Franciaország (Pathé), 190 perc, ff., francia

Rendező: Marcel Carné

Producer: Raymond Boderie, Fred Orain

Az USA-ban akkoriban bemutatott reklámfilmben úgy hirdették ezt a filmet, hogy ez Franciaország válasza az Elfújta a Szél-re. Ez is egy két részes, hosszú film, ám a hasonlóságoknak itt nagyjából vége is van.

Négy férfi és egy nő szerelméről szól a történet. És, hogy a világháború utolsó szakaszában, a náci-barát Vichy-kormány alatt elkészülhessen, a politikamentességet még azzal is érdemes volt alátámasztani, hogy az 1820-as és 30-as évek Párizsában, annak is legmozgalmasabb szórakoztató negyedében, a Boulevard du Temple nevű úton, - melyet akkoriban inkább Boulevard du Crime-nek hívtak, mely szó szerint a "bűn sugárútját" jelenti, ám valójában ez egy biztonságos, virágzó környék volt, furcsa becenevét inkább azokról a bűnügyi melodrámákról kapta, melyeket esténként a sétálóutca megannyi színházában játszottak.

A korabeli utca díszletét egyébként Nizzában építették fel. Tekintettel a háborútól sújtott Franciaország szűkös helyzetére, le a kalappal, hogy egy ilyen produkciót össze tudtak hozni, mind anyagi és minőségi értelemben, mind a statisztéria létszámigényét illetően.

• 
• 
• 
• 

Mint említettem, a történet négy férfi és - közös szerelmük - egy nő történetét meséli el, de emellett a helyszínek is komoly jelentőséget kaptak. Nagyrészt két színházhoz kötődik minden: Egyik a Grand Theatre (a "nagy" színház), másik a Funambules, mely hivatalosan nem rendelkezik színházi engedéllyel, ezért ott nem szólalhat meg senki, csak pantomimes előadásokat lehet tartani. Akárhányszor a szereplők vagy a stáb részéről elhangzik egy szó, az igazgató rémülten rohan bírságot kiszabni az alkalmazottainak, rettegve attól, hogy bezárják a helyet a hangos beszéd miatt. 

• 
• 
• 
• 

Ha már itt tartunk: a négy férfi és a nő szerelmi életének taglalása előtt tegyünk még egy gyors kitérőt a cím magyarázata miatt. Magyar fordításban: Szerelmek Városa. Ezúttal tetszik a magyarítás, az eredeti cím félrevezető lett volna. Les Enfants du Paradis - az Amerikaiak megtartották ezt szó szerint lefordítva: Children of Paradise, valószínűleg mai napig nem értik, hogy miért Paradicsom Gyermekei a film címe... Nos, a franciák Paradis-nak hívják a színházi nézőtér legfelső karzatát, a legolcsóbb jegyeket ide lehet kapni. A filmben sokszor látjuk a nézőteret, és talán most újult ki a tériszonyom, olyan sokszor kellett szembesülnöm azzal, hogy ezek a fenti nézők bizony nem székeken ülnek, hanem egymás hegyén-hátán, sokan a korlátról lábat lógatva. (A galéria első két képén a kis Funambules, a második kettőn a Grand-Theatre, ez utóbbinál már sokkal rendezettebb az úri közönség)

• 
• 
• 
• 

Fáradjanak ide! Itt látható az igazság! Tessék, tessék! Jöjjenek, és tekintsék meg! És, ha majd megnézték, rá fognak gondolni nappal, róla fognak álmodni éjszaka!

Egyszerű ruházata csak a saját bőre, így a fátyol mindenki előtt lehull róla! 

Lehet Uraim ... folyton-folyvást... fizetni csak távozáskor kell!

A Boulevard du Crime zsivajában harsogó kikiáltó egy sátorba próbálja beterelni a kíváncsiskodó férfiakat, akik pénzért megnézhetik a gyönyörű Garance meztelen testét fürdőzés közben. Ő az a hölgy, aki úgy teszi tönkre férfiak életét, hogy ennek érdekében semmit nem tesz a világon, csak annyit, hogy létezik. Nem csábít, elég őt megpillantani és elér a végzet. 

Érdekes, hogy ezt a femme fatale (mellesleg kurtizán) szerepet, Carné (a rendező) egy olyan színésznőre bízta, aki már közelebb volt az ötvenhez, mint a negyvenhez. Ez először furcsa volt, főleg a Hollywoodi húszas-harmincas színésznőcskék után, de - mi tagadás - az Arletty névre hallgató művésznő (a Mire Megvirrad-ban már láthattuk) nem bizonyult rossz választásnak. El tudtam hinni, amikor láttam, hogy megbolondulnak érte a férfiak. Neve (Garance) franciául festő buzér-t jelent, mely egy Magyarországon is előforduló növény. Legfontosabb tulajdonsága, hogy nagyon sokáig gyökeréből nyerték ki a festékek vörös színezőanyagát. 

