Nagy-Britannia (Cineguild), 87 perc, ff., angol

Rendező: David Lean

Producer: Noël Coward, Anthony Havelock-Allan és Ronald Neame

Hangulatában tiszta film noir ez az angol film, majdnem minden szükséges kellék felvonultatva: a főszereplő narrációja, fekete-fehér nyersanyagra forgatott, különleges hangulatú, sok árnyékkal operáló kameramunka, esőtől csillogó aszfalt... csak éppen a bűntény hiányzik...

Hacsak a megcsalást nem tekintjük bűnnek... Két házas embert (egy férfit és egy nőt) - minden előre megfontolt szándék nélkül - egymás karjaiba sodor az élet. Egyik sincs felkészülve erre a szerelemre, mindketten belesüppedtek már a házasok kényelmes, unalomba fulladt életébe, és mindketten tehetetlenek a váratlanul és megállíthatatlanul beköszönő érzéseikkel szemben.

Laura a középkorú, kétgyermekes nő minden csütörtökön bevonatozik a közeli nagyvárosba, hogy bevásároljon, ügyeket intézzen és esetenként még beül egy délutáni mozi előadásra is. Egy véletlen folytán összeismerkedik Alec-kal a szintén házas orvossal, és szinte az első pillanattól kezdve mindketten elvesztik kontrolljukat érzelmeik felett.

Tisztában vannak, hogy saját erkölcsi értékrendjük szerint mindennek nem szabadna megtörténnie, de ettől kezdve Laura csütörtöki bevásárló útjai nem szólnak másról, csak az Alec-kel töltött közös órákról. 

A pár utolsó találkozásánál kezdődik a film. Laura hazamegy, és elmeséli mit sem sejtő férjének kettejük kapcsolatát. Azaz - pontosabban fogalmazva - férjének címezve, de magában, azaz nem hangosan kimondva teszi meg mindezt. Pontosan tudja, hogy - ha már megtette amivel fájdalmat okozna az egyébként szeretett, de unalmas férjének, akkor csak a saját magára rakott terhet rakná át a másikra, ha ezt valóban el is mondaná a férjnek. A film nagy része tehát egy különös hangulatú, remekül megkomponált flashback (visszatekintés) a titkos szerelmi kaland rövid, de annál intenzívebb történetéről.

Érdemes megjegyezni, hogy a kaland - bár hatalmas fellángolás - testileg nemigen realizálódik. Leginkább a pályaudvari váróban, étteremben, moziban telnek ezek a titkos órák. Egyszer ugyan alkalmat találnak egy kettesben, intimen eltöltött néhány órára, de az sem a legjobban sül el...

Noël Coward - aki egyébként a film producere is - egyik egyfelvonásos darabját dolgozta fel David Lean rendező, akinek sokak szerint ez az egyik legsikerültebb filmje. (Pedig olyanokkal büszkélkedhet még, mint mondjuk a Dr Zsivago, az Arábiai Lawrence, vagy a Híd a Kwai folyón). Kicsit zavarta is ez a film. Állítólag többször előfordult, hogy ha újságírók túl hosszasan kérdezgették erről a filmről, akkor bosszúsan jelezte, hogy más filmet is csinált ő, majd lerakta a telefont.

A történet végtelenül egyszerű, a lényeg a hangulatban van. És a hangulatban semmi csöpögős vagy lányregény szerű nincsen. Ez az élet. Ez bárkivel megtörténhet. 

A film befejezésénél volt két olyan momentum - nehéz úgy írni róla, hogy egyik poént se lőjem le -, amelyik egyenként is feltette volna a koronát az egyébként is remek filmre.

Az egyik, amikor az utolsó találkozás - film elején látható - pillanatait látjuk újra, most már a körülmények ismeretében. És itt válik igazán érezhetővé, hogy mekkora varázslat a filmművészet. Mert így mintha egész más jelenetet látnánk, holott minden ugyanúgy történik.

A másik kulcsmomentum, amikor tényleg lezárul a film. Laurának és férjének van egy egészen megható közös pillanata... priceless - ha valaki vevő az igazán érzelmes dolgokra.

