Franciaország (Argos), 28 perc, ff., francia

Rendező: Chris Marker

Producer: Anatole Dauman

A lista előző filmje, a Tavaly Marienbadban című francia film megkérdőjelezte a hagyományos filmkészítés szinte minden alapvetését, leginkább a történetmesélés tekintetében, ami konkrétan azt jelentette, hogy nem volt történet, pontosabban nem volt egy biztos lábakon álló történet. Sosem tudtuk éppen melyik idősíkban illetve pontosan hol vagyunk, és amit látunk az a valóság-e vagy csak egy álom.

A Kilátóterasz rátesz erre egy lapáttal, amennyiben nincs film sem a szó klasszikus értelmében (legalábbis ahogy megszoktuk a filmet, másodpercenként 24 db képkockával). A hozzávetőlegesen 28 perc játékidőből egyetlen egyszer (pár másodpercre) - mintegy szabályt erősítő kivételként - vehet észre a figyelmes szemlélődő néhány másodpercnyi "mozgóképet"... egyébként a film állóképek egymásutánjából áll. Olyan állóképekből, mint mondjuk ez:

vagy ez...

vagy mondjuk ez:

Hagyományos értelemben vett hangsáv sincsen. Egy narrátor meséli el a történetet, ami alatt zene hallható, és néha egy furcsa, német nyelvű szöveg. (Ebből vonom le a következtetést, hogy a németek megnyerték ezt a harmadik világháborút, a franciák pedig elvesztették, de az egyes nemzeteknek amúgy semmi jelentősége nincs a film szempontjából)

Összességében, ha röviden kellene elmagyaráznom, hogy mi is ez, akkor azt mondanám, hogy egy fotókkal illusztrált hangoskönyv. És tökéletesen működik, hozzáteszem még egyszer, hogy 28 percben! Egy standard hosszúságú (másfél-két órás) mozifilmnek talán már sok lenne, de így még pont élvezhető marad a végéig.

A III. világháború kitörése előtt vagyunk. Egy férfi agyába erősen belevésődött egy repülőtéri kilátóteraszon  (innen a cím!) várakozó nő arca, majd másodpercekkel később egy felé futó férfi erőszakos halála. 

Az atomháború a föld alá kényszerítette az emberiséget, ahol különböző kísérleteket végeznek a foglyokon (a vesztes országok állampolgárain) Egy ilyen kísérlet lényege, hogy bizonyos - erre fogékony - emberek, adott szerek hatására révületbe kerülnek, és időutazást képesek végrehajtani. 

Ezen időutazások során a férfi, akit kiválasztottak erre a kísérletre, találkozik azzal a nővel, akiről az a bizonyos gyerekkori emlékkép él a fejében. Egyre izgalmasabban hangzik, ugye?

Ha valakinek dereng, hogy mintha találkozott volna ezzel a történettel, nos nem véletlen: A 12 Majom című 1995-ös film alapötlete innét származik. Ezt bontotta ki remek érzékkel Terry Gilliam. A film remek csattanóját nem lövöm le azok számára, akik esetleg még nem látták sem ezt, sem a 12 Majom című filmet. Mindenesetre - talán az állóképeknek, és a németül való suttogva duruzsolásnak, illetve a vitathatatlanul sötét történetnek is köszönhetően elég nyomasztó a film. Ettől függetlenül különleges hangulata és kísérletező stílusa miatt - na meg a páratlan történetbeli csavar miatt - csak ajánlani tudom megtekintését.

Franciaország (Cocinor, Terra, Cormoran, Precitel, Como, Argos, Tamara, Cinétel, Silver, Cineriz), 94 perc, ff., francia

Rendező: Alain Resnais

Producer: Pierre Courau, Anatole Dauman, Raymond Froment

Aki a hagyományos filmek történet-kezeléséhez szokott, és arról nem is kíván lemondani, az valószínűleg olyan 10-15 perc után enyhe idegrángások közepette otthagyja ezt a filmet.

Akinek viszont tetszett mondjuk az Andalúziai kutya, Az Aranykor, vagy mondjuk Cocteau szintén szürreálisnak mondható Orfeusza, az véleményem szerint semmi pénzért nem hagyja félbe ezt a szokatlan, minden ízében különleges filmet, mely megkérdőjelezi a hagyományos filmkészítés szinte minden megszokott szabályát. Nincsen például történet. Egy szituáció van, amiről néha azt sem tudjuk, hogy most történik, tavaly történt, vagy csak történhetett volna... Semmi sem biztos... néha az is bizonytalan, hogy hol vagyunk, sőt - és ezzel talán a hardcore mozirajongóban is kételyt ébresztek - sokszor az is bizonytalan, hogy kinek a hangját halljuk éppen. 

