USA (The Mirisch Corporation), 125 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Billy Wilder, I.A.L. Diamond, Doane Harrison

Billy Wilder a klasszikus Hollywood egyik legstabilabban teljesítő, Oscar- és egyéb díjakkal is jól ellátott rendezője volt. Filmjeinek jelentős részét nem csak rendezte, de társ forgatókönyv-íróként is jegyezte, mint ahogy ezt is.

Legzseniálisabb filmje, - véleményem szerint - az egyik legjobb noir, a Gyilkos Vagyok. De említhetjük vele kapcsolatban a Van,aki Forrón Szereti, a Ninocska, illetve az Alkony Sugárút című filmeket is.

Azért veszem csak ilyen visszaemlékezősre a poszt elejét, mert a mostani film az 1001-es listán az, aminek kapcsán Billy Wilderrel utoljára találkozunk.

A Van, Aki Forrón Szereti forgatása után Wilder elhatározta, hogy Monroe-val biztosan nem forgat soha többet, Jack Lemmon-nal viszont annyira élvezte a munkát, és annyira tehetségesnek tartotta, hogy nem volt kérdés, a következő filmjének is ő lesz a főszereplője. (Lemmon balra, Wilder jobbra a képen)

Lemmon mellett persze két további színész is jócskán hozzátett a film sikeréhez. Először is említsük meg a cuki kis Shirley MacLaine-t, aki itt 26 évesen is tökéletesen hozza a naiv tinilányt. Először nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e nekem ez a helyes arcocska ezzel az elsőre kicsit fura Beatles-es gombafrizurával... de a film végére nagyon megszerettem.

Mellettük harmadikként mindenképpen meg kell említeni azt a Fred MacMurray-t, aki a Gyilkos Vagyok-ban is emlékezeteset alkotott, és akiről tudni érdemes, hogy azon a filmen kívül általában inkább kedves, pozitív szerepeket játszott, most mégis újra egy negatív szerepet hozott a lehető legtökéletesebben.

MacMurray-ről még megemlítem, hogy állítólag róla mintázták Marvel kapitányt... (bár megmondom őszintén, én eddig nem is hallottam Marvel kapitány létezéséről, annyira távol állnak tőlem ezek a szuperhősös képregények és filmek... nemrégiben Amerikában járva be is szereztem magamnak párat, mert ahogy látom, néhány év múlva nem fogok érteni egy filmet sem a mozikban, amikor már csak Marvel és DC franchise filmeket fognak vetíteni).

MacMurray-ről mindenesetre el lehet mondani, hogy amellett, hogy remek színész, ő az a tipikusan jóvágású, jólfésült amerikai, aki olyan igazán letagadhatatlanul amerikai, és emellett feltételezhetően sok-sok amerikai nő álma is... 

A két férfi és a fiatal nő körül egy szerelmi háromszög alakul ki, amivel el is árultam azt a nem különösebben nagy titkot, hogy ez egy romantikus film lesz... Nem mondanám azonban sablonos, minden fordulatában kiszámítható "romantic comedy"-nek sem. Van benne öngyilkossági kísérlet, és szinte végig tudjuk, hogy a MacLaine alakította liftkezelő lánynak például egyáltalán nem tetszik az a hivatalnok (Lemmon), akiről hamar kiderül, hogy szerelmes belé, helyette a nőket kihasználó főnökébe szerelmes:

"Miért nem tudok soha rendes fiúkba szerelmes lenni?"

Hát igen... Lemmon karaktere Fran-be (MacLaine) szerelmes, Fran a főnökébe (MacMurray), a főnök pedig senkibe... Felesége és gyerekei vannak... egy-egy szabad estéjén örömmel tölt el néhány romantikus órát egy szabad apartmanban az éppen aktuális szeretőjével, de egyébként hagyják őt békén ezek a buta libák... 

Lemmon karaktere egy szinte szerencsétlenségig naiv figura, nem valami tipikus romantikus főhős. Nem mondanám jóképűnek sem, legütősebb fegyvere a női szívek felé a tiszta szív, ami mint tudjuk, legtöbb esetben azért kevés eme cél eléréséhez... Fran úgy nevezi őt, hogy "hófehérke férfiruhában". Mellesleg életének munkaidőn kívüli részét azért kénytelen többnyire az utcán tölteni, mert felettesei rájöttek, hogy legénylakását párórás légyottokra megszerezhetik, ha előléptetéssel kecsegtetik őt cserébe.

Számomra külön érdekes, hogy én tavaly színházban találkoztam vele először, és most utólag láttam csak filmen. A kettő egyébként meglepően hasonlított egymásra, a színházi változat nem akart semmiben eltérni a filmtől. Amiben a filmmel nem lehetett felvenni a versenyt, - és bevallom számomra ez volt a legizgalmasabb az egészben, - az a szereplők közös munkahelyének (egy hatalmas biztosítási vállalat) belső kialakítása. Mindenképpen különleges kortörténeti lenyomat. 

Bár még nem éltem a hatvanas években, bizsergetően különleges élmény számomra szembesülni a hatvanas évek belsőépítészeti megoldásaival, ugyanúgy, mint a hatalmas "iroda-csarnokban" egységesen minden asztalra elhelyezett art deco jellegű számoló masinák telefonszám regiszterekkel, és egyéb irodaszerekkel.

A Friden Model STW10 számológép önmagában megérdemli, hogy megemlítsük, annyira szép. És megjegyzem, teljesen automata volt, és árammal működött. A jobboldali billentyűzeten be kellett adni a szorzás egyik tagját, a baloldalin a másik tagját, megnyomni a szorzás gombot (MULT), és már köpte is ki ez a gyönyörű masina a szorzat eredményét. Hát nem fantasztikus?