A némafilmes nagy kedvencemre, a Virradatra emlékeztetett a film, holott tartalmilag nem sok közös van bennük, vagy, ha nagyon meg akarom csavarni, akkor végül is ugyanaz, csak teljesen másképpen...

És egy érdekesség: A film nagy része a Carnforth-i (Manchestertől kicsit több, mint 100 km-re levő kisváros) pályaudvaron, és annak teázójában zajlik. Ezek ma is látogathatóak, kifejezetten a filmnek berendezett emlékszoba van a teázó helyszínén berendezve.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Samuel Goldwyn), 163 perc, ff., angol

Rendező: William Wyler

Producer: Samuel Goldwyn

Bár manapság ritkán emlegetik a legjobb filmek között, és talán az USA-n kívül nem is volt soha igazán népszerű ez a film, a maga idejében 7 (!) Oscar kategória szobrát is elnyerte, amit megfejelt az Akadémia még két különdíjjal is. Samuel Goldwyn kapott egy Irving B. Thalberg emlékdíjat, melyet kiemelkedő producereknek szokás adni, ha az adott évben úgy látják, hogy van, aki erre méltó. Utoljára 2010-ben Coppola kapott ilyen elismerést.

A másik különdíjat a film egyik szereplője - Harold Russel második világháborús sebesült katona - kapta "...mert reményt és bátorságot adott veterán bajtársainknak". Russel ugyanis egy kezében felrobbant bomba miatt elvesztette mindkét alkarját, és jellegzetes (eddig ilyet nem láttam) karonként két ollószerűen mozgatható kampóval felszerelt műkarral élt.

• 
• 
• 
• 

Bevallom, előzetesen kicsit tartottam szereplésétől. Tudván, hogy itt nem trükkről, hanem nagyon is valóságos műkarokról lesz szó, féltem, hogy túlságosan nyomasztó lesz a látványra is bizarr, már-már Hook kapitány félelmetes kampójára hasonlító mű-végtag. Félelmem azonban teljesen alaptalan volt. Sőt! Nem véletlen, hogy Russel kiérdemelte azt a különdíjat. Valóban remek példakép lehetett annak a sok katonának, akik valamilyen maradandó sérüléssel érkeztek haza az európai háborúból. Mint látható, nem csak a testi fogyatékosság okozta nehézség leküzdése vár az emberre, de külön kihívás kezelni a többi ember zavartságát, amikor olyan emberrel hozza őket össze a sors, - mint mondjuk példánkban -, hogy a két keze helyett két kampó meredezik.

Megismerkedéskor illik kezet fogni... Egy átlagember ilyenkor zavartan szorong, hogy akkor most mit kellene tenni? A kampót kell megfogni, vagy legyünk udvariatlanok, és ne nyújtsunk kezet? A Russel által alakított veterán (és a való életben maga Russel is) rögtön viccel nyit, hogy oldja a feszültséget: "Fogd meg nyugodtan, nem fog megrázni" - utal a fém végtagra, és ezzel már fel is oldódott a másik ember zavartsága. Mókamesterként a film egyik legérdekesebb karaktere. Én a három leszerelt katonát közel egyenrangú szereplőknek éreztem a film során - Russelt mégis valamiért csak mellékszereplőként nevezték.

Mint a fenti képeken látható, Russel végül két Oscar-t is nyert. A különdíj ugyanis előre eldöntött dolog, és neki mindenképpen adni akartak egy díjat. Ami nem volt előre borítékolható, hogy az Oscar-ok történetében egyetlenként ugyanazért az alakításért kap egy másik díjat is. Mellékszereplőként ugyanis végül megkapta a rendes, szavazással elnyerhető szobrot is. Mindezt úgy, hogy Russel nem is volt igazi színész. A rendező William Wyler - aki maga is katonáskodott a világháborúban - a hadsereg egyik oktatófilmjében figyelt fel rá, mely a sérült katonák rehabilitációjáról szólt. Nem volt tehát képzett színész, csak született tehetség. Wyler dühös is volt, amikor megtudta, hogy a producer Goldwyn elküldte Russelt egy színész gyorstalpalóra, mivel neki pont Russel nyers, ösztönös játéka tetszett meg. (Az alábbi képen balra Russel.) 

