USA (MGM), 102 perc, Ansco Color, angol

Rendező: Stanley Donen

Producer: Jack Cummings

Stanley Donan néhány héttel ezelőtt, 94 éves korában halt meg. Fiatalkorában Gene Kell-vel közösen rendezte és koreografálta többek között az Ének az Esőben-t és az Egy Nap New York-ban-t. Később vígjátékokat, sőt sci-fit is rendezett (Hármas számú Űrbázis). 

Kettővel a Johnny Guitar után a listán elég edzettnek éreztem magam egy újabb ötvenes évekbeli színes westernhez - hamar rájöttem persze, hogy vadnyugati ugyan a környezet (1850 Oregon), de westernnek egyáltalán nem nevezhető a műfaja. 

Egy pillanatig sem komolyan vehető musicallel van dolgunk, mely mondjuk a Muzsika Hangjával van egy szinten - nagyjából hasonló lelkivilágú embereknek ajánlanám, leginkább talán matiné jelleggel. Egyébként megfelelő lelkiállapot elérésekor - a vége felé - kicsit meg is szerettem ezt a filmet. Na jó, nem nagyon, tényleg csak egy kicsit...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hét vörös hajú prémvadász testvér él egy hegyi kunyhóban, szinte elzárva a külvilágtól, akárcsak a mesebeli hét törpe. Az elején, amikor még mindegyik szakállas, szinte alig lehet megkülönböztetni őket.... csak a legfiatalabb volt kicsit más, mint a többi (akárcsak Kuka a törpék között, akinek a Disney változatban egyedüliként nincsen szakálla) 

Az egyik nap Adam (a legidősebb), elhatározza, hogy hoz magának egy feleséget a városból (Jane Powell). Nem bonyolítja túl, szinte azonnal beleszeret valakibe, és rögtön össze is házasodnak. Ugye mondtam, hogy egy pillanatig sem szabad komolyan venni ezt a filmet? 

Hazaviszi a lányt, a többiek pedig irigykedve figyelik. A lány az első sokk után - mint Hófehérke a Törpéket - rendbe szedi a lakást és a fiúkat is kicsit emberibbre formázza. A fiúk élvezik a helyzetet, de előbb utóbb mindegyik rájön, hogy nekik is kellene egy feleség. Első körben megpróbálják bátyjuk módszerét követni. Ám a város többi menyecskéjére már mások is pályáznak, így a fiúknak a város hagyományai szerint különböző próbák során meg kell küzdeniük a lányok kezéért. És itt derül ki, hogy milyen fontos szerepe van a vörös hajnak. Tömegesen ugyanis már nem lehetne megkülönböztetni a városi és a hegyi fiúkat, csak a hajszínük segít. Így a táncos énekes versengés során látjuk, hogy a fekete hajó városi fiúk különböző cselekkel elhappolják a vörös hajúak elöl a csajokat... így azok üres kézzel térnek vissza otthonukba...

És itt fordulunk rá a Hófehérke és a hét Törpe motívuma után egy másikra, a Szabin Nők elrablására. Ha becsülettel nem megy, akkor majd megy erőszakkal. Lemennek a városba, és mindenki rabol magának egy nőt. Hazafelé pedig zajt csapnak, hogy a zaj keltette lavina (ez komoly!) elzárja az utat. Így tavaszig biztosan nem tudnak feljönni hozzájuk a városiak kiszabadítani a nőket.

• 
• 
• 
• 
• 

És itt már annyira átment mesébe az egész, hogy nem tudtam mást tenni, átengedtem magam a stúdióban felépített téli havas hegyvidék szépségének, és elkezdtem önfeledten élvezni a filmet. Nem mondom el a végét, de drámai fordulatra vagy hasonlóra természetesen nem kell számítani.

Donen egyébként eredeti helyszínen szerette volna leforgatni a filmet, ami egyébként furcsa, mert a tőle eddig látottak mindegyike szigorúan stúdióban felvett musical volt. Az MGM viszont alapvetően B filmes jelleggel viszonyult ehhez a mozihoz, nem volt hajlandó kiengedni a forgatást a stúdió védelmező öleléséből. 

Amire viszont adtak pénzt az a szélesvásznú változat volt, ami ekkoriban még ritkaságszámba ment. Nagyjából hasonló problémák hátráltatták az elterjedését, mint a hangosfilmeknek: Másfajta vetítőberendezés kellett a szélesvásznú filmekhez, ezért képesek voltak kétféle változatban is felvenni a filmet. Délelőtt Cinemascope-ban (szélesvásznú) forgattak, délután pedig standard képarányban újra felvették a délelőtti jeleneteket.

