Franciaország (Specta, Alter, Centauro, Gray), 116 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jacques Tati

Producer: Louis Dolivert, Jacques Tati, Alain Terouanne

Hulot úrral nem először találkozunk. Ahogy a Hulot Úr Nyaral című bájos filmben is, itt is maga a rendező ölti magára a címszereplő jelmezét. Ő az a bizonyos nagybácsi, azaz Hulot úr, aki elvileg a főszereplő lenne. Ám ahogy az említett korábbi film esetén sem, úgy itt sem érzem olyan erősnek karakterét, hogy a főszereplő megtisztelő címét engedményezzem rá. Nem mintha ezen múlna, de Hulot-nak alig néhány mondatos szövege van, szinte a legkevesebb az összes szereplő közül.

Ha szabadon választhatok, akkor a film kedvéért megalkotott két különleges épületet nevezném ki a film két legfontosabb szereplőjének. Körülöttük zajlik szinte minden esemény a filmben, az szereplők jelentősége szinte eltörpül mellettük. 

Tati alapelve egyébként is az volt, hogy mindenki lehet mulatságos, nincs szükség komikus egyéniségre a komikus helyzetekhez. 

Lásd a plakát átlóval elválasztott két részén a két - stílusukban szöges ellentétben álló - épületet. Őket tartom a film két valódi főszereplőjének. Kezdjük azzal, aki jóval kevesebb képernyőidőt kapott, pedig jóval többet érdemelt volna... egy igen bájos - amolyan igazi párizsi - kis épület, olyanféle, amilyet akkor látunk filmen, amikor Párizs leghangulatosabb arcát akarják ábrázolni. Szinte meseház.

Az alábbi anim-gif egy trükkös montázs összetömörít egy hosszabb jelenetet, melyben Hulot úr éppen hazaérkezik, látjuk milyen viccesen körülményesen jut fel lakásába bonyolult kialakítású lépcsőházán keresztül. Nos ezen a képen egy 60 másodperc hosszú snitt van összetömörítve. Én imádom ezt a házat.

Ez Hulot úr otthona. Akinek megtetszik, és - hozzám hasonlóan - azonnal indúlna felkeresni, annak rossz hírem van: a díszletépületet csak a film kedvéért húzták fel a Párizs melletti Saint-Maur-des-Fossés nevű kisvárosban.

A film vitathatatlan egyes számú főszereplője viszont ez az ultra-modernista épület-különlegesség, melyet Jacques Lagrange festő tervezett, aki mellesleg a film társszerzője is volt.

Imádom ezt az épületet is, bár meg kell jegyeznem, hogy nem nevezhető a film egyértelműen "pozitív hősének". 

- Olyan üres... - mondja az egyik vendég

- Mert modern! Minden egybenyílik! - védi otthonának becsületét a házigazda.

A modernista építészet a Bauhaus nevű stílussal kezdődött 1919-ben, a német Walter Gropius által alapított Bauhaus nevű tervezőiskola megalapításával. Ez a stílus a művészet és az ipari tömegtermelés közötti szakadékot kívánta átívelni - többek között - a tömegtermelésre szánt, de művészi igényességgel megtervezett alkotásokkal. 

Könnyen felismerhető ez a stílus a sok fehér szín mellett az óriási üvegfelületekről, egyszerű vonalvezetéséről (gyakran lapos-tetős épületek), sok fém, illetve csillogó króm elem felhasználásáról. Bútorainak vonalvezetése rendszerint egyszerű, geometrikus kialakítású. A funkcionalitás kerül szinte mindenek elé. A stílus legismertebb tervezői Gropius mellett a magyar származású Breuer Marcell és a német Mies Van Der Rohe. Le Corbusier ugyan nem tartozik szorosan a Bauhaus iskolához, épületei mégis közel állnak annak szellemiségéhez, és a modernista építészet legfontosabbjai közé tartoznak.

Aki a film megtekintésének hatására ezt az épületet szeretné élőben megtekinteni, annak már jó hírrel tudok szolgálni. Létezik ennek a díszletnek egy replikája a párizsi Le CENTQUATRE nevű kultúrális központban. 

• 
• 
• 
• 
• 

Tati előző filmje még fekete-fehérben készült, ez viszont már Eastman color nyersanyagra, ami nagyon jó választás volt, hiszen a film központi figurája - az Arpel-villa - csak így, színesben mutathatta meg igazán önmagát. Még a szökőkút vize is kékre van festve, hogy a víznél is vízebbnek hasson.

Maga a halas szökőkút volt a gúny leggyakoribb célpontja. Illetve rajta keresztül az "újgazdag" életmód. Ugyanis láthatóan nem is a házigazdák örömét szolgálja ez a kert-dísz, hiszen mindig csak akkor kapcsolják be, ha fontos vendég érkezik. Ha a csengő valakinek az érkezését jelzi, első feladat távirányítással bekapcsolni a szökőkutat, majd csak ezután nyitni a szintén távirányítással nyíló kaput, végül abban az esetben, ha arra nem méltó (például szerelő) érkezik, akkor azonnal lekapcsolni a szökőkutat. Mégse menjen hiába. 

A gazdag házaspárnak van egy kisfia. Az ő nagybácsija (azaz a feleség bátyja) a bizonyos Hulot úr, aki csak csetlik-botlik ebben a számára idegen és furcsa környezetben. Mondhatnánk, hogy ezek szerint a kisfiú szemszögéből mesélünk a nagybácsiról, de a valóság nem ez...  és nincs is jelentősége...

Hulot persze semmit sem úgy használ, ahogy kellene... 