Egy túldíszített barokk kastélyban vagyunk. Egy férfi, nevezzük X-nek (Girogio Albertazzi) egy nőnek, akit nevezzünk A-nak (Delphine Seyrigg) meséli, hogy tavaly Marienbadban - vagy valami hasonló helyen, ami pont olyan, mint az a kastély, ahol éppen most is vannak - szerelembe estek. A nő nem emlékszik. A férfi folyamatosan bontja ki emlékeit az esettel kapcsolatban... néha változnak a körülmények, sőt... a végén már elképzelhető, hogy nem is szerelem volt, hanem erőszak... és, hogy még egy kicsit csavarjunk a dolgon, van egy M úr is, aki feltehetően a hölgy férje...

Egyvalami biztos. a térbeli és időbeli bizonytalanság az elejétől a végéig megmarad. Aki azért nézi végig a filmet, mert kíváncsi arra, hogy mi történt valójában, hát... azt el kell keserítenem. Nem fogjuk megtudni. Én azért szerettem ezt a filmet, mert úgy képes elvarázsolni, hogy a néző egy álom részesévé válik. És aki visszaemlékezett már valamelyik izgalmasabb, hosszabb álmára közvetlenül ébredés után, amikor még élénken él, az talán tapasztalta, hogy az álomra mennyire jellemző ez a bizonytalanság. Egy álomban minden megtörténhet, a múlt is módosulhat, pont úgy, mint ebben a filmben.

Az álomszerű hangulathoz tökéletesen passzol a film szinte teljes hosszát végigkísérő orgonaszóló.

Az álomszerűséget a gyönyörű operatőri munka (Sacha Vierny) is remekül elősegíti, na meg az izgalmas helyszín.

A film még véletlenül sem a festői cseh Marienbadban (eredeti nevén Mariánské Lázne) forgott, hanem a bajor Nymphenburgi és Schlossheimi kastélyok pazar szalonjaiban és kertjeiben. Mondtam, ugye, hogy semmi sem biztos, az sem, hogy Marienbadban történtek a tavalyi események, de az sem, hogy éppen hol vagyunk most...

Ez a film kicsit kakukktojás Alain Resnais többi filmje között, talán mert ennek a forgatókönyvét Alain Robbe-Grillet írta. Ismerve Robbe-Grillet filmes munkásságát azt kell mondanom ez a film legalább annyira az övé, mint Resnais-é. Holott a forgatókönyvíró állítólag nem is volt jelen magán a forgatáson. Robbe-Grillet egyébként elsősorban íróként lett világhírű. Filmrendezői munkásságával kapcsolatban többször jelezte, hogy a filmekben ő nem érez különösebb vágyat a történetmesélésre. Ha történetet akar elmesélni, akkor azt inkább megírja könyvben. 

Mindenesetre Robbe-Grille filmjeiben visszatérő motívum lesz az itt még csak forgatókönyvíróként alkalmazott módosuló történet. A Transz-Európa Expresszben (1966) két úr mond fel magnóra egy történetet, amit akkor találnak ki, és néha ahogy módosítanak az ötletükön, úgy módosul minden visszamenőlegesen is a történetben. Hasonlóan laza a "valóság" a Hazug Férfi című 1968-as filmben is, ahol a címben megjelölt hazug férfi egy másik férfi eltűnését ahányszor elmeséli, annyiszor máshogy elevenedik meg a történet, és a férfi mindig megesküszik, hogy most már tényleg az igazat mondja... közben többször meghal... szigorúan csak azoknak ajánlott, akik nem feltétlenül ragaszkodnak a realitáshoz.

A női főszereplő ruháit tudomásom szerint kivétel nélkül Coco Chanel tervezte. Ami egy izgalmas mellékzöngét kapott azzal, hogy a Chanel 2011-es tavasz/nyári kollekciójának ruhadarabjait ez a film ihlette, sőt a divatbemutató is nagyon erősen tükrözte vissza a film hangulatát:

Aki végignézi a filmet, annak még egy dolog biztosan az emlékezetében marad. Egy logikai játék, melynek a neve Nim. De a film miatt szokás Marienbad játéknak is hívni.

Mindegy, hogy mivel játsszák, a lényeg, hogy 16 db kell belőle. (A filmben hol kártyákkal, hol dominókkal, hol gyufaszálakkal játsszák) A képen is látható, 1-3-5-7 elrendezésben kell őket elhelyezni. A játék lényege, hogy a játékosok felváltva vesznek el a kihelyezett tárgyakból, amennyit akarnak, de egyszerre mindig csak egy sorhoz lehet hozzányúlni. Az veszít, aki az utolsó darabot veszi el. A képen nekünk háttal álló M úr (a férj) mindenkit megver. Nem csoda, hisz birtokában van a játék nyerő stratégiája, ami mindig nyerő, ha a másik kezd, de olyan játékos ellen, aki nem ismeri ezt a szisztémát, kezdéssel is simán nyerni lehet.