A Cinemascope technológiának az volt a lényege, hogy szabványos 35mm-es filmre vették az anyagot, de vízszintes értelemben összenyomták a képet, hogy beleférjen a standard képméretű szalagra, majd a mozi vetítője "széthúzta" a képet, hogy a vásznon már élethűen látszódjon a szélesvásznú kép.

Nem számított a stúdió arra - és látva az elkészült művet, számomra is igazából felfoghatatlan -, hogy hatalmas sikere lett a filmnek.

USA (Columbia, Horizon), 108 perc, ff., angol

Rendező: Elia Kazan

Producer: Sam Spiegel

Elia Kazan (a film rendezője) életének valószínűleg meghatározó eseménye lehetett, hogy 1952-ben elment a McCarthy féle kommunistaellenes bizottság meghallgatására, és bizony elmondott sok mindent a korábbi párttársakról. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Kazan 15 évvel korábban összesen 19 hónapon keresztül volt tagja az amerikai kommunista pártnak, akkor, amikor az még legális volt. Tehát törvényellenes dologgal semmiképpen nem volt vádolható. Viszont az ötvenes években, a hidegháborúban kialakult boszorkányüldözések során remek célponttá váltak ezek az emberek. Hasonlóan az itteni koncepciós perekhez, ahol mindenkit imperialista kémkedéssel vádoltak, Amerikában a volt kommunistákat szovjet ügynökökként kezelték, bizottság előtt kellett beszámolniuk a volt párttársaikról. Voltak tízen, akik  erre nem voltak hajlandóak, ők börtönbe kerültek a parlamenti bizottság munkájának akadályozásában való bűnösség miatt. Amerika egyik sötét korszakáról beszélünk tehát. Volt néhány ilyen, például - hogy ne menjünk sokat vissza a történelemben - amikor Pearl Harbor után az Amerikában élő japánokat koncentrációs táborokba zárták. Ezekről manapság nem divat beszélni.

Kazan hosszas hezitálás után elment a meghallgatásra, neveket és információkat mondott volt párttársairól. Ez nyilvánvalóan hatással volt hátralevő életére, és a Rakparton című film tulajdonképpen magyarázkodásnak, önfelmentésnek is felfogható. A bűnözők közé keveredő főhős (Marlon Brando) végül a bíróságon tesz vallomást a maffiával szemben. A párhuzam persze sántít...

A New York-i dokkmunkások ekkoriban döntően a társadalom legalsó rétegében helyet kapó katolikus írekből és olaszokból állt. A rakodómunkásokat képviselő szakszervezet pedig a maffia kezében volt. Ők osztották el például reggelenként a munkára jelentkezők között az aznapi teendőket. Teljesen valós volt tehát a film kiinduló szituációja. Annyira, hogy a film hatására a hatóságok megszüntették a nyugati parton tevékenykedő, maffiakézben levő rakodómunkások szakszervezetének működését.

Arthur Millerrel kezdett bele Kazan a forgatókönyv megírásába, ám amikor Kazan elment a bizottsági meghallgatásra, Miller kiszállt a projectből így Kazan végül Budd Schulberggel készíttette el a könyvet.

Terry Malloy (Brando) egy volt pénzdíjas ökölvívó. Bátyja révén belekeveredik a már említett bűnszervezetbe. Segít nekik lépre csalni egy barátját, akit a maffiózók megölnek, mert "beszél" a rendőrségnek. Malloy-nak viszont fogalma sem volt arról, hogy gyilkosság lesz a dologból, ő úgy tudta, hogy csak "el akarnak beszélgetni vele". 

Remek munkát végzett a film maszkmestere, Brando arca - főleg a szemei - csakugyan úgy néz ki, mintha korábban szétverték volna. 

A gyilkosság után nem sokkal összeismerkedik Malloy a halott fiú húgával Eddie-vel. Így a főszereplő abba a kínos szituációba kerül, hogy azzal a lánnyal randizik, akinek a bátyja halálában ő is közvetetten felelős.