• 
• 
• 

Garance tulajdonképpen egyik férfinak sem mond nemet. Csak azt löki el őket magától, aki olyan módon kívánja őt szeretni, ami neki nem elfogadható. Ha valaki túlzottan vagy erőszakosan akarja őt birtokolni.

Garance kitalált alakjával ellentétben a négy férfi a korszak létező személyeiről lett megformálva. Az egyik legérdekesebb karakter Jean-Gaspard Deburau, művészneve Baptiste. A Funambules színpadán a fehérre mázolt arcú bohócot alakítja. Ezt a bohóckaraktert Piero-ként ismerünk leginkább.

• 
• 
• 
• 

Beleszeret Garance-ba, már megvan a pillanat, amikor az övé lehetne a nő, de amikor az figyelmezteti, hogy ne várjon tőle mindent elsöprő szerelmet, akkor inkább távozik, és ezt a távozást egész elkövetkező életében bánja. Évek múlva is emlegeti, hogy egyszer majdnem megvolt neki a nagy szerelem... ha még egyszer megkapná a lehetőséget élne vele... Egyszer aztán újra találkoznak...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Francia filmeknél már megszokhattuk, hogy a megcsalás nem vet különösebben rossz fényt egy szereplőre. Sem férfire, sem nőre. Még akkor sem, ha az adott férfit otthon feleség és gyerek várja. Nos, Baptiste gyönyörű fiatal felesége (Nathalie) hiába bocsájt meg hűtlen férjének az nem képes elfelejteni Garance-t. És érzésem szerint a film inkább áldozatként mutatja be a férfit, mint bűnösnek. Ilyenek ezek a Franciák...

• 
• 
• 
• 

Bár a négy szerelmes férfi közül egyikre sem mondanám, hogy kizárólagos főszereplő, mégis talán Baptiste kerül legközelebb a néző szívéhez.

A második figura - és akkor haladjunk szimpátia sorrendben - Frédérick Lemaitre: a hagyományos színész a Grand-Theatre-ből. Ő az igazi nőcsábász, aki kihasználja népszerűségét. Ha párbajra hívják, egy átmulatott éjszaka után részegen is kiáll, és nyer. Ha az általa kedvelt nő mást szeret, sebaj... nagyvonalúan tudja kezelni azt is. Talán ő az egyetlen, aki nem szenved Garance miatt, ő az, aki helyén tudja kezelni ezt a nőt. 

• 
• 
• 

Harmadiknak itt van Lacenaire, a bértollnok és gátlástalan bűnöző. Erőszakossága elüldözte maga mellől Garance-t, de őt nem abból a fából faragták, aki ezt egyszerűen elfogadja. Időnként megpróbálkozik visszaszerezni a nőt. Személyiségére jellemző, hogy nem csinál belőle titkot: párbajt ő nem vállal. Ő csak akkor öl, ha a másik fegyvertelen, és nincs esélye védekezni. Fura, mindig csapzottnak tűnő frizurája és harcsabajusza miatt eleve antipatikusnak tűnő karaktere a film végén azért szerzett magának egy egészen kis renomét.

• 
• 
• 

És akkor utoljára jöjjön Montray grófja. Vele szinte kizárólag azért van Garance, hogy anyagi és egyéb jellegű oltalmát élvezze. Ez egész jól működik addig, amíg a gróf nem várja el, hogy úgy csináljon a nő, mintha szerelemből lenne vele.

• 
• 
• 

Féltékenykedése egy jól megkomponált záró jelenetben csúcsosodik ki, ahol a szálak összeérnek, és véletlen folytán mind a négy férfi ugyanazon a helyszínen a Grand-Theatre-ban tartózkodik.

Több, mint három órás a film, melyet nagyjából a felénél egy szünet vég ketté. A két rész között - a felirat szerint - jó néhány év eltelik. 

A pörgős Hollywoodi noir-ok között kicsit tempót kellett váltani ennek a filmnek a megtekintésekor. Az első óra végére sikerült csak igazán ráhangolódnom, onnét viszont nem engedett el többé.

Még egyszer kihangsúlyoznám, hogy  nagyon mostoha körülmények között született ez a film. Dúlt a háború, a stáb egy része csak titokban tudott közreműködni, mert zsidó származásuk miatt tiltólistán voltak: pl. Trauner Sándor díszlettervező, illetve Kozma József zeneszerző. De, hogy a másik végletet is említsem: náci szimpatizánsok is voltak a stábban, akiknek a Normandiai partraszállás után kellett sietősen távozniuk, mert a francia ellenállás elítélte őket.Általában nem csak Marcel Carné legjobb filmjének tartják, de valamikor a kilencvenes években több száz francia filmkritikus ezt az alkotást választotta az évszázad legjobb francia filmjének. Még csak azt sem mondanám, hogy minden alap nélkül.