Története nem igazán van a filmnek. Ami van, azt elmondhatnám egy mondatban: Hulot-nak munkát próbál találni a gazdag cégvezető sógora. Ennyi. Nincs jelentősége. A film eredetisége a hangulatában, a szituációk ábrázolásában rejlik. Egyszerűen bájos az egész.

Tati egy 1958-as interjúban bevallja, hogy forgatókönyv nélkül dolgozik, mindent fejből forgat. Ez azonban még véletlenül sem jelent improvizációt! A munkát megelőző este fejben végigveszi a teljes másnapi anyagot. Maga előtt látja az egyes jeleneteket, a vágásokat is. Mindent fejben tart, nincs szüksége cetlikre, jegyzetekre.

Erről a filmről még azt is elmondta, hogy végre mindent beletehetett, amit eltervezett. Semmit sem kényszerült kihagyni. Ha nem sikerült, csak rá lehet tehát haragudni, mondja.

Nem véletlen, hogy Oscar díjat nyert a legjobb külföldi film kategóriájában, sőt Cannes-ban is különdíjat kapott.

 

Nagy-Britannia (Hammer Film Productions), 82 perc, Technicolor, angol

Rendező: Terence Fisher

Producer: Michael Carreras, Anthony Hinds, Anthony Keys

A filmet gyártó Hammer Film Productions-t 1935-ben alapították. Az ötvenes évek közepén vált igazán sikeressé - sőt világhírűvé - horrorfilmjeivel.

Első kiugró sikere a BBC-n futó The Quatermass Experiment című tv-sorozat alapján készített The Quatermass Xperiment című mozifilmje volt, melyben egy háromtagú legénységgel felküldött űrrakéta egyetlen emberrel tér csak vissza, aki valamilyen okból egy furcsa lénnyé (alienné) kezd átváltozni. Akkora siker lett ez a film, hogy hamarosan következett a Quatermass 2. Mindkét film fekete-fehérben készült egyelőre.

Látva horrorjainak sikereit, a Hammer igyekezett meglovagolni azt, és belevágott - immár színesben - a Frankenstein történet sokadik újrafeldolgozásába Frankenstein átka (The Curse of Frankenstein) címmel.. Peter Cushing (Victor Frankenstein) és Christopher Lee (a szörny) volt a film két kulcsszereplője. Ez volt az első olyan horror, mely igazán kendőzetlenül, élénk pirosan (Eastmancolor) mutatott sok-sok vért. 

Mivel úgy tűnt, hogy a Hammer horrorjai sikert sikerre halmoznak, a stúdió nem akart változtatni a bevált formulán. Következő horrorjához, a Draculához ismét Peter Cushingot és Christopher Lee-t szerződtette le. Róluk egyébként érdemes megjegyezni, hogy feltehetően sok Hammer-es közös filmjüknek is köszönhető, hogy egymás legjobb barátai voltak a való életben.

Külön érdekesség kettejükkel kapcsolatban, hogy mindketten szerepet kaptak a Csillagok háborúja saga két-két epizódjában. (feltéve, ha beleszámít az is, hogy Cushing a Zsivány Egyesben computer generálta formában szerepelt, lévén, hogy a 2016-os film készítésekor már több, mint húsz éve nem élt) Cushing az Egy Új Remény című első filmben volt Tarkin szenátor, míg Christopher Lee a 2002-es Klónok Támadásában és a 2005-ös Sith-ek Bosszújában volt Doku gróf.

A Hammer Film Productions remekül prosperált a Dracula és a Frankenstein mítoszokról való újabb és újabb bőrök lehúzása mellett egyéb véres horrorok futószalagon való gyártásával is. Peter Cushing és Chrisopher Lee vagy 15 ilyen horrorban szerepelt együtt, külön-külön pedig szinte megszámlálhatatlanul sokban. Az utolsó Hammer film 1979-ben készült, mely egy Hitchock film újrafeldolgozása volt. Ezután csődbe jutott a stúdió. 2007-ben azonban újra felélesztették, ráadásul stílusosan, mert a Pokoli Albérlethez (2011) például magát Christopher Lee-t is felkérték újra.

Na, de térjünk rá a Draculára... Sokadik feldolgozása ez az angol Bram Stoker 1897-es Drakula című könyvének. 1921-ben például egy magyar némafilm készült Drakula Halála címmel. Ez azonban vélhetően elveszett. Az alábbi képen kívül még néhány fotó és filmplakát bizonyítja, hogy egyáltalán létezett,,,

Aztán ott van a nagyon is jól ismert Murau-féle 1922-es Nosferatu, ahol a szerzői jogok megkerülése miatt nevezték át Draculát Nosferatu-ra.

Majd 1931-ben újra hozzányúltak a témához, melynek eredménye azért különösen kedves számunkra, mert abban a magyar származású Lugosi Béla alakította Draculát. Ugyanezt a filmet ugyanaz a stáb spanyol  nyelven beszélő szereplőkkel is megcsinálta a Mexikói piac számára. A film sikere után a gyártó Universal hosszasan csinálta a folytatásokat (Drakula Lánya - 1936, Drakula Fia - 1943, stb... )

Független amerikai stúdiók 1957-58 ban két Drakulás filmet is csináltak (Drakula vére és Drakula Visszatérése) egyik sem volt különösebben kiemelkedő.

1953-ban a törökök készítették el saját verziójukat Drakula Isztambulban címmel.

És ekkor jött a Hammer Film Productions, hogy végre először színesben mutassa meg a pirosan csordogáló vért... Szokás szerint megjegyzem, hogy bár a film gyönyörű Technicolor színekben pompázik, a stage fotók ekkoriban jellemzően fekete-fehérben készültek, így az illusztrációim nem színesek. De nem állom meg, hogy ezzel az egy színes képpel ne mutassam be, milyen jól nézett ki Christopher Lee trükkös contact-lencséje, mellyel állítólag nem nagyon látott semmit, szörnyen fájt is tőle a szeme, de azért nagyot dob a látványon.

