Magyarország (Stúdió 1.), 78 perc, Eastmancolor, magyar

Rendező: Jancsó Miklós

Megérkeztünk Jancsó első színes filmjéhez. Amellett, hogy a gyönyörűen vibráló színek egy új korszakot nyitnak Jancsó munkásságában, érdemes megjegyezni, hogy - az ekkor még viszonylag különlegességnek számító színes nyersanyag miatt - egy utolsó alkalomra Jancsó visszatért Somló Tamás operatőrhöz, mivel neki már volt tapasztalata színes filmmel, míg a Csend és kiáltás forgatása során kipróbált (és végül bevált) Kende János addig csak fekete-fehér nyersanyaggal dolgozott. (Kende egyébként úgy került a képbe, hogy Somló segéd-operatőrjeként dolgozott Jancsónál.)

Kende: "Ugyan (Jancsó) nem volt elégedett Somlónak az akkori klasszikus kameramozgásával, de nem merte velem vállalni az első színes filmet. Aztán a Sirokkónál már úgy gondolta, mégiscsak vágjunk bele."

Itt nemcsak, hogy színekbe öltöztek a képek (Jancsó ezt izgalmasan ki is használta a jelmezeknél), hanem az előző filmjeivel ellentétben itt kifejezetten sok a beszéd és az ének. És ha már itt tartunk, bevallom, bár Jancsó filmjeinél mindig található valami erkölcsi-politikai üzenet - itt például a tiszta forradalmi eszmék eltorzulása, ahogy annak vezetői hatalomra kerülnek - én Jancsó filmjeit mindig elsősorban esztétikai szempontból csodálom. A folyton hömpölygő tömeg, az őket vágás nélkül, szinte lebegve követő kamera, a fiatalok száján felhangzó ilyen-olyan (műfajilag is teljesen vegyes) dalok, az általuk járt táncok... nem tudom megunni. A fiatalos tűz, a srácok őszinte energiája és lángolása, az ártatlan, őszinte arcuk érdekel... a politikai üzenet... nekem teljesen érdektelen.

A rend kedvéért azért nézzük meg, hogy "papíron" miről is szól a film. Előre szólok, semmi jelentősége, hogy a most élő emberek nagy része által valószínűleg még említés szintjén sem ismert NÉKOSZ-ról (vagy bármilyen más szervezetről, pártról, mozgalomról) van-e szó, Jancsó a hatalomra került emberek változását, egyáltalán a hatalom viselkedését figyeli azok viszonylatában, akikel szemben felülkerekedtek.

A NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) azért jött létre a második világháború után, hogy a szegény, de tehetséges vidéki fiatalok is kitörhessenek, és tanulhassanak anélkül, hogy fel kellene adniuk a gyökereiket vagy a vidéki életüket. Az volt a lényeg, hogy ne csak Budapesten legyen lehetőség a tanulásra, hanem helyben is meg tudják teremteni a közösségi életet. Nemcsak okos embereket akartak nevelni, hanem olyan vezetőket, akik a saját szülőföldjükön tudnak majd változást hozni, és felépíteni egy (elképzelésük szerinti) jobb világot. A tanulás mellett fontos volt a közösség, a közös munka, és az, hogy senki ne érezze magát egyedül a nehézségekkel. 1946 júliusától 1949 júliusáig működött, majd politikai okokból beolvasztották az állami diákotthoni rendszerbe.

A film címadója tulajdonképpen a NÉKOSZ mozgalmi indulója, mely egyébként a filmben is elhangzik: "Sej, a mi lobogonkat fényes szelek fújják, sej, az van arra írva, éljen a szabadság!" - ha eltekintünk a kommunizmus miatti ellenérzéseinktől, akkor gondolom nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy ez egy igen szép, érzelmes nóta. Érdemes megjegyezni, hogy eredetileg egy moldvai magyar népdalról van szó, melyhez Jankovich Ferenc írta a komcsi mozgalmi szöveget a negyvenes évek közepén. (itt hallgatható meg:)

Ennyit a NÉKOSZ-ról, és ezt akár el is felejthetjük, mert ez csak a keret, nem róluk szól valójában. Gondot is okozott, hogy eleinte (nagyon hibásan) úgy reklámozták ezt az 1969-ben moziba kerülő filmet, mint ami emléket állít a bő húsz évvel korábban néhány évet megélt NÉKOSZ mozgalomnak... és a mozgalom korábbi vezetői jogosan háborodtak föl, hogy a film nagyon nem erről szól!

Hát akkor miről?