JoggaUSA (Newton, NBI), 124 perc, Technicolor, angol

Rendező: Elia Kazan

Producer: William Inge, Elia Kazan, Charles H. Maguire

Amerikára mindig is erőteljesen jellemző volt az álszent prüdéria. Sokkal jobban, mint mondjuk az erősen katolikus spanyolokra vagy olaszokra. És ez a rájuk annyira jellemző képmutatás úgy tűnik, hogy a mai napig megmaradt.

Lány: Anya! Olyan szörnyű ilyet érezni egy fiú iránt?

Anya: Rendes lány nem szokott.

Rendes lánynak nincsenek szexuális vágyai? Persze hogy vannak, csak nem beszélünk róla. Úgy csinálunk, mintha nem lenne. Ezt hívják elfojtásnak.

Szenvedélyről és elfojtásról szól ez a film.

Ha valaki megvetően gondol arra az anyára, aki a fenti választ adja lánya előbbi kérdésére, akkor íme a folytatás, hogy még jobban elborzadjunk:

LÁNY: De anya! Te soha nem éreztél ilyet Apa iránt?

ANYA: Apád hozzám sem ért, amíg össze nem házasodtunk. És azután is csak azért engedtem, mert a feleségnek muszáj. A nőknek nem olyan jó, mint a férfiaknak. Csupán azért engedik magukhoz a férjüket, hogy gyerekük lehessen.

Wooow... ez igazán kemény... És több, mint valószínű, hogy ennek a tipikus prűd amerikai édesanyának a szavai teljesen őszinték. 

A fiuknál nyilván akkor minden máshogy van, gondolhatnánk, de nem. Ott persze az apa beszél ilyen témákról a gyerekkel, és a fő motívum a "csak nehogy baj legyen", azaz nehogy házasság előtt gyerek legyen a kapcsolatból. A megértő apa persze elmagyarázza a fiának, hogy egy férfitől senki nem várja el, hogy megvárja az esküvőt.

Vannak a rendes lányok, és vannak a kurvák. Ha egy fiú nem bír magával, akkor arra ott vannak "azok a lányok", akiket szex után majd el lehet dobni.

A film címe egyébként egy William Wordsworth nevű - nálunk nem túl ismert - angol romantikus költő egyik versének (Óda) egyik félsora. Íme Ferencz Győző fordításában egy kis részlet:

Mit számít, hogy többé nem tündököl,

az a fény eltűnt a szemem elől,

         az óra vissza sose jő,

mikor nyílt a virág, pompázott a mező;

(A kiemelt rész a film címét tartalmazza, nyilván nem ugyanabban a fordításban, mint a film címének a magyar változata.) Ha valaki ismeri a verset, akkor jobban érthető, hogy mi köze ennek az idézetnek ehhez a filmhez. Az elmúlt fiatalkornak állít emléket ez a vers, amikor a felnőttkor még valami fantasztikusan pompás, szinte elérhetetlen célnak tűnt. Mellesleg ezt a verset elemzik a diákok az egyik tanórán.

Beraktam még néhány színes fotót a film szerelmes párjáról, csak, hogy demonstráljam, hogy ez valóban egy színes film, de mint általában jellemző, a stage fotók nagy része most is fekete-fehér.

A másik dolog, amire fel kell hívnom a figyelmet, mert nagyon nem egyértelmű: a fiatalok itt tinédzserek, középiskolások. Engem kifejezetten zavarni szokott, amikor 15-16 éveseket 25-26 évesek játszanak. Körülbelül annyira összezavarja a figyelmemet, mint ha ellenkező neműekkel játszatnának egy adott szerepet. 

A Dienie-t játszó Natalie Wood ekkor 22 éves volt, a Bud szerepében debütáló Warren Beatty pedig 23. Tegye fel a kezét, aki tudta, hogy Warren Beatty és Shirley MacLaine testvérek! (Bizony, azok!)

Warren Beatty egyébként amellett, hogy igencsak jóképű volt, Marlon Brandohoz hasonlóan a New York-i Adler színész-stúdió növendéke volt. Itt jegyzem meg egyébként, hogy a film nagy részét New York környékén forgatták, ami önmagában még nem olyan nagy szó, ha a kültéri jelenetekről beszélünk, de ez esetben a stúdió-felvételek is New York-i (kelet-harlemi) stúdióban készültek. 

A Hollywood-i filmesek ellenpontjaként New York inkább a színházi élet központja Amerikában. A Cassavetes-el kapcsolatban említett off-Hollywood csoport is talán ugyanazért forgathatott New Yorkban, mint most Kazan, hogy demonstrálja Hollywooddal való szembenállását.