A film másik kiemelkedő szereplője Dana Andrews, aki A Valakit Megöltek-ben és a Különös Eset-ben is figyelmet érdemlő alakítást nyújtott.

A háború végén három amerikai katona tart hazafelé. Hogy teljes legyen a paletta, hárman három helyről (föld, víz, levegő) jönnek, tehát nem közvetlen bajtársak voltak, de a hazaúton a kölcsönös szimpátia valamelyest összehozza őket. A film során hármuk sorsának alakulását látjuk, alapvetően három külön szálon, de ami izgalmassá teszi a filmet, hogy ez a három szál időről időre összetalálkozik.

Olyan érzés, mint a partraszállás...

- mondja egyikük, amikor már szülővárosukban vannak nem sokkal hazaérkezésük előtt. Éveket voltak távol, a családapa nem látta felnőni gyermekeit, másikuk fiatal, vonzó feleségét hagyta otthon, a harmadikat menyasszonya várja haza, most jön az a pillanat, amikor a lánynak szembesülnie kell majd a kampók látványával... - Olyan érzés, mint a partraszállás... előbb inkább menjünk és igyunk egyet Butch-nál - javasolja egyikük... furcsa, hogy az annyira vágyott hazaérkezést most inkább késleltetnék még, ha lehet... tartanak tőle...

Nem ez az első, és nem is az utolsó film, mely a háborúból hazatérő katonák visszailleszkedési nehézségeiről szól. Ilyen volt a Szökevény Vagyok, de - hogy az egyik legpopulárisabbat említsem - a Rambo is ilyesmi.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A női szereplőkről se feledkezzünk meg azért: mindhárom férfinak kijut egy vagy több nő: Myrna Loy, Teresa Wright, Cathy O'Donnell és Virginia Mayo alakítja a férfiakat hazaváró nők széles spektrumát a mindenáron hűségestől a mindenkivel megcsalósig. 

Közel három órás filmről van szó, de nem éreztem, hogy sok lenne a jóból. Humanizmusa kellemes érzéssel tölti el a nézőt. William Wyler ebben (is) nagyon jó.

Vége a háborúnak. De a rettenet nyomai, lenyomatai még jó pár évig megtalálhatóak lesznek a filmművészet terméseiben. 

Még valakiről érdemes szót ejteni. Gregg Toland a film operatőre talán élete legfontosabb művét készítette ezzel. Fiatalon, 44 évesen hunyt el.  Wylerrel való együttműködése már komolyabb múltra tekintett vissza ekkor.  Nem volt mindig zökkenőmentes a közös munka, de ekkorra Wyler már felismerte Toland tehetségét, amit hagyott is érvényesülni. Az egyik legtöbbet emlegetett pillanat a fenti képen látható zongorás jelenet, ahol a cselekmény látszólag az előtérben zajlik. Érdekes, ahogy Russel a kampókezekkel zongorázik. Ami miatt izgalmassá válik a dolog, az a hátsó sarokban telefonáló Dana Andrews látványa, aki egy fontos telefonhívást bonyolít a háttérben. Ez a hatalmas mélységélesség (deep focus) szokatlan volt ekkoriban. Jellemzőbb volt, hogy a cselekmény éles, és minden, ami közelebb vagy hátrébb van, az többé kevésbé homályos. Ez kimondottan filmes hatást kelt, és a néző figyelmét a rendező a kívánt módon tudja terelni. Itt azonban egy képen két fontos esemény zajlik egy időben. Ma szinte fel sem tűnik, akkoriban izgalmas újdonság volt.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nagy-Britannia (The Archers), 92 perc, ff., angol

Rendező: Michael Powell, Emeric Pressburger

Producer: Michael Powell, Emeric Pressburger, George R. Busby

Az angliai Powell-Pressburger író-, rendező-, producer-páros sok jó filmet összehozott a 40-es és 50-es években. Jellemzően vagy szerényebb kivitelű fekete-fehér filmeket csináltak, vagy - ha megkapták Hollywoodból az éppen szabad Technicolor kamerákat - akkor gazdagabban kivitelezett, nagyobb horderejű színes filmeket készítettek. (Lásd Blimp Ezredes Élete és Halála). Ez most a szerényebb kivitelűek közé tartozik - és a szerény kivitelt itt semmiképpen nem minőségi értelemben gondolom.