• 
• 
• 
• 
• 

A lányt az első(mozi)filmes (jelenleg 95 éves!) Eva Marie Saint játssza lehengerlően. Színre lépésének első másodpercétől izzik a képernyő ha jelen van. Tökéletes választás volt Brando mellé. Ezek a szemek mennyire beszédesek, ahogy megállás nélkül mozognak:

Nem véletlen, hogy élete első mozifilmes szerepéért megkapta a mindenki által vágyott arany szobrocskát. Tévében már jó pár éve szerepelt, de az ekkoriban jóval nagyobb presztízsnek örvendő nagy vásznon most tűnt föl először. Jó, azt meg kell jegyeznem, hogy mellékszereplőként került a plakátokra, mert a stúdióban ülők - bár érezték, hogy ezzel az alakítással várományos lehet, így mellékszereplőként több esélyét látták annak, hogy tényleg nyerni fog.Ha már itt tartunk, - kissé csapongva - hadd jegyezzem meg, hogy nem csak ezt az egy szobrot nyerte meg ez a film, hanem hét másikat is. Az 1954-es eresztésből ez lett a legjobb film, Brando is megkapta a legjobb színésznek járó szobrot, továbbá kapott egyet az operatőr, a vágó, a díszlettervező, a forgatókönyvíró, és kapott egyet maga Kazan is a rendezésért. Ekkor már túl vagyunk a bizottság előtti meghallgatásán, de érdekes módon - ahogy ez az alábbi felvételen is látszik, a közönség soraiból nem szűrődik ki semmilyen tüntető vagy tiltakozó hang. Csak érdekességképpen, a házigazda az a Bob Hope, aki a díjátadók történelmében a legtöbbször, összesen 19-szer volt házigazda. Volt amikor öt egymást követő évben is rá esett a választás. De ami ennél is érdekesebb, hogy azt a Marlon Brando-t kérték fel a díj átadására, aki így véletlenül pont a saját rendezőjének adja át a díjat.

1999-ben viszont, amikor Kazan életműdíjat kapott az akadémiától, bizony voltak színészek, akik kínosan feszengtek, voltak akik tüntetően nem tapsoltak, nyilván a rendező 47 évvel azelőtti, megkérdőjelezhető döntése miatt. Mindenesetre érdekes nézni, hogy ki tapsol állva, ki az aki visszafogottan ülve, ki az, aki - amikor látja, hogy a kamera rátévedt, - majdnem elkezd tapsolni, de időben észbe kap, és ki az, aki határozott állásfoglalásként karba tett kézzel tüntet a díj ellen. Kívülállóként persze könnyen foglal állást az ember, de azt hiszem, hogy egy öregember esetén, talán lehetünk annyira nagyvonalúak, hogy túllépünk egy közel ötven évvel korábban elkövetett hiba miatt. Végtére is nem ő rakta börtönbe azt a tíz embert, ehhez azért sok más embernek sokkal több köze volt. (Bírók, McCarthy-ék, sőt, állítólag Reagan, aki a színész-szakszervezet vezetője volt akkoriban, szintén elég sok információt átadott már korábban az FBI-nak két "színész-klikkről", mégsem kellett ezért soha semmilyen nyilvános megszégyenítést elszenvednie, valószínűleg azért, mert ezt nem nyilvánosan tette, mint Kazan) 

A sok díjat elnézve, kicsit furcsán hangzik, hogy amikor Brando először megnézte a készre vágott filmet, nagyon kiborult a látottaktól. Állítása szerint leginkább magával volt elégedetlen. Felállt, szó nélkül kisétált a vetítőből, és mély depresszióba zuhant. Úgy érezte, hogy itt vége a karrierjének. Ehelyett megkapta élete első Oscar-ját.

Tényleg remek ez a film. Kicsit olyan, mintha a film noir és az európai neorealizmus szerelemgyereke lenne. Ez utóbbinak a vonásait egyébként erősebbnek éreztem, de ezúttal szerencsére nem volt olyan Rossellini-s kellemetlenül kommunista felhangja a dolognak (még jó, hogy!) - mindenesetre a maffia szakszervezeti beágyazottságára való utalás miatt valószínűleg akkoriban jóval erősebb lehetett az aktuális üzenete a filmnek, mint ahogy azt a mai néző látja. Külön érdekesség, hogy a rakodómunkások elsöprő többségét valódi New York-i rakodók alakították. A gengszterek némelyike pedig valódi bokszoló volt. Hát némelyik arc le sem tagadhatná, én azt is elhittem volna, hogy igazi bűnözőket kért fel Kazan, olyan ijesztőek voltak...

• 
• 
• 
• 

A zenét Leonard Bernstein komponálta, így ez volt az egyetlen olyan film, melynek ő volt a zeneszerzője, és nem musical volt. Általában dicsérni szokták a zenéjét. Nekem kicsit didaktikusnak hatott helyenként. 