A történet szerint 1928-ban vagyunk valahol dél-Kansasban. A szerelmes fiatalok mindketten tartják magukat a poszt elején részletezett szülői jótanácsokhoz (na ez azért a fiataloknál viszonylag ritka, valljuk be!), ami szép lassan felőrli kapcsolatukat. Anélkül, hogy részleteznék minden fordulatot, annyit elárulhatok, hogy a film készítője vélhetően nagyon nem ért egyet a fent hangoztatott életelvekkel. 

Hogy a korábban említett szűz lány - kurva ellentét másik oldalát is megismerhessük, Bud húga, Ginny remekül demonstrálja ezt a szerepet. Az őt alakító Barbara Loden egyébként ekkor még másnak a felesége, de már a forgatás alatt összejöttek a rendező Kazan-nal. 

Nem csodálom, hogy Kazan fantáziát látott benne. Pazarul alakította a "közönséges cafkát". Néha úgy éreztem, hogy ellopja a show-t Natalie Woods elől. 

Persze ez nem jelenti azt, hogy Natalie Woods ne lett volna jó! A szerep kedvéért még olyan, akkoriban igencsak szokatlan jeleneteket is elvállalt, ahol nyelves csókot kellett eljátszania Beatty-vel (állítólag ez volt Hollywood első nyelvese), vagy amikor a kádból kiszállva teljesen meztelenül megy végig a szobákon. Ez még akkor is teljesen Hayes-kód ellenes volt egyébként, ha a kamera végig hátulról vette... (az amerikai verzióból, ha jól tudom, ez a rész hiányzott is)

Nem mondom, hogy túlságosan közel állt a szívemhez a film és annak cselekménye. Egyrészt a nevetségesen sötét prüdéria már-már szürreálissá teszi a történetet, de amitől még kevésbé tűnt valóságosnak az egész, az volt, hogy a fiatalok ennyire hallgatnak szüleik intelmeire. Azért valljuk be, egy átlagos tini mindenki másra jobban hallgat, mint a szüleire... ezen talán nincs is miért szót fecsérelni...

Ettől függetlenül érdekes film volt, leginkább talán azért, mert egy újabb produkció próbálkozott a standard Hollywoodi iránytól való eltéréssel.... és persze a fentiek alapján az is kijelenthető, hogy egy újabb szöget sikerült beverni a Hayes-kódexet végre örökre lezáró koporsóba.

Magyarország ( Hunnia Filmstúdió), 95 perc, ff., magyar

Rendező: Ranódy László

Móricz Zsigmond ifjúsági regényéről - Nyilas Misivel a főszerepben - talán majdnem mindenki hallott. A regényből Darvas József írt forgatókönyvet, és Ranódy László rendezett belőle gyönyörű filmet.

1892 Januárjában zajlik a történet - ezt egy nevezetes lottószelvényen feltüntetett dátumból tudjuk meg. A film elején csak annyit árul el egy felirat, hogy az 1890-es években járunk.

A kis Nyilas Misi (Tóth László) a történetünk főszereplője, aki a Debreceni Református Kollégium ingyenes (anyagi támogatásban részesülő), kitűnő diákja. Szüleitől távol, kiszolgáltatva a felnőtteknek (és néha osztálytársainak is) nem talál egyetlen igazán biztos pontot sem az életben. Az egyetlen, aki minden körülmények között hűséges hozzá, egy törött szárnyú madár, egy csóka, akit magához vesz, hogy segítsen neki felépülni

"Én nem csináltam semmi rosszat... Én mindenkihez jó akartam lenni..."

- ezeket a szavakat mondja Misi, miután valóban úgy érik súlyos vádak, hogy ő soha senkinek nem akart rosszat, mindenkinek próbált megfelelni, segíteni... De nem lehet mindenkinek megfelelni... sajnos azt mindenkinek a saját bőrén kell megtanulnia: még kísérletet sem érdemes erre tenni, hiszen ahogy mondani szokás: egyik ember esőért imádkozik, a másik napsütésért... mindenkinek még az Isten sem tud megfelelni... 

Misi rendszeresen egy vak embernek olvas fel újságból pénzért. Egyik nap ez az ember előző éjszakai álma alapján megkéri Misit, hogy vegyen lottót (a filmben lutrinak hívják) a megálmodott számokat megtéve. Később másvalaki, akinek szívességet tett szerelmi ügyben ellopja tőle a szelvényt, és maga váltja be amikor kiderül, hogy négy találatot ért el... A vak férfi feljelenti Misit, mivel az nem jelentkezik a nyereménnyel.

A kollégium tanárai nagyrészt gerinctelen képmutató alakok. Az iskola igazgatója a "Vén Baka" (Bessenyei Ferenc) az egyike annak a néhánynak, aki komolyan a gyermekek érdekét tartja szem előtt. Először el is kergeti a csendőröket, amikor azok megjelennek nyomozni. Érdekes szemlélni a régi világ normáit, ahol a kollégium igazgatója annak autonómiájára hivatkozva kirúgja a csendőröket az épületből, azok pedig elnézésért esedezve, kalapjukat tördelve oldalognak ki... hát egész más világ volt, az biztos... nem lehet ráfogni, hogy rendőrállam...