Tudat alatt, talán azért hagytam ilyen terjengősre az előzmények és a Hammer Films bemutatását, mert maga a film... hát, hogy is mondjam... mai szemmel inkább vicces, mint félelmetes... nem okozott bennem különösen maradandó élményt...

• 
• 
• 

A vámpíros mitológia amúgy szinte tökéletesen hidegen hagy, de most legalább megtanultam néhány dolgot ezzel kapcsolatban, amiket ezek szerint már elfelejtettem a Nosferatu és az 1931-es Dracula megtekintése óta...

Például, hogy a vámpírok nem bírják a napfényt.. ezért éjszaka aktívak csak, nappal kedvenc koporsójukban szundikálnak....

Ilyenkor lehet viszonylag könnyen megölni őket, méghozzá egy fa karóval át kell szúrni a szívüket. Ekkor a halott vámpír visszaváltozik valódi önmagává... egy fiatal nőből például halott vén öregasszony lesz...

 

 A vámpírok valamiért nem bírják a fokhagyma illatát. (Ezzel egyébként sok ember is így van). Talán még a fokhagymánál is hatékonyabb eszköznek tűnik azonban a feszület feltartása, amitől egész egyszerűen pánik-rohamot kap egy igazi vámpír...

• 
• 
• 

A vámpírság tulajdonképpen egy fertőző betegség, mely vérszívás útján terjed. Akit egyszer megszív egy vámpír, az maga is vérszívóvá válik. Elkezd furcsán viselkedni, és természetesen ott éktelenkedik a nyakán a jellegzetes kettős seb.

Peter Cushing Doctor Van Helsingje veszi fel a harcot Christopher Lee Drakula grófjával... nem mondom, hogy kínszenvedés volt végignézni, de horror léte ellenére egy pillanatig sem izgultam... számomra a horror nem a vértől és az undorító látványtól félelmetes elsősorban.

Amerikában egyébként Horror of Dracula néven ment a mozikban ez a film, hogy a nézők ne keverjék össze a Lugosi-féle 1931-es változattal, ami állítólag még mindig ment ekkoriban néhány helyen...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Lengyelország (Polski, ZRF), 105 perc, ff., lengyel

Rendező: Andrzej Wajda

Producer: Stanislaw Adler

A második világháború utolsó napján vagyunk. Május 8. A film ezen a napon játszódik. A déli napsütésben kezdődik, és valamikor pirkadat után ér véget.

A führer már nyolc napja (április 30-án) úgy döntött, inkább végleg lelép, nyilván pontosan tudta, hogy számára az öngyilkosság lehet a legoptimistább kimenetele a dolognak... minden más esetben nagyon kellemetlen számonkérés, és végső soron nyilván a jól megérdemelt halálbüntetés várt volna rá.

Utolsó intézkedései között köztársasági elnökké nevezte ki Karl Dönitz admirálist, aki új, ügyvezető kormányt alakított. Hitler utolsó kívánsága az volt, hogy a háborút a lehető legtovább el kell húzni, és lehetőleg hősként bukjanak el. (azaz minél több hozzá csatlakozó kollégára számított volna odaát a túlvilágon)

Az új kormány viszont nem volt ennyire eszement. Próbált lavírozni kicsit, hogy legalább ne a vörös hadseregnek kelljen megadniuk magukat, de az angolok jelezték, hogy vagy teljes és feltétel nélküli a kapituláció vagy megy tovább a háború. Végül nem volt mit tenni, Dönitzék Május 7-én aláírták a fegyverletételt, ami Május 8-án lépett életbe. Ez a nap tehát amelyen a film játszódik.

Lengyelországban két ellenállási mozgalom harcolt a német megszállók ellen a háború alatt. Egyrészt voltak a kommunista mozgalom tagjai, akik nyilván a Szovjetunió támogatását élvezték, és volt a Honi Hadsereg (Armia Krajowa) nevű mozgalom, melyet Londonból irányítottak. 

A Honi Hadseregről érdemes tudni, hogy ők robbantották ki 1944 Augusztus 1-én a Varsói felkelést, amivel a nácikat próbálták kiűzni. Elvileg a szovjetek segítségére is számíthattak volna, azonban ők pont, hogy akadályozták a felkelőket azzal például, hogy a szövetséges hadseregektől érkező utánpótlást szállító repülőket nem engedték leszállni az általuk felügyelt repülőtéren. A felkelést végül a nácik leverték, a Honi Hadsereg nagy részét koncentrációs táborokba zárták. Zárójelben jegyzem meg, hogy a háború végét követően a túlélő Honi Hadsereg tagokat a szovjetek vették üldözőbe, vezetőiket nagyrészt kivégezték, már, ha nem sikerült korábban nyugatra szökniük.

A fentiekből is látszik, hogy a két ellenálló társaság a közös cél ellenére igencsak külön utakon járt.

A film első jelenetében ebben a gyönyörű májusi napsütésben a Honi Hadsereg két tagja sütkérezik a mezőn. Beszélgetnek erről-arról. Mint egy Tarantino filmben. Egyszer csak egy harmadik férfi jelez, hogy messze, az út végén megjelent a dzsip, amire vártak. A két férfi fölkel, akkor látjuk meg, hogy gépfegyvereken feküdtek. Egyikük ügyetlenkedik a fegyverekkel, mert hangyák másztak beléjük. Még jó, hogy véletlenül nem sült el valamelyik.