Függetlenül attól, hogy nagyon jó a film, a legvége egy kicsit giccsesre sikerült. Kazan-ban talán túlságosan is benne volt az önigazolás utáni vágy. A főszereplőből ugyanolyan hőst (már-már mártírt) akart csinálni, mint amilyennek talán magát képzelte.

• 
• 
• 
• 
• 

USA (Republic Pictures), 91 perc, Trucolor, angol

Rendező: Nicholas Ray

Producer: Herbert J. Yates

A balra látható plakát is sejteti, hogy mire kell felkészülnie annak, aki végignézni szándékozik ezt a filmet. Ha ehhez még hozzáadom, hogy a listán haladva 1954-ig még nem találkoztam olyan színes western-el ami legalább kicsit is nézhetőnek bizonyult... akkor talán érthető, hogy a papíroson, melyre filmnézés közben írom a gondolataimat, hogy a poszt írásakor könnyebben emlékezzek az átélt élményekre - az első mondat, amit felírtam, az volt, hogy "félek, hogy fájdalmas lesz ez a film..." ... de akkor még nem sejthettem , hogy igazából mi vár rám...

Az egész blogírást az 1001 filmről nem azzal a szándékkal kezdtem, hogy bármilyen formában is kritikákat írjak a könyv filmjein végighaladva. Mindig is az volt az elképzelésem, hogy leírom gondolataimat a filmekkel kapcsolatban, és összeszedek minden érdekességet ami fellelhető róluk. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy ha egy-egy film listára kerülését teljesen indokolatlannak tartom, akkor hangot adjak a frusztrációmnak, mivel - fogadalmamhoz ragaszkodva - ezeket is türelmesen végigülöm és végignézem.

A film története szerint a főszereplő Vienna (Joan Crawford) egy ötven körüli egyedülálló kaszinótulajdonos hölgy. Létesítményét senki nem látogatja, de a krupiék csak azért is pörgetik a rulettet, mert Vienna szereti hallani a rulettgolyó pattogását. Viennát nem különösebben zavarja, hogy egyetlen vendége sincsen, hosszú távú befektetésként tekint a helyre, hiszen várható, hogy hamarosan a városhoz ér a vasút, és akkor bizony föl fog majd pörögni az üzlet. (Milyen ismerős ez a gondolat a Volt egyszer egy Vadnyugatból)

Vienna szerelmes egy Johnny Guitar becenevű férfiba, akivel van valami titokzatos közös múltjuk is. 

A filmben Vienna mellett van egy másik csúnya középkorú nő is: Emma (Mercedes McCambridge). Mindig feketében jár, kizárólag teátrális gesztusokkal tud kommunikálni. Féltékeny Viennára, mivel abba a Dancig Kid (Táncos Kölyök) nevű férfiba szerelmes, aki viszont Viennáért epedezik. (az alábbi képen látható a két konkurens hölgy)

A filmmel kapcsolatos visszaemlékezések alapján úgy tűnik, hogy Joan Crawford közutálatnak örvendett a stáb körében, de legendásnak tűnnek a két női főszereplő közötti állandó konfliktusok, pengeváltások is. 

Ha döntenem kellene, hogy melyiküket volt kellemetlenebb nézni, nehezen tudnék dönteni... bármelyiküket nézem, egyetlen kérdés visszhangzik bennem: Ez most komoly???

Egy szerelmi négyszög vázolódik föl tehát mindjárt a film elején. Ezzel még nem is lenne bajom, de a forgatókönyv valahogy olyan esetlenül került összerakásra, a film fényképezése olyan fantáziátlan, a főszereplők McCambridge-el az élen olyan ellenszenvesek, hogy rossz nézni...

• 
• 
• 
• 
• 

A Republic Pictures - a film gyártója - főleg westerneket, B filmeket és mozis sorozatokat (Serials) csinált. Volt saját színes film-formátuma, nem a rendkívül elterjedt Technicolort használta ekkoriban, hanem a Trucolor 3 színes változatát. Ahogy a fenti képeken is látható, a színek kissé túlzóak, a korabeli nézők sem voltak tőle kifejezetten elragadtatva. Hamarosan fel is hagynak vele. A Trucolor kicsit hasonlít azokra a fekete-fehér fényképekre, amiket utólag kiszíneztek. A Trucolor másik hibája, hogy idővel hajlamos kifakulni, azaz néhány év alatt nagyon leromlik a minősége.

