USA (Paramount), 1 óra 47 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Joseph Sistrom

Íme, ez egy remek film noir alapmű. Ez a stílus - francia neve ellenére - kifejezetten hollywoodi filmeket takar.

Többek között azért nevezem ezt a filmet a stílus színtiszta alapművének, mert a listán ez az első olyan noir, melyben együtt megtalálható gyakorlatilag minden jellemző, amit a film noir-ral kapcsolatban emlegetni szokás:

Kontrasztos, fekete-fehér képi világ sok-sok látványos árnyékkal a falakon. Magányos férfi főszereplő. És itt fontos pontosítani: a magányosság nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem sodor mellé az élet időnként valakit. Inkább önmagára utaltságot jelent. Merthogy általában a magányos főhős mellé sodródik egy Femme Fatale - végzet asszonya - akiben többnyire nincs sok köszönet. Általában mindkettejükre jellemző az ingoványos erkölcsiség, illetve a kettejük között vibráló érzékiség, szexualitás. Számomra legkedvesebb noir-os stíluselem a narráció: amikor a helyszínek között mozogva a főhős elemezve beszámol az események folyásáról.

Ennyi volt az egész… Nem jött közbe semmi, nem maradt hátra nyom, ami elárulhatott volna minket. És mégis, ahogy mentem tovább a sarki üzlet felé, rám tört az érzés, hogy mindennek rossz vége lesz. Őrültségnek hangzik, de esküszöm, így volt: nem hallottam a saját lépteim zaját. Halott ember voltam...

Egy férfi - lőtt sérüléstől sebesülten - hajnalban bemegy munkahelyére, és ott diktafonra mondja beismerő vallomását egy kollégája számára. Ez a vallomás gyakorlatilag egy - az egész filmet kitöltő - flashback (filmes visszatekintés). Mint kiderül, ez az ember (Fred MacMurray) a film főszereplője, egy biztosítási ügynök, aki egy férfi nevére biztosítást kötött, hogy annak feleségével felvegye a biztosítási összeget a férj megölése után. És akkor gyorsan néhány szó az eredeti címről: Double Indemnity. Talán nincs is igazán magyar megfelelője, hiszen nálunk az életbiztosítások nem olyan népszerűek, mint Amerikában. Ezért ez esetben teljesen jogosnak tűnik, hogy a magyar címben meg sem próbálták az eredetit lefordítani. A lényege, hogy az életbiztosítás a biztosítási összeg két- vagy többszörösét fizeti olyan halálnem esetén melyek viszonylag ritkák a többihez képest (esetünkben baleset). Ennek hirdetésével is próbálnak minél több ügyfelet szerezni maguknak a biztosítótársaságok. Történetünkben ennek is nagy jelentősége van.

MacMurray egyáltalán nem rossz, bár talán túlságosan is sima modorú. Általában pozitív, romantikus szerepeket kapott, ez pont egy kivételes eset volt számára. Nem tudtam kizárni fejemből a kattogást, hogy vajon milyen lett volna ez a film Bogart-tal? 

A femme fatale ezúttal Barbara Stanwyck. Tökéletes választás. Nem egy klasszikus szépség, főleg nem ezzel a furcsa parókával, amit a rendező is szívesen elfelejtett volna, csak már a film felét leforgatta, amikor erre rájött. Erotikus kisugárzása viszont lehengerlő. Talán hangja és beszédmódja az igazi szexepilje. Színre lépésének első pillanatában, amikor még csak bokaláncos meztelen lábát látjuk lefelé lépdelni a lépcsőn, majd teljes alakját, amit csak egy rátekert törölköző fed el, - nos már ekkor sejtjük, hogy aki nem tud ellentmondani ennek a nőnek, az elveszett.

Nagyon izgalmas a film, szinte végig megvan az a kellemes feszültség, ami miatt annyira szerethetőek ezek a noirok.

Ez esetben most az a meglepő, hogy nem is kérdéses: a rossz oldalon állunk. A gyilkosságra készülők oldalán. Akik olyan valakit terveznek megölni, akik semmit nem ártottak nekik. Tehát egy hideg fejjel elkövetett, számító aljasságról beszélünk. Mégis, a noir világában az a szép, hogy emiatt egy percig sem érzünk lelkiismeretfurdalást. A femme fatal karakter lényege is pont ennek a kettősségnek a megtestesülése: Nem tudunk neki nemet mondani, holott az elején tudjuk, hogy a vesztünket okozza.

Kedvenc szereplőm a biztosítási ügynök barátja és egyben kollégája (Edward G Robinson) volt, aki egyébként a biztosítási csalások nyomozója a cégnél, és ezzel - tudtán kívül - főhősünk ellenfele volt a filmben. Mint Columbo a gyilkosságokat, úgy göngyölíti fel a biztosítási csalásokat, tépelődik naphosszat a hiányzó láncszem megtalálásán. És ha ő elkezd agyalni, akkor a csalónak van mitől félnie... Kis Cézárként a romlott bűnözőt ugyanolyan jól hozta, mint most a törvényesség oldalán álló embert.