Pár másodperccel ezután azonban szó nélkül, és kegyetlenül kivégzik a dzsip két férfi utasát. Mint utóbb kiderül, a kommunisták egyik vezetőjét kellett volna kivégezniük, ehelyett azonban két cementgyári munkást végeznek ki, akik pechükre pont akkor haladtak arra dzsipjükkel, amikor a célszemélynek kellett volna érkeznie. Mi tagadás, a gépfegyver golyóitól lángra kapó kapó zakó kicsit fura...

A sötétített napszemüveges fiatalember egyébként a film főszereplője, aki annak ellenére, hogy láthatóan egy hidegvérű gyilkos, végül mégiscsak a film szerethető főhősévé válik. Visszaemlékezések szerint emiatt a film miatt hirtelen nagyon megnőtt a kereslet az ilyen sötétített üveges szemüvegek iránt akkoriban. Magát Zbigniew Cybulski-t, a fiatalembert alakító színészt is James Dean-hez hasonlítható kultusz övezte hazájában. Sok párhuzam közül az egyik, hogy ő is fiatalon, balesetben vesztette életét.

A sötétített üveges szemüveggel egyébként a rendező (Andrzej Wajda) saját előző (második) mozifilmjére, a Csatorna (1957) című filmre is visszautalt kicsit ironikusan: Amikor a srácot megkérdezi egy lány, hogy miért hord ilyen szemüveget, akkor a fiú azt válaszolja, hogy az ellenállásban sok időt töltött a csatornában, és hozzászokott a szeme a sötéthez.  (Egy ilyen csatornában zajlik az említett korábbi film)

Még nem tudják a gyilkosok, hogy nem a valódi célszemélyt likvidálták. A közeli szállodában tervezik tölteni az éjszakát, ahol a fiú megismerkedik a pultos lánnyal, és bizony közeli kapcsolatba kerülnek. Együtt töltik az éjszakát. Közben mintegy mellesleg szembesül azzal, hogy akit lelőni gondolt, az a személy ott száll meg ugyanabban a szállodában, sőt, pontosan az ő szobája mellett. A kilövési parancs továbbra is érvényben van, a munkát el kell végezni, de most, hogy beleszeretett abba a vonzó pultos lányba, az egész mozgalom hirtelen olyan értelmét vesztettnek tűnik...

- Van cigarettájuk?

- Milyet parancsol, amerikait vagy magyart?

 

Ez a kérdés többször is elhangzik a filmben a szálloda portása és egy-egy vendég között... Egyenesen meglepett, hogy 1945 Lengyelországában a magyar és az amerikai cigaretta voltak egymás alternatívái. A kérdésre adott válaszok is érdekesek voltak. Aki a minőséget kereste, már akkor is az amerikait választotta. Viszont magyart kért az, aki jó erőset akart. De akinek a torka nem bírta a karcosabb változatot, az mindenképpen tartózkodott a magyar cigitől.

Wajda láthatóan szereti a nagy mélységélességet. Szeret elhelyezni valamilyen hangsúlyos tárgyat az előtérben, és hagyja, hogy a lényegi történés messze a háttérben látszódjon. Az egyik legemlékezetesebb ilyen kép a romos templomban lelógó Krisztus mögötti beszélgetés:

Izgalmas hatásokat tud elérni az ilyen nagyon hangsúlyosan ott levő, de szinte funkció nélküli elemekkel, adott esetben például egy ott ténfergő fehér lóval.

A film alapja egyébként egy 1948-as regény, mely ekkoriban kötelező olvasmány volt minden iskolában. A legnagyobb probléma ezzel a filmmel azonban az volt, hogy a kommunista-ellenes főszereplő összességében mégiscsak szimpatikus. Igaz, a kivégzendő célszemély is jól van kitalálva, ő az a tipikus idősödő mozgalmár, amilyennek akkoriban a jóságosabb pártfunkcionáriusokat elképzelték az emberek. Mint mondjuk Gomulkát, aki ekkoriban a Lengyelországi olvadás emblematikus figurája volt.

Érdemes tudni, hogy 1956-ban nem csak nálunk, de pár hónappal korábban Lengyelországban is volt egy levert felkelés, mely után a konszolidáció szárnyvizén Gomulka került a legfelsőbb vezetésbe, aki először a szovjetektől való elszakadásban gondolkozott, majd amikor a szovjet tankok elindultak Varsó felé, még jó ütemben váltva, a szovjetekkel egyeztetett lengyel konszolidációban gondolkozott. Támogatta Nagy Imrét a mi forradalmunk során, ő volt az egyetlen a keleti blokkban, aki nem támogatta a magyar forradalom leverését, sőt, kiállt Nagy Imre elítélése ellen. Érdekes, hogy az 1968-as prágai tavasz leverését már lelkesen támogatta, és odahaza a diáklázadásokat is gátlástalanul leverte ugyanebben az évben. Ekkor már ő maga vált a reformok kerékkötőjévé, így 1970-ben már a szovjetek jóváhagyásával távolították el a hatalomból.

De a film készítésekor, 1958-ban még reform-szelek fújtak, feltehetően ezért készülhetett el egy olyan film, melynek pozitív hőse kommunistákra lövöldözik... Érdekes információ, hogy nálunk ezt a filmet eleinte csak a Filmmúzeumban (!) játszották, tehát talán illendőségből bemutatták, de azért nem tolták nagyon előtérbe. A MOKÉP mozihálózatban csak jó pár évvel később, 1963-ban tűzték műsorra.

USA (Paramount), 129 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

A vertigo latinul szédülést jelent, és így is nevezi az orvostudomány a szédülést mint tünetet.