• 
• 
• 
• 

USA (Warner Bros.), 111 perc, ff., angol

Rendező: Michael Curtiz

Producer: Jerry Wald, Jack L. Warner

Engem így még nem vertek át, mint ennek a filmnek az első jelenetében! Jó... talán egyszer, - egy arab pénzváltó a Keletinél - de az nagyon régen volt. Le a kalappal! A film végén, amikor jött a nagy leleplezés, vissza kellett néznem az első jelenetet, hogy lássam, hogyan sikerült a rendezőnek ennyire lóvá tennie engem. Hát... el kell ismernem, nagyon ügyes... Bármi többet mondanék, elrontanám a szórakozását annak, aki csak ezután tervezi megnézni ezt a különleges filmet. Mindenesetre - bár a posztomat szokás szerint spoiler-mentesen tartom - a kommentekben bátran lehet írni arról, hogy ki mit szólt a film végi csavarhoz!

Ez is egy jó ki noir, de nagyon nem tipikus. Rögtön azzal tér el az ekkoriban még csak kialakulóban levő sémáktól, hogy egy nő (Mildred Pierce) van a cselekmények középpontjában, aki egyáltalán nem femme fatale alkat, sőt pont az ellenkezője. Igazi családanya, akinek életét tulajdonképpen egyetlen dolog mozgatja: elkényeztetett nagylányának, Veda-nak a boldogságát keresi mindenáron, már-már mániákusan, betegesen. 

A pökhendi, pénzéhes lányt - az ekkor 16 éves - Ann Blyth alakította remekül, igazán tenyérbemászóan. Ha valakire, akkor őrá rá lehet húzni, hogy ő a femme fatale az anya-lánya viszonylatban. A poszt írásakor 89 éves, bár már 1985 óta nem aktív. 

• 
• 
• 
• 
• 

És, ha már itt tartunk: tulajdonképpen nem csak egy filmet, hanem mindjárt kettőt is kapunk "egy jegy áráért". A remek noir-os gyilkosság és az ahhoz kapcsolódó befejezés közé ugyanis rendőrségi kihallgatás során (flashback formájában) elmesélt élettörténettel egy egész más műfajt kapjuk, egy nagyon komoly melodrámát egy széteső családról (szokatlan téma ekkoriban Hollywoodban), az egyedül maradó anyáról, aki  nagy igényekkel rendelkező tinédzser lánya eltartásához kénytelen pincérnői állást vállalni. A nagylány pökhendiségére jellemző, hogy az érte bármit megtenni képes anyát lenézi az általa lealacsonyítónak tartott vendéglátós állás miatt, holott azt pont azért kénytelen végezni, hogy az ő féktelen költekezésének forrását biztosítsa.

A Mildredet alakító Joan Crawford neve ismerősen csengett, de nem tudtam hová tenni. Utána kellett néznem, és egészen 1927-ig, a némafilmes korszakig kellett keresgélnem, hogy megtaláljam azt a filmjét, amit láttam tőle: Az Ismeretlen volt ez, mely az 1932-es Szörnyszülöttek mellett a legbetegebb filmek közé tartozik azok közül, amit eddig az 1001-es listáról láttam.

Joan Crawford tehát a némafilmes korszakban sztár volt már, és azok közé a kevesek közé tartozott, akik sikeresen átmentették magukat a hangosfilmek világába. A 30-as évek első fele volt igazán az övé, az évtized végére elhagyta szerencséje, és nem kapott igazán sikeres filmekben szerepet. Ez a Mildred Pierce volt az az alkotás, mely visszahozta őt az élvonalba. És - ha már így alakult - ezt megpróbálta kihasználni. Hollywoodban ekkoriban már nem nagyon szerették, nem is tartották túl jó színésznőnek, ráadásul közel negyven évesen túl is volt fénykorán, bár a képeken láthatjuk, hogy még mindig nagyon szép, éretten nőies arca volt. Leszerződött hát az egyik legrafináltabb sajtófőnökhöz (Henry Rogers),  aki elkezdte híresztelni, hogy az egyik producer szerint (Jack Wald) Crawford élete legnagyobb alakítását nyújtotta a Mildred Pierce-ben, és ennek sejthetően meg is lesz a jutalma... és itt kimondatlanul is mindenki az arany szoborra gondolt. Hamarosan meg is jelent erről egy cikk a Hollywood Reporterben, mely azt állította, hogy Hollywoodban már rebesgetik, hogy Joan Crawford a legesélyesebb az Oscarra. Ettől az agresszív kampánytól Crawford kicsit megijedt, de a sajtós figyelmeztette, hogy ha tényleg akarja azt a díjat, akkor most már nem szabad leállni. A színésznő azonban pánikba esett, és félve az ekkorra már terebélyes méreteket öltött kampány miatt várható megalázó csalódástól, nem mert elmenni a díjátadóra. Súlyos beteget jelentett. Mint lánya később egy interjúban bevallotta, kutya baja sem volt, egyszerűen nem mert szembesülni azzal, hogy mégsem ő kapja a díjat, amit a sajtó már szinte beígért neki.