A már említett irodacsarnok kialakítása szinte szürreálisan monumentális. Már-már a Metropolis-t idézi... Több száz munkahelyet kellett bezsúfolni egy stúdióba. Sokkal többet, mint amennyi befért volna. Zseniális megoldással valósították meg a végeláthatatlanul sok íróasztal elhelyezését:

Nézzük meg jobban: Az első kb 10 sorban normál méretű asztalok vannak elhelyezve normál dolgozókkal. Utána az asztalok elkezdenek csökkenni, és már gyerekek ülnek mögöttük felnőttnek öltöztetve. Az asztalok ezután is tovább csökkennek, egészen kicsik lesznek és már csak kartonfigurák ülnek mögöttük. Ezzel olyan hatást keltenek a kamerában, mintha szinte a végtelenségig asztalok lennének a teremben. Angolul ezt a trükköt forced perspective-nek hívják, magyarul kényszerített látásmódnak.

Sokáig ez volt az utolsó fekete-fehér film, ami Oscar-díjat kapott a legjobb film kategóriájában. Formálisan a következő 2011-ben a Némafilmes lesz majd. Szívem szerint mondanám, hogy 1993-ban a Schindler Listája is ide tartozik, de ha jobban visszaemlékszünk, volt benne néhány percnyi színes rész a végén, amikor a még élő túlélőket mutatják, és persze ki ne emlékezne a piros ruhás kislányra... így az a film "hivatalosan" nem számít fekete-fehérnek.

Nagy-Britannia (Michael Powell), 102 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Michael Powell

Producer: Michael Powell

Szinte mindenhol, ahol ennek a filmnek valamilyen formában utánaolvastam, párhuzamba állították a Psycho-val. Bár az összehasonlítás elsőre kézenfekvőnek tűnik, hiszen mindkét filmben egy pszichopata gyilkos nőket öldös, - valamilyen gyerekkori (illetve fiatalkori) trauma folyományaként - ám a párhuzam itt tulajdonképpen meg is szakad, szinte minden másban élesen különbözik a két - amúgy remek - alkotás.

Kezdjük a színekkel. A Psycho fekete-fehér, a Kamerales viszont vibrálóan a színes. És ez nemcsak a Technicolor nyersanyag - amúgy is általában élénken pompázó - színeinek köszönhető, hanem az izgalmas, effektes világításnak is.

Nézzük például az alábbi képen, mennyire izgalmas hatást kelt a baloldali előhívó szoba piros fénye, és a jobboldali kis lámpa narancsos fénye. Mindenképpen kijelenthetjük, hogy az alkotók nagyon szépen bántak a színekkel.

Nézzük a tartalmi elemeket. A pszichopata főszereplő a történetben egy filmes, aki egy ilyen Bell&Howell "Filmo" 70-DR modellel veszi fel a saját maga elkövetett hidegvérű gyilkosságokat. Pontosabban szólva nemcsak az ölés pillanatát veszi fel, de lehetőleg minél több előzményt, sőt a halott testének "utóéletét" is minél részletesebben rögzíteni szeretné. Bizarr, kényszeres tevékenységének a lényege, hogy minden egyes gyilkosságát dokumentumfilmként dolgozza fel. Így is mutatkozik be a hölgyeknek: "dokumentumfilmes vagyok". Vajon hogy alakul ki egy ilyen perverz vágy? Természetesen megkapjuk a magyarázatot a film vége felé.

A válasz egy furcsán zaklatott gyermekkorban található. Egy visszaemlékezésben megtudjuk, hogy nagyon is megvan az oka, hogy miért alakult ki a férfiban ez a velejéig torzult személyiség. Gyermekkora azzal telt, hogy híres pszichiáter apja szinte kísérleti egérként használta. Kutatásának legfontosabb tárgya az volt, hogy hogyan hat az idegrendszerre a félelem. Leginkább a gyermeki félelem érdekelt. Saját gyermekét, azaz a film férfi főszereplőjét hozta olyan helyzetekbe, ahol félelmet élt át a gyermek, és ezt rögzítette a kegyetlen apa. SZprnyű, kegyetlen lelki kínzásoknak tette ki fiát.

A főszerepet egyébként az a Karlheinz Böhm játszotta, aki a magyarok számára feltételezésem szerint a Sissi - A magyarok királynéja című 1955-ös filmből lehet ismerős, ahol Ferenc Józsefet alakította.

Durva film valóban, nem egy tinimatiné... mégis egészen máshogy durva, mint a vele párhuzamba állított Psycho. Mai szemmel persze már egészen máshogy látjuk, mint a korabeli nézők. A mai ingerküszöb hol van már  ehhez a filmhez képest. Ennél azért sokkal durvább dolgokhoz vagyunk már szokva, de a bemutató után öt nappal levették a mozik műsoráról, annyira elsöprő volt a vetítéseket követő felháborodás. Mindez annak ellenére, hogy néhány jelenetet már a bemutató előtt kivett a brit cenzúra-hivatal. Főleg (de nem kizárólag) a félmeztelen modelleket bemutató képkockákról lehet sejteni, hogy a cenzúrának köszönhetően vesztek el örökre.

"Karrier-romboló" filmnek is szokás nevezni a Kameralest, hiszen ezzel akkorát bukott szegény Powell (az alábbi képen az egyik szereplőt igazgatja), hogy alig-alig csinált filmeket ezután. És ez nem feltétlenül csak rajta múlott, hiszen a filmvilág annyira kiközösítette, hogy sokan szinte szóba sem álltak vele ezután a film után. Az angolszász prüdériának tehát nincs határa.