Billy Wilder rendező még pályája elején tartott. Legalábbis ami rendezői pályáját illeti. Szülőhazájában, Németországban forgatókönyvíróként kezdte filmes karrierjét, majd Hitler hatalomra jutása után rövid Párizsi kitérővel Hollywoodba költözött, egész pontosan Peter Lorre-hoz, aki segített neki bekerülni a filmes világba. Mivel nem tudott angolul, eleinte állandóan fordíttatnia kellett forgatókönyveit, de hamar belerázódott a dologba. Olyannyira, hogy sok sikeres film forgatókönyvét írta Charles Brackett-tel közösen, például az 1001-es listán szereplő Ninocskáét is. Érdekes módon szerzőtársa pont ennél a filmnél hagyta először cserben, nem akart olyan filmben közreműködni, melynek a hősei erkölcsileg ennyire elítélhetőek. Később még dolgoztak együtt, de Wilder ezzel a filmmel sztárrendező lett, de forgatókönyveit ezután is - legalább részben - ő írta.

Azzal kezdtem, hogy ez a film noir egyik alapműve, de azért érdekességképpen megjegyezném, hogy maga a film noir elnevezés ekkor még nem is létezett. Azt 1946-ban írta le először egy Nino Frank nevű francia filmkritikus. Innét tehát a magyarázat a francia névre.

Szovjetunió (MOSZFILM), (100 perc/86 perc), ff./színes, orosz

Rendező: Szergej Eisenstein

Producer: Szergej Eisenstein

Eisensteinnel az 1927-es Október című filmje kapcsán foglalkoztam utoljára. A Patyomkin miatt világszerte elismerték tehetségét. Az Október is sikert aratott világszerte, kivéve otthon a Szovjetunióban. Sem a szakma sem a közönség nem igazán lelkesedett a filmért. Talán ennek is szerepe volt abban, hogy az elkövetkező években nem sokat volt otthon.

Először 1928-ban Nyugat-Európában turnézott, ahol legfőképpen a hangosfilmre való átállást tanulmányozta. 1930-ban az USA-ba utazott, ahol a Paramount szeretett volna filmet csinálni vele, de nagyon gyorsan kiderült, hogy nem fognak közös nevezőre jutni, így a projekt viszonylag hamar zátonyra futott. Az Eisensteinhez hasonlóan baloldali beállítottságú Chaplinnel sok időt töltött ez alatt az idő alatt. Chaplin bemutatta Eisensteint egy befektetőnek, aki felajánlotta a szovjet rendezőnek egy Mexikóban készítendő film finanszírozását, melyet az örömmel elfogadott.

Egy nagyjából 60 perc hosszú, szigorúan politikamentes, Mexikó hagyományait, lakóit és múltját bemutató filmről volt szó eredetileg, mely a 3-4 hónaposra tervezett forgatási időszaka és készre vágása után a finanszírozó tulajdonát képezte volna, de a Szovjetunió ingyenesen megkapta volna belföldi vetítésekre. ¡Que Viva Mexico! lett volna a film címe, ha elkészül. Sok anyagot forgatott, de még nem volt kész, amikor Sztálin táviratban jelezte, hogy aggódik, nem vált-e disszidenssé. Egy ilyen távirat Sztálintól felért egy hazaszólító paranccsal. A hirtelen távozás közben a mecénással is sikerült összeveszni. Így Eisenstein végül le sem tudott forgatni mindent, ráadásul a szerződésnek megfelelően az anyag az USA-ban maradt a befektetőnél, amin így otthon sem tudott már dolgozni. 1979-ben Alexandrov, Eisenstein egyik legközelebbi munkatársa elkészített a rendelkezésre álló anyagból egy olyan filmet, ami szerinte a legközelebb állt ahhoz, amit Eisenstein elképzelt.

Eisenstein otthon sem találta nagyon a helyét. Kollégái gyanakodva figyelték a többéves nyugati tartózkodás miatt. Kapott egy filmes megbízást, aminek forgatását végül leállította a szovjet filmipar akkori vezetője, mert Eisenstein egyeztetés nélkül túlköltekezett, nem tartotta be a megbeszélt határidőket. Sztálin valószínűleg nagyon szerethette Eisensteint, mert a fiaskóval a filmes vezetőt hibáztatta, - nem kontrollálta megfelelően a rendezőt - ezért őt letartóztatták és hazaárulás vádjával kivégezték. Eisenstein már legalább másodszor úszta meg szerencsésen a halálos ítéletet, melyet nem volt túl nehéz behúzni Sztálin környezetében.

Kivégzés helyett hamarosan (1938-ban) újabb sanszot kapott, A Jégmezők Lovagjá-t készíthette el, amivel végre ismét nagy sikert aratott részben erős németellenessége miatt. Ez volt egyébként az első elkészült hangosfilmje. Üröm volt az örömben, hogy nem sokkal a bemutató után a szovjetek összeborultak a nácikkal a Molotov-Ribbentrop paktummal szentesítve. Eisensteinnek itt is szerencséje volt, mert a megváltozott hangulatban nem végezték ki a korábban agyondicsért filmért, csupán annyi történt, hogy betiltották azt. Egészen addig, amíg a nácik meg nem támadták a Szovjetuniót. Utána megint lehetett vetíteni, és Sztálin-díjat is kapott érte. Így mentek a dolgok akkoriban... És most már végre rákanyarodok a poszt témáját adó filmre...