Mi tagadás, jól csengő ez a cím, feltehetően ezért esett rá a választás, holott a főszereplő - mint ahogy ezt hangoztatja is - valójában nem szédül, hanem egy korábbi traumához köthetően akrofóbiában, azaz tériszonya miatt szenved. Még egyszerűbben: fél a magasságtól.

John 'Scottie' Ferguson (James Stewart) egy nyugállományba helyezett nyomozó, aki egyik bevetése során olyan helyzetbe került, hogy egy másik rendőr azért zuhant le a magasból, mert őt próbálta megmenteni a leeséstől. Az eset óta csak apróbb magánnyomozói eseteket vállal. Egy barátja azzal a megbízással keresi meg, hogy tartsa szemmel feleségét, aki egyre furcsább dolgokat csinál. Néha olyan, mintha megszállná a nőt dédnagyanyjának szelleme, akiről tudni lehet, hogy öngyilkosságot követett el. Félő, hogy esetleg a gyönyörű Madeleinre is ez a sors vár, ha nem figyelnek rá. A film összetett szerkezetű, kísértet-historiának indul, majd krimi és melodrámai elemek keverednek benne.

A furán viselkedő platinaszőke feleséget Kim Novak alakítja. Róla érdemes tudni, hogy Marilyn Pauline Novak-kén született Chicagoban, cseh származású szülők gyermekeként. A Columbia stúdió egy Marilyn Monroe-hoz hasonló szex-szimbólumnak kívánta felépíteni magának, és pont azért beszélték rá a névváltoztatásra, hogy ne tűnjön sima Marilyn Monroe utánzatnak. A filmet készítő Paramount kölcsönkérte a Columbiától Kim Novak-ot, és ezzel ez lett az első olyan filmje, amivel a színésznő kilépett az üresfejű csinibaba figurájából.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Túl mélyen nem merek belemenni a történet taglalásába, mert több helyen is olyan csavar következik be, amit lelepleznék, ha az azt követő eseményre utalnék. Maradjunk annyiban, hogy főhősünk végül elvállalja a megbízást, de beleszeret barátja feleségébe, végül mégsem tudja megakadályozni az öngyilkosságot. Később az öngyilkossá lett nőre nagyon hasonlító (de barna hajú) nőben próbálja megtalálni elveszett szerelmét, úgy, hogy mindenben próbálja az elveszett nő képére formálni. A np ilyen módon való átalakítása már-már kényszeressé válik, a nő minden tiltakozása ellenére az utolsó részletekig vissza akar térni a férfi halott szerelméhez... majd végül kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik... 

• 
• 
• 
• 
• 

Nem volt valami nagy siker ez a film a maga korában. Hitchcock - nem túl elegánsan - Stewart-ra tolta a sikertelenséget, mondván, 49 évesen túl idős volt már ahhoz, hogy bevonzza a moziba a nézőket a 24 éves Kim Novakkal fonódó szerelmi románcával. Ez mondjuk nem Stewart hibája, hiszen az életkor adottség, a rendező választhatott volna más színészt a szerepre, ha csakugyan problémásnak látta a Stewart korát. A színészlegenda nekem egyébként nem tartozik a kedvenceim közé, eszköztára szerintem néhány modorosságban ki is merül, de ehhez a filmhez szerintem nem volt rossz választás. Hitchcock és Stewart nem is csináltak több közös filmet ezután.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez a film is egyike volt annak az öt "eltűnt" Hitchcock filmnek, melyek vetítési jogait megvásárolta a mester, hogy lányára örökül hagyva az újravetítési jogokkal biztosítsa az ő megélhetését. Csak az 1983-as újra-bemutató után fedezték fel a kritikusok a film rejtett értékeit. Manapság Hitchcock legjobb filmjei között tartják számon.

Engem már a kezdő képsor lenyűgözött:

Ez a szép, élénk vörös persze a technicolor sajátossága. De ezen kívül is rengeteg szép vizuális megoldás található a filmben. Némelyik szintén a színekkel variál:

De van olyan trükk, amely egy igen kreatív megoldást használ. Nagyon leegyszerűsítve az operatőr rázoomol a tárgyra (mely jelen esetben egy toronylépcső) míg a segédje gyorsan hátrarohan a kamerát tartó kocsival. Ez a mozdulat ellensúlyozza a zoomolást, amitől érdekes "perspektíva-torzulás" tanúi lehetünk. Bár sok helyen említik, hogy ehhez a filmhez találták ki ezt a megoldást, korábbi filmben is megtalálható. Mégis sokan vertigo-zoomnak nevezik, de még rengeteg elnevezése létezik, pld. dolly-zoom, counter-zoom.

Itt jegyzem meg, hogy jelen esetben a kamera hátrarántás a lépcsőházban nem volt könnyen kivitelezhető, ezért megépítették vízszintesen (fektetve) a díszlet makettjét, és így már nem volt akadálya a kamera kocsiztatásának. A fenti trükkfelvételen tehát a makett látható, a fotón pedig a valódi díszlet:

A szőke Kim Novak valóban esztétikus jelenség, a barna változat már kevésbé fogott meg. Róla mindenképpen érdemes elmondani, hogy 84 évesen a poszt írásának idején még mindig köztünk van. Elrettentő példája a plasztikai sebészek gátlástalanságának, akik azt a hiú reményt keltik idősödő hölgyekben, hogy aranyárban megvehető tudásukkal újra vissza tudják hozni a páciensek fiatalságát. Sajnos ez nem így van. 