Olaszország (Galatea Film, Jolly Film), 87 perc, ff., olasz

Rendező: Mario Bava

Producer: Massimo de Rita

Mussolini idejében, a harmincas évektől kezdve Olaszországban tilos volt horror filmet készíteni vagy bemutatni (a meztelenség is tiltott volt), így ez a műfaj kifejezetten újdonság volt az olaszok számára. 

Ez a film viszont egy vérbeli exploitation, egy kegyetlen jeleneteket is tartalmazó horror. 

Itt álljunk meg egy percre! Mit is nevezünk exploitation (sajnos nincs jó magyar szó rá) filmnek? -  a wikipédián nagyon jól összefoglalják, ezért szó szerint idézem:

...olyan filmes produkciók, amelyek eleve, a szerzői szándék szerint is pőrén a pénzszerzésről szólnak, és a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák a közönség alantasabb (szex, erőszak stb.) igényeit - más babérokra pedig többnyire nem is pályáznak. Jellemzően olcsón készülnek, olcsó színészekkel, sok erőszakkal, vérrel, szexszel és kaszabolással, stb., és művészfilm-fesztiválokra általában nem nevezik be őket...

Nos ez a film szinte mindenben megfelel a fenti követelményeknek. Nincsen értékelhető színészi játék, a történetet jóindulattal sem tudtam komolyan venni... Itt jegyzem meg, hogy a sztori alapja egy Vij című Gogol kisregény, mely egy orosz népi legendát dolgoz fel... hát Istenem... akkor sem tudtam ráhangolódni...

Valamikor az 1600-as években indítunk egy moldáviai erdőben: Asa hercegnőt és Javutics herceget boszorkányság vádjával halálra ítélik. Haláluk előtt kegyetlen kínzásoknak vetik alá őket. A legkevesebb, hogy izzó vassal jelet égetnek a hölgy hátára (a fenti képen épp ez a jelenet látható), utána viszont egy vasálarcot szögelnek (!!!) az arcára. Nem elírás, ahogy a poszteren (és az alábbi képen is) látszik, az álarcból szögek állnak ki az arc felé, és így kalapálják rá azt az arcra. Ez a jelenet talán önmagában is megmagyarázza az exploitation - mint műfaj - jelentését. A történet szempontjából ugyanis nem igazán van jelentősége, elsősorban a borzongás kiváltását szolgálja. Lehet, hogy hiányos a műveltségem, de én még sosem hallottam, hogy ilyen maszkok léteztek volna. Ránézésre is inkább tűnik japán szamuráj-maszknak, mint valami kelet-európai alkotásnak...

Mielőtt kivégeznék a boszorkánynak kiáltott Asa hercegnőt, az megátkozza saját családjának leszármazottait. (Már itt kicsit biceg számomra a történet... ennek vajon mi értelme?!)

Ugrunk kétszáz évet az időben. Az 1800-as években egy tudós és annak segédje Moldáviában utazva véletlenül az út mellett felfedezi egy földalatti sírkamrában a maszkkal leszögezett arcú halott hercegnőt. Leveszik róla az álarcot, és ezzel végzetes folyamatot indítanak útjára. A tudós és segédje pont annak a Katja hercegnőnek az édesapjánál szállnak meg, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint Asa... (ugyanaz a Barbara Steele játssza) rögtön tudhatjuk tehát, hogy ők lesznek a hercegnő átkának elszenvedői. 

Nem megyek bele a részletekbe, könnyen kitalálható, hogy mindkét halott felkel, és elkezdik levadászni a szerencsétlen leszármazottakat, akik így maguk is ilyen élőhalott jellegű vámpírszerű lények lesznek. Előjön a vámpírtörténetekben megszokott kizárólagos éjszakai ébrenlét, a kereszt, mint a vámpírok ellenszere, a vámpírosra növesztett szemfogakat viszont ennél a filmnél el lehet felejteni...

Első ránézésre szinte "kísértetiesen" a 30-as és 40-es években készült Universal Studio által készített horrorfilmekre emlékeztet az egész. (ld. Frankenstein, Dracula, stb.) Ugyanolyan hátborzongató díszlet, ugyanolyan rém-mese szerű történet, az egyetlen komoly különbség, hogy ez a film tele volt tűzdelve igen erőszakos, már-már öncélúan brutális jelenetekkel. A vámpírok végleges megsemmisítése például ebben a filmben úgy hajtandó végre, hogy egy hosszú szúrós tárggyal keresztül kell döfni a bal szemet. Igen... ezt a módszert illusztrálja is a professzor úr...

Így néz ki Barbara Steele, amikor felkel kétszáz éves álmából, megszabadulván a szöges maszktól...

Barbara Steele egyébként az angliai Rank Charm School nevű iskolát végezte el, ahol jó kiállású, szép fiatalokból próbáltak sztárokat faragni, több kevesebb sikerrel. Steele az iskola elvégzése után sem kapott komolyabb szerepet Angliában, valahogy Olaszországba keveredett, és itt talált rá Mario Bava rendező.

Semmiképpen nem színészi kvalitásai tették alkalmassá erre a szerepre, hanem különleges arcberendezése, melyet sokan tartanak egyszerre igen szépnek és félelmetesnek. 

Mindenesetre ebben a filmben akkora sikere volt, hogy állandó, visszatérő főszereplője lett a 60-as és 70-es évek olasz exploitation filmjeinek. 

Ez a film volt Mario Bava első rendezése (ő eredetileg operatőr volt), Barbara Steele-nek pedig első főszerepe. Talán ennek a tapasztalatlanságnak is volt köszönhető, hogy ketten állítólag nemigen jöttek ki egymással a forgatás alatt. Steele nem ismerte a pontos forgatókönyvet, attól félt, hogy a rendező majd le akarja vetkőztetni valamelyik jelenetben, nem tetszett neki a paróka sem, amit ráadtak (nekem sem), egyszóval napi szinten ment a cirkusz, sokszor nem is volt hajlandó megjelenni a felvételhez...