Végül az utolsó percben sikerült egy kellemes momentumot is találni a filmben. A záró képsorok alatti rövid dalocska bizony tetszett! Talán azért mert hangulatában annyira emlékeztet  Nancy Sinatra Summer Wine című dalára, amit szintén imádok.

Olaszország (Romulus, Rizzoli-Haggiag, Santana), 85 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: Jack Clayton

Bevallom, kicsit összezavart ez a film, mert először komolyan vettem. Azt hittem, hogy a Máltai Sólyomhoz hasonló krimi lesz, és eleinte valahogy nem sikerült felvennem a fonalat. 

Kb. a film felénél jártunk, amikor leesett, hogy ez inkább egy paródia lesz. Hozzáteszem, hogy az első felében ez még nem volt teljesen egyértelmű, mintha ott még próbálta volna komolyan venni magát a film. És ennek magyarázatára van is egy teóriám, amit bizonyos források alátámasztani is látszanak: A film alapját képező krimit 1951-ben egy bizonyos Claud Cockburn nevű brit politikai újságíró írta James Helvick álnéven. 

Állítólag maga Cockburn kezdett bele a forgatókönyv írásába is, és el tudom képzelni, hogy a film eleje, ahol még nem sok nyoma volt a parodisztikus jellegnek, még nagyrészt az ő munkája lehetett. Cockburn azonban valamilyen okból távozni kényszerült a produkciótól, és a forgatókönyvírást Truman Capote vette át. Akár azt is el tudom képzelni, hogy Cockburn nem végezte el időben a munkát, és a producerek nem is láttak esélyt arra, hogy ez megváltozzon. Capote ugyanis napról napra, a forgatással párhuzamosan haladt a szkripttel. Az alábbi képen Capote a padon fekszik a forgatás mellett. Talán ő vitte el a film fele tájékán az egészet a paródia felé.

Dacára annak, hogy a rendező és a főszereplők legtöbbje amerikai, a helyszín Olaszország (Ravello), és a stáb nagy része is olasz, akikkel állítólag nehéz volt szót érteni, mivel az angol tudásuk nagyon korlátozott volt.

A főszereplő-gárda viszont parádés volt. Hogy csak a legismertebbeket említsem: Gina Lollobrigida, Humphrey Bogart, Peter Lorre, Jennifer Jones...

Öt kétes előéletű üzletember azon mesterkedik, hogy kelet-Afrikában megszerezzen egy uránlelőhelyet. Olaszország egyik legszebb részén, Ravelloban (az Amalfi partvidéken) várják, hogy felszállhassanak egy hajóra, ami céljukhoz szállítja őket. 

O'Hara (Peter Lorre), akit hol Ohoro-nak, hol nagy szemű ír koboldnak gúnyolnak , - és aki mindezeket önérzetesen mindig vissza is utasítja - tagja ennek a fura csapatnak, amivel kapcsolatban azon csodálkozom, hogy egyáltalán Olaszországig hogyan jutottak el... Talán mondanom sem kell, céljukat soha nem fogják elérni, pedig az idő nagyon sürgeti őket. O'Hara hangzatos kis monológban elmélkedik az idő jelentőségéről:

Idő...idő...mi is az idő?

A svájciak csinálják,

A franciák lopják...

Az olaszok pazarolják,

Az amerikaiak szerint pénz.

A hinduk szerint meg nem is létezik...

Tudja, mit mondok? Az idő szélhámosság...

Ez volt egyébként az ötödik, és egyben az utolsó film, melyben Bogart-tal együtt szerepelt.

Ha már Bogartnál tartunk.. ő az ötös banda egyetlen tagja, mely kicsit kívülálló... mint majd kiderül, csak azért megy bele az osztozkodásba, mert egyedül nincs meg a megfelelő forrása az akció végrehajtására, de sejthető, hogy ha lehetősége adódik, akkor mégis magának próbálja majd intézni az "okosságot"... feleségét Lollobrigida játssza. Érdekes, hogy fél Európa rajongott Lolo-ért, én viszont nem látom benne azt a végzetes vonzerőt, amivel ezt kiérdemelte...

• 
• 
• 
• 
• 

Vegyük akkor már végig az ötök bandájának többi idióta tagját is: Van egy kis agresszív náci törpe (Ivor Barnard), akit minduntalan vissza kell fogni, nehogy megkéseljen valakit, aki ellentmond neki. Aztán ott van a hórihorgas Ravello, akit véletlenül pont úgy hívnak, mint a várost, ahol a film nagy részét forgatták. De a kedvencem a banda vezetője a kövér Peterson (Robert Morley) - óriási karakterszínész. Holt komoly arccal adja elő, hogy az arabok, akiknek éppen a fogságába estek vélhetően haragszanak rá, mert a korábban nekik eladott fegyverek nagy része feltehetően nem működött... hiszen a csempészés során sokat kellett tárolni őket a víz alatt. És ezt olyan halál-komoly arccal adta elő, hogy szakadtam a nevetéstől...