Tóth László Nyilas Misije egy percig sem szorul háttérbe a színészhatalmasságok között. Pedig olyan neveket vonultat fel a film, mint Makláry Zoltán, Bitskey Tibor, Psota Irén, illetve Törőcsik Mari, hogy csak a legismertebbeket említsem... Törőcsik Mari szépsége ebben a filmben is lehengerlő!

A színészlegendák felvonulásától függetlenül a gyerekszereplők emelik igazán magas színvonalra a filmet. Nem csak a főszereplő Tóth László, de gyakorlatilag mindenki profi teljesítményt nyújt.

Ranódy egy 1962-es Filmvilágban meséli el részletesen, hogy hogyan keresték meg a megfelelő gyerekeket az egyes szerepekre. Mivel a fiúknak Debrecen közeli tájszólással kellett beszélniük (tökéletesen teszik, lévén ez mindegyiküknek a sajátja) a Debrecen környéki összes általános iskolát bejárták az ezért felelős munkatársak. 

Ranódy emberei felvonultatták a gyerekeket, azaz mai szóval élve castingot tartottak. A rendező elképzelése az volt, hogy sovány, kis növésű, ránézésre visszahúzódó gyereknek kell játszani Nyilas Misit. Akik ennek a képnek megfeleltek a felvonuló gyerekek közül, azokkal egy helyzetgyakorlatot játszattak el. Akiknek a helyzetgyakorlat alapján láthatóan volt egy kicsi színészi vénája, azokat kiválogatták és lefényképezték. A fotók alapján azokat, akik Ranódynak is tetszettek behívták Debrecenbe, újabb próbatételre: Hazugsággyakorlatnak hívták ezt a játékot. Kérdéseket kaptak a jelöltek, és semelyik kérdésre nem volt szabad igazat mondaniuk. Végül ezután a rosta után húsz fiú jelölt maradt a főszerepre. Őket egy szállodába költöztették, elolvastatták velük a szóban forgó regényt, moziba jártak velük, és sokat beszélgettek. Elpróbáltak velük jeleneteket a már kész forgatókönyv alapján... Végül három fiú jutott el az utolsó rostáig, ezek egyike volt a végső győztes Tóth László. Hosszas gondolkodás után őt tartotta Ranódy a legalkalmasabbnak.

Nyugodtan el lehet mondani Tóth Laciról, hogy hatalmas szerepe van abban, hogy a film ilyen remekül sikerült, és persze, hogy ilyen sikeres lett. Tóth Lászlóból végül nem lett nagy színész, bár élete során szerepelt még néhány filmben. Ranódy meg is jegyezte a castingról szóló beszámolója végén, hogy a gyermekszínészek esetében nagyon körültekintően kell eljárni, mert a jó gyerekszínész szerinte egy formálható figura, nem pedig nagy egyéniség, és mint ilyen, felnőttkorára nem várható, hogy jó színész válik majd belőle. Erre próbálta is felkészíteni a gyerekeket a szülők bevonásával is.

Összesen 9 mozifilmben kapott kisebb-nagyobb szerepeket, ami azért is érdekes, mert a Légy Jó Mindhalálig-on kívül három másik is rajta van ezen a 303-as magyar listán. Annyira erős emléket hagyott bennem ebben a szerepben, hogy nagy izgalommal várom hogyan alakul majd tehetsége az évek folyamán... igaza volt-e Ranódynak abban, hogy nem szabad tőle nagy színészi karriert várni...?

USA (Bryna), 196 perc, Technicolor, angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: Kirk Douglas, Edward Lewis

Ahogy közeledtem a Spartacushoz az 1001-es listán, úgy nőtt a rettegésem, hiszen bevallom, ezek a kardozós-szandálos filmek ...hát... nem a szívem csücskei... Aztán amikor megláttam, hogy Stanley Kubrick rendezte, akkor azért felcsillant egy halvány reménysugár...

Eredetileg Anthony Mann rendezte volna a filmet, de a forgatás első néhány napja után Kirk Douglas (aki producerként ezt megtehette) lecserélte őt Kubrick-re. Douglas úgy érezte, hogy Mann túl simulékony volt, és a sok "arcoskodó" sztár mellett nem volt elég határozott... Pedig Douglas ezt várta volna tőle. Mann-től még amúgy sem láttam jó filmet, úgyhogy jómagam egyáltalán nem bánom ezt a döntést. 

