Egyiptom, 74 perc, ff., arab

Rendező: Youssef Chahine

Producer: Gabriel Talhami

Ez az egyetlen egyiptomi film az 1001-es listán. A nemzetközi cím magyarul Kairói (vasút) állomást jelent. Az arab cím kiejtése Bab al-Hadid, ami vaskaput jelent. Nem tudok róla, hogy létezne magyar címváltozat.

Egyiptom a második világháborút követően elnyerte függetlenségét, semmilyen formában nem volt többé a Brit Birodalom része. 1952-ben megpuccsolták a királyt, és a fiát nevezték ki helyette uralkodónak, de egy év múlva őt is elunták, és inkább kihirdették a köztársaságot. Az egyik puccsista (Naguib) lett az első elnök, de egy évre rá a másik puccsista (Nasszer) elirigyelte ezt a címet, és rövid pengeváltás után átvette tőle a hatalmat. Nasszer keménykedett egy kicsit a Szuezi-csatornánál, és ezt elég jól menedzselte ahhoz, hogy otthon győzelemként adja elő a válságot követő békekötést. 1958-ban Szíriával szövetkezve létrehozták az Egyesült Arab Köztársaságot. Gondolom arra számítottak, hogy a többi arab állam szép sorban csatlakozik hozzájuk, ehelyett azonban három év tökölődés után Szíria inkább kilépett a tárulásból. Ettől függetlenül  még tíz évig Egyesült Arab Köztársaságnak hívta magát Egyiptom... 

Most tehát az EAK megalapítása környékén járunk, amikor egy Youssef Chahine nevű rendező elkészíti ezt a filmet.

Van egy kép, ami él az emberben, ha egy észak-afrikai ország nagyvárosát képzeli maga elé, és a Kairói pályaudvar képe (ahol ez a film elejétől a végéig játszódik) nem pontosan egyezett ezzel az elképzeléssel. A férfiak még csak-csak úgy néztek ki, mint manapság, a nők azonban nem. A fiatal nők lezser ruhákban, esetenként festett hajjal járnak, az egész filmben talán egyetlen hidzsábos nőt láttam. Igaz, az ő férje jól megvert egy másik férfit csak azért mert az asszony szólt a férjének, hogy amaz megbámulta őt.

Ezek szerint itt is visszafelé pörög az idő, a kései ötvenes évek haladóbb (vagy legalábbis európaibb) öltözködést engedett meg, mint a 21. század Egyiptoma.

A fiatalok Pepsi és Coca colát isznak a vasútállomáson, elhagyott kocsikban spontán örömzenét tolnak, gitároznak, táncolnak.Gyakorlatilag rock&roll-oznak...

A főszereplő hölgy még ki is néz a nézőre, ami kicsit zavaró, váratlan és kissé megmagyarázhatatlan rendezői szándékot mutat, mert amúgy a film stílusa inkább az olasz neorealizmushoz áll közel, azaz mindent a legvalóságosabbnak igyekszik láttatni, amibe nem fér bele egy ilyen kikacsintás az én ízlésem szerint.

Lazább erkölcsök ide vagy oda, amikor idióta főhősünk (Kinavi) bemószerolja titkos szerelmét a szőkére festett Hannumát annak vőlegényénél, hogy a nő táncol (!), akkor a vőlegénynél azért elszakad a cérna, és jól elveri a lányt. Lehetett táncolni tehát az ötvenes években, de egy menyasszony azért mégse tegye ezt...

Van tehát egy félig idióta főszereplőnk, az újságárus Kinavi, akit maga a rendező játszik. Szerelmes az üdítőital árus lányba Hannumába, aki feltehetően engedély nélkül árusít a pályaudvaron, hiszen a rendőrség folyton a nyomában jár. Kinavi szabadidejében újságokból vagdossa ki lenge öltözetű hölgyek képeit, hogy azokat kiaggassa szállásának falára. Rájön azonban, hogy neki inkább a démonian vonzó Hannuma kell, és megkéri a kezét. Hannuma épp, hogy csak nem röhög az arcába eme ötlet hallatán. De türtőzteti magát, és azzal a kézenfekvő kifogással él, hogy neki már vőlegénye van, ami egyébként igaz is, ezt mindenki tudja róla. 

Kinavi az elborult agyúak logikáját követve úgy gondolja, hogy ha az esküvőből nem lehet semmi, akkor van egy B terve is a dolog megoldására... (lásd az alábbi képen)

Mivel egy idiótáról van szó, nem igazán tud haragudni rá a néző, amikor a nő meggyilkolását veszi a fejébe a férfi, de azért azt sem lehetne ráfogni, hogy különösebben szerethető lenne ez a félnótás karakter. 

A nem túl hosszú (egy óránál alig hosszabb) film záró jelenete egy Hitchcock-i feszültségeket idéző hajszával zárul. 