USA (Curtleigh - Stanley Kramer), 97 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kramer

Producer: Stanley Kramer

Egy rabokat szállító kisbusz felborul. Senki nem sérül meg végzetesen, de két rab megszökik. A rabok párokban össze vannak láncolva, hogy az esetleges szökést ezzel is nehezítsék. A szökésben levő páros tagjai egy színesbőrű és egy fehér rab.  

A mai Amerikában valószínűleg sokan nem is értenék, hogy ebben mi az izgalmas, de az ötvenes évek Amerikájában például Robert Mitchum azért nem vállalta a fehér rab szerepét, mert véleménye szerint elő sem fordulhatott volna, hogy egy fehér embert összeláncoljanak egy feketével, hiteltelen volt szerinte a történet. A diszkrimináció tehát olyan erős volt Amerikában (főleg délen), hogy a feketék gyakorlatilag másodrendű állampolgárok voltak.

Valóban hihetetlennek tűnik, de ez igaz. Abban az Amerikában, ahol a politikai korrektség olyan fokúvá vált, hogy az ember már nem is tudja, hogy merjen-e a bőrszínre egyáltalán utalni, 1958-ban még sok déli államban külön törvények vonatkoztak a színesbőrűekre.

Egy afrikai barátomat egyébként a "néger" szó egyáltalán nem zavarja, az viszont annál inkább, amikor politikai korrektségből afro-amerikainak hívják, holott semmi köze Amerikához. Oké, ha már a néger szónál tartunk, meg kell említeni, hogy ez egy olyan szó, ami elsősorban az amerikai rabszolgák leszármazottaiban kelt rossz érzéseket, hiszen az ő felmenőiket hívták a spanyol "negro-fekete" szóból származtatva "nigger"-eknek. Amerikában ott tartanak, hogy nyilvánosan már utalni sem mernek a szóra, mulatságos jelenetet teremtett ez egy Samuel L. Jackson interjú során, amikor a riporter ezzel kapcsolatban szerette volna kérdezni a színészt, aki viszont mondta, hogy addig nem válaszol, amíg a kérdező nem mondja ki a szót. Az viszont amikor minden bátorságát összeszedte, akkor is csak N-szóként (N-word) mert utalni rá. Így Samuel L. Jackson széttrollkodta a kérdést. Semmi köze jelen filmünkhöz, de kár lenne kihagyni egy jó röhögést...

Kicsit messzire mentünk, térjünk hát vissza a menekülő pároshoz, leginkább ahhoz, hogy miért tűnt ez akkora képtelenségnek az ötvenes évek Amerkájában.

Ahhoz, hogy megértük a két összeláncolt ember helyzetét, nézzük csak, hogy is állt ekkoriban Amerika a rasszizmussal...

Talán hihetetlennek hangzik, de 1955-ben az egy Rosa Parks nevű hölgy azzal lett híres, hogy színesbőrűként nem adta át a helyét egy fehérnek a buszon. Az Alabamai Montgomery városban a következő szabály volt érvényes a buszok használatára: Az első tíz ülés kizárólag fehéreknek volt fenntartva. Az utolsó tíz ülés kizárólag a feketéké volt. Középen volt 16 ülés, mely vegyes használatú volt. Ezekre is volt azért szabály: A fehérek elölről tölthették fel ezt a középső szekciót, a feketék hátulról. Azonban ha a fehéreknek nem jutott hely, a feketéknek át kellett adniuk az ülésüket. Továbbá a törvény azt is tiltotta, hogy fehér és fekete ember egymás mellé üljön. A menetdíjat elöl, a buszvezetőnek kellett fizetni, de a feketéknek ezután le kellett szállniuk, és a hátsó ajtón kellett felszállniuk, hogy ne menjenek keresztül a fehérek szekcióján. 

Ezt a bizonyos Rosa Parksot, több korábbi sorstársához hasonlóan, tettéért letartóztatták és a bíróság pénzbüntetésre ítélte. Többszöri fellebbezés után az amerikai legfelsőbb bíróság ilyen ügyekben először, 1956-ban kimondta, hogy a szegregáció alkotmányellenes, és minden államnak megtiltotta, hogy a buszokon hasonló törvények alapján különítse el az embereket.

Ez a diszkrimináció egyébként a déli államokra volt elsősorban jellemző. ("Déli államok"-nak a keleti országrész déli államait szokás tekinteni. Kalifornia vagy Arizona tehát nem számít déli államnak ebben a tekintetben, még ha technikailag az USA déli határán helyezkednek is el. Hagyományosan ezek a déli államok álltak szemben a haladóbb szellemű északiakkal.)

A buszon ezután a feketéknek nem kellett átadni a helyeket a fehéreknek, de a rasszizmus nyilván nem szűnt meg egy legfelsőbb bírósági döntés hatására. Azonban az egész ország figyelmét felhívta a problémára.

A fentiek fényében talán jobban érthető, hogy az összeláncolt fehér (Tony Curtis) és fekete (Sidney Poitier) helyzete az ötvenes évek végén izgalmas szituációt jelentett a néző számára.

- Hé Max, hogy láncolhattak négert fehérhez?

- Az őr humoránál lehetett...

A film 9 oscar-jelölést kapott, amiből kettőt - a legjobb forgatókönyv és a legjobb operatőr - szoborra is váltott. Itt jegyzem meg, hogy Sidney Poitier volt az első, aki afro-amerikaiként Oscar-jelölést kapott a legjobb férfi főszereplő kategóriában.

Én nem érzem annyira jónak a filmet, mint amekkora jelentősége lehetett abból a szempontból, hogy felhívja az emberek figyelmét a problémára. Minden korszaknak megvannak azok a filmjei, amik csak abban a pillanatban igazán fontosak, de pont az üzenetük aktualitása miatt idővel elvesztik jelentőségüket, elavulnak.