Kubrick viszont nem volt hozzászokva ahhoz, hogy "kottából" dolgozzon. Zavarta, hogy nem nagyon változtathatott a forgatókönyvön. A kivétel nélkül idealizált jellemű, fellázadt rabszolgák helyett a rómaiak intrikáira fókuszált volna jobban. Őt is az zavarta tehát, ami engem: valószerűtlenül mesebeli alakok, tévedhetetlen és erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen jók (rabszolgák) a velejükig romlott gonoszok (rómaiak) ellen. Douglas munkakapcsolata így végül messze nem volt harmonikus Kubrick-al sem.

Később meg is bánta, hogy lecserélte Mann-t. Öt évvel később - talán jóvátételként - egy filmet csak azzal a feltétellel vállalt el, ha Mann lesz a rendező.

Douglasnak sikerült sztárokkal teletűzdelnie a filmet. Állítólag azt a trükköt vetette be, hogy külön forgatókönyvet íratott minden színésznek, akit be akart cserkészni... mindegyik verziónak az volt a lényege, hogy az adott sztárnak látszólag sokkal nagyobb szerepe volt a neki szóló forgatókönyvben, mint amekkora szerepe a valódi verzióban volt.  

Hogy csak a ma is ismertebb neveket említsem a sztárparádéból: Tony Curtis, Kirk Douglas, Jean Simmons, Laurence Olivier, Peter Ustinov, John Gavin...

Meg kell jegyeznem, hogy ezt a filmet most láttam először, de a 2010-es Spartacus sorozat első évadát láttam akkoriban, amikor Amerikában ment, és most meglepett, hogy mennyi hasonlóság volt a film első harmada és aközött az évad között... De miután utánanéztem, kiderült, hogy ennek a filmnek és a sorozatnak a forgatókönyve is alapvetően Howard Fast Spartacus című regénye alapján íródott, nem csoda hát, hogy hasonló szereplőkkel és fordulatokkal találkoztam mindkét esetben. (Itt jegyzem meg, hogy a történelmileg ismert tények nem minden esetben köszönnek vissza pontosan a vásznon. Ezt azonban nem különösebben rónám fel ezeknek az alkotásoknak.)

A film előbb említett első harmada tulajdonképpen a lázadás pillanatáig mutatja be Spartacus életének azt a szakaszát, amikor egy vidéki (Capuai) gladiátor-iskola tulajdonosa megvásárolja őt, mint rabszolgát, és kiképezi a harcra.

Miután a mellékszerepekre is igen jó színészek kerültek, talán nem okoz túl nagy meglepetést, hogy közülük kerültek ki a film legkellemesebb meglepetései. Itt van mindjárt az említett gladiátoriskola tulajdonosa: Batiatus. Peter Ustinov remek ebben a szerepben. 

Mellette a másik nagy meglepetés, a Crassust játszó, ezúttal zseniális Laurence Olivier. Vele kapcsolatban egy picit bizonytalan voltam eleinte, kicsit mintha megváltozott volna valami az arcán. Gondoltam, több év eltelt, mióta utolsó filmjében láttam, biztosan megöregedett. De aztán kiderült, hogy műorral szerepelt ebben a filmben, biztosan így akartak markánsabb arcot adni neki. A saját orra ennél tagadhatatlanul finomabb hatást kelt.

Vele kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a cenzorok akkoriban kivágtak egy kb kétperces jelenetet, melyben fürdőzik, és egyik kedvenc rabszolgájával Antoniussal (Tony Curtis) beszélget gasztronómiai preferenciákról. Ezt a jelenetet később az 1991-ben készült restaurált változatba visszahelyezték néhány szintén kivágott brutálisabb harcjelenettel együtt. A dolog további érdekessége, hogy csak a film volt meg, de hozzá a hang már nem. Így utószinkront kellett készíteni. Tony Curtis ekkor még élt, vele nem volt gond, viszont Olivier ekkor már nem élt, az ő hangját Anthony Hopkins kölcsönözte.

Na és, hogy miért vágták ki akkoriban ezt a jelenetet? Crassus azt ecsetelte rabszolgájának, hogy ő bizony az osztrigát és a csigát is egyformán szereti... figyelem, egy kicsit el kell vonatkoztatni mégiscsak a gasztronómiától... szóval osztriga... csiga... a rabszolga mondta, hogy ő bizony csak az osztrigával került eddig közelebbi barátságba, és alátámasztandó, hogy ezen még gazdája kedvéért sem szeretne változtatni, a következő kínálkozó alkalommal meg is szökik. Feltételezem, megijedt Crassus csigájától... :)

Furcsa lehetett enélkül a jelenet nélkül látni, hogy az egyik pillanatban még hű szolga, aztán hirtelen megszökik... Mindenesetre a 60-as években még nem volt ilyen erős az LMBT lobby, sőt egyáltalán nem is létezett... ma már szinte kötelező ilyen vagy hasonló jelenetet beleszerkeszteni egy filmbe...