Kicsit lelkiismeret furdalással lövöm le a következő poént, (de annyira azért nem áltatom magam, hogy az írásom nyomán valaki megnézné ezt a filmet...) de a film humorára talán a legjellemzőbb jelenet, amikor az arab rendőr-kapitányról kiderül, hogy odavan Rita Hayworth-ért, Bogart megdumálja, hogy ő nemcsak, hogy ismeri a színésznőt, de olyan jóban is van vele, hogy ha akarja, akkor bele tudja a színésznőt bolondítani az arab rendőrbe...feltéve, ha elengedi őt...

Bogart - Santana Pictures corporation nevű - 1949-től 1953-ig működő produkciós cégével maga is részt vett a film finanszírozásában. Így őt is rosszul érintette, hogy az megbukott. A Santana-nak ez volt a hetedik, és utolsó filmje. Az első hatot a Columbia forgalmazta Amerikában, ezt a hetediket már kénytelen volt átvinni a United Artist-hoz. Majd amikor ez is megbukott, akkor eladta a céget.

Érdekes módon ez a film is azok közé tartozik, melyek a maguk idejében nem voltak sikeresek, ám néhány év elteltével népes rajongói tábort tudott maga mögé állítani.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Paramount), 118 perc, Technicolor, angol

Rendező: George Stevens

Producer: Ivan Moffat és George Stevens

Ennek a blognak a sajátossága miatt - azaz, hogy végignézem az "1001 film ..." című könyv összes filmjét, és mindegyikről írok egy bejegyzést - óhatatlanul is íródik olyan poszt, amiben olyan filmről vagyok kénytelen írni, mely egyáltalán nem tetszett. 

Hát ez a film most valami ilyesmi... És számomra igazi talány, hogy mitől lehet ilyen népszerű. Például Woody Allen egyik kedvenceként említi valahol. Holott egyáltalán nem vicces. Se nem izgalmas. Ha nagyon összeszedem magam, akkor egy olyan momentumot tudok összeszedni, amit igazán említésre méltónak tartok: Ha nem is biztos, hogy ez volt az első, de mindenképpen az elsők között volt, melyben a meglőtt férfiakat feldönti a pisztolygolyó lendülete. Korábban jellemző volt, hogy ha valaki találatot kap, az csak összerezzent, majd lassú haláltusával összerogyott. A második világháborúban sokan láttak eltalálni valakit, és a töltény lendülete bizony leterítette az embereket. Úgyhogy kitalálták, hogy egy vékony huzallal hátrarántják az áldozatot, hogy élethű legyen az esése. Az időzítés még kicsit döcögős, de látványosnak látványos.

Van benne néhány haláleset ugyan, de ettől függetlenül kifejezetten családi mozi ez a western. Szemben mondjuk a Délidővel, ami az idegszálakat sokkal magasabb szinteken stimulálja.

Mint ahogy a kis mozgóképen is látszik, ez is egy színes western, ami miatt már előre féltem is. Az ekkoriban készült színes westernek közül egyre sem emlékszem, ami különösebben tetszett volna eddig. A gonosz állattenyésztő Ryker és emberei, élükön a bérgyilkos Wilsonnal áll szemben a farmerekkel, akiknek a földjeire a marhatenyésztő pályázik... El akarja kergetni őket. Wilson igazi karakter, arcán ott a gonoszság összes vonása. De igazán azért hírhedt, mert még soha nem lott nála gyorsabban senki. 

A jó farmerek vezetőjévé avanzsál Starrett az egyik farmer, aki feleségével és kisfiával befogadja a - film névadójaként - arra bóklászó Shane-t. A Shane-t játszó Alan Ladd-ban első ránézésre nincs meg az a karizma, ami mondjuk megvan Clint Eastwoodban, vagy Charles Bronsonban, vagy bármelyik népszerű western hősben. Második, és harmadik ránézésre since meg benne.. A film nagy részében csak szemlélője a körülötte zajló eseményeknek. Az hamar kiderül, hogy nagyon jól tud lőni, és mivel a konfliktusok során sem hajlandó pisztolyát használni, már előre lehet sejteni, hogy a film végén fogja csak elővenni, és akkor majd nagy bátran mindenkit lepuffant.