Ezt is egy ilyen filmnek érzem. Ettől még nézhető film, de sok olyan hibája van, amire mindjárt visszatérek.

A két eltérő bőrszínű ember természetesen első pillanatban nem tud mit kezdeni a helyzettel. Idealista nézőpontja szerint természetesen a fehér provokálja a konfliktusok nagy részét, a fekete pedig tűr, esetleg elhárítja a támadásokat. Idővel azonban összecsiszolódnak, a film végére pedig egy egészen negédes lezárást kapunk...

• 
• 
• 

Legnagyobb  bajom azzal volt, hogy az adott kiindulási pontot (fekete-fehér inkompatibilitás) a film végpontjával (fekete-fehér barátság) összekötő út nagyon sok hamis pillanattal van kikövezve. A két férfi kapcsolata a menekülésük során rájuk váró akadályok leküzdésével válik egyre szorosabbá. Ezeknél az akadályoknál azonban mindig egy olyan fordulat lendíti előre az eseményeket, ami teljesen valószerűtlen. Az olajfúró telepen, ahol elkapják az összeláncolt szökevényeket, és lincselésre készülődnek, egy vadidegen saját testi épségét kockáztatva védi meg őket, majd az éjszaka folyamán még segít is nekik megszökni, mielőtt megérkezne a serif csapata. Vagy a nő, akinek a rájuk fegyvert fogó kisfiát leütik, azonnal beleszeret egyikükbe, és együtt akar vele menekülni! (nem vicc!)

Ilyen, és ehhez hasonló hiteltelen fordulatok miatt tudtam kevéssé átadni magam a film izgalmainak.

A film alatt végig volt valami szokatlan érzésem, és csak a legvégén esett le, hogy mi okozott bennem nagyon erős hiányérzetet. Nincs filmzene! Semmi! Szól ugyan néhányszor rádió a filmben, illetve a fekete rab többször is énekléssel üti el unalmát, de filmzene - mint olyan - egyáltalán nincs. Ettől kicsit furcsán realisztikus, kicsit dokumentumfilmszerű hangulata van a mozinak.

Tony Curtis-el kapcsolatban sokáig tévesen hittem azt, hogy magyar kivándorló, holott Bronxban született, a szülei viszont valóban magyarok voltak. Róla érdemes elmesélni, hogy annyira érdekelte a diszkriminációról szóló téma, hogy saját produkciós cégével (Curtleigh Productions) is beszállt a film finanszírozásába. Úgy tudni, hogy a poszt elején említett Mitchum-on kívül Brando is felmerült a fehér szökevény eljátszására, aki benne is lett volna a dologban, de a fekete rabot alakító Poitier - akihez a rendező joggal nagyon ragaszkodott - csak egy későbbi időpontban ért rá, akkor viszont már Brando volt betáblázva. Tovább már nem tudták halasztani a forgatást, így esett végül a választás Curtis-re.

USA (MGM), 116 perc, Metrocolor, angol

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: Arthur Freed

Bár ezt a musical-t csak a zeneszerző-dalszövegíró páros neve köti össze a My Fair Lady-vel, gyakorlatilag egy percre sem lehet elfelejteni, a kettő rokonságát. Meglepő módon míg a My Fair Lady-t úgy általában ismerik az emberek, a Gigi-ről még az általam megkérdezett musical-kedvelők sem feltétlenül hallottak.

Frederick Loewe zeneszerző és Alan Jay Lerner dalszöveg- és forgatókönyvíró a G.B. Shaw által írt Pymalion című színdarab alapján 1956-ban elkészítették My Fair Lady című musical-üket, mely egy Londoni virágáruslány úrinővé neveléséről szól, amit egy híres nyelvtudós professzor (Higgins) visz végbe egy fogadásnak köszönhetően. A nagy sikerű Broadway előadásból csak 1964-ben született film George Cukor rendezésében 8 Oscart elnyerve.

A Gigi című musical szintén a fent említett Loewe - Lerner szerzőpáros közös műve, viszont a My Fair Lady-vel ellentétben ez rögtön filmre készült (két évvel a My Fair Lady színházi bemutatója után), és csak a film sikere utána került színpadra. Viszont 9 Oscart nyert! Azaz eggyel többet, mint a manapság sokkal ismertebb "testvére".

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Gigi esetén a My Fair Lady Londonja helyett Párizsban vagyunk, nagyjából ugyanabban az időszakban, az 1900-as évek elején. Itt azonban nem egy virágáruslányt kell kimosdatni a koszból, hanem egy Gigi nevű úrilányból próbálnak a felmenői olyan hölgyet nevelni, aki férfiak szerelmének kihasználásával a lehető legtöbb anyagi hasznot húzza. Mindenhol, angol elemzésekben is kurtizánnak (courtesan) nevezik azt, amivé Gigi-t nevelni próbálják. Ez azonban nagyon félrevezető, mivel magyarban a kurvákat szoktuk kurtizánnak hívni, ha ezt irodalmi formában próbáljuk megtenni, azonban itt semmiképpen nem közönséges értelembe vett kéjnőnek nevelik a lányt, egész egyszerűen arra, hogy hogyan kell kihasználni a legfelső körökben forgó gazdag férfiakat.

• 
• 
• 

Ellentétben a későbbi My Fair Ladyvel, melynek Londonja teljes egészében stúdióban lett felépítve, itt a film igen nagy része Párizsban forgott, ami igen jót tett a képek hangulatának. Ha jól tudom, ez a rendezőnek, Vincente Minnelli-nek köszönhető.

Ami különösen tetszett, hogy Párizs mintha kizárólag szecessziós épületekből és belső terekből állt volna. Ami persze nem igaz, de mivel ez az egyik kedvenc stílusom, örültem, hogy a film hemzsegett ezektől.