Helyette az ABC rádióállomásra tapasztotta a fülét, hogy otthonában hallgassa az élő adást (tévéközvetítés ekkor még nem volt). A sajtófőnököt azonban nem olyan fából faragták, hogy ez akadályt jelentsen számára. Fodrászt, sminkest, és rengeteg sajtóst küldött Crawford házához. 

Abban a pillanatban, amikor bejelentették, hogy a legjobb női szereplő díját Joan Crawford nyerte, lánya beszámolója szerint a boldog színésznő csodával határos módon kipattant az ágyból, fogadta a fodrászt, a sminkest, a fotósokat, na meg a kincset érő aranyszobrot, melyet személyesen Michael Curtiz rendező szállított le a díjátadónak otthont adó Grauman Mozi hátsó bejáratához állított limuzinnal. Ez a remek sajtófőnök mindent leszervezett előre. A filmet egyébként 6 Oscarra jelölték, de csak ezt az egyet sikerült elnyernie.

• 
• 
• 

Joan Crawford és a rendező Michael Curtiz között egyébként nem volt ilyen harmonikus a kapcsolat a forgatás alatt. Crawfordról egyébként is elterjedt, hogy nehéz vele dolgozni, ezzel feltehetőleg Curtiz is egyetértett. Főleg eleinte - rengeteg volt a cirkusz. Olyan dolgokon ment a veszekedés, hogy a háziasszonyos ruhákba Crawford önhatalmúlag válltöméseket rakatott, hogy szebb legyen a vásznon, míg Curtiz szerint sokkal hitelesebb lett volna, ha a háziasszony otthonkájában nem lenne semmilyen válltömés. A már említett producer - Jerry Wald - vállalta magára a villámhárító szerepét a színésznő és a rendező között. Curtiz megígérte, hogy csak magyarul káromkodik, hogy az ne bántsa Crawfordot, és a színésznő is próbált kevésbé szembehelyezkedni a rendezővel.

• 
• 
• 

Mildred Pierce tehát a noir-os keretnek és a belső melodrámának is remek központi figurája. Három férfi között őrlődik, és mindhárom férfinak fontos szerepe van az életében. És fontosnak tartom megjegyezni, hogy mindhárom férfi szereplő a film magas színvonalához méltó, remek alakítást nyújt. Közülük az egyik lesz a hulla a nyitójelenetben, hogy a film magját képező flashback során eljátssza, mi vezetett idáig.

• 
• 
• 
• 
• 

Végül még egy ismerős színésznő, akit talán nem mindenki ismer föl. Én a hangjáról szúrtam ki egészen véletlenül. A csíkos ruhás színésznő - itt Mildred éttermének üzletvezetője - vajon melyik 1978-as filmben játszott egy igen emlékezetes mellékszerepet? A poszt végén ott van a kép, addig lehet tippelni.

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Grease (1978) - McGee nevű igazgatónője - Eve Arden a megfejtés a csíkos ruhás színésznőre.

USA (Selznick International Pictures), 118 perc, ff., angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: David O. Selznick

A film egyik főszereplője - az ekkor még csak szárnyait bontogató Gregory Peck - egy elmegyógyintézet újonnan kinevezett igazgatója lett. Nem sokkal hivatalba lépése után új kolléganőjének (Ingrid Bergman) bevallja, hogy fogalma sincs, hogy ő kicsoda, nem emlékszik a múltjára, csak arra, hogy a híres pszichiátert, akinek a személyiségét magára öltötte, nemrég minden valószínűség szerint ő maga megölte.

Izgalmas felütés, ugye?

A pszichoanalízis és az azt körülvevő misztikum - bár Freud néhány évvel a film készítése előtt meghalt - kezdett igazán népszerűvé válni az USA-ban. Hitchcock is kellően izgalmasnak találta a dolgot ahhoz, hogy gyakorlatilag egy egész filmet ennek a témának szenteljen. A fenti titokzatos rejtélyt ugyanis pszichoanalízissel, pontosabban annak látszó módszerekkel oldja meg a pszichológusnő és kollégái.