Sztálin tekerni kívánt egyet a komcsi marketing gépezeten. Korábbi idolja (I. Péter cár) helyett Rettegett Ivánban látta meg az új példaképet, és róla szeretett volna filmet csináltatni. Ennek elkészítésével is Eisensteint bízta meg. (Azért figyelemreméltó, hogy a komcsi fővezér rendre a cárok között találta meg kedvenceit)

Három részesre tervezték a projektet, amiből két rész valósult csak meg. Hogy miért csak kettő, arra mindjárt visszatérek.

Az első részben Ivánt orosz cárrá koronázzák, majd feleségül veszi a Romanov Anasztáziát. Legyőzi a Kazáni Kánt, aki tőrt küldött neki, hogy azzal ölje meg magát. Végül valaki megmérgezi feleségét. Összességében egy diadalmas, Sztálinnak tetsző hős, diktatórikus vezető képét mutatja a film. 

Mintha visszamentünk volna az időben vagy 30 évet. A smink, a jelmezek, a mozdulatok, és a színészek gesztikulációi mind-mind a korai némafilmekre emlékeztetnek. A díszletek leginkább a német expresszionista filmek hangulatát idézik. Mintha egy némafilmet néznénk, szinte furcsán hat, hogy halljuk a színészek hangját. A film jenéjét egyébként Prokofjev szerezte.

Érdekes megfigyelni Iván átalakulását. A koronázás pillanatában még hétköznapi embernek néz ki, de ahogy a személyisége átalakul, külseje úgy válik karikatúraszerű baljós alakká. Ezt a külsőt egyébként Eisenstein rajzolta meg, és szinte félelmetes, hogy a megvalósult karakter mennyire közel áll a rendező által megálmodott külsőhöz.

Nagyon lassan csordogál a történet, és minden nagyon színpadias. Mint láthattuk, Sztálinnál nem lehetett biztosra menni, de ezúttal az első résszel sikerült Eisensteinnek betalálnia. 1946 Január 26-án megkapta a lehető legnagyobb kitüntetést, a Sztálin-díjat. Ekkor már a második rész befejezésén dolgozott. Valamit sejthetett előre, mert naplójában írja is, hogy "kerülőúton elkövetett öngyilkosságra" készül. Majdnem sikerül is, Februárban infarktussal kórházba kerül, épp, hogy be tudja fejezni a vágást. Március 2-án bemutatják az elkészült filmet Sztálinéknak. A vetítés végén a csalódott diktátor így fordult kedvenc csatlósához, Berijához:

Ez nem film, hanem valami rémálom...Iván itt akaratgyenge, képlékeny jellemű, mint egy Hamlet...

És nem csak ebben különbözik a két rész. (Számomra egyébként a második rész sokkal nézhetőbb, érdekesebb volt.) 

A képi világ már-már extrém módon képregényszerű, néha dalra fakadnak vagy táncrolni kezdenek a szereplők. Sőt, a fekete-fehér film a vége felé érdekes árnyalatú színesre vált. Míg az USA-ban már szép számmal készültek ekkoriban Technicolor filmek, a ruszkik még nem álltak ilyen jól. A második rész forgatása alatt zsákmányoltak a németektől egy nagy készlet korai színes (AGFA) film-nyersanyagot. Bi-color film volt. Piros és zöld színei voltak csak, a kék teljesen hiányzik. Talán pont emiatt jól belesimulnak a fekete-fehér részekbe ezek a különleges tónusú színes részek. Mindazonáltal a legnagyobb különbség az volt, hogy míg az első részben egy céltudatos, karizmatikus vezetőt láttunk, addig ebben a második részben már egy tépelődő, bizonytalan, zavaros ember van előttünk, sőt bizonyos jelenetekben még váratlan, homoszexualitást sugalló gesztusokat is látunk tőle.  (Érzelmesen, hosszasan simogatja férfiak fejét.) Valószínűleg ez sem nagyon tetszett a nagyvezérnek.

Ez a második rész főként az ellenségekkel való teljes leszámolásról szól. Több helyen olvasható, hogy a film betiltásának az volt az oka, hogy Sztálin rossz néven vette az ő leszámolásaival való párhuzamot. Ebben a párhuzamban egyébként lehetett is valami, mivel a film egyik szereplője szerint Eisenstein azt mondta neki, hogy "Látod, Sztálin sokkal több embert pusztított el, mégsem bánta meg bűneit. Nézze csak meg ezt a filmet, - akkor talán ő is vezekelni akar " - vajon komolyan gondolhatta, hogy egy Sztálin kaliberű bomlott elmét majd pont az ő filmje tesz helyre? 