Amikor láttam, hogy egy arab film következik, nagyon nem ilyen filmre számítottam. 

Egyetlen nagy kérdőjel maradt számomra a film végén, és nagyon örülnék, ha valamelyik olvasóm tudná erre a választ. Van egy fiatal női szereplő, aki néhányszor látható a filmben, de csak annyiban kapcsolódik a történethez, hogy többször is összeakad a tekintete a mi félnótás hősünkkel. Arra számítottam, hogy a film legvégén valami kitüntetett jelentősége lesz ennek a lánynak, de számomra nem jött le semmi... Én néztem el valamit, vagy a rendező tényleg a levegőben hagyta ezt a szálat?

 

Magyarország (MAFILM), 91 perc, ff., magyar

Rendező: Fehér Imre

Szinte rajongója lettem ennek a filmnek. Ebben talán az is segített, hogy előzetesen nem vártam tőle túl sokat. A cím - Bakaruhában - azt sejtette, hogy valami első világháborús filmről lesz szó, és  ez valahogy nem különösebben keltette fel az érdeklődésemet.

A film első perceiben kiderült azonban, hogy - bár valóban az első világháború éveiben járunk, a legkevésbé sem háborús film ez, inkább egy nagyon jól sikerült romantikus melodráma. 

A Darvas Iván által játszott Sándoron valóban gyakran van bakaruha (baka: gyalogos katona), de csak azért, mert elszegődött póttartalékosnak. Jó ismeretségének köszönhetően napjait inkább kávéházakban és nőtársaságok köreiben tölti, katonaruhát (bakaruhát) hetente csak kétszer kell felvennie, a laktanyába is csak akkor kell "befáradnia", ha valami felsőbb szintű ellenőrzés jön, és akkor is csak nagy duzzogva tesz eleget eme kötelességének. Rendes foglalkozása egyébként újságíró.

Jó kapcsolatot ápol a Bodrogi családdal, különösen Piri nevű lányukkal (a fenti képen jobbra Piri, balra kedves mamája), aki nagy sok energiát fektet abba, hogy Sándorral elvetesse magát feleségül. Sándor azonban láthatóan a könnyű kis flörtnél többet nem szeretne kihozni ebből a történetből, mint ahogy úgy általában a nőkkel kapcsolatban semmilyen hosszú távú elképzelés nem szokott megfogalmazódni benne.

Mivel rájött, hogy a katonai egyenruha vonzza a fiatal lányok tekintetét, Vasárnaponként abban járkál a sétálgató, szabadnapjukat töltő emberek között. Egy búcsúban össze is akad pillantása egy helyes lánnyal.

Sándor: Te, hová mész?

Lány: Szeretőt keresek magamnak.

Sándor: Hát akkor már ne is keress tovább, mert én is csak így, magam vagyok...

Hát.. ha ez mindenkinek ilyen könnyen menne... Gyönyörű napot töltenek el együtt a búcsúban. Ők még nem, de mi nézők már sejthetjük, hogy ennek folytatása lesz... de ami következik, arra senki nem számíthat...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ugyanis, mint kiderül ez a kedves fiatal lány pont annál a Bodrogi családnál cseléd, amely család Piri lányának ímmel-ámmal udvarolgat Sándor. És mivel senki szórakozását nem szeretném elrontani, sőt bíztatok mindenkit, hogy nézze meg ezt a filmet, nem árulom el, a film végkifejletét, de annyit elmondok, hogy amit ki lehet hozni ebből a helyzetből, azt az alkotók maximálisan kihozták. Sőt, még annál is többet...

Bara Margit nagyon szerethető karaktert hoz létre Vilmaként, a cselédlányként. A székely lány a film biztos pontja, vele kapcsolatban nem érhetnek igazi meglepetések. Szeretni akar valakit, de nincs felvértezve az ellen, hogyha az a valaki kést döf az ő szívébe.

Sándor karaktere sokkal összetettebb. Többször is jeleztem, hogy Darvasnak mennyire jól állnak ezek a többdimenziós karakterek, amikor szerethető is, de azért jócskán találunk nála jellemhibákat. Itt például simán hagyja állni a zuhogó esőben a rá váró Vilmát, annak heti egyetlen szabad délutánján, mert Sándor éppen úgy érezte, hogy nem volt kedve a randevúhoz (később persze azt mondja, hogy nem engedték ki a laktanyából). Később kiderül, hogy annyi jelleme azért van, hogy lelkiismeretének engedve megpróbálkozzon az igazság elmondásával (azaz, hogy ő valójában nem is igazi katona, nem beszélve arról, hogy Pirinek is kvázi udvarolgat). 

Az időnként Sándor hangjával megszólaló narráció remek - már-már noir-os - hangulatot kölcsönöz a filmnek. 