Bavának operatőrként jó érzéke volt a hangulat képi megteremtéséhez. Tulajdonképpen ez az egy dolog ebben a filmben, amiről elismerően tudok szólni. Remekül teremt hangulatot a fénnyel, a különleges, titkos folyosókat félhomályos kazamatákat ábrázoló díszlettel.... 

Érdekes módon nem Olaszországban lett igazán sikeres ez a film. Az olasz jegybevétel nagyjából arra volt jó, hogy nullszaldósra hozza a költségeket. Meglepő módon a film akkor lett igazán sikeres, amikor az AIP nevű amerikai forgalmazó megvette a jogokat. Kicsit átpofozták, másik zenét tettek alá, újraszinkronizálták, mert bár Bava-ék megcsinálták az angol szinkront, az szinte érthetetlen volt, mivel a legtöbb olasz színész nem beszélt jól angolul...

Amerikában új címet is kapott a film Black Sunday (Fekete Vasárnap), ami kicsit eltávolodik a tartalomtól... Egyébként ez egy tipikusan exploitation mozis fogás... mindent szabad, ha az a jegybevételeket növeli... Vasárnapról szó sincs a filmben, de biztos valakinek tetszett ez a misztikusan hangzó cím: Fekete Vasárnap. Egyáltalán nem volt ritka, hogy olyasmi legyen egy exploitation film plakátján, ami nincs is a filmben... Az alábbi plakát például két olyan sikító nőt ábrázol, akik még csak nem is hasonlítanak senkire a filmből... koponyára sem emlékszem egyik jelenetből sem...

De nézzük például az osztrák/német filmcímet: Die Stunde, wenn Drakula kommt - Az óra, amikor eljött Drakula ... nyilván mondanom sem kell, hogy Drakulának a neve sem hangzik el a filmben...

Angliában egyébként 1968-ig be sem engedik mutatni ezt a filmet a sok brutális jelenet miatt...

Azt hiszem, hogy ez is egyike azoknak az alkotásoknak, amiket ha gyerekkoromban láttam volna, amikor még sokkal érzékenyebb voltam az ilyen rettenetes képsorokra, - no meg amikor még ez a látványvilág nem volt ennyire elavult - valószínűleg én is sokkal jobb filmnek tartanám ezt a B-filmes horrort, és most nem nézném le ennyire...

Zárásul jegyzem meg, hogy egyébként semmi bajom az exploitationnel! Kíváncsian várom, hogy hány érettebb, jobban kidolgozott példányával fogunk találkozni az 1001 film végignézése során. 

USA (Shamley Priductions), 109 perc, ff., angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Senki nem léphetett be annak a mozinak a vetítő termébe az előadás elkezdése után, ahol ezt a filmet vetítették. Hitchcocknak ugyanis elege lett abból a mászkálásból, ami egyébként sajnos a mai mozi-előadásokra is annyira jellemző, hogy vannak, akik az előadás kezdete után 15-20 perccel érkeznek meg.

Már a mozik előterében egy előre rögzített felvétel szólt azokban a mozikban, ahol ezt a filmet játszották. A zene néhány percenként megszakadt, és egy hang bemondta, hogy még hány perc van az előadás megkezdéséig. Egy karton-Hitchcock is fel volt állítva az előtérben (lásd az alábbi fotón a háttérben), melyen a rendező kissé szigorú tekintettel az órájára mutatott. Ezekre a táblákra is felkerült a következő előadás pontos időpontja, és külön felhívják a kedves nézők figyelmét, hogy a mozi igazgatója az életével tartozik felelősséggel azért, hogy senkit se engedjenek be az előadás megkezdése után. Ennyire fontosnak tartotta, hogy a nézők az első másodperctől lássák a filmet.

De ez még nem minden! Nagyon pontosan meg volt adva, hogy a film végén 30 másodperc csendes sötétséget kell tartani, ezt követően lehet csak felgyújtani a fényeket, amik hozzávetőlegesen 9 és fél percig égjenek, hogy mindenki el tudja hagyni a termet. Akkoriban még nem volt 5-6 perces stáblista a film végén, mint manapság. Egyszerűen kiírták, hogy THE END, és vége volt. (A mainál sokkal kevésbé részletes stáblista akkoriban még a film elején volt látható.) Így természetes volt, hogy mindenki a teremben marad a film végét követő 30 másodperces sötétség végéig. Ezt követően 15 percen keresztül filmhíradó és egyéb rövidfilmek fogadják a következő előadás nézőit. Az előadás kezdetekor természetesen becsukódnak az ajtók, és attól fogva azon senki nem léphet be a következő előadás kezdetéig...

Manapság legfeljebb 1-2 perc hosszúságú trailereket (reklám-előzeteseket) készítenek egy-egy mozifilmhez, akkoriban azonban sokkal még lassabb volt a világ. A Psycho-hoz például egy 6 és fél perces előzetest forgatott Hitchcock. Ebben az előzetesben az a legkülönlegesebb, hogy egyetlen kockát sem használ fel a valódi filmből. A rendező körbevezet minket a film nagy részének helyszínéül szolgáló motelen, és a mögötte levő dombon baljósan álló kis villán... majd a legvégén a fürdőszobában hirtelen elrántja a zuhanyfüggönyt, és a mögötte álló hölgy hatalmasat sikolt. 