Mindenesetre én nem hinném, hogy Sztálin magára ismert volna, illetve ha igen, akkor sem vette ezt olyan kritikának, ahogy ezt leegyszerűsítve látják. Eisensteint ugyanis ezúttal sem tartóztatták le, holott ehhez nem is kellett akkoriban különösebb indok. Eisenstein mentorát és példaképét a színházi rendező Meyerholdot nem tudni miért, de kémkedés ürügyén néhány évvel azelőtt kivégezték, előtte hónapokig kínozták, feleségét otthonában halálra késelték. Szóval, ha Sztálin személyes kritikának vette volna ezt a második részt, akkor feltehetően nem ül le Eisensteinnel 1947 Február 24-én, hogy beszélgessenek arról, hogyan lehetne úgy átdolgozni a filmet, hogy az elfogadható legyen Sztálin számára, ahogy már a nyilvánosság előtt is be lehet majd mutatni.  Ezért gondolom, hogy Sztálinnak az volt a fő problémája a filmmel, hogy Iván itt már messze nem az a 'szuperhős' volt, akinek ő látni akarta, hanem egy tépelődő, zavarodott alak. Eisenstein azonban  már nem nagyon foglalkozott a filmmel, és egy év múlva meg is halt. 

Csak évekkel Sztálin és Eisenstein halála után, 1958-ban mutatták be ezt a második részt. 

Nagy-Britannia (Two Cities Films), 2 óra 17 perc, Technicolor, angol

Rendező: Laurence Olivier

Producer: Dallas Bower, Filippo Del Giudice, Laurence Olivier

Laurence Olivier-t minden idők legnagyobb Shakespeare színészének szokás tartani. Nem csak színpadon, de jó pár megfilmesített Shakespeare darabban is játszott. 

A leghíresebb angol drámaíró korában (1600 körül) az angol nyelvnek nem volt még egységes helyesírása. Maga az író is többféleképpen írta saját nevét. Legjobban a Shaxper forma tetszik, ami angolosan olvasva valóban olyan, mintha a ma használatos Shakespeare-t ejtenénk ki. Ezt azt azért írom le, mert a film eredeti címe is tartalmaz olyan gyönyörű "elírásokat" melyek az 1600 körüli írásmódra utalnak: ("fifth" helyett "fift", "battle" helyett "battell" )

A film eredeti hosszú címe - legalábbis ahogy a film elején megjelenik:

The Chronicle History of KING HENRY THE FIFT with his battell fought at Agincourt in France by Will Shakespeare - azaz -  V. Henrik király krónikája annak harcával a Franciaországi Agincourtnál WIll Shakespeare-től.

Állami megbízásból készült ez a film. Churchill szeretett volna a világháború sötét napjaiban egy lelkesítő filmet látni, mely egy igazi nemzeti hőstettet dolgoz fel. Shakespeare drámáit nagyjából három csoportra szokás osztani. Komédiákra, tragédiákra és királydrámákra. Ez utóbbiak közül az V. Henrikről szóló mű volt a legalkalmasabb a fenti cél elérésére. A középkori Anglia legnagyobb hőstettének számított az ebben szereplő Agincourt melletti csata, melyben az angol hadak legyőzik az ötszörös túlerőben levő francia sereget.

Nagyon leegyszerűsítve arról szól a meglehetősen hosszú (5 felvonásos) darab, hogy Henrik egy örökösödési vita kapcsán úgy véli, hogy joggal tart igényt a francia trónra. A franciák szerint lány ágon jogilag kizárt az öröklés, ezért övék a trón, míg az angolok szerint lehetséges az öröklés, ami pedig nekik kedvezett volna. Egy szó mint száz, Henrik benyújtja az igényét, amit a franciák természetesen elutasítanak, és pökhendi módon egy doboz teniszlabdát küldenek kárpótlásul. Erre Henrik lerohanja Franciaországot.

A film az elejétől a végéig ragyogó szépségű technicolor, de - mint ahogy lenni szokott ekkoriban - a standfotók fekete-fehérek. Kivéve ezt az egyet, amit részben kiszíneztek a reklám kedvéért. A képen látható színes figura maga V. Henrik, akit - mellesleg a filmet is rendező - Laurence Olivier alakít.

Szörnyű vallomást kell tennem. Shakespeare engem nem nagyon tud lekötni. Még a Rómeó és Júlia sem túlságosan, bár annak van egy-két izgalmas feldolgozása. De maga Shakespeare nekem nagyon elavult, és bár korában témáinak egy része kifejezetten modern volt - őelőtte a szerelmet nem tartották arra méltónak, hogy egy drámai mű alapmotívuma legyen, mint az előbb említett tragédiában - de stílusa az ízlésemnek túl cizellált, cselekményvezetése pedig túl erőltetett. Szerettem volna megszeretni, de nem sikerült.

Ettől függetlenül ez a film - kreatív megoldásai miatt - érdekes élmény lehet a magamfajta nézőnek is, egy Shakespeare kedvelőnek meg maga lehet a gyönyör.

A meglehetősen keretes szerkezetű film elindul valahonnan, tesz egy szép nagy ívet, majd ugyanazon az úton visszaér a kiindulóponthoz. Hogy ne csak rébuszokban beszéljek, nézzük, miről is van szó.

Az első képkockákban megtekintjük Londont madártávlatból. Ehhez vagy 4 hónapon keresztül építettek egy nagyon részletes és nagyon látványos, kb 15 x 21 méteres alapterületű makettet, mely fölött a kamera úgy repül keresztül, mintha mondjuk egy léghajón szállnánk 1600 Május 1-én. Ugyanis a kép bal alsó sarkán látható Globe színházra közelítve kiderül, hogy ezen a napon ebben a színházban az V. Henrik című Shakespeare darabot adják elő.