A befejezéssel kapcsolatban ahány kritikus, annyi véleményt olvastam. Van, aki szerint telitalálat, én egy kicsit bátortalannak éreztem, de még mindig sokkal jobb, mintha teljese happy end-el zárult volna a történet.

Mellékesen jó volt újra látni Márkus Lászlót egy szinte jelentéktelen mellékszerepben. Nagyon örülök, hogy vele viszonylag gyakran fogunk majd találkozni a 303 magyar film megtekintése közben.

Bara Margittal kapcsolatban furcsaság, hogy nemrég, 2016-ban hunyt el, mégis, szinte semmit nem lehetett hallani felőle már nagyon régóta. Ennek oka, hogy a hatvanas évek végén valami egész furcsa - részben politikai, részben büntető - ügybe keverte őt bele valaki, úgy, hogy nagy valószínűséggel nem csak teljesen alaptalanul vádaskodtak ellene, de ő nem is ismerte az elkövetőt személyesen. Mivel a vádaskodás megtépázta jó hírnevét, és képtelen volt ez ellen védekezni, a hetvenes években teljesen visszavonult a színészettől.

Ez már színtiszta bulvár, de nem bírom megállni, hogy ne jegyezzem meg: unokája az olimpikon úszó Szilágyi Liliána.

A rendező Fehér Imrének ez volt első nagyfilmje, ami szerintem zseniálisan sikerült. Ez azért furcsa, mert többi filmjeit általában nem tartják különösebben kiemelkedőnek. Én nem láttam tőle más filmet, akinek esetleg van véleménye erről, azt szívesen olvasnám kommentben!

Magyarország (MAFILM), 96 perc, ff., magyar

Rendező: Farkas Zoltán

Ambivalens viszonyom van a zenés filmekhez (és színdarabokhoz): Van néhány, amiért rajongok, a legtöbbjük viszont annyira untat, hogy azokat kifejezetten nehezemre esik végigülni. Ez a film sajnos az utóbbi csoportba kerül, de azért megpróbáltam néhány érdekességet összeszedni vele kapcsolatban.

A cikk végigolvasásáig érvényes tippjáték: vajon miért akarták ezt a bugyuta, teljesen ártatlan, gyakorlatilag mesebeli világban játszódó operettfilmet betiltani... legalábbis mi lehet az oka, hogy erősen elgondolkoztak rajta? (megfejtés a poszt végén, információmorzsák jönnek menet közben)

Az operett műfaj első igazán nagy komponistájának Offenbach-ot szokás tekinteni. A XIX. századi romantika korában élő zeneszerző legismertebb művei az Orfeusz az Alvilágban, a Szép Heléna és a Gerolsteini Nagyhercegnő. Hoffman meséi-t is ide sorolhatjuk, de emez kakukktojás, hiszen nem operett, hanem a másik háromtól eltérően opera. Jelen film (a címből is rögtön egyértelmű) a Gerolsteini Nagyhercegnő alapján készült.

Két kitalált szomszédos hercegségben játszódik a történet. Egyiket Gerolsteinnek hívják, és itt él Antónia nagyhercegnő (Házy Erzsébet), a másik törpeállam Pekúnia, melyben Martin nagyherceg (Darvas Iván) él.

Mint menet közben kiderül, mindkét állam kincstára kong az ürességtől, és mindkét hercegség kormányzata úgy tervez túllendülni a problémán, hogy a herceget (illetve a hercegnét) összeházasítja a szomszéd állam gazdagnak hitt hercegnőjével (hercegével). A szituáció tehát nyomokban emlékeztet a Liliomfira, és a történet színvonala is nagyjából ahhoz mérhető. Egyetlen hátránya ennek a filmnek a Liliomfihez képest, hogy itt nem volt pénz színes nyersanyagra, ami pedig - a film jellegénél fogva - élvezhetőbbé tette volna a látványt.

Mialatt a megfelelő hivatalnokok az esküvő tető alá hozásán dolgoznak, a herceg és a hercegnő is egymástól függetlenül gondolnak egyet, és álruhában elindulnak kalandozni. Az államhatáron levő fogadóban meg is ismerkednek egymással, természetesen egymásba szeretnek, de úgy, hogy egyik sem tudja a másikról, hogy az valójában kicsoda. Igazi romantika ez, tehát nem a rangba szeretnek bele, hanem az emberbe! Ez nagyon fontos az ilyen mesékben!

A határ-menti kis fogadóban a legaranyosabb, hogy belül is fel van festve az országhatár, tehát az ember eldöntheti, hogy a határ melyik oldalán akar iszogatni. A kocsmában épp egy összeesküvés van készülőben, ami kapcsán ki is tör egy kis verekedés (a Kánkán zenéjére!) aminek következtében a két álruhás fiatal aznap éjszakára börtönben találja magát. Persze ez mese, úgyhogy viszonylag hamar kiszabadulnak.