• 
• 
• 

Az egyik leglátványosabb enteriőr a ma is létező - és igazából is erre a névre hallgató -, Párizs talán leghíresebb étterme, a Maxim's. Mely egy igazi szecessziós motívumkavalkád. Az alábbi képek mostaniak, de a filmben is nagyjából így néz ki.

• 
• 
• 

Túl nagy fantázia nem kell ahhoz, hogy kitaláljuk, a vénlányok mesterkedése, hogy Gigiből (akinek nevét egyébként franciásan "Zsizsi"-nek kell ejteni) pénzéhes férfikopasztó nőt faragjanak, nem működik tökéletesen, hiszen szinte azonnal egymásba szeretnek egy ilyen kifosztásra amúgy igen alkalmasnak tűnő férfival.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Gigi-nek egyébként van édesanyja, de őt sosem látjuk, mert annyira elfoglalt. (Egyszer halljuk énekelni egy másik szobából) Gyakorlatilag nagymamája neveli a kislányt. Nem ő a legrosszabb a családban, sőt a kedves nagyanya voltaképpen egy bűbájos úrhölgy. A nagynéni az, aki teljesen érzelemmentesen próbálja beleverni a nagylányba a férfiak megkopasztásához szükséges fortélyokat, na meg olyan tudományokat, hogy hogy lehet könnyen felbecsülni egy nyakék, vagy egy drágakő értékét...

Az egyik legérdekesebb információ, amihez eme oktatás során hozzájutottam, az egyik legnagyobb francia delikátesz, ami egyébként már évtizedek óta tiltott eledel Franciaországban, a sült kerti sármány. Ez egy verébszerű énekesmadár. (Igazi állatbarátoknak javaslom, hogy egy határozott scrollozással lendüljenek túl a következő két bekezdésen, és az alattuk látható képen is)

Ezt a madarat jobb esetben teljesen sötét zárkába zárják, rosszabb esetben megvakítják, ez esetben nincs szükség elsötétítésre. A madár így egy helyben gubbaszt, illetve csak eszik. Ettől kis teste viszonylag hamar elhízik, elzsírosodik. Amikor a madár elérte a kellő elhízottságot, egy Armagnac nevű brandybe fojtják. Így tüdeje megtelik az említett italkülönlegességgel. Az így kivégzett állatot 8 perces hőkezeléssel saját zsírjában megsütik.

Az egyik különlegessége ennek az eledelnek, hogy egyben fogyasztandó. Azaz szigorúan ellenjavallt kicsontozni. Az apró csontok könnyen elropogtathatóak, és ez a tevékenység önmagában is hozzájárul a különleges kulináris élményhez. 

Az ennél is furcsább megkötés, amire a pontos magyarázatot sem sikerült megtalálnom: (bár megjegyzem, hogy ez már nem szerepel a filmben) : Ezt az ételt úgy illik elfogyasztani, hogy egy kendőt teszünk a fejünkre. Nem vicc. Van olyan magyarázat, hogy azért, mert ez egy tiltott étel, és így ne legyenek egymás bűnének tanúi az emberek, de ezt nem tartom túl valószínűnek, hiszen húsz évvel ezelőttig ez egyáltalán nem volt tiltott, mint ahogy a Gigi-ben is ezt az ételt az egyik legmagasabb szintű kulináris élményként mutatják be. Sokkal valószínűbb a másik elterjedt magyarázat, hogy a brandy illatát, mely átjárja a sült madarat, a kendő segítségével tartsuk meg minél tovább orrunk közelében. Megjegyzem, ennek a madárnak a vadászatát nem a belőle készülő étel kegyetlen elkészítése miatt tiltották be, hanem azért, mert ennek hiányában kihalása fenyegetett volna. Az alábbi sármányfogyasztást ábrázoló kép nem a filmből való.

A főszereplő Gigi-t a francia Leslie Caron játssza, aki egyébként 89 éves lesz idén. Érdekes, hogy énekhangját egy Betty Wand nevű énekesnő adta a filmben, holott, ha jól tudom, Leslie Caron jól énekelt.

• 
• 
• 
• 

Ha azt hisszük, hogy a női oldalon találunk csak furcsa életvitelű embereket, tévedni fogunk. A férfi főszereplőnek (Gigi szerelmének) egy férfi mentora van, aki szintén megéri a pénzét. Az úr vélhetően kényelmetlenül érezné magát a #metoo világában, hiszen hatvanon felül is azt vallja, hogy a nőknek nagyjából az az egy hasznuk van, hogy szépségükkel megédesítsék a férfiak életét. De ami ma biztosan tömeghisztériát váltana ki: legnagyobb dicsőség egy férfi számára, amikor életében először követ el miatta öngyilkosságot egy nő. Abban a világban, ahol egy ország jajveszékel azon, hogy Norbi óva inti az elhízott feleségeket, hogy így férjüknek nem fognak kelleni, nem csodálkoznék, ha az (egyébként sikertelen) öngyilkosságon érzett büszkeség megjelenítése miatt a film betiltását követelnék manapság...

Maurice Chevalier játssza ezt az idősödő mentort, és számomra a film egyik kedvenc figurája ez az öregúr.

• 
• 
• 

A dalok pont olyanok, mint a My Fair Ladyben, ami nem meglepő, hisz ugyanazok voltak a szerzők. Kedves, nézhető musical. Varázsa azonban valamiért elmarad a My Fair Lady-től, és ennek oka semmiképpen nem a látványban keresendő, ami nagyon rendben van. Talán a történet lett túl sablonos, és kiszámítható...