Joan Webster egy gyerekkora óta céltudatos nő, aki mindig tudja, hogy mit miért csinál. Erre utal az angol cím - "Tudom merre tartok". Most éppen a Hebridák felé tart Manchesterből, ennek az Isten háta mögötti skót szigetcsoportnak az egyik (kitalált) szigetére, hogy ott feleségül menjen egy idősebb gazdag férfihoz. Kiloran szigete, ahol a milliomos Joan-t várja, olyan, mint Csehov három nővérének Moszkva, amiről mindig csak beszélnek, de soha nem jutnak el. Erre pedig az ezúttal jól magyarított cím utal: Vágyak Szigete.

Ugyanis az út legvégén, amikor már csak Mull szigetéről kellene áthajózni Kiloran szigetére, hogy megcsinálja élete szerencséjét az ügyesen választott férjjel, hol a köd miatt, hol a vihar miatt, nem tudja teljesíteni az útvonal utolsó szakaszát. Ott reked Mull szigetén egy idegen családnál, mely az övétől igencsak különböző értékrenddel rendelkezik. Sok furcsaságot tapasztal, és azt veszi észre, hogy kezd beleszeretni egyik vendéglátójába.

Erről a pártfogóról egyébként kiderül, hogy nem más, mint Kiloran szigetének valódi (elszegényedett) főura, és tőle bérli Joan idősödő, ámde gazdag vőlegénye a birtokot. Ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik a Joan és a Torquil nevű fiatalember közötti kölcsönös vonzalom, úgy próbálj Joan egyre inkább menekülni előle... hisz ő már megcsinálta a szerencséjét, már csak egy kis hajóútnyira van attól... kár volna egy ilyen fölösleges érzelmi elgyengülés miatt bukni a biztos jövőt...

A film talán legnagyobb erénye, hogy az időjárás okozta elhúzódó várakozás alatt minket is elrepít ebbe a furcsa skót környezetbe. Látunk skót-szoknyát, skót-dudát, skót táncot, néhányan még skótul (akarom mondani gael nyelven) is beszélnek. És azért lesz olyan jó a hangulata az egésznek, mert rengeteg eredeti helyszínen készült felvétel van a filmben. A férfi főszereplőt játszó Roger Livesey ugyan nem tudott részt venni a Skóciai forgatáson, mivel neki esténként színházi fellépése volt, a többiek átélték ezeket a kifejezetten zord skót körülményeket a forgatás ideje alatt. Livesey közeli jeleneteit pedig stúdióban vették fel, a kültéri totálokban pedig dublőr játszott helyette. 

Nem nehéz kitalálni, hogy a történet abba az irányba halad, hogy a céltudatos nőnek végül csak el kell döntenie, hogy a pénzzel teli biztos jövőt választja, vagy az érzelmekkel teli szerelmet. Torquil is szembenéz sorsával: a Mull szigeten van egy családi rom kastély, melyet egy régi átok sújt - pontosabban a család azon férfi tagjait, akik átlépik a kastély küszöbét. Amikor végül Joan egy búcsúcsók után elindul végcélja felé, anélkül, hogy egyszer is visszanézne, Torquil rászánja magát, hogy szembenézzen az ősi átokkal...

A Paramount forgatókönyvíró részletégén állítólag a fiatal tanoncoknak kötelező olvasmánynak adták ennek a filmnek a forgatókönyvét, mint tökéletes - a kezdőknek mintául szolgáló - alkotást.

USA (PRC), 67 perc, ff., angol

Rendező: Edgar C. Ulmer

Producer: Leon Fromkess, Marton Mooney

Amikor megláttam, hogy csak 67 perces a következő film, mindjárt sejtettem, hogy egy újabb B film kerül most sorra. Annyira "B film", hogy még ezt a rövid játékidőt sem sikerült feszesen kitölteni, akad bizony néhány töltelék perc, például amikor hosszasan mutatja a kamera a főszereplő - zongorista - kezét zenélés közben, vagy említhetném azt a néhány dalbetétet, ami már-már musical-es irányba tűnt elvinni a filmet az első negyed órában. Holott...!