A Kánkánnal kapcsolatban gyorsan megjegyzem, hogy az tulajdonképpen Offenbach egy másik operettjének, az Orfeusznak a zárójelenetében szólal meg igazából, de a film készítői úgy gondolták, hogy ide is be lehet szuszakolni. Még egy poént is megeresztettek hozzá: valaki megjegyzi, hogy ezt a számot nemrég írta Offenbach.  (Talán azért, hogy ha valaki számon kérte volna, hogy ebben az operettben nincs is eredetileg ez a szám, akkor meglegyen a magyarázat) Számomra furcsa volt, hogy amit Kánkánnak hívnak a filmben, és amire a kánkánnál megszokott jellegzetes táncot táncolja a (szexi) lánykar, az a zene nem az igazi Kánkán zenéje, csak hasonló. Az igazi Kánkán a már említett kocsmai verekedős jelenetben szólal meg.

Ettől függetlenül ez a táncos jelenet is látványos, ötletes jelmezeket találtak ki hozzá.

A női főszerepet játszó Házy Erzsébet elsősorban operaénekesnő, másodsorban tagadhatatlanul gyönyörű. 

A férfi főszerepben Darvas Iván, aki elképesztően nagy sztár lehetett ekkoriban, hiszen sorban kapta a főszerepeket ezekben az években. (Dollárpapa, Liliomfi, Bakaruhában, hogy csak a 303-as listán szereplő filmekre utaljak).

Darvas Iván és Házy Erzsébet egyébként összeházasodtak, bár ha jól tudom, Darvas ekkor még Tolnay Klári férje volt, akitől csak 1958-ban válik majd el. Így nyilatkozik erről Darvas egy helyen: 

"Közvetlenül a börtönbüntetésem előtt forgattunk együtt egy nagyon gyenge operettfilmet. Ő volt a női főszereplője és engem választott a rendező a férfi főszerepre. Ott aztán a magam nem agresszív módján csaptam neki a szelet."

A film még 1956-ban, a forradalom kitörése előtt készült, de a bemutató már a forradalom leverése után, a Kádár korszak első (még jóval az enyhülés előtti) évében volt. A bemutatókor Darvas Iván már börtönbüntetését töltötte a forradalom alatti szervezkedése miatt. 32 hónapra ítélték, de 22 hónap után kiengedték közkegyelemmel.

És ami még talán a börtönbüntetésnél is keservesebb, és megalázó lehetett: Darvas Ivánt, a sztárt, nem engedték színészkedni. Szégyen szemre metróépítő segédmunkásként engedték csak elhelyezkedni. Éveken át írogatta a kérvényeket, míg Aczél elvtárs nagy nehezen visszaengedte, először vidékre, majd a kevéssé neves József Attila színházba, hogy 1965-ben végre valahára  a jó nevű Vígszínházban köthessen ki. 

Nagyjából minden fontos információt elmondtam, ahhoz, hogy összeálljon a kép, vajon miért is fontolgatták a film-bemutató megtiltását: ekkor Darvas már börtönben volt, ráadásul - ahogy említettem - a filmben, mit ad Isten van egy jelenet, ahol Darvas ugyancsak börtönben ül. Ez így kellemetlen áthallást kelthetett a nézőkben.

És, ha még ez sem lenne elég... ez a párbeszéd, mely egy kihallgató és a börtönben ülő Darvas Iván, akarom mondani inkognitóban levő Martin Nagyherceg között zajlik:

- Önök tehát részt vettek az összeesküvésben?

- Nem, nem vettünk részt!

- Hogy hazudik... hiszen ott fogták el!

- De más dolog összeesküdni, és más dolog verekedni.

- Igaz... de megverte a hatóságot! ... Szegény fiatalember, ezért börtön jár!

- Igen, de a hatóság is megsebesített engem! Majd leüljük együtt.

Az újságíróknak szánt bemutató előadásokon állítólag ezen a ponton ováció tört ki, amit a megtorlások okozta feszült helyzetet ismerve nem nagyon akarok elhinni, de az biztos igaz lehetett, hogy ezen a ponton elég jelentős susmogás, morajlás keletkezett a közönség soraiban. Darvas Iván bebörtönzése ugyan nem volt nyilvános, így viszont még inkább izgalmas volt erről pletykálkodni és odasúgni valamit a szomszédnak. Emiatt hát komolyan felmerült, hogy ezt a filmet jobb lenne egyelőre levenni a napirendről, de aztán végül bátrak voltak, és mégis be merték mutatni.