• 
• 
• 

A film gyerekszereplője, a Shane-t Istenként csodáló Joey annyira unta a hangzatos semmitmondó monológokat, hogy amikor ezeket felé intézték, akkor gyakran akasztotta ki a színészeket azzal a szokásával, hogy bandzsítással és nyelvnyújtogatással próbálta megakasztani a neki beszélő felnőttet. Őszintén szólva, megértem... néha fájdalmasan didaktikus és semmitmondó ez a film. Várom olyasvalaki kommentjét, akinek tetszik...

• 
• 
• 

Japán (Daiei Studios), 97 perc, ff., japán

Rendező: Kenji Mizoguchi

Producer: Masaichi Nagata

Mizoguchi feltehetően szerette a történeteket, hiszen listánkon szereplő előző filmje is egy történet: Az Utolsó Krizantém Története 1939-ből.

A film alapját egy 1776-os, megegyező című - 9 írásból álló - novelláskötet két novellája adja. A kötet mindegyik írása alapvetően misztikus, természetfölötti elemeket tartalmazó történet volt. 

És mielőtt belemennék a film taglalásába, nézzük meg, hogy miért félrevezető a film magyar címe, és egyébként az egyik amerikai címváltozat is (Tales of Ugetsu).

Szóval a helyzet, hogy a cím félig van csak lefordítva, így viszont úgy tűnik, mintha lenne egy Ugetsu nevű szereplő, és az ő történetét ismernénk meg. Nos nincsen ilyen nevű szereplő. 

雨月物語 - a cím csupa kanji, azaz szavakat jelképező (a kínaiból a japánba átvett) karakterből áll.

雨- Az első karakter esőt jelent. Hát nem egy gyönyörű betű? Egyike a legkönnyebben megjegyezhetőknek, hiszen szinte egyértelműen látszik, ahogy kinézünk az ablakon, és látjuk a kissé ferdén hulló esőcseppeket. kiejtve itt: u

月 - Hold, vagy hónap, szövegkörnyezettől fűggően. Itt Hold. kiejtve: gecu

物語 - A 3. és 4. karakterről Az Utolsó Krizantém Történetéből már tudjuk, hogy történetet jelent, kiejtve - mono-gatari

A cím tehát kiejtve u-gecu-mono-gatari, és műfordításban valami olyasmit jelent, hogy A Holdfény és eső története.  Itt talán érdemes megjegyezni, hogy a japán kultúrában a Hold-fény és az eső is misztikus szimbólumok, tehát az eredeti novelláskötet címeként a kilenc misztikus történetre utalnak ezek a jelképek.

Amikor 1954-ben New Yorkban először mozikba került a film, akkor Ugetsu néven futott, tehát a Rashomon-hoz hasonlóan úgy döntöttek, hogy inkább meghagyják az egzotikusan hangzó címet eredeti nyelven... és ezzel nekem nincs is semmi bajom. Később viszont, amikor a film New York-i sikere után Amerikában máshol is mozikba került, próbáltak valami értelmezhetőbb címet adni, de az Ugetsu-n már nem akartak változtatni, ezért az eredeti cím másik felét már lefordították, így lett belőle Tales of Ugetsu - azaz Ugetsu törénetei, ami jól hangzik, de igazából - ismerve a szó eredeti jelentését - kicsit értelmetlen. Magyarra meg már a történetek egyes számba került, így lett Ugetsu története, ami azt sugallja, mintha Ugetsu (angolos átírással) egy ember neve lenne...

Az Olaszok bezzeg le bírták fordítani: 

Most, hogy már tisztában vagyunk a film címének valódi jelentésével, nézzük, hogy miről is szól.

Az úgynevezett hadakozó fejedelemségek korában vagyunk, mely 1493-tól valamivel több, mint 100 évig (hozzávetőlegesen 1600-ig) tartott. Amíg mi Európaiak felfedeztük és meghódítottuk Amerikát, megkezdődött a reformáció, és többek között perdöntő csatát vesztettünk Mohácsnál, addig Japánban megdőlt a Császár és a tényleges központi irányítói hatalommal bíró Sógun ereje. A hozzávetőlegesen 250 tartomány kiskirályai folytonos hadakozásban álltak egymással ez alatt az időszak alatt. Gyakorlatilag megszűnt a közbiztonság és a rendfenntartó hatalom. A rablásoknak, gyilkosságoknak gyakorlatilag semmi következménye nem volt. 