• 
• 
• 
• 
• 

Bár a film elején Hitchcock elhelyez egy magyarázó szöveget a pszichoanalízissel kapcsolatban, a filmen látható dolgok természetesen nagyon messze állnak a tudományos megközelítéstől. Egyrészt amennyire tudom, a szakma egyik alaptörvénye, hogy a kezelést végző személynek bizonyos távolságot kell tartania a kezelt személytől. Ehhez képest a doktornő az első pillanatban beleszeret az amnéziában szenvedő betegbe. És ha már itt tartunk, akkor idézem a pszichiáternő mesterének véleményét a szerelmes nőkről:

Mindannyian tudjuk, hogy egy szerelmes nő elméje az értelem legalsó szintjén üzemel.

• 
• 
• 
• 
• 

1987-ben egy interjúban Gregory Peck bevallotta, hogy a forgatás néhány hetében igen közeli kapcsolatba kerültek Bergmannal, holott mindketten házasok voltak akkoriban. Bergman az interjú idején már nem élt, így ő nem reagálhatott erre a vallomásra.

Kár, hogy a pszichoanalízisre épített vonal mellett ezúttal kevés erő maradt Hitchcock igazi erősségének - a feszültségkeltésnek - az alkalmazására.

De ami a legmeglepőbb, hogy a film legizgalmasabb pontja ezúttal nem is Hitchcock-hoz kötődik. Van ugyanis egy álomjelenet, melynek elkészítését valamilyen okból kiadták egy alvállalkozó stúdiónak (Monogram studios) gyártásra. Nem is Hitchcock rendezte, hanem William Cameron Menzies - aki az Elfújta a Szélben díszlettervező volt, és Oscart is kapott érte. De ami miatt különösen érdekes lett ez a jelenet, az az, hogy Salvador Dalí tervezte hozzá a díszleteket, és - amennyire tudni lehet,-  a koncepciót.

 

• 
• 
• 

Az a 2 perc, ami ebből az álom-jelenetből bekerült a filmbe, valószínűleg jól mutatja, hogy milyen elszalasztott lehetőség volt kihagyni az eredetileg 20 percesre tervezett álmot. Ugyanis több fotó van olyan részekről, melyek egyáltalán nem kerültek a filmbe, bár leforgatták azokat. Ezeket a kivágott részeket sajnos a mai napig eltűnt anyagként ismerjük.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Sok rész végül a forgatás fázisáig sem jutott el sajnos. Több koncepciós rajz van a jelenet előkészítésének fázisából. A hatalmas szemgolyókkal kapcsolatban nyilván mindenkiben felmerül az Andalúziai Kutya szemgolyó felmetsző része - nem véletlen. Ebben az álomban van is egy erre utaló rész. De nem lövöm le teljesen a poént...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hitchcock és a producer - stúdió tulajdonos - Selznick között sok vita volt a pszichoanalízissel kapcsolatban. Selznick gyakorlatban is élt ennek a módszernek az alkalmazásával, és el is hívta a forgatásra tanácsadónak saját analitikusát. Hitchcock azonban magasról tett a szakértő javaslataira... "Ugyan, ez csak film..." - és mint tudjuk,  a valóság legtöbb esetben nem elég érdekes ahhoz, hogy film készüljön róla. Az akkori kritikusok és közönség nagyon izgalmasnak tartotta ezt a filmet. Akkor még simán működött ezek szerint, hogy egy zavaros álomból két pszichiáter logikai úton megfejt egy bűnügyet... 

• 
• 
• 

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (U.S. Army), 33 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: John Huston, Frank Capra

Ez volt az az alkalom, amikor Hollywood a legközelebb került egy háborúhoz. John Huston, a Máltai Sólyom rendezője a második világháborúban haditudósítóként dolgozott, azaz valamennyire szakmájánál maradhatott a seregben is.

A 33 perces dokumentumfilm a Nápoly közelében lévő hegyi kisváros melletti csatát mutatja be, mely során az amerikai gyalogság kiszorította a környékről a németeket. A filmen olvasható felirat szerint a felvételek nagy része a valódi csatában készült, és csak néhány felvételt készítettek el utólag azért, hogy érthető legyen a cselekmény. Friss kutatások szerint azonban a stáb a csata után érkezett csak a helyszínre. 

John Huston mellett Frank Capra is érintett volt ebben a filmben produceri minőségben. Számára Leni Riefenstahl alkotásai (pl. Az Akarat Diadala) mutatták meg, hogy a film mennyire alkalmas harcra buzdításra. Készített is egy hétrészes sorozatot Why We Fight (Amiért Harcolunk) címmel, melyekhez német anyagokat ötvözött amerikai harci beszámolókkal, a Disney stúdió által készített animált térképekkel és narrátor értelmezésével alátámasztva. Ezeket a hadsereg újoncainak kötelező volt megnézni.