Jancsó ezt mondja egy helyen:

"Ez a filmem '68 eszmélyéből született. Tehát Prágából és Párizsból. A sémák és a rítusok mind a kettőből merítettek, de inkább a párizsi diáklázadásból. Arra rímelt, talán túlzottan is... Mára a párizsi vörös májusra utaló allúziók kiestek belőle. Jobban lecsupaszodott az alapproblémáig: lehet-e igazságos egy forradalom? S ha igen, meddig? (...) A bemutató után sok egykori NÉKOSZ-os támadta a filmet. Érthető volt ez a reakció, mert ez a film szolgáltatott először híradást két évtized után a NÉKOSZ-ról. Az egykori kollégisták nem azonosították magukat a filmmel. A megszépítő távolságból nem emlékeztek rá, hogy őket manipulálták volna, vagy ők is manipuláltak. Szimbolikával dolgoztunk; a kollégistákat összevissza öltöztettem, az egyházi diákokat szürkében járattam, és a NÉKOSZ vezetőséget fehér ingekbe bújtattam. Ez a kis mag manipulálja a sokszor naíív és erőszakos forradalmárokat." - (Csendes kiáltás. Bacsó Péter beszélgetései Jancsó Miklóssal - 1999)

A filmet Veszprémben forgatták, a legtöbb jelenetet a várnegyedben. Az egész cselemény mintha egy világi misztériumjáték lenne (mystére profane), Egy feltehetően több napot vagy hetet felölelő cselekményt szinte eljátszik egy fiatalokból álló tömeg, gyakorlatilag a film elejétől a végéig látszólag jelentős megállás/vágás nélkül. Mintha szimbolikus eszközökkel egy nagy színjátszókör bemutatóját látnánk. 

A NÉKOSZ-osok (vezetőik Balázsovits Lajos, Drahota Andrea és Kovács Kati) előszőr politikai vitára hívják a szürkébe öltöztetett egyházi iskolásokat, akik inkább a néma ellenállást választják. Közben a komcsik barátja - valamilyen rendőrfőnök (Kozák András) letartóztatási paranccsal jön néhány egyházi kollégista ellen. Azok megszöknek, felborítanak egy rendőrautót... 

Közben a NÉKOSZ-osok hangadói egyre agresszívebbek (őket itt érdekes módon két nő alkotja), le is váltják visszafogottabb vezetőjüket, a "terror" egyre fokozódik, majd jön a legfelsőbb vezetés, hogy rendet csináljon... vagy mégsem...

"A provokációk fokozódnak, csinálni kell valamit! ... Egyetlen módszer van ellene ...  javaslom, hogy dolgozzuk ki a forradalmi terror módszereit. Az eszközök közömbösek, a cél érdekes." - hangzik el a lánglelkű lányok szájából...

Mint tudjuk, ez elég messzire vezetett, a komcsik szeretettel alkalmazták a terrort, és egy idő után már a cél sem volt különösebben érdekes, hiszen a személyi kultusz idejében már azt sem lehetett mondani, hogy a cél a kommunizmus volt, hisz a nyilvánvaló cél a diktátorok túlélése volt. De ezt mi csak így utólag összerakni, Jancsó '68-ban még nyilván nem a Sztálinizmust vagy mondjuk Rákosit bírálta, a fenti interjúrészletben is meséli, hogy inkább az akkori '68-as események érdekelték ennek a filmnek a készítésekor.

Itt, ennek a filmnek a megtekintése közben éreztem először azt, amit talán majd a Szerelmem Elektra c filmnél érzek kiteljesedni. Az a fentebb már említett misztérium játék jelleg, ami miatt ezeket a filmeket nézve állandóan az az érzésem, mintha a társulat időről-időre eljátszaná az egész előadást, amihez bárki csatlakozhat, statisztaként vagy főbb szerepekben... és amiért irígylem őket, mert de jó lenne újra lázadó ifjúnak lenni és csatlakozni ehhez az előadáshoz...

(Az alábbi képen Jancsó a veszprémi forgatás közben)

Magyarország (Stúdió 1.), 95 perc, ff., magyar

Rendező: Bacsó Péter

Folytatjuk a négyrészes Kovács Kati maratont annak második filmjével. Ahogy több visszajelzés alapján látom, nagyon kevesen voltak tisztában azzal, hogy Kovács Katinak volt egy rövid életű filmszínész karrierje. (Később is szerepelt filmekben, többnyire énekesként, de a hatvanas évek utolsó éveiben kifejezetten mint prózai színész kapott lehetőséget. Egy interjúban kifejtette, hogy volt egy pont, amikor valami olyasmit kértek tőle, amit ő nem szeretett volna csinálni (nem pontosította, hogy mit) és akkor onnantól nem hívták többet. Talán ez volt az oka, hogy a 2-3 év alatt leforgatott öt filmet nem követte több.

Ennek a filmnek van még egy hatalmas meglepetése számomra. Valaki, akit mindenki ismer, de talán meg sem fordul a fejünkben, hogy filmszínészként is próbálkozott fiatalkorában. Sőt, tovább megyek: nagyon az az érzésem, hogy - hozzám hasonlóan - a többség fel sem fogja ismerni. Tessék! Lehet tippelni. Itt van balra a plakáton is. Jó, ez kicsit nehezített így, de lejjebb mutatok majd fotókat is, hogy fokozzuk az izgalmakat, és majd csak a cikk végén árulom el a nevét, és garantálom, hogy annak aki nem találja ki addig, elképesztően nagy meglepetés lesz!

Lefogadom, hogy aki meghallja Bacsó Péter nevét, annak elsőre A tanú (1969) ugrik be ... és csak utána bármi más.... Pedig Bacsónak volt azért jónéhány további remek filmje, köztük például ez is... 