Ebben a véres időszakban játszódik film története. Gendzsuró a fazekas és barátja Tobei, - aki amellett, hogy a fazekas segítője, megszállottan szamuráj szeretne lenni - menekülni kényszerülnek feleségeikkel, mivel falujukat ellenséges szamurájok támadják meg és rabolják ki. 

Megszoktam, hogy vagy gyönyörű havazás, vagy hasonlóan szépen felvett esőnek lennie kell egy japán filmben. Nagyon szerették ezeket a természeti jelenségeket szépen bemutatni. Nos, itt a leghangulatosabban felvett jelenet egy csendes folyón való csónakkal történő menekülés, melynek különlegességét a mindent ellepő köd adja.

A ködből egyszer csak egy magányos hajós bukkan elő, aki haláltusája közben figyelmezteti őket, hogy vigyázzanak magukra, mert kalózok támadásától kell tartani arrafelé. Mivel a férfiak magukkal hozták gyönyörű portékáikat, folytatni akarták útjukat, hogy egy arra alkalmas helyen azokat el tudják adni. Feleségeiket, és gyereküket azonban hátrahagyják, kiteszik őket a parton, hogy megkíméljék őket a rájuk leselkedő veszélyektől.

Az útra kelők és az otthonmaradók sorsát felváltva követhetjük nyomon. Látni fogjuk, hogy míg a férfiaknak szerencséjük van, addig a nőkre brutális erőszak vár. 

És közben a történetbe egyre több helyen befurakodnak a túlvilágról visszajövő lelkek. Amit látunk, az nem mindig a valóság. Előfordul, hogy becsap minket a rendező - illetve ez értelmezés kérdése is lehet - a túlvilági erők. Mint a Hatodik Érzék című filmben, előfordul, hogy amit mi látunk, azt igazából nem mindenki látja.

Van, hogy egy házban történnek események, amiről kiderül, hogy az egy hónapja leégett. És látjuk, hogy valóban, a ház - ami az előbbi pillanatban még ott volt, igazából teljesen lepusztult. 

Így leírva talán zavaros. Nézve is kicsit csavaros a történet. Elképzelhető, hogy egy második megnézésre is szükség lenne ahhoz, hogy minden fordulat világossá váljon. 

Nem csak a Hatodik érzék jutott eszembe még a filmről. A történet sokban emlékeztetett a mi János vitézünkre is. A teljes párhuzamot nem fedném fel, - tekintettel azokra akik esetleg megnézték a filmet - de a főszereplőbe - Gendzsuróba - is beleszeret egy nemesi származású, szépséges fiatal hölgy... Wakasa úrhölgy.

És a férfi belemegy a kalandba, holott tudja, hogy otthon felesége vár rá, akihez egyébként már régen visszamehetne, mivel sikerült jó áron eladni fazekas termékeit, azonban a csábításnak nem tud ellenállni... 

Wakasa úrhölgy arca szinte minden plakáton és fontosabb reklámképen rajta van. Rögtön feltűnik, hogy nincsen igazi szemöldöke, helyette egy furcsa, méretben jelentősen eltúlzott festett szemöldökpár van valahol a homloka közepén. Nos ez a történet időszakában a nemes hölgyek egyik ismertetőjele volt. Olyan státusszimbólum volt, mint mondjuk a rizsporos paróka Európában. 

• 
• 
• 
• 
• 

Hikimayu-nak hívták ezt a festett szemöldököt. A valódit leborotválták, és helyette jóval feljebb festékporral festettek egy másikat. Valószínűleg úgy alakult ki a dolog, hogy kínai hatásra divat volt fehér púderrel festeni az egész arcot (a világos bőr volt a divat). A fehér púder viszont nem mutatott jól a valódi szemöldökön, amit így inkább eltávolítottak, és festettek helyette egy már-már szimbolikusat. 

Ekkoriban volt egy másik divat is, amitől szerencsére a rendező megkímélt minket: a fogak feketére történő festése. Így nézett ki egy igazán nemes hölgy arca tehát akkoriban: világosra festett bőr, szimbolikus szemöldök a homlokon, és koromfekete fogak. Hát nem gyönyörű?

A különleges film bekerült az 1953-as Velencei filmfesztivál versenyfilmjei közé. A rendező emiatt életében először elhagyta Japán-t, hogy részt vehessen a versenyen. Akkoriban az Arany Oroszlánra nevezett filmek közül amelyek nem nyerték el a fődíjat, mindannyian megkapták az Ezüst Oroszlánt, amit ez a film is elnyert végül.