A film Mark Clark tábornoknak, az Olaszországban állomásozó amerikai csapatok vezetőjének a köszöntőjével kezdődik. Vannak szakmák, akiknek a képviselői csak idegesítően tudnak beszélni. A katonák, főleg a magas rangúak - személyiségükből adódóan - nagyon férfiasnak akarnak mutatkozni, ami elkötelezettségükkel ötvözve úgy látszik, hogy szükségszerűen egy monoton, erőltetett, minden hangsúlyozást nélkülöző beszédmódot eredményez. Náluk talán csak a rendőrök rosszabbak, akik sokszor még a nyelv alapvető használatával is küszködnek, miközben elképesztően szabatosan próbálnak fogalmazni.

A - szerencsére nem túl hosszú - ajánló után a narrátor (John Huston) bemutatja San Pietro-t. Ezután következik a leghosszabb, és számomra legunalmasabb rész, maga az ütközet bemutatása. Ismerteti a stratégiát, térképpel illusztrálja a szemben álló csapatok elhelyezkedését, mozgását. Hogy valódi csata közben készültek a képek vagy tényleg minden utólag készült... nem tudom eldönteni, és talán nincs is jelentősége. Látványos, és aki érdeklődik a harci stratégia iránt, annak biztosan érdekes is.

Bennem csak az motoszkált végig, hogy milyen szerencse, hogy eddigi életemet úgy tudtam leélni, hogy közvetlen környezetemben nem pusztított háború, nem kellett tankok elöl menekülni, szeretteimért aggódni. Akik meg szeretnek katonásat játszani azoknak nyitva állnak a toborzó irodák kapui, mehetnek külföldi háborúkba harcolni. 

A film végén azért csak sikerült elérzékenyülnöm, amikor bemutatták a rejtekhelyükről előbújó helyi lakosokat, ahogy előmerészkedtek a harcok végeztével. Látjuk az újjáépítés, az újrakezdés első lépéseit. Így néz ki San Petro manapság:

 

USA (RKO), 95 perc, ff. angol

Rendező:Edward Dmytryk

Producer: Sid Rogell, Adrian Scott

A Gyilkos Vagyok után íme azonnal egy másik jelentős film noir. A forgatókönyv alapjául szolgáló regényt érdekes módon az a Raymond Chandler írta, aki az előbb említett Gyilkos Vagyok készítésekor a forgatókönyv írásában segédkezett. 

A film főszereplője ezúttal egy magándetektív (tipikus noir-os sablon), név szerint Philip Marlowe. A névnek itt azért van jelentősége, mert hasonló visszatérő karakter lett, mint mondjuk James Bond. Sok színész alakította az évek során (többek között Humphrey Bogart is), és annyira népszerűvé vált, hogy Raymond Chandler korai detektív regényeit újra kiadták úgy, hogy a főszereplő nevét simán átírták Philip Marlowe-ra, hogy jobban eladható legyen a könyv.

Mint általában a noir-os detektívek, Marlowe is rideg, cinikus, már-már romlott a felszínen. Belül azonban romlatlan erkölcsiséggel rendelkezik, melyet még a femme fatale-ok sem tudnak igazán feltörni. Persze egy könnyed kalandnak soha nem mondana nemet, de gyilkosságra például soha nem tudná egy nő sem rávenni őt úgy, mint a Gyilkos Vagyok főhősét. Két további Marlowe film is szerepel még a listán.

Nézzük, ki is alakítja ez esetben Philip Marlowe-t: Dick Powell. Ismerős volt a név, de akárhogy járattam az agyamat, nem tudtam hova tenni. És azt sem értettem, hogy miért úgy reklámozták a filmet, hogy "Ismerjük meg az új Dick Powell-t"? Mitől új???

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Aztán utánanéztem, és leesett: a 30-as évek Warner musical-jeiben láttam énekelgetni. Akkor még húszas éveinek végén járt, szép hangja volt, de amúgy ő volt a lehető legjelentéktelenebb karakter az általam amúgy nagyon kedvelt Busbey Berkeley által koreografált filmekben. (Rivaldafény Parádé, 42. Utca foglyai) - itt viszont tényleg mintha kicserélték volna. Olyan jól hozza a karaktert, szinte rá sem lehet ismerni.

A filmet első körben a regény eredeti címével küldték moziba: Farewell My Lovely - Kedvesem, Isten Veled. A nézők látva Dick Powell nevét azt hitték, hogy valami újabb musicalről van szó, nem tolongtak a kasszánál. A marketingesek gyorsan csavartak egyet a dolgon, és Murder My Sweet néven kezdték vetíteni. Mint a fenti lobby card-okon is látszik, kihangsúlyozták, hogy itt nem a megszokott Dick Powell-t fogják látni a nézők... így viszont már izgalmasnak tűnt.

Annyira kezd bekebelezni a noir-ok hangulata, hogy nem tudom eldönteni, habzsoljam-e be gyorsan ezt a korszakot, vagy lassítsak egy kicsit, hogy tovább tartson?