Ez a sikítás természetesen utalás a film ikonikus - zuhanyzós - jelenetére. Ha van is olyan, aki még nem látta ezt a filmet, akkor is szinte biztos, hogy a zuhanyzós jelenettel valamilyen formában majdnem mindenki találkozott már. Vagy valamilyen utalásként vagy paródiaként, de egyszerűen nem lehet úgy felnőni, hogy nem találkoztunk vele.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a filmtörténelem egyik legzseniálisabb jelenete. Közel két perc az egész, rengeteg vágással, nagyon kreatív nézőpontokkal, aminek köszönhetően hiába látjuk, hogy a nő meztelen,  és össze-vissza forog, csúszik, zuhan, mégsem lehet igazán rajtakapni, hogy olyat mutatna a kamera, amit az akkori amerikai prüdéria alapján illetlen lett volna látni. Ettől függetlenül nem fér a fejembe, hogy hogyan tudott átmenni a cenzorok kezei között. Állítólag első körben kértek néhány dolgot kivenni a jelenetből, Hitchcock kicsit pihentette a dolgot, majd leadta ugyanazt a változatot, és akkor már megfelelt az ellenőröknek. Hát ilyen dolog ez a cenzúra... 1960-ban legalábbis már kifulladóban volt a Hays kódex... ami egyébként a meztelenséget akkor is tiltotta, ha azt csak sejtette a rendező, tehát évekkel korábban nem is kellett, hogy látszódjon valami ahhoz, hogy az kiverje a biztosítékot.

Ehhez a zuhanyzós jelenethez érdekes módon 3 hölgy neve is kapcsolódik. Először is Janet Leigh, aki tulajdonképpen az áldozatot játszotta. Feltehetően a meztelen jelenetek miatt (még, ha gyakorlatilag semmi "olyan" nem is látszódik) Hitchcock leszerződtetett egy Marli Renfro nevű Las Vegas-i sztriptíz táncosnőt dublőrnek. Nagy valószínűséggel minden olyan képen, ahol nem látszik az arc, az ő teste látható. Amellett, hogy táncosnő volt, Playboy nyusziként címlapra is került nagyjából akkoriban, amikor a film a mozikba került. Íme ez a bizonyos 1960-as szeptemberi címlap a zuhanyzós jelenet dublőrével:

A harmadik hölgy, aki a zuhannyal kapcsolatba hozható, az a film egy másik szereplője. A feljebb mutatott trailer elkészítésekor Janet Leigh ugyanis már nem állt a stáb rendelkezésére, ezért amikor Hitchcock elrántja a zuhanyfüggönyt, akkor a film egy másik szereplője - Vera Miles - sikolt, aki egyébként Janet Leigh húgát alakította. Hogy ne derüljön ki olyan gyorsan a turpisság, az arcot egy animált Psycho felirat takarja el.

Janet Leigh-vel egyébként nem először találkozom. Viszonylag felkapott színésznő volt, azt is lehet mondani, hogy ő volt a film egyetlen sztár szereplője. Korábban a Naked Spur-ban és a A Gonosz Érintésében láthatta az, aki a lista filmjeit nézte. Egyik filmben sem hagyott bennem maradandó nyomot. 

A legpozitívabb, amit Janet Leigh-ről mondani lehet, hogy viszonylag dekoratív. Különösebben azonban nem szimpatikus, így aztán nem is nagyon hat meg minket, amikor a film első felében gondosan felépített krimit derékba töri az ő meggyilkolása. Nagy átverés áldozatai vagyunk ugyanis. Leigh karaktere ellop egy nagyobb pénzösszeget munkahelyéről, és azzal megpróbál elmenekülni. Hitchcock szépen felépíti ezt a történetet, és majdnem a film felénél tartunk, amikor rá kell jönnünk, hogy a film "B-oldalának" alig van köze az "A-oldalhoz". Hirtelen senkit nem érdekel az ellopott pénz sorsa, azzal vagyunk elfoglalva, hogy ki lehet a rejtélyes gyilkos, és vajon a lány után nyomoztató lánytestvérnek (Vera Miles) sikerül-e megtudni, mi lett nővérével?

Janet Leigh-ről még csak annyit - én is most tudtam csak meg -, hogy Tony Curtis-szel kötött házasságából származnak Kelly és Jamie Lee Curtis nevű lányai. 

Hiába volt a film egyetlen sztárja Janet Leigh, erről a filmről senkinek nem az ő neve jut eszébe először, hanem a tényleg zseniális Anthony Perkins.

Perkins itt még 30 éves sem volt, de volt már egy Oscar jelölése és egy Golden Globe díja. Az általa megformált Norman Bates egy útszéli, elhagyatott motel tulajdonosa és mindenese. Lehet mondani róla, hogy jóképű, de láthatóan kissé neurotikus alkat is egyben. Van benne valami eszelősség... madarakat töm ki. (Ezzel mintha Hitchcock a következő - Madarak című filmjére is utalna)

Norman Bates az édesanyjával él a motel feletti domb villájában. Néha kihallatszik édesanyja féltékenysége miatti veszekedésük, de az asszony betegsége miatt sosem hagyja el otthonát. Valami sötét titok lengi körül anya és a fia kapcsolatát... és ekkor jön a váratlan gyilkosság a zuhanyzóban...

Nem nagyon tudnék úgy beszélni a továbbiakról, hogy ne lőjek le súlyos meglepetéseket, így aztán maradjunk annyiban, hogy izgalmas és csavarokkal teli film ez a Psycho.

Ahhoz képest, hogy mennyire a filmtörténelem egyik legjelentősebb filmjévé vált, igencsak low-budget filmnek indult. Hitchcock ekkoriban már sokat tévézett, a 17 epizódból álló Alfred Hitchcock bemutatja című sorozatát a Universal stúdióban forgatta ezelőtt. Mivel a tévés stáb olcsóbb, és gyorsabb forgatásra vannak trenírozva, ezért ehhez a filmhez is a tévés-stábot hozta. Első felindulásában ebből is majdnem "csak" tévéfilm lett végül, mert a rendező nem volt különösebben elájulva az első változattól. De közben a zeneszerző olyan zenét komponált a filmhez, ami fenekestül felforgatta a zuhanyzós jelenetet, és egészen különleges hangulatot teremtett a filmhez. Nézzük csak a zuhanyzós jelenetet immár hanggal!