A végén meg olyan érzésem volt, hogy ez tulajdonképpen egy hosszúra sikerült rövidfilm volt. Felvillant, túl hamar eltűnt, és csak néztem magam elé... mert rám ragadt, itt maradt a filmnek ez a furcsa, paranoiától feszült hangulata. Mert bár hiába egyszerű és rövidke a történet, a megvalósítás működik! Szinte szabályos, - a klasszikus stílusjegyek majd mindegyikét (narráció, árnyékok, femme fatale, stb.) felvonultató - noir filmről van szó.

A már említett zongorista - a film egyik főszereplője, Al Roberts (Tom Neal) -, akinek keserű narrációjában elmesélésre kerül a történet - elköveti élete legnagyobb baklövését: autójával felvesz egy stoppos hölgyet, Verát (Ann Savage). Ez kb a film felénél történik. Hogy milyen előzmények magyarázzák eme döntés végzetes hiba voltát, és ,hogy milyen következményeket okoz ez a cselekedet, azt persze nem fogom lelőni, de annyit elárulok, hogy a film minden fordulatánál szinte végzetes szerepe jut a sorsszerűségnek.

Imádom a road movie-kat, és érdekes volt nézni életem első noir road movie-ját. New Yorkból Los Angelesbe kell eljutnia a csóró Al-nak, aki stoppal igyekszik célja felé. Annyira nincs pénze, hogy még ennivalóra sem jut.

Noir lévén - mint ahogy eme stílus képviselőinél megszokhattuk - nem hiányozhat a gyilkosság sem. (Vagy legalábbis egy - vagy több - annak tűnő valami).

A megszokott vetített hátteres autós jelenetek, és a letagadhatatlanul mű díszletek között felvett kültéri jelenetek láthatóan B-filmesen olcsók, igencsak művi hatást keltenek, mégis azt mondom, hogy noir lévén ez egyáltalán nem volt zavaró, inkább hozzátesz, mint elvesz a filmből.

A film felénél megjelenő nő jelenléte annyira erős, hogy szinte háttérbe szorítja a férfi főszereplőt. Nem igazán szép Vera... illetve néhány jelenetben ki merem mondani: csúnya, mégis van valami kisugárzása. (Máskülönben hogy is lehetne belőle femme fatale karakter...)

• 
• 
• 
• 
• 
• 

És ami külön említést is megérdemel: megtudtam, hogy milyen volt a 40-es évek autós "drive-in" étterme: Beparkolsz az étterem melletti parkolóba, kijön a pincérnő, s a letekert ablakon keresztül leadod a megrendelést... Az igazi meglepetés inkább az volt, hogy már a negyvenes években volt ilyesmi... én magamban a 60-as évekre saccoltam volna ezek megjelenését (ezek szerint tévesen).

Nem csoda, ha nem cseng ismerősen a gyártó cégként feltüntetett PRC (Producers Releasing Corporation). Egy 1939-től 1946-ig működő kicsiről van szó. Szokás volt ezeket a kis stúdiókat Hollywood "szegénysorának" is nevezni.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Paramount), 101 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Charles Brackett

Billy Wilder volt az első rendező, aki az alkoholistát nem mint kacagtató, csetlő-botló mellékszereplőt ábrázolta, hanem főszerepbe helyezte, és komolyan, - véresen komolyan - beszél róla.

A "Gyilkos Vagyok"-kal első rendezőként is sikert arató korábbi forgatókönyvíró egy New York és Los Angeles közötti vonaton olvasta el a film alapjául szolgáló könyvet, és azonnal elhatározta, hogy filmet csinál belőle. A stúdió nem különösebben bízott a film sikerében, de - ahogy egy interjúban meséli Wilder - akkoriban a mozik a stúdiók kezében voltak. Ha valaki csinált egy egymillió dolláros filmet, és a film rossz volt, a stúdió a saját mozijaiban bemutathatta. Ha megbukott, akkor is hozott a konyhára mondjuk 800.000 dollárt. Ha meg sikeres volt, akkor három milliót. Hatalmas üzem volt akkoriban a Paramount, évi hatvan filmet gyártott, belefért tehát egy-egy kockázatosabb vállalkozás.