 

Magyarország (MAFILM), 96 perc, ff., magyar

Rendező: Gertler Viktor

Nagy bánatomra az ötvenes évek magyar filmterméseivel kapcsolatban sajnos alig találok forgatási fotókat. Filmből kivett képkockákkal meg nemigen szeretem illusztrálni a posztjaimat. A Magyar Diafilmgyártó Vállalat diafilmet készített a Dollárpapáról, jobb híján ezekből válogattam képeket. Még egy jó minőségű magyar plakátot sem sikerült találnom, ezért áll itt balra ez az orosz.

A Dollárpapa kezdő képsoraiban rögtön meglátjuk egy kirakatban Ferenc József mellszobrát, ami segít belőni, hogy feltehetően valamikor a századforduló környékén járhatunk. Később ezt alátámasztja az amerikai nagybácsi által hazahozott arany ötdolláros érme is, melyet 1908-ig gyártottak, és értékesebbnek (vagy legalábbis biztosabb értékőrzőnek tartottak a papírpénznél, mert 90% aranytartalma volt. Fizetni a mai napig lehet vele, de erre természetesen senki nem használja, mert névértékének legalább százszorosát éri manapság. (Ebay-en, amazonon lehet ilyeneket vásárolni valamivel 500 dollár feletti összegért. 

Az Amerikából hazatérő milliomos nagybácsi ilyen aranypénzekben hozza haza vagyonát. Egészen pontosan két ilyen arany ötdollárost sikerült fölhalmoznia a Chicago-ban töltött hosszú évtizedek alatt.

Miféle ország ez? United States... eh... még ultizni sem tudnak...

Jogos a bácsi csalódottsága, és itthon elképesztő örömmel fogadták a hírt, mely szerint a gazdagnak hitt öreg rokon hazatér. Egyéb örökös nélkül Koltay-ék gyakorlatilag biztosra vették, hogy hamarosan rájuk száll a hatalmas vagyon.

És itt álljunk meg egy szóra az öreg, milliomosnak hitt Hoffmann Tamás bácsival kapcsolatban. (Akiről a feltehetően enyhén antiszemita főispán többször is finoman megkérdezi, hogy "De ugye nem izraelita?") Nyilvánvalóan le kellene tagadnom, de mégis emelt fővel vállalom: én meg voltam győződve, hogy a nagybácsit alaktó Rajz János itt durván nyolcvan éves kora körül lehetett. Most, hogy utánanéztem, döbbentem csak meg, hogy Rajz ekkor még csak 49 éves volt. Elképesztően jól öregítette magát. Mind külsejében, mind beszédhangjában tökéletes volt az illúzió.

A film stílusa nagyon emlékeztetett a 30-as évek (Meseautó, Hyppollit) romantikus vígjátékaira, annyi kiegészítéssel, hogy a vígjátéki rész rendben volt, a romantikus szál viszont csak mérsékelten került kibontásra. A Koltay családban vagy két lány. (Mindkettő nagyon mutatós) Az idősebb lány Gizi körül többen is forgolódnak, de a lány személyisége számomra teljesen titok maradt. Szinte semmi nem derült ki róla azon túl, hogy nagyon szép. A kisebbik lány (Katóka) már jobban kidolgozott személyiséget kapott, de kevéssé romantikus vonalon. Ő az egyetlen a városka lakói közül, aki őszinte szeretettel, és nem pénzsóvárság okán közeledik az öreghez.

A film humorának forrása természetesen az, hogy a milliomos nagybácsi valójában szegény, mint a templom egere. Ám amikor erre rájön a Koltay család jogtanácsosa (Darvas Iván) addigra az egész városkán eluralkodik a pénz utáni sóvárgás. A ravasz férfi úgy dönt, hogy inkább meghagy mindenkit a hitében, és eljátszatja az öreggel, hogy ő vallóban milliomos. Ez okozza a humorosnál humorosabb jeleneteket. Megjegyzem, nem az a fajta film, amit hangosan végigkacag az ember, hanem egyfajta kellemes régimódi vidámságban merülhetünk el az alkotást végignézve.

Darvas Iván lubickol a gátlástalan csaló szerepében. Nekem most sokkal jobban tetszett, mint a Liliomfi hősszerelmeseként. Úgy általában Darvassal kapcsolatban az az érzésem, hogy neki a rossz oldal áll igazán jól. Persze azt meg kell jegyeznem, hogy itt a Dollárpapában gátlástalanság ide vagy oda, azért nem egy megveszekedett fő-gonoszt játszik. Inkább amolyan svindlis fickó, aki ügyeskedve próbálja megszerezni álmai nőjét (Koltayék nagyobbik lányának kezét)

Magyarország (MAFILM), 88 perc, ff., magyar

Rendező: Fábri Zoltán

Fábri Zoltán a Körhintával megmutatta, hogy milyen remek filmet képes csinálni,  a Hannibállal pedig a következő évben egyértelművé tette, hogy ama remekmű nem csak úgy véletlenül jött össze.