Szinte sikítanak, visítanak azok a hegedűk! Bernard Herrmann felelős mindezért. Elképesztően hatásos!

Hitchcock szinte mindenen ügyesen spórolni tudott. A forgatókönyv alapjául szolgáló regény filmes jogait valamilyen strómanon keresztül mindössze 9000 dollárért vette meg. Nyilván, ha az ő neve szóba kerül, akkor nem ússza meg ennyi pénzből. Annyit viszont még áldozott a filmre, hogy a már kiadott könyvből amennyit tudott, felvásárolt, hogy minél kevesebb néző ismerje a történet végét.

A filmet finanszírozó Paramount annyira nem bízott ebben a filmben, hogy nem csak a költségvetést szabta minimálisra, de stúdiót sem biztosított a forgatáshoz, így esett meg, hogy a Universal területén forgatta Hitchcock a filmet. A motel másolata ma is megtekinthető a Los Angeles-i Universal Park stúdió túrája során... Kicsit bizarr élmény...

Két folytatást is kapott a film, mindegyikben szerepet Anthony Perkins, sőt a harmadik részt maga rendezte. Terveztek egy tévésorozatot is készíteni belőle a nyolcvanas évek végén, a pilot (első, próbarész) azonban nem volt olyan sikeres, hogy ezt a tervet meg is valósítsák, így az egyetlen elkészült rész tulajdonképpen egy tévéfilm lett.

1998-ban egy színes, szinte kockáról korckára másolt remake-je készült a filmnek. Nem tudok magyarázatot találni arra a kérdésre, hogy erre miért volt szükség... kiábrándítóan gyenge és fantáziátlan...

Végül 2013-ban még egyszer nekifutottak annak, hogy tévésorozatot csináljanak a Bates motelből, és sikerült is kihozni 5 évadot a fiatal Norman Bates és édesanyja kapcsolatából, ami tulajdonképpen ennek a filmnek az előzménye. 

Dél-Korea (Hanguk Munye Yeonghwa, Kim Ki-young Production), 112 perc, ff., koreai

Rendező: Kim Ki-young

Bár az 1001-es könyvben Szolgálólány címmel említik ezt a filmet, kutatásaim alapján inkább A Cseléd-ként tartják itthon számon. Ennek azért van talán egy kis jelentősége, mert készült egy 2010-es - ugyancsak koreai - remake-je a filmnek, amit tudtommal itthon nem mutattak be, ezért nincs is magyar címe, viszont van egy szintén koreai 2016-os film, Szobalány címmel, ami viszont itthon és világszerte is nagyon népszerű volt. Viszont semmi köze ehhez a filmhez - először azt hittem, hogy ez a 2016-os lenne maga a remake, de - mint kiderült - tévedtem.

Mivel az eredeti - koreai - cím kiejtése nem túl bonyolult, sok nemzetközi címben megtartották az eredeti kiejtés angolos átírását: Németországban például Hanyo - Das Hausmädchen vagy Brazíliában Hanyo, a Empregada címmel vetítették. Ami persze, ezeket a címeket elnézve olyan hatást kelt, mintha egy Hanyo nevű cselédlányszór szólna a film, de ez legyen az ő bajuk...

Mivel ez az első koreai film a listán - és megdöbbentő módon 1999-ig nem is találkozunk újabbal - nézzük, hogy írják le a koreaiak a film címét. A plakátot most ne is nézzük, mivel az kínai (handzsa) karaktereket használ. 

하녀

Szemben a kínai írásjegyekkel, a koreai ábécé (hangulnak hívják) nagyon egyszerű, (olyan mint a japán hiragana és a katakana) aki megtanulja a szabályokat, ki tudja olvasni őket. Szegény kínaiaknak nagyjából háromezer írásjegyet kell megtanulniuk, a koreaiaknak ma már elég 24 gyököt (betűt) ismerniük. Azért gyökként említik ezeket a betűket, mert szótagonként írásjeggyé állnak össze. Koreábban, míg kínai (illetve japán) befolyás alatt állt az ország, nagyrészt a kínai írásjegyekből álló handzsa írásmódot használták.Feltehetően ez látható a plakáton is. Valahogy nem merem feltételezni, hogy ez egy kínai plakát lenne, nem hinném, hogy egy ilyen durván szexuális töltetű film mehetett volna a kínai mozikban a hatvanas években....(megjegyzem mellékesen, hogy konkrét meztelenség nincsen a filmben)

Nézzük a hangul cím első írásjegyét: 

하

A ㅎ(h) és az ㅏ(a) gyökből áll, így ez a szótag HA- 

míg a második írásjegy:

녀

ㄴ(n) és ㅕ(jo) betűkből áll, azaz -NJO

Így lesz kiolvasva ez a szó HANJO vagy angolosan írva HANYO

Bár itt kettesével alkotnak a betűk szótagokat, a hangulban akár öt betűt is össze lehet tömöríteni, már-már betűrejtvény jellegű karaktert kapva, de itt most megálljt parancsolok magamnak, és rátérek a poszt lényegét adó filmre...

A legelső dolog, ami a film nézése során megragadt bennem, hogy mennyire teátrális helyenként a játék. Szinte a némafilmes időszakot idézte néha. És itt ismételten élnem kell a gyanúperrel, hogy ennek az érzésemnek valószínűleg a kultúrák közötti különbség lehet az elsődleges oka. Talán ami számomra túlzóan megjátszottnak tűnik, az egy kelet-ázsiainak teljesen természetesnek hat. 