És ez az ötlet, hogy Shakespeare eredeti színházában látunk egy "eredeti" előadást, ez már önmagában remek felütés. 

Nézzük csak meg ezt a Globe Színházat. Remek forma. Nem is értem, hogy miért nincs több ilyen színjátszó hely. A középen nyitott, Colosseum-ra emlékeztető épületben az emeleteken körben ülőhelyek vannak, a színpad körül pedig állóhelyek. 1599-ben nyílt meg ez a színház, melynek Shakespeare volt a házi szerzője, és ma is lehet Shakespeare darabokat nézni benne.

Mivel a színház láthatóan nyitott, és nem is fedik be, ezért Áprilistól Októberig tartanak csak előadásokat. Állójegyeket már 5 fontért lehet kapni, ami még hazai viszonylatban is elfogadható. Igaz ezért végig kell állni az előadást, na de elmondhatjuk, hogy abban a színházban, amelyik számára Shakespeare a darabjait írta.

Na de térjünk vissza az 1944-es filmhez. A színházban vagyunk, elkezdődött az előadás, jelenetek között belátunk a kulisszák mögé is, és láthatjuk a lelkes közönséget is, aki szinte részesévé válik a színes előadásnak. Nagyon szépek, és kreatívak a díszletek. Nehéz feladat egy színpadi drámát úgy megfilmesíteni, ha nem akarunk nagyon belenyúlni az eredeti szövegkönyvbe. Így viszont, hogy egy színházi előadásnak mi is szinte a részeseivé (és nem csak nézőivé) válunk, így máris meg van oldva a dolog.

Igen ám, de ekkor jön a következő meglepetés. A színészek kilépnek a színház keretei közül, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy bár még mindig díszletek között vagyunk, annak keretei kitágultak. Már hajón vannak Henrikék, díszlethajón ugyan, de hamarosan egy egész flottát látunk, egyértelmű, hogy ez már nem férhet el a színházban. A közönség már sehol, hiszen elhagytuk Angliát, megindult a sereg. Franciaország már a színházon kívül van, de a festett hátterekből látszik, hogy még stúdióban vagyunk.

És amikor már ehhez is hozzászokunk, akkor utolsó csavarként látjuk, hogy a csata már tényleg egy igazi mezőn lett fölvéve. Ráadásul igen látványosan, sok-sok mozgó kamerával.

És a győztes csata után ahogy jöttünk, úgy is megyünk vissza stúdiódíszletekbe: ha nem figyelünk oda, észre sem vesszük az átmenetet, hogy aztán ugyanilyen remek megoldással hirtelen újra a színházban találjuk magunkat, majd végül a színházból újra átrepülünk London fölött.

Laurence Olivier-nek ez volt az első rendezése, és ennyi remek ötlet... Bravo.

USA (MGM), 114 perc, ff. angol

Rendező: George Cukor

Producer: Arthur Hornblow jr.

Ha nem tudom, hogy ezt a filmet George Cukor rendezte, akkor nagy összegben le mertem volna fogadni, hogy ez egy Hitchcock film. A feszültség (suspense) keltése és fenntartása ugyanis olyan magas fokon működik, amely leginkább ennek a műfajnak az előbb említett angol mesterére volt jellemző. (Aki mellesleg ekkoriban már szintén Hollywoodban tevékenykedett.)

A film középpontjában egy Paula Alquist nevű, Ingrid Bergman által alakított hölgy áll. Nagynénjét, - aki híres operaénekesnő volt - titokzatos körülmények között meggyilkolták. A lakást ugyan feltúrták, de semmit nem vittek el. A gyilkost azóta sem találják. Paula nagynénjével élt, évek múlva sem tudott túllépni a véres eseményeken, ezért Olaszországba költözik, bízva abban, hogy a környezetváltozás segít. Tíz év múlva vőlegényével hazaköltözik a nagynéni régi lakásába, ahol egyre nyomasztóbb, egyre félelmetesebb dolgok történnek. Paula az idegösszeroppanás jeleit kezdi mutatni. Mondom... tiszta Hitchcock...

Bergmant szeretem! A Casablanca sikerében hatalmas része volt (persze sok másnak is). Skandináv akcentusa még mindig nagyon erőteljes, de jól áll neki. Állítólag egy elmegyógyintézetben tanulmányozta a bentlakókat, hogy az idegösszeomlás tüneteit le tudja lesni. Ráadásul nem tudjuk, hogy amit látunk az valóság (azaz tényleg a téboly jeleit látjuk rajta) vagy valaki csak úgy alakítja a dolgokat, hogy látszólag az őrület tünetei jelenjenek meg szegény nőn. Olyan dolgokat tesz Paula, amikre nem emlékszik. Vagy ezeket nem is ő teszi? Igazából már ő sem biztos semmiben. Nagyjából a film végéig mi sem lehetünk biztosak abban, hogy mi is az igazság. A feszültség fokról fokra nő, és ez a vége felé már pillanatokra sem szűnik, sőt, kezd egyre fojtogatóbb méreteket ölteni.Elismerve, hogy az őrület határán táncoló Bergman nem volt rossz, eleinte "csak" ugyanazt a karaktert láttam viszont, amit a Casablancában megkedveltem. Én inkább azért adtam volna az Oscart, az Akadémia viszont eme filmért ítélte oda a szobrot. (Bergman esetében most először... de nem utoljára!)

Mindenesetre elismerem, hogy az utolsó 5 percben parádésat alakított, de a film többi részében volt valami hiányérzetem. Mivel párszor még fog szerepelni az 1001-es listán, azon gondolkoztam, hogy milyen szerep lenne alkalmas arra, hogy azzal Bergman igazán megmutathassa, hogy nem csak egyféle karaktert tud ilyen jól hozni.

A romantikus,  érzelmes nő kipipálva. Legyen valami egészen más! Vajon el tudna játszani mondjuk egy Szent Johannát, egy nőiességéből kivetkőzött Jean D'Arc-ot? Na azt megnézném, de kizárt, hogy ilyen szerepet adjanak neki... - gondoltam... s ha ezt más mesélné, nem hinném el - nézegetve az IMDB-n, hogy milyen szerepeket kapott még, látom, hogy négy évvel később megkapta ezt a szerepet is Victor Flemingtől. Nincs rajta az 1001-es listán, de lehet, hogy érdemes lenne műsoron kívül megtekinteni...

Még egy kép Ingrid Bergmanról első Oscarjával:

A film egyébként kapott egy másik szobrocskát is, méghozzá a díszletekért. 1874-ben, tehát Viktória királynő korában, Londonban játszódik a történet nagy része, és ennek megfelelően fényűző, tetőtől-talpig feldíszített lakásbelsőt láthatunk (lásd az alábbi képen). Megdolgozott a csapat a díjért. Tényleg pompás ez a díszlet. De nem csak ez, a ködös baljós hangulatú Londoni utcák, az idilli, olasz tóparti szálloda is, mind-mind remekmű.

A fenti képen van egy mellékszereplő, akit szeretnék külön is kiemelni: Angela Lansbury a Nancy nevű pimasz, flegma szobalány, aki itt még csak 17 éves volt. A poszt írásakor 92 évesen is aktív színésznő. Legismertebb szerepe a Gyilkos Sorok (Murder She Wrote) című krimi-sorozat Miss Marple jellegű főszerepe. 

Érdekességként megjegyzem, hogy 1940-ben Angliában egyszer már megcsinálták ezt a filmet. Az MGM az angol filmstúdiótól megvette az újrafilmesítés jogait azzal a kikötéssel, hogy az 1940-es változat összes kópiáját meg kell semmisíteni. (Azért ez is téboly!) Neki is láttak a megsemmisítésnek, de legalább egy negatív valahogy fennmaradt, ezért az eredeti 1940 változat sem tekinthető elveszett műnek.

A végére talán egy apróság: Miért Gázláng a film címe? Az említett Viktória királynő korában a Londoni 1885-ös elektromos áram-bevezetés előtt gázzal világítottak. Légszesszel, más néven városi gázzal. Ez a gáz csöveken keresztül áramlott a lakásokban kialakított lámpákba, világítótestekbe. Ha több ilyen gázégőt is felgyújtottak a lakásban, akkor csökkent az egy fényforrásra jutó gáz, így csökkent az adott fényforrás fényereje is. Igen ám, de mitől csökkenhet a gázláng akkor, ha elvileg senki más nem tartózkodik a lakásban? Erre is választ kapunk az izgalmas film során...

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával. 

USA (20th Century Fox), 88 perc, ff., angol

Rendező: Otto Preminger

Producer: Otto Preminger

Egy gyilkosság másnapján az ügyet felgöngyölíteni igyekvő nyomozó végigjárja a potenciális gyilkosokat. Bár magát a kivégzést nem látjuk, a kihallgatások első perceiben elhangzik, hogy Laurát - a film címadóját  - arcon lőtték egy sörétes puskával...

Igen, ez brutális. A gyilkosságot nem látjuk, a negyvenes évek Amerikájában ilyet - a maga teljes, horrorisztikus valójában - nem is lehetett volna mutatni. Még inkább durva ez a tett annak a fényében, hogy a Laurát ábrázoló festményen - mely a hölgy nappalijában látható -  és a gyanúsítottak visszaemlékezéseit illusztráló flashback-ek során látszik, hogy Laurának nagyon szép arca volt. Csak egy minden érzéstől mentes vadállat lőhet szét egy ilyen szép arcot? Vagy tévedünk?

Az említett "festmény" valójában egy fotó, melyet olajfestékkel kicsit kidekorálva próbáltak "olajfestmény szerű" állapotba hozni. Először valódi festményt próbáltak használni, de a rendező azt szerette volna, ha a festmény tökéletesen hasonlít Laurára.

A detektív látja Laura képét a falon, a gyanúsítottak elbeszélése alapján megismeri történetét és személyiségét. És a nyomozó szép lassan beleszeret a nőbe, akinek a képét a falon látja, akinek a gyilkosságában éppen nyomoz. Tulajdonképpen ez a dolog volt, ami számomra előzetesen annyira izgalmassá tette a filmet - amikor kicsit előrelapoztam a listán, meglesni, hogy milyen filmek várnak rám - , hogy régóta fentem már rá a fogamat.

A nyomozó szinte odaköltözik a gyilkosság helyszínére, Laura lakásába. Teljes figyelmét az ügynek szenteli. Sőt, meg is akarja vásárolni a Laurát ábrázoló festményt.