Don Birnam sikertelen író, és visszaeső alkoholista. Bátyja és szerelme évek óta küzdenek, hogy megmentsék, de - mint általában a szenvedélybetegségek esetén - semmit sem ér a külső segítség, ha hiányzik az igazi elhatározás.

- Miért nem teszi le?

- Ne beszéljen úgy, mint egy gyerek! Ez nem megy ilyen egyszerűen! Olyan ez, mint egy körhintán ülni, amiből nem lehet kiszállni, csak forog körbe-körbe, amíg az az átkozott zene el nem halkul, és véget nem ér az egész...

Persze mindig van egy indok arra, hogy miért jöjjön még egy "tényleg utolsó" pohár. Ray Milland leadott néhány kilót a szerephez, hiszen az igazi alkoholisták legtöbbször már nem éreznek éhséget, így gyakran lefogynak. De ez nem minden. Ahhoz, hogy átélje egy - a filmben is látható - kijózanító terem (beceneve: detox) hangulatát, elhelyeztette magát egy valódi kórház ilyen jellegű termében. Valószínűleg nem volt túlságosan felemelő élmény, mivel a sztori szerint éjszaka az egyik részeg elhelyezése közben kialakult csetepaté során elege lett az egészből, és kisétált a kórházból. A bökkenő csak az volt, hogy mindezt a kórházi ruhában tette, amit az utcán meglátva egy rendőr visszazsuppolta őt a kijózanító osztályra. 

Végül azért csak megérte a lelkiismeretes felkészülés, mert Ray Milland megkapta élete első - és utolsó - Oscar díját az alakításáért.

Billy Wilder mesélte, hogy a "szeszipar" (legalábbis egy meg nem nevezett képviselője) 5 millió dollárt ajánlott fel a Paramountnak, ha cserébe nem mutatják be ezt az alkoholizmust realista módon bemutató filmet. Wilder simán belement volna az üzletbe, ha neki ajánlják föl a pénzt, de mély sajnálatára a stúdió kapta az ajánlatot, és természetesen nem fogadták el az összeget. Jól döntöttek, hiszen nagyon jól teljesített a film a kasszáknál, és nem mellesleg 7 Oscar jelölést is kapott, melyből négyet be is zsebelt a film: a legjobb rendező, férfi főszereplő, forgatókönyv és legjobb film kategóriákban.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az események végig az alkoholista férfi körül zajlanak ebben a nem túl tipikus Hollywood-i filmben. Látjuk, hogy hogyan csúszik vissza a mélybe egy átmeneti ideig tartó józan időszak után... majd zuhan lejjebb és lejjebb...

Elkeserítő nézni, hogy mekkora úr az ember személyiségén egy ilyen alattomos szenvedély. Láttam én már hasonlót, igaz nem pont alkohollal, hanem szerencsejátékkal kapcsolatban. Bár a testi tünetek különböznek, a lecsúszás, az önbecsülés elvesztése teljesen ugyanaz.

Meg nem mondtam volna, hogy ennyi szoborral díjaznak egy ennyire kevéssé szórakoztató, ennyire nem "közönség"-filmet. El kell azonban ismerni, hogy erős hatással van az emberre.

Nem csak a szuggesztív képi megoldások, de a Rózsa Miklós által készített filmzene is megtámogatja a történetet. A zene különleges hangulatában nagy szerepe van az ekkoriban egyre népszerűbb teremin nevű, nemrégiben feltalált elektromos hangszer használatának. A teremin egyik érdekessége (különlegesen megszólaló hangja mellett), hogy úgy kell játszani rajta, hogy nem érünk hozzá. A kéz mozdulataival lehet befolyásolni a hangerőt és a hangmagasságot.

A legnyomasztóbb momentum talán a delirium tremens-t - az alkoholisták elvonási tüneteit, érzékcsalódásait ábrázoló jelenet volt, melyben egy falból magát kirágó egeret megtámad egy denevér. Természetesen mindkettő csak a férfi képzeletében él, amit ő teljesen valósnak él meg.