A második dolog, aminél felkaptam a fejemet, - és még mindig nem lényegi dologról van szó -, hogy koreaiként fém kanállal eszik a lapostányérba tálalt rizses húst...."ezt meg, hogy képzelik?" - gondoltam magamban cinikusan... azonnal utánanéztem, hogy mi lehet ennek az eltévelyedésnek az oka? - Mint megtudtam, - persze számítottam rá - teljesen korrekt a kanállal való evés ábrázolása. Egyrészt Koreában a pálcika is jellemzően rozsdamentes acélból készül, (eltérően mondjuk a kínaiaktól, akik a fa- vagy műanyag pálcikát részesítik előnyben.) - másrészt - ahogy a filmben láthatjuk is - a levest és a rizst jellemzően fém kanállal eszik. (Ellentétben a kínaiakkal, akik szeretik a levesből a szilárd részeket pálcikával kienni, a levet pedig jó hangosan szürcsölve kiinni a leveses mélytányérból) 

Na de most már tényleg rátérek a filmre...

Egy textilgyár (fiatal) női dolgozói számára esti iskolát biztosít a vezetőség. Az egyik lány szerelmes a zenetanárba. A lány felkeresi a tanárt otthonában, hogy zongoraleckéket kérjen tőle. A tanár azonban nem egyedül él. Ott él vele szép, és mellesleg terhes felesége, lánya és fia. A szerelmes nőt azonban ezek a körülmények egyáltalán nem zavarják... elcsábítja a férfit.

És amikor már azt hisszük, tudjuk, mire számíthatunk, kiderül, hogy át lettünk verve, mert bejön a képbe egy újabb fiatal lány, akit az előbb említett szerelmes lány ajánl be a család cselédjének... Ő a fenti képen a fekete ruhás nő. Ő lesz a film tulajdonképpeni főszereplője, melyet azzal a lépésével indít el, hogy elcsábítja a zenetanárt és teherbe ejteti magát vele... Ezen a ponton a korábban említett "szerelmes lány" szála egy váratlan rendezői húzással teljesen mellékvágányra kerül, és majd csak a film vége felé térünk rá vissza, szinte teljesen mellékesen. (Dramaturgiailag ez egy kifejezetten szokatlan fordulat, felépít a film egy karaktert, majd szinte ok nélkül eldobja, és teremt helyette egy hasonlót. Hitchcock Psycho-jában (következő film a listán) láthatunk majd hasonlót: Elindulunk egy történettel, felvesszük a fonalat, majd egyszer csak kiderül, hogy annak a bűnügyi szálnak, ami miatt addig voltaképpen izgultunk, annak semmi jelentősége nincs a továbbiakban...

A cselédként beajánlott nő ugyanis maga is azonnal elcsábítja a zenetanárt, és terhes is lesz tőle.

FÉRJ: Drágám! Minden körülmények között számíthatok rád? Bármi történjen is?

FELESÉG: Igen! A testem és a lelkem a tiéd!

FÉRJ: Akkor is, ha raboltam?

FELESÉG: Igen!

FÉRJ: Ha gyilkoltam?

FELESÉG: Igen!

FÉRJ: Ha teherbe ejtettem egy lányt?

FELESÉG: Ez most komoly?!!!

Nem tudom, hogy csak nekem vicces-e, vagy a film  készítője is annak szánta-e... én jót szórakoztam a feleség utolsó reakcióján... Gyilkosság, rablás mehet, na de nehogy már gyereket csináljon másnak... De mivel Korában nagyon szigorúak az erkölcsi szabályok, le kell nyelni a békát. A lány ottmarad, és titokban kell tartani az egészet.Innentől fogva mindenesetre a zeneszerző mellett két olyan nő él, aki az ő gyermekével terhes... ennél furcsább szituációt nehéz is elképzelni...

Eleinte azt hittem, hogy a szobalány valami mesteri terven dolgozik, melynek végrehajtásához nem válogatja az eszközöket, de ahogy mentünk egyre mélyebbre, rá kellett jönnöm, hogy nem erről van szó: igazi, súlyos elmebeteg ez a lány, aki láthatóan magával fogja rántani környezetét is...

Remek alakítást látunk Lee Eun-shimtől, akinek, ha megnézzük IMDB-beli adatlapját, azt látjuk, hogy van ugyan a neve mellett még két film, de azok feltehetően elvesztek. Más film pedig nem készült vele. Valahol azt olvastam, hogy ennek az oka, hogy a szerep, amit ebben a filmben alakított, annyira erkölcstelen és elítélendő volt a koreaiak szemében, hogy hiába csak egy szerep volt, mégsem mertek vele további filmeket csinálni a filmstúdiók. Kár, mert tényleg nagyon jó volt. Ma is él, 85 éves.

A film legnagyobb zsenialitása talán, hogy milyen mesteri módon keveri a különböző műfajokat. Látszólag melodrámának indul, majd a végén egészen abszurd thrillerré alakul, már-már horrorisztikus eszközökkel operál esetenként a rendező.

A családhoz magát befészkelő lány nemcsak, hogy terhes lesz, de olyan erőszakossá és megszállottá válik, hogy lehetetlenség tőle megszabadulni...

Az egyik kedvenc képsorom, amikor az ételbe titokban mérget keverő feleséget meglátja annak lánya. Olyan bizarr arcot vág a lány, és a kamera olyan jó ütemben mozdul rá, hogy tökéletes a hatás.

Egyre bizarrabbá és abszurdabbá válnak az események... és a film itt kezdett igazán működni. Helyenként még talán Hitchcock is megirigyelte azt a feszültséget, amit fenntartott a film utolsó harmadában a rendező. 