Ez esetben nem is annyira a történet (számomra kicsit zavaros és erőltetett) vagy a színészi játék tetszett (bár különösebb panaszra nincs okom, korrekt munka volt), hanem a képi világ, mely a kiváló Gyilkos Vagyok-hoz képest is sok újdonságot tartogatott. 

Először is itt vannak a gyönyörű neonfények, melyek ebben a fekete (noir) világban fényükkel egy nem létező, izgalmas világot teremtenek. Ráadásul rögtön a film elején olyan ötletes és meglepő vizuális effektet kreálnak a neon villózásával, amitől teljesen elámultam. De a kreatív képi megoldások tobzódnak a teljes film alatt. A főszereplő akarata ellenére történő bedrogozását illusztrálandó  például egy olyan hallucinációs jelenetsort kreáltak, ami elképesztő.

Már az első képkocka is izgalmas. Egy rendőrségi kihallgatásba csöppenünk bele, ám érdekes szögből, felülről tekintünk rá a szobára, és közben még nagyban mennek a kezdő feliratok. A továbbiakban látjuk a bekötött szemű gyanúsított rendőri vallomását. Nem szokványos dolog így kihallgatni egy embert, és a film végéig kell várnunk a magyarázatra. A Gyilkos Vagyok-hoz hasonlóan ez is keretes, hiszen itt is egy hosszú flashback (filmes visszatekintés) a film nagy része, aminek a végén ugyanide, a kihallgatószobába térünk vissza.Philip Marlowe két megbízást is kap a visszatekintés során, és a történet erőltetettségét illusztrálja, hogy a két teljesen független megbízásról kiderül, hogy nagyon is összefüggnek. És ez csak a véletlenek sorának egyik eleme. A noir egy varázslatos fantáziavilág, melynek sajátos törvényei vannak. De ez esetben nekem a fordulatok helyenként túl mesterkéltek voltak.

Itt is van hangulatos narráció, van femme fatale, nem is lenne igazi noir, ha nem lenne. Sőt, tulajdonképpen kettő is van: egy barna (Anne Shirley) és egy szőke (Claire Trevor), hogy össze ne keverjük őket. Mindkettőt láttam már: Claire Trevor a Hatosfogatban, Anne Shirley pedig a Stella Dallasban szerepelt. Shirleyvel kapcsolatban talán érdemes megjegyezni, hogy 26 éves volt ekkoriban, és ez volt az utolsó filmje. Nem azért, mert történt vele valami, - 75 éves koráig élt - egész egyszerűen azért nem volt több filmje, mert nem szeretett színészkedni. Ilyen is van...

• 
• 
• 
• 
• 

Mint írtam, a képi világ lehengerlő volt. Azonban hiányérzetem is van. Míg a Gyilkos Vagyok című film erkölcsileg elítélhető szereplői határozottan szimpátiát váltottak ki, addig ebben a filmben sajnos senkit sem tudtam igazán a szívembe zárni...

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával. 

• 
• 
• 
• 
• 

USA (Paramount), 1 óra 47 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Joseph Sistrom

Íme, ez egy remek film noir alapmű. Ez a stílus - francia neve ellenére - kifejezetten hollywoodi filmeket takar.

Többek között azért nevezem ezt a filmet a stílus színtiszta alapművének, mert a listán ez az első olyan noir, melyben együtt megtalálható gyakorlatilag minden jellemző, amit a film noir-ral kapcsolatban emlegetni szokás:

Kontrasztos, fekete-fehér képi világ sok-sok látványos árnyékkal a falakon. Magányos férfi főszereplő. És itt fontos pontosítani: a magányosság nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem sodor mellé az élet időnként valakit. Inkább önmagára utaltságot jelent. Merthogy általában a magányos főhős mellé sodródik egy Femme Fatale - végzet asszonya - akiben többnyire nincs sok köszönet. Általában mindkettejükre jellemző az ingoványos erkölcsiség, illetve a kettejük között vibráló érzékiség, szexualitás. Számomra legkedvesebb noir-os stíluselem a narráció: amikor a helyszínek között mozogva a főhős elemezve beszámol az események folyásáról.

Ennyi volt az egész… Nem jött közbe semmi, nem maradt hátra nyom, ami elárulhatott volna minket. És mégis, ahogy mentem tovább a sarki üzlet felé, rám tört az érzés, hogy mindennek rossz vége lesz. Őrültségnek hangzik, de esküszöm, így volt: nem hallottam a saját lépteim zaját. Halott ember voltam...