A film témájával kapcsolatban az 1965-ös Filmkultúrának nyilatkozta a következőket Fábri:

"Ha visszaemlékszem és elemezni próbálom a magam akkori helyzetét, azon kaptam rajta magam, hogy a következő téma keresésénél - nyilván az átélt történelmi időszakokból következően is - előtérbe lépett valami, ami mindennél jobban izgatott: az erőszak kérdése, az erőszaktétel az emberen... Ez azóta is kísért. Furcsa belső igénnyé vált, örökké nyugtalanít ... "

Egész fiatalon láttam ezt a filmet, de csak most derült ki számomra, hogy ez egy 1929-es Móra Ferenc mű alapján készült. Tudni érdemes, hogy bár Móra ténylegesen 1924-ben írta, 1949-ig senki nem merte megjelentetni, mert erős kritika fogalmazódott meg benne a Horthy-rendszer ellen. És itt tegyük hozzá, hogy 1924-ben még a Horthy rendszer konszolidációja zajlik. A rendszer fasizálódására ekkor még senki nem is gondolt, nem is gondolhatott, Hitler ekkor még az egyetlen olyan helyen csücsült, ahova való volt, a börtönben. Móra mégis erőteljes kritikát fogalmazott meg a politikai rendszer - és talán a társadalommal szemben is. 1949-ben cenzúrázva jelentették az egyébként Hannibál Föltámasztása című regényt, melyet először folytatásokban jelentettek meg a Magyar Nemzetben, majd 1955-ben könyv formájában. Ez érdekesen példázza, hogy mindegy, hogy bal- vagy jobboldali diktatúráról beszélünk, egyik sem szereti ha kritizálják. A baloldali diktatúra magára vette a jobb oldali elnyomással szembeni kritikát is. Végül 2004-ben jelent meg először cenzúrázatlanul az eredeti regény, egy véletlennek köszönhetően: Móra örököse megtalálta ugyanis az eredeti kéziratot.

 A Nyúl Béla név talán annak is ismerősen cseng, aki magáról a filmről még életében nem hallott. Beszélő név ez, a kisembert jeleníti meg, akit a hatalom kénye-kedve szerint felemel vagy elpusztít.

Szabó Ernő remek alakításával teszi felejthetetlenné ezt a figurát. Ebben az évben kezdett Magyarországon filmezni. Előtte tizenöt évig Erdélyben volt, többek között a marosvásárhelyi Székely Színház egyik alapító tagja, vezető színésze és egyik rendezője volt. Vitathatatlanul ebben a filmben kapta legismertebb szerepét. A Magyar Rádióban pedig a Szabó Család című 48 éven át Kedd délutánonként sugárzott szappanoperában volt Szabó bácsi.  Most, hogy kicsit utánaolvastam, tudtam meg, hogy gyerekkorom egyik kedvenc szinkronhangja, Szabó Ottó (pld. Derrick) nem más volt, mint Szabó Ernő fia.

Szabó Ernő kisembere telitalálat. Még akkor is, ha néha már-már karikatúrává válik a játék. 

Fábri az 1924-ben jelenidőben íródott eseményeket áthelyezi 1931-be. És meg kell hagyni, a történet is jelentősen átalakította. Nyúl Béla egy gimnáziumi latintanár, aki Hannibálról, a karthágói hadvezérről tett felfedezése kapcsán (forradalom söpörte el, és nem megmérgezték) egy olyan tanulmányt készített, mely reményei szerint elhozza számár az áhított elismerést. És egy szép napon megtörténik a csoda, leközlik a tanulmányt, és Nyúl Béla egycsapásra népszerű figura lesz, mindenki az ő barátságát keresi. Egészen addig, amíg egy újságíró meg nem neszeli, hogy felfedezéséhez egy orosz fogság során felfedezett dokumentum adta a bizonyítékot. Mindez elég, hogy Nyúl Bélát oroszokkal való összeesküvéssel gyanúsítsa a másnapi újság címoldalán, amivel megkezdődik főhősünk vesszőfutása. Amilyen gyorsan népszerű lett, ugyanolyan villámsebesen válik közellenséggé. Mintha nem is változott volna olyan sokat a világ. Csak ehhez most nem orosz kapcsolat kell, elég, ha egy színésznő (vagy úszónő) azt nyilatkozza, hogy az illető évekkel ezelőtt bizony zaklatta, és az illetőnek abban a pillanatban vége... a valóságnak szinte semmilyen jelentősége nincsen akkor, amikor a filmbeli tömeg bevadult farkascsordaként követeli hősünk életét.