• 
• 
• 
• 
• 

Olaszország (Minerva), 103 perc, ff., olasz

Rendező: Roberto Rossellini,

Producer: Giuseppe Amato, Ferruccio de Martino, Roberto Rossellini

A nácik nekikezdenek a félmeztelen fogoly kínzásának, míg a másik szobában ülő don Pietro atyának mindezt végig kell néznie. Az atya hangosan elkezd imádkozni. Felhangzik az első fájdalomüvöltés, és ekkor a szoba távolabbi sarkából felcsendül a zongora, egy vidám sanzont játszik rajta az egyik német. A kamera elindul a hang irányába, látjuk, ahogy a nácik vidám társasága harsányan kártyázik. A leszbikus Ingrid érzelmesen átkarolja azt az olasz hölgyet, aki elárulta a másik szobában éppen kínzás alá vetett szeretőjét. A náci Ingrid mintha előképe lenne a hetvenes évekbeli Ilsa SS Fraulein több hetvenes évekbeli exploitation filmben is visszatérő karakterének.

Összetettségével talán a film legjobban megkomponált jelenete.

Ez a film tulajdonképpen az olasz neorealizmus alapköve. E stílus alapjegyei: (bár szinte alig akad olyan film, ahol az összeset megfigyelhetnénk)

(1) Eredeti helyszínen történő forgatás, még ha a beltéri jeleneteket általában stúdióban veszik is fel...

(2) Hétköznapi emberek, amatőr színészek gyakori szerepeltetése, de inkább csak mellékszerepekben...

(3) Nyers, mesterkéletlen képi kompozíciók, de ez korántsem jelenti azt, hogy a vizualitás mellékes lenne. Helyenként dokumentarista hatásokkal operáló művekről beszélünk.1943-44 telén járunk a nácik által megszállt Rómában. A Saló-i köztársaság megalakulásától fogva német bábállamként működött, melynek ekkor még Róma is része volt, bár a "köztársaság" területe folyamatosan zsugorodott észak felé. A közigazgatás a gyakorlatban a németek kezében volt, az olasz ellenállás felszámolását is a Gestapo intézte több kevesebb sikerrel.A film címében olvasható "nyílt város" kifejezés egyébként arra utal, hogy Róma elfogadta a náci megszállást, elkerülendő a harccal járó vérontást, rombolást. Ennek ellenére az olasz ellenállás szerveződött, és csak a szövetségesek (az Amerikaiak) közeledtére vártak.

- Pina! Szerinted ezek az amerikaiak tényleg léteznek?

... a nő felnéz a lebombázott háztetőkre ...

- Úgy tűnik, igen...

Mielőtt valaki félreérti, Pina egy szép olasz női név, nem vicc...

A németek ellen összefogó lázadó olaszok egy kis csoportjának sorsát követhetjük egy darabon a film során. Van köztük mindenféle ember: német dezertőr katona, katolikus pap, kommunista, stb... Egy dolog köti össze őket, gyűlölik a nácikat. Még a kommunista is azt mondja, hogy inkább a katolikus templomban, don Pietro atyánál házasodik, mint egy fasisztánál a városházán...

Idealizált hősöket látunk, még ha akad is köztük áruló... a nácik között is van, aki megcsömörlött:

Egy dologban vagyunk jók, és az a gyilkolás... gyilkolás... gyilkolás...

Európa-szerte csak tetemeket hagyunk magunk mögött, és ezeknek a sírjaiból gyűlölet kel ki. Gyűlölet... gyűlölet mindenhol...

És ez a gyűlölet majd elnyel minket reménytelenül...

Persze a filmkészítők túl voltak a háborún, pontosan tudták, hogy mi lett a vége..., nem csoda, hogy a bűnbánó náci is bölcsen tudja, hova vezet majd ez az egész...

Több remek színészi alakítás is látható a filmben. Vannak elsőfilmesek is, de becsapás lenne azt mondani, hogy a főbb szerepekben amatőrök szerepelnek. 

 

• 
• 
• 

Róma egyik lebombázott külvárosában vették föl a film nagy részét. Egyetlen egyszer, a film legvégén, mintegy a szebb jövőt előrevetítendő látjuk csak meg Róma szeretett, általunk is ismert arcát, amikor a gyerekek, a jövő reménységei elindulnak a belváros irányába...