Van egy másik jelenet a filmben amit néhány forrás elveszettnek tekint, én azonban meg vagyok róla győződve, hogy valójában el sem készült. Íme a fotók:

Én azonban szinte biztos vagyok benne, hogy a készítőknek meg sem fordult a fejükben, hogy a filmbe meztelen jelenetet csempésszenek, hiszen erre 1960 Hollywoodjában zéró volt az esély. Ha az "osztrigás-csigás" jelenetet pusztán a szöveg sikamlóssága miatt kivetették, akkor egy meztelen jelenetnek nyilván semmi esélye nem volt. A fotókat viszont semmi sem tiltotta. Ki tilthatta volna meg, hogy újságokban mondjuk olyan fotóval cikkezzenek a filmről, ami abban valójában nem is látható. Van egyébként fürdőző jelenet a filmben, és Spartacus kedvese, Varinia (Jean Simmons) valóban teljesen meztelen benne, csak éppen soha nem látszik semmi "izgalmas" belőle. Nagyon kreatívan oldotta meg a rendező, hogy hozzon is ajándékot, meg ne is...

A díszlet egyébként pazar volt. Látható, hogy nem spóroltak vele. Remekül érvényesül a Technicolor szélesvásznú képeken. (az alábbiak fotók, nem a filmből kivett képek!)

A film végi végső nagy csatához állítólag közel tízezer statisztát alkalmaztak, akiknek egy jó része el is hullott a csata végére. Kubrick személyre szólóan minden hullát el kívánt rendezni. Nem ám csak úgy feküdjetek össze-vissza, pontos koreográfia szerint voltak halottak a statisztái. Ezt elősegítendő minden statiszta számot kapott, hogy könnyebben instruálható legyen. (Nyilván nem ismerte mind a tízezer embert név szerint a rendező)

Nem volt olyan rossz ez a film, mint amennyire féltem tőle. Valószínűleg ezt részben Kubrick-nak is köszönhető, aki viszont utólag nem tartott igényt erre a filmre. Nem számította az életműve részének, nyilván azért, mert ez volt az egyetlen, ahol szinte alig kapott szabad kezet. Ő nem az a rendező volt, akinek megmondták, hogy mit csináljon, és úgy csinálta. Őszintén szólva nem is értettem, hogy mit keres az ő neve ennek a stáblistán, utólag sem nagyon értem, de legalább neki köszönhetően mondhatom, hogy helyenként nem is volt olyan rossz ez a film...

USA (The Mirisch Corporation), 125 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Billy Wilder, I.A.L. Diamond, Doane Harrison

Billy Wilder a klasszikus Hollywood egyik legstabilabban teljesítő, Oscar- és egyéb díjakkal is jól ellátott rendezője volt. Filmjeinek jelentős részét nem csak rendezte, de társ forgatókönyv-íróként is jegyezte, mint ahogy ezt is.

Legzseniálisabb filmje, - véleményem szerint - az egyik legjobb noir, a Gyilkos Vagyok. De említhetjük vele kapcsolatban a Van,aki Forrón Szereti, a Ninocska, illetve az Alkony Sugárút című filmeket is.

Azért veszem csak ilyen visszaemlékezősre a poszt elejét, mert a mostani film az 1001-es listán az, aminek kapcsán Billy Wilderrel utoljára találkozunk.

A Van, Aki Forrón Szereti forgatása után Wilder elhatározta, hogy Monroe-val biztosan nem forgat soha többet, Jack Lemmon-nal viszont annyira élvezte a munkát, és annyira tehetségesnek tartotta, hogy nem volt kérdés, a következő filmjének is ő lesz a főszereplője. (Lemmon balra, Wilder jobbra a képen)

Lemmon mellett persze két további színész is jócskán hozzátett a film sikeréhez. Először is említsük meg a cuki kis Shirley MacLaine-t, aki itt 26 évesen is tökéletesen hozza a naiv tinilányt. Először nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e nekem ez a helyes arcocska ezzel az elsőre kicsit fura Beatles-es gombafrizurával... de a film végére nagyon megszerettem.

Mellettük harmadikként mindenképpen meg kell említeni azt a Fred MacMurray-t, aki a Gyilkos Vagyok-ban is emlékezeteset alkotott, és akiről tudni érdemes, hogy azon a filmen kívül általában inkább kedves, pozitív szerepeket játszott, most mégis újra egy negatív szerepet hozott a lehető legtökéletesebben.

MacMurray-ről még megemlítem, hogy állítólag róla mintázták Marvel kapitányt... (bár megmondom őszintén, én eddig nem is hallottam Marvel kapitány létezéséről, annyira távol állnak tőlem ezek a szuperhősös képregények és filmek... nemrégiben Amerikában járva be is szereztem magamnak párat, mert ahogy látom, néhány év múlva nem fogok érteni egy filmet sem a mozikban, amikor már csak Marvel és DC franchise filmeket fognak vetíteni).