• 
• 
• 

Nyúl Béla magánéletébe is betekintést kapunk. Otthon melegség, szeretet veszi körül, ezzel még fájdalmasabbá válik a tömegek által gyűlölt és fenyegetett (Felkoncolni!) kisember közvélemény előtti megaláztatása.

A tanár úr hiába kér (és kap ígéretet) volt iskolai osztálytársától, jelenleg országgyűlési képviselőtől, hogy tisztázza őt, végül a politikus is csak saját érdekei érvényesítésére használja.

A film komikus elemeket is tartalmaz, melyek nagy része egy érdekes mellékszálhoz, a kávézó tulajdonosához, és annak csalfa feleségéhez kötődik. 

Valószínűleg a bemutató idején nehéz volt áthallások nélkül nézni a filmet: 1956 Október 18-án volt a bemutató, azaz öt nappal a forradalom kitörése előtt. Nem hiszem, hogy volt akkor valaki, aki az ártatlanul meggyanúsított Nyúl Béla kapcsán, ne gondolt volna mondjuk a Rákosi rendszerben zajló koncepciós perekre. 

Magyarország (MAFILM), 80 perc, ff. magyar

Rendező: Keleti Márton

Eme poszt írásakor az 1001-es listának majdnem a feléhez eljutottam, a magyar 303-as listán is túl vagyok az 58. címen, és eddig ez a Díszelőadás című 1955-ös film volt az egyetlen, aminek a beszerzésébe beletört a bicskám... eddig!

Ugyanis ez a film minden jel szerint nem jelent meg DVD-n, az utóbbi évtizedekben (legalábbis amióta rögzíteni tudunk) nem ment TV-ben, és egyik streaming megosztóban sem elérhető, így egyszerűen nem volt hozzáférhető ez a film. Köszönhetően a Nemzeti Filmarchívumnak most mégis sikerült megtekintenem ezt a filmet. Tényleg nagyon hálás vagyok nekik, és ez egyben bíztató is, mert bár az 1001 filmes listán most már az az érzésem, hogy a továbbiakban sem várható, hogy a filmtörténelem legnagyobb filmjeit ne tudjam valahogy megszerezni, a 303-as listán kicsit előretekintve azért akad még néhány cím, ahol szükségem lesz egy kis segítségre.

Keleti Márton pályája kezdetén színházi rendezőként dolgozott, és elsősorban a zenés műfaj vonzotta. Eddig látott filmjeiben is megfigyelhető volt, hogy - ha tehette - valamilyen ürüggyel becsempészett egy-egy dalt, amit a szereplők előadhattak (lásd Hattyúdal - 1964, vagy  Dalolva szép az élet - 1950), illetve akadt kifejezetten zenés filmje is, mint mondjuk a Mágnás Miska - 1949 c. operettfilm. Ennek ellenére általában A tizedes meg a többiek - 1965 c. alkotását szokták a legjobbnak tartani az összes közül, ami viszont nem zenés film.

Furcsa öszvér ez a film. Van, ahol koncertfilmnek titulálják... hát nem tudom... Nekem az a koncertfilm, ahol egy koncertet, amit a közönség számára rendeznek, valamilyen formában dokumentál a rendező. Itt viszont nem egészen erről van szó. 

Egy gálaestet (azaz díszelőadást) mutat be a rendező, de ez a gálaest soha nem létezett a filmen kívül, mert a bemutatásra kerülő 11 különböző műfajú produkció nagy része nem is kerülhetett előadásra az Operaházban, mivel jó néhányuk trükkösen úgy lett leforgatva, hogy az este műsorvezetője Sennyei Vera színésznő rövid, viccesnek szánt bevezetőkkel bejelenti az éppen soron következő műsorszámot, mely azonban sok esetben a vágás után már láthatóan valamelyik tévéstúdióban került felvételre.

(Szokásommal és elhatározásommal ellentétben ehhez a filmhez nem fotókat, hanem filmből kivett állóképeket használok, egész egyszerűen azért, mert nemcsak, hogy magát a filmet volt hatalmas kihívás fellelni, de fotókat illetve információkat sem nagyon találtam erről a műről)

• 
• 
• 

Az első produkciónál, a Ferencsik János vezényletével hallhatjuk meg Erkel Ferenc Hunyadi János című operájának a nyitányát. Ekkor még úgy tűnt, hogy valóban egy klasszikus értelemben vett koncertfelvétel lesz ez a film. Az Operaházban vagyunk, ahol a nagyzenekar előad egy műsorszámot.

Kellemes hallgatni az ismerős dallamot, jó látni a fiatalon is karizmatikus Ferencsiket munka közben.

• 
• 
• 

A második produkciónál viszont már elhagyjuk az Operaház színpadát, a bécsi udvarban magyar huszárok járják a Bihari János prímás zenéjére a verbunkost, több díszletet is felvonultatva.