Egy férfi - lőtt sérüléstől sebesülten - hajnalban bemegy munkahelyére, és ott diktafonra mondja beismerő vallomását egy kollégája számára. Ez a vallomás gyakorlatilag egy - az egész filmet kitöltő - flashback (filmes visszatekintés). Mint kiderül, ez az ember (Fred MacMurray) a film főszereplője, egy biztosítási ügynök, aki egy férfi nevére biztosítást kötött, hogy annak feleségével felvegye a biztosítási összeget a férj megölése után. És akkor gyorsan néhány szó az eredeti címről: Double Indemnity. Talán nincs is igazán magyar megfelelője, hiszen nálunk az életbiztosítások nem olyan népszerűek, mint Amerikában. Ezért ez esetben teljesen jogosnak tűnik, hogy a magyar címben meg sem próbálták az eredetit lefordítani. A lényege, hogy az életbiztosítás a biztosítási összeg két- vagy többszörösét fizeti olyan halálnem esetén melyek viszonylag ritkák a többihez képest (esetünkben baleset). Ennek hirdetésével is próbálnak minél több ügyfelet szerezni maguknak a biztosítótársaságok. Történetünkben ennek is nagy jelentősége van.

MacMurray egyáltalán nem rossz, bár talán túlságosan is sima modorú. Általában pozitív, romantikus szerepeket kapott, ez pont egy kivételes eset volt számára. Nem tudtam kizárni fejemből a kattogást, hogy vajon milyen lett volna ez a film Bogart-tal? 

A femme fatale ezúttal Barbara Stanwyck. Tökéletes választás. Nem egy klasszikus szépség, főleg nem ezzel a furcsa parókával, amit a rendező is szívesen elfelejtett volna, csak már a film felét leforgatta, amikor erre rájött. Erotikus kisugárzása viszont lehengerlő. Talán hangja és beszédmódja az igazi szexepilje. Színre lépésének első pillanatában, amikor még csak bokaláncos meztelen lábát látjuk lefelé lépdelni a lépcsőn, majd teljes alakját, amit csak egy rátekert törölköző fed el, - nos már ekkor sejtjük, hogy aki nem tud ellentmondani ennek a nőnek, az elveszett.

• 
• 
• 
• 

Nagyon izgalmas a film, szinte végig megvan az a kellemes feszültség, ami miatt annyira szerethetőek ezek a noirok.

Ez esetben most az a meglepő, hogy nem is kérdéses: a rossz oldalon állunk. A gyilkosságra készülők oldalán. Akik olyan valakit terveznek megölni, akik semmit nem ártottak nekik. Tehát egy hideg fejjel elkövetett, számító aljasságról beszélünk. Mégis, a noir világában az a szép, hogy emiatt egy percig sem érzünk lelkiismeretfurdalást. A femme fatal karakter lényege is pont ennek a kettősségnek a megtestesülése: Nem tudunk neki nemet mondani, holott az elején tudjuk, hogy a vesztünket okozza.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kedvenc szereplőm a biztosítási ügynök barátja és egyben kollégája (Edward G Robinson) volt, aki egyébként a biztosítási csalások nyomozója a cégnél, és ezzel - tudtán kívül - főhősünk ellenfele volt a filmben. Mint Columbo a gyilkosságokat, úgy göngyölíti fel a biztosítási csalásokat, tépelődik naphosszat a hiányzó láncszem megtalálásán. És ha ő elkezd agyalni, akkor a csalónak van mitől félnie... Kis Cézárként a romlott bűnözőt ugyanolyan jól hozta, mint most a törvényesség oldalán álló embert.

• 
• 
• 
• 

Billy Wilder rendező még pályája elején tartott. Legalábbis ami rendezői pályáját illeti. Szülőhazájában, Németországban forgatókönyvíróként kezdte filmes karrierjét, majd Hitler hatalomra jutása után rövid Párizsi kitérővel Hollywoodba költözött, egész pontosan Peter Lorre-hoz, aki segített neki bekerülni a filmes világba. Mivel nem tudott angolul, eleinte állandóan fordíttatnia kellett forgatókönyveit, de hamar belerázódott a dologba. Olyannyira, hogy sok sikeres film forgatókönyvét írta Charles Brackett-tel közösen, például az 1001-es listán szereplő Ninocskáét is. Érdekes módon szerzőtársa pont ennél a filmnél hagyta először cserben, nem akart olyan filmben közreműködni, melynek a hősei erkölcsileg ennyire elítélhetőek. Később még dolgoztak együtt, de Wilder ezzel a filmmel sztárrendező lett, de forgatókönyveit ezután is - legalább részben - ő írta.

• 
• 
• 
• 

7 Oscar jelölést is kapott ez a remek film, de sajnos egyet sem sikerült elnyernie.

Azzal kezdtem, hogy ez a film noir egyik alapműve, de azért érdekességképpen megjegyezném, hogy maga a film noir elnevezés ekkor még nem is létezett. Azt 1946-ban írta le először egy Nino Frank nevű francia filmkritikus. Innét tehát a magyarázat a francia névre.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•