MacMurray-ről mindenesetre el lehet mondani, hogy amellett, hogy remek színész, ő az a tipikusan jóvágású, jólfésült amerikai, aki olyan igazán letagadhatatlanul amerikai, és emellett feltételezhetően sok-sok amerikai nő álma is... 

A két férfi és a fiatal nő körül egy szerelmi háromszög alakul ki, amivel el is árultam azt a nem különösebben nagy titkot, hogy ez egy romantikus film lesz... Nem mondanám azonban sablonos, minden fordulatában kiszámítható "romantic comedy"-nek sem. Van benne öngyilkossági kísérlet, és szinte végig tudjuk, hogy a MacLaine alakította liftkezelő lánynak például egyáltalán nem tetszik az a hivatalnok (Lemmon), akiről hamar kiderül, hogy szerelmes belé, helyette a nőket kihasználó főnökébe szerelmes:

"Miért nem tudok soha rendes fiúkba szerelmes lenni?"

Hát igen... Lemmon karaktere Fran-be (MacLaine) szerelmes, Fran a főnökébe (MacMurray), a főnök pedig senkibe... Felesége és gyerekei vannak... egy-egy szabad estéjén örömmel tölt el néhány romantikus órát egy szabad apartmanban az éppen aktuális szeretőjével, de egyébként hagyják őt békén ezek a buta libák... 

Lemmon karaktere egy szinte szerencsétlenségig naiv figura, nem valami tipikus romantikus főhős. Nem mondanám jóképűnek sem, legütősebb fegyvere a női szívek felé a tiszta szív, ami mint tudjuk, legtöbb esetben azért kevés eme cél eléréséhez... Fran úgy nevezi őt, hogy "hófehérke férfiruhában". Mellesleg életének munkaidőn kívüli részét azért kénytelen többnyire az utcán tölteni, mert felettesei rájöttek, hogy legénylakását párórás légyottokra megszerezhetik, ha előléptetéssel kecsegtetik őt cserébe.

Számomra külön érdekes, hogy én tavaly színházban találkoztam vele először, és most utólag láttam csak filmen. A kettő egyébként meglepően hasonlított egymásra, a színházi változat nem akart semmiben eltérni a filmtől. Amiben a filmmel nem lehetett felvenni a versenyt, - és bevallom számomra ez volt a legizgalmasabb az egészben, - az a szereplők közös munkahelyének (egy hatalmas biztosítási vállalat) belső kialakítása. Mindenképpen különleges kortörténeti lenyomat. 

Bár még nem éltem a hatvanas években, bizsergetően különleges élmény számomra szembesülni a hatvanas évek belsőépítészeti megoldásaival, ugyanúgy, mint a hatalmas "iroda-csarnokban" egységesen minden asztalra elhelyezett art deco jellegű számoló masinák telefonszám regiszterekkel, és egyéb irodaszerekkel.

A Friden Model STW10 számológép önmagában megérdemli, hogy megemlítsük, annyira szép. És megjegyzem, teljesen automata volt, és árammal működött. A jobboldali billentyűzeten be kellett adni a szorzás egyik tagját, a baloldalin a másik tagját, megnyomni a szorzás gombot (MULT), és már köpte is ki ez a gyönyörű masina a szorzat eredményét. Hát nem fantasztikus?

A már említett irodacsarnok kialakítása szinte szürreálisan monumentális. Már-már a Metropolis-t idézi... Több száz munkahelyet kellett bezsúfolni egy stúdióba. Sokkal többet, mint amennyi befért volna. Zseniális megoldással valósították meg a végeláthatatlanul sok íróasztal elhelyezését:

Nézzük meg jobban: Az első kb 10 sorban normál méretű asztalok vannak elhelyezve normál dolgozókkal. Utána az asztalok elkezdenek csökkenni, és már gyerekek ülnek mögöttük felnőttnek öltöztetve. Az asztalok ezután is tovább csökkennek, egészen kicsik lesznek és már csak kartonfigurák ülnek mögöttük. Ezzel olyan hatást keltenek a kamerában, mintha szinte a végtelenségig asztalok lennének a teremben. Angolul ezt a trükköt forced perspective-nek hívják, magyarul kényszerített látásmódnak.

Sokáig ez volt az utolsó fekete-fehér film, ami Oscar-díjat kapott a legjobb film kategóriájában. Formálisan a következő 2011-ben a Némafilmes lesz majd. Szívem szerint mondanám, hogy 1993-ban a Schindler Listája is ide tartozik, de ha jobban visszaemlékszünk, volt benne néhány percnyi színes rész a végén, amikor a még élő túlélőket mutatják, és persze ki ne emlékezne a piros ruhás kislányra... így az a film "hivatalosan" nem számít fekete-fehérnek.