Ennek a gálaestnek az egyik legnagyobb szépsége, hogy a népszerű műfajok közül szinte minden előfordul. A harmadik műsorszám egy Simándy József tenorista által előadott dal, mely Bródy Tamás karmester, zeneszerző szerzeménye. 

Miközben elkezdtem gondolkozni azon, hogy hányféle különböző műfaj fog az est folyamán színpadra (ill stúdióba) kerülni, akkor jött a legnagyobb meglepetés: a negyedik produkció egy művészi torna bemutató volt, és ezt a zászlótáncot nem akárkik adták elő: Keleti Ágnes (idén volt 103 éves!!!) vezetésével az 1954-es római torna-világbajnokság aranyérmes csapata. 

• 
• 
• 

Ezután újabb műfaj került színpadra: balett. Csajkovszkij: Rómeó és Júlia, amit a népszerű Mefisztó-ária követett a Faust című francia nagyoperából.

Hetedik produkciónak Liszt 14. magyar rapszódiáját választotta Keleti Márton. Ezt a darabot eredetileg egy zongorára írta Liszt, de népszerűsége és virtuozitása gyakori választássá tette különböző előadók számára. Létezik két zongorára, zenekarra, egy zongorára de négy kézre, illetve egyéb hangszerekre, pld hegedűre vagy csellóra készült átirata is. Ezúttal azonban látványos csavarként négy (!) zongorára hangszerelték át a művet.

Jómagam szeretem a zenét, de a komolyzenei műfajok egyáltalán nem tartoznak a kedvenceim közé, ezért jól esett, hogy a nyolcadik produkcióban operett dalbetét szólalt meg. (Remélem, nem sok sznob olvassa ezt a posztot) Nem is próbálták eljátszani, hogy ebben a magasztosan komoly közegben ilyen komolytalan zene hangozzon el, így egy huszárvágással Honthy Hanna (az ország primadonnája) otthonában termünk, ahol egy kisfiú jött autogrammért "egy fényképre a művésznő legkedvesebb szerepéből"... És a művésznő egy fotóalbumban lapozgatva keresgéli, hogy melyik is volt kedvenc szerepe, és így lesz a produkció valójában 3 in 1 (három az egyben), mivel 3 operett kuplét is énekelt Honthy:

Hétre ma várom a Nemzetinél (Három tavasz c. operettből - Lajtai Lajos), Egy csók és más semmi (Eisemann Mihály azonos című operettjéből), Legyen a Horváth kertben Budán (A régi nyár c. operettből - Lajtai Lajos)

• 
• 
• 
• 
• 

A kilencedik produkcióval megint sikerült meglepni. No nem a műválasztással, hiszen a Strauss - Kék Duna keringő nem véletlenül népszerű zenekari mű a mai napig. A felkomferálás volt igazán váratlan számomra: "Táncolja az Operaház balett-társulata (ez még rendben!), énekli Gyurkovics Mária (operaénekesnő)." - Mi van? - kérdem magamban... hát ezt a művet is átdolgozták egy kicsit...? Kezdeti meglepetésem után kicsit utánajártam, és csodálkozva tapasztaltam, hogy bár ez eredetileg (ahogy szinte mindenki ismeri) egy zenekari mű, de még a megszületése évében készült belőle énekes verziót is a bécsi udvar számára. 

A tizeddikként előadott, már-már rutin választásnak tűnt Figaró belépője a Sevillai borbély című operából...

És végül az utolsó műsorszám előtt a műsort vezető Sennyei Vera elvileg egy varázslatot hajt vége az utolsó számhoz:  színesre kellene váltania az addigi fekete-fehér képnek. Valószínűleg az eredeti változat itt tényleg átment színesbe, az én általam megszerzett változat azonban sajnos továbbra is fekete-fehér maradt. Ha rajtam múlik, én szívesen megnéztem volna az egész filmet színesben. Tekintettel a gálaműsor pazarnak szánt kivitelezésére, nyilván jelentősen feldobta volna az élményt a színes kép. Gondolom a produkció ez esetben erre az egyetlen műsorszámra engedhette meg magának a színes nyersanyagot. Nos ez az utolsó, a tizenegyedik szám egy zenés-néptáncos mű volt: Kodály Zoltán - Kállai kettős. 

Érdekes kísérlet volt ez a film, gyakorlatilag minden és mindenki volt benne, ami/aki 1955-ben a magyarországi zene és tánckedvelőknek számított. És erre gondolva ne felejtsük el, hogy az igazán fiatalos (nyugatról "beszüremkedő" könnyűzene 1955-ben még nem volt politikailag színpadképes, tehát fel sem merülhetett, hogy ebben a filmben bemutatásra kerüljenek.

Köszönöm a Nemzeti Filmarchívumnak, hogy lehetővé tette a film megtekintését számomra!