Nagy road movie kedvelő vagyok, így örömmel konstatáltam, amikor a kissé lassú negyedórás bevezető után, - melyben megismerjük Klári (Kovács Kati) és Laci (Miller József) kapcsolatát -, a pár bepattan Laci haverjának (Bélának) autójába, és onnét hármasban kezdik szelni az ország útjait.

Az előbbi információ nem volt teljesen pontos, hiszen papíron az autó nem Béláé, hiszen Bála az autót egyszerűen csak lopta. És ebből már sejteni véltem, hogy ez a céltalan autókázás egy kicsit Bonnie&Clyde történetére emlékeztető kalanddá alakul majd, főleg, mert előzetesen olvastam valami olyat, hogy ezt a filmet egy rövid kis újságcikk, pontosabban egy rendőrségi hír inspirálta. (Egyébként ez a B&C várakozásom alaptalannak bizonyult) Másrészt viszonylag hamar előkerül egy pisztoly is melyet a fenti fotón Béla épp utastársai rendelkezésére bocsájt. Autót is lop, pisztolya is van, nem nagy ördöngösség levonni a következtetést, hogy Béla az, aki a másik kettőt rossz útra viszi. Túl nagy jelentősége nincsen egyébként, hogy megtörtént-e az egész vagy sem, mindenesetre a fiatalok csatangolása annyira céltalan és esetleges, hogy tényleg volt egy olyan érzésem, hogy ez akár meg is történhetett. (Ellenben a legtöbb filmmel, melyről az ember úgy igazán mélyen tudja, hogy "ilyen csak a mesékben van")

Aki még nem tudja ki, hogy ki alakítja Bélát, annak segítek annyival, hogy az illető se nem színésznek, se nem annak készült, ami végül lett, hanem a balettintézetben kezdte Markó Iván évfolyamtársaként. (Kérdés, hogy ezzel könnyítettem-e vagy nehezítettem a feladatot?)

Egy darabig a fiatalok csak élvezik a szabadságot, idővel viszont rájönnek, hogy semmi céljuk az életben, családjuk sem tart igényt rájuk, így hirtelen ötlettől vezérelve elhatározzák, hogy mennek, amíg ki nem fogy a benzin (road movies rulez!), és majd, ha kifogy, ott ahol éppen vannak, mindhárman egymás után öngyilkosságot követnek el a rendelkezésükre álló pisztollyal, melyhez 4 azaz négy darab golyó is tartozik. Ez három főle több, mint elégséges, egyvalaki hibázhat is. 

Természetesen nem fogom lelőni (jujj, de rossz szóvicc!) hogy mi lesz az öngyilkossági tervből, de ahogy haladunk az időben kellőképpen nő a feszültség, ami a végül csak elérkező csúcspont után sem hanyatlik különösebben. 

Az autós utazás számomra filmekben is majdnem olyan izgalmas, mint a valóságban, és ehhez itt még sokat hozzá is tesz az időutazás nosztalgia-faktora is: újra hallani a régi hiradó szignálját... (gyerekkoromban minden egyes este hallottam, hisz koraeste más adás szinte nem is volt, talán az MTV2, de az szerintem csak este 8-kor kezdett, és szinte senki nem nézte) vagy mondjuk tantuszt kérni az utcai telefonáláshoz (pedig a tantusz még születésem előtt megszűnt, de emlékszem, hogy szüleimnek maradt belőle még évekig a pénztárcájukban), egyáltalán a telefonfülkék varázsa... amikkel nem azért nem találkozunk ma mert nincsenek, hanem azért mert már nemigen használjuk őket, pedig még mindig vannak. Utánanéztem, és még Budapesten is van többszáz fülke, de ha most mondanom kellene, talán egyet, ha tudnék, de abban sem vagyok biztos... 

Na... ha az alábbi képen nem ismeri fel valaki a Bélát alakító színészt, akkor kár is próbálkozni...

Annyit elmondok róla, hogy Horváth Károlyként olvashatjuk a nevét a feliratokban, és véleményem szerint színészként is elképesztően tehetséges, szerintem kifejezetten őstehetség, zseniális minden apró gesztusa, mimikája, érdemes kifejezetten őt figyelni... Nem mondom, hogy veszítettünk azzal, hogy énekes lett belőle, mert annak is zseniális, hiszen akinek az előző név még mindig nem mond semmit, annak a Horváth Charlie név már biztosan leesik... szóval énekesnek nyilvánvalóan zseniális, de szerintem színészként pont ugyanekkora tehetség volt.

Aki időt szán erre a filmre, és aki az első negyedórát kicsit nyögvenyelősnek érzi, az várja meg, amíg a fiatalok autóba pattannak, mert akkor fog igazán beindulni a film! 

Magyarország (IV. stúdió), 81 perc, ff., magyar

Rendező: Mészáros Márta

Kovács Katit elsősorban énekesként ismerjük, sokan talán nem is emlékeznek már arra, hogy a hatvanas évek végén öt (!) filmben is főszerepet vagy ahhoz közeli fontos szerepet kapott amatőrként. És aki hozzám hasonlóan kedveli Kovács Katit, annak különösen jