.

Végezetül nem állom meg, - bár nem itt lenne a helye, mert lesz még későbbi Marlene Dietrich film is -, hogy be ne tegyem a színésznőtől a "Hova lett a sok virág" német nyelvű változatát. Vajon csak engem varázsol el ennyire? 

 Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

A Kék Angyal - 1930