Nagyon nem számítottam egy ilyen filmre a hatvanas évek távol-keleti filmterméséből. Ezt a merészséget - és már-már exploitation filmes stílust - sokkal inkább a hatvanas évek Európájától remélem. Kellemes meglepetés volt! Érdemes talán megnézni a remake-et is, kíváncsi vagyok, hogy csavartak-e valamit a történeten...

India (Chitrakalpa), 134 perc, ff., bengáli

Rendező: Ritwik Ghatak

Producer: Ritwik Ghatak

Az eddig (a listának köszönhetően) látott bengáli filmek mindegyikét az a Satyajit Ray készítette, aki külföldön szinte népszerűbb volt, mint otthon Indiában, pedig filmjei kifejezetten az indiai kultúrában gyökereztek. (Volt ugyan egy további indiai film - az India Anyánk -, ami nem bengáli volt, nem Ray készítette, és arról a filmről szeretnék tüntetőleg megfeledkezni)

Ritwik Ghatak kevésbé volt népszerű külföldön. Ebben a filmjében még alig, de későbbi műveiben erős politikai indíttatások is felfedezhetőek. Talán ezért volt kevésbé sikeres Európában, ahol az indiai politikának nyilvánvalóan kisebb jelentősége van, mint odahaza.

Elkezdtem nézni a filmet, és azonnal boldogság töltötte el a lelkemet, mert ugyanazt a költői szépséget láttam meg már az első filmkockákon, ami Ray filmjeiben annyira megfogott...

Mi ez, ha nem esztétikai érzék a legfelsőbb szinteken? Megtalálni ezt a gyönyörű fasort... Pontosan úgy elhelyezni mindent a képen, ahogy azt elhelyezték. A főszereplő szinte kis jelentéktelen pontként közeledik felénk jobbra lent. A hatalmas fa nemcsak, hogy betölti a képet, de rá sem fér teljes egészében. Pontosan annyit vágnak le róla, amennyi szükséges, nem többet, nem kevesebbet... ezeknek a bengáli filmeseknek úgy látszik nagyon jó érzékük lehet(ett) a szépséghez...

 Első lelkesedésem azonban szép lassan lelohadt...

A gyönyörű külcsín nem hordozta ugyanazt a belső kincset, mint amit az emlegetett Ray filmek mindegyike rejtegetett. Amikor ilyen távoli országból érkezik egy nagyra tartott film, és nem találom benne azt, ami miatt szerethető lenne, akkor hajlamos vagyok feltételezni (és itt is ezt sejtem), hogy a kultúrák miatti különbség az, ami miatt nincs rám ugyanolyan hatással ez a film, mint az indiaiakra. Ahogy a bevezetőben is említettem, Ray-t nagyon európaias rendezőnek tartották, ez magyarázhatja, hogy a mi ízlésünk szerint mennyire tetszetősek az ő filmjei, és Ghataktól miért tartok inkább távolságot.

Nita - egy átlagos, indiai fiatal lány - a film főszereplője. Talán annyit érdemes róla megemlíteni, hogy családjával Kelet-Pakisztánból (ma Banglades) menekültek Indiába, Kalkuttába.

India vallási alapon történő felosztásakor Bengália muszlim része Pakisztánhoz került, hindu része pedig Indiában maradt. De mivel a vallás szerinti felosztás sosem lehet tökéletes, számos hindu kelet-Pakisztánban, sok muszlim pedig Indiában rekedt, jó részük menekültként próbált a másik országban békét, jövőt és megélhetést keresni. Nita családja is így került Kalkutta egyik külvárosába.

Nem sok lineáris története van a filmnek, a narratíva abban merül ki, hogy Nita saját boldogsága helyett előtérbe helyezi minden más családtagjának boldogulását. Zenei karrierről álmodozó - amúgy naphosszat henyélő - bátyját ugyanúgy támogatja, mint szüleit. Vőlegényét - akivel azért halogatja Nita az esküvőt, mert akkor nem tudna anyagi biztonságot nyújtani a családnak - lenyúlja előle húga. 

Ghatak-ot az olasz filmkritikusok az indiai új hullám megteremtőjének tartották. Lehet benne valami. Van néhány egészen meglepő, szürreális  eszköze a rendezőnek, amit eleinte nem is tudtam hova tenni: egyik ilyen például amikor valami tragikus fordulat éri a főszereplőt, akkor korbács-csapásokat hallunk. Nem csak mi, az adott szereplő is körbenéz, mintha keresné a furcsa effektek forrását... ezek az effektek néha egészen horror-szerű hatást keltenek, holott maga a film messze áll ettől a műfajtól...

Nem tudtam mit kezdeni a rendező által a maga áldozataként beállított lánnyal... Nem értettem cselekvésének mozgatórugóit, zavartak az erőltetett, előre kiszámíthatónak tűnő fordulatok. 

Így hát olyan dolgokkal foglaltam el magam, mint a gyönyörű képek látványának élvezete, és az olyan dolgok nyugtázása, (amit amúgy sejtettem is), hogy rengeteg angol szót használnak az indiaiak, nem csak olyan esetben, mint mi, ahol nincs magyar megfelelője egy angol szónak (pld. file-fájl) hanem a seriously, less difficult, idiot szavak is megütötték időnként a fülemet, belekeveredve a bengáliba.

Furcsa volt még, hogy idősebb szereplőket jóval fiatalabb, ráncosnak maszkírozott színészek játszottak. Ezt én - úgy általában is - rendkívül zavarónak tartom.

Itt jegyzem meg, a film eredeti címe (মেঘে ঢাকা তারা) Felhővel borított csillagokat jelent, és úgy kell ejteni, hogy meghe dháká tárá.