Ő tehát Laura, akit flashback-ek során mi is megismerhetünk.

Annak ellenére, hogy az egyik mellékszereplőt Oscar-ra jelölték, ez esetben egyik színésznél sem éreztem olyan erős kvalitásokat, mint mondjuk a Martinique esetén. Sport-hasonlattal élve, itt nem voltak klasszisok, de a jó csapatjáték meghozta eredményét.

Nem állom meg, hogy ne hívjam fel a figyelmet Hitchock A Manderley-ház asszonya című filmjével való párhuzamokra.

A Hitchcock film eredeti címe Rebecca, ennek Laura. Mindkét esetben csupán egy női név, és ezek a nevek mindkét esetben gyilkosság áldozatait takarják. Ha már itt tartunk, miért nem voltak ezek jók magyar címnek? Miért kell a Rebeccát átnevezni A Manderley-ház Asszonyának (pedig ez a cím még tetszik is egyébként), a Laurát pedig Valakit Megöltek-re (ez viszont nagyon nem tetszik)...

Mindkét esetben van egy cseléd, akit láthatóan az átlagosnál is szorosabb érzelmi kapcsolat fűzi úrnőjéhez. 

És mindkét esetben van egy akkora csavar a filmben, hogy a fal adja a másikat... 

És, hogy a helyzet ennél is bonyolultabb legyen, ennek a csavarnak az értelmezése most nem teljesen egyértelmű. Nekem persze megvan a saját véleményem, de mivel szeretném aránylag spoiler-mentesen tartani a posztjaimat, erre részletesen nem térnék ki, de commentben nyugodtan bárki spoilerezzen, az kívül esik a "védett zónán". 

A négy szóba jövő gyanúsítottból ketten férfiak, ők mindketten szerelmesek Laurába. Rajtuk kívül a fiatalabbik férfi másik szeretője jön szóba, akinél féltékenység lehet az indíték, és ott van negyediknek az említett cseléd, aki leginkább furcsa rajongásával kelti fel a gyanút.

A mellékszereplők közül legerősebb az Oscar díjra is jelölt Clifton Webb. Aki 54 évesen 14 év kihagyás után szerepelt újra filmben. Egy elegáns, pökhendi sztár-újságírót alakít (Waldo Lydecker), aki még a nyomozót is kádban ülve fogadja, ahol éppen egy újságcikket gépel.

Ha a csavartól eltekintünk - persze nem tehetjük, hiszen a film lényegi eleme - akkor ez alapvetően egy nagyon hagyományos felépítésű krimi. Gyilkosság. A nyomozó nyomoz. Egyre több mindenre fény derül, majd egy előre kihirdetett időpontban tartott összejövetelen a detektív megnevezi a gyanúsítottat. (Most mintha egy Agatha Christie regényt ismertetnék). 

A film alapjául szolgáló Vera Caspary által írt eredeti regény egyébként nagyon izgalmas szerkezetű volt. Az öt legfontosabb szereplő egymás után meséli el ugyanazt a történetet a saját szemszögéből. Mindig egy kicsit többet tudunk meg az eseményekről. A film nem kifejezetten ezt a szerkezetet követi, bár a visszatekintések mindig valakinek az elmeséléseit ábrázolják.

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával. 

USA (Warner Bros.), 100 perc, ff., angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks

Howard Hawks rendező mesélte ennek a filmnek a születéséről, hogy Hemingway-el fogadott, hogy ő képes lesz az író legrosszabb regényéből is jó filmet csinálni. Kijelenthetjük, hogy megnyerte a fogadást, bár tegyük hozzá, hogy nem sok maradt meg az eredeti sztoriból. Annyira átírták a cselekményt, hogy a regény magyar címének (Gazdagok és szegények) például már semmi köze nincs a film tartalmához, pedig ezen a címen is volt forgalomban.

Az eredetitől teljesen eltérő Martinique címet adták a filmnek hajdan a magyar mozikban, az újkori (2004-es) dvd-n pedig az Egyszer fenn, egyszer lenn címen jelent meg. Ez utóbbi kimondottan ötletes, jó választás szerintem.

Martinique egyébként egy francia gyarmat-sziget a Karib-térségben, mely a Vichy-kormányigazgatása alatt állt ekkoriban. Ismerős a szituáció? Bizony, ez a film sok tekintetben a Casablanca sikerét lovagolja meg, amivel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy ez valami gyenge utánzat lenne... Hawks állítólag felvetette a Warnernek, hogy csinálna egy Casablanca szerű filmet Bogart-tal, és tekintettel annak elsöprő sikerére a stúdió azonnal benne volt a dologban.

Hawks felesége (akit "Slim"-nek, - magyarul mondjuk "Nádszál"-nak - becéztek - és ennek még jelentősége lesz majd) látott egy különleges szépségű lányt az 1943 Márciusi Harper's Bazaar című magazin címlapján. Valamit megláthatott benne, mert rávette rendező férjét, hogy foglalkozzon vele. 

Betty Bacall-nak hívták  a hölgyet. Mint kiderült, a fotómodell korábban New Yorkban színész-iskolába is járt, ahol - mellesleg - Kirk Douglas osztálytársa volt, és 17 éves korában volt egy kisebb szerepe is a Broadway-en. De volt ő Miss Greenwich Village is. (New York egy városrészének szépség-királynője.)

Hawks csinált vele néhány próbafelvételt a készülő filmhez, és jó érzékkel kiválasztotta Bogart mellé másik főszereplőnek.

Nem Betty néven lett azonban híres. A rendező javaslatára Lauren Bacall-ra változtatta nevét. Nem eshetett nehezére, hiszen már az előző neve is többszöri változtatásra alakult ki. Betty Joan Perske néven született. Apja lelépése után felvette anyja egyik vezetéknevét (Bacal), amit később megtoldott egy extra "l" betűvel, így lett Bacall, mígnem végül a keresztnevét is megváltoztatta, ahogy azt az előbb írtam. 

És hát... A Casablancában Ingrid Bergman is beragyogta a vásznat, Bacall egész másfajta kisugárzása szintúgy uralja a filmet. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a filmben szerepel egy másik szép hölgy is (Dolores Moran). Eredetileg ő lett volna a film főszereplője, de Bacall színre lépésével a női szerepet kettébontották, Moran-é messze távolodott a főszereptől (alig néhány percet szerepel), míg Bacall-é lett Bogart mellett a másik főszerep. A hármas galéria bal alsó képén Moran, a másik kettőn Bacall.

A Casablancával való párhuzam nem véletlen. A film hangulata mindvégig az előző év sikerfilmjére emlékeztet. A francia kötődést már említettem. Ugyanúgy egy zenés szórakozóhelyen játszódik a film nagy része, mint a Casablancánál, és itt is van sanzonénekes zongorista, aki időnként eljátszik egy-egy számot.

A Bogart által játszott két karakter is nagyon hasonlít egymásra. És persze mindkét filmben van szerelem... Ráadásul itt nem csak a filmen, de a színészek között is szép lassan komoly kapcsolat szövődött.

Bacall-nak ez volt az első filmszerepe, és nagyon erős lámpaláza volt. Állítólag eleinte annyira remegett, hogy az már feltűnő volt. Kifejlesztett egy módszert, amivel kontrollálni tudta ezt a remegést. Ennek az volt a lényege, hogy fejét lehajtotta, mintegy megtámasztva a mellkasán, és onnan nézett fel. Ezzel két legyet ütött egy csapásra, mert nemcsak megszűnt a remegése, de fantasztikusan csábító is volt ez a nézés. A szakirodalom csak Bacall-look-nak azaz Bacall-pillantásnak nevezi ezt a nézést. Ez a lámpaláz a filmen egyébként teljesen észrevehetetlen. Nagyon profi minden mozdulata, uralja a képet, amikor megjelenik... és amikor megszólal, másra szinte nem is lehet figyelni... Bogart persze egy pillanatig sem válik másodhegedűssé, de őt már ismerjük. Azt az utánozhatatlan Bogart stílust, amit ő - és csak ő - nagyon tud, azt természetesen itt is stabilan hozza.

Az elsőfilmes, fiatal színésznő lámpalázát persze Bogart is segített kezelni, akiről Bacall azt mondta, hogy eleinte csak egy udvarias, barátságos színésznek tűnt, nem találta különösebben vonzónak. Bogart viszont észrevette Bacall lámpalázát, és megpróbálta oldani a hangulatot, viccelődött vele, adott esetben tanácsokat adott neki. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, mígnem a forgatás harmadik hetében megtörtént az első csók. (Mármint filmen kívül, Bacall öltözőjében). Hawks nagyon nem örült a 44 éves Bogart és 19 éves Bacall közötti románcnak. Kicsit rosszmájúan, de feltételezem, hogy féltékeny volt, amiért a gyönyörű színésznő nem iránta érdeklődött ilyen intenzitással. Megértem Hawks-t. Mindenesetre próbált intrikálni, Bogart-nak jelezte, hogy nagyon nem profi dolog kollégával összejönni, Bacall-nak pedig próbálta elhinteni, hogy Bogart csak játszik vele, és a forgatás után úgyis dobni fogja...

Nem így lett, kettejük házassága Bogart haláláig tartott.

Bevallom, azért írok ilyen keveset a történetről, és ilyen sokat a szereplőkről, mert nem a sztori miatt annyira jó a film, hanem a hangulat (ideértve a remek díszletet és fényképezést) és a jó szereplőgárda miatt. Nem csak Bogart és Bacall a jó. Van például egy kövér, tenyérbemászó francia rendőr-kapitányunk Dan Seymour remek alakításában. Zseniálisan gusztustalan!Bogart itt is egy magának való ember (itt hajós), aki pénzes turistákat visz ki a tengerre horgászni. Nem érdekli a politika, csak saját problémáival foglalkozik, végül azonban jó pénzért segít hajójával a francia ellenállás egy akciójában. Így végül ő is szorult helyzetbe kerül. Közben összeismerkedik Marie-vel, akit csak "Slim"-nek (nádszál) becéz, és itt utalok vissza a poszt elején említett Hawks-feleségre, aki Bacall-t férje figyelmébe ajánlotta, ugyanis az ő beceneve is Slim volt, valószínűleg nem véletlen, hogy felfedezettjét is így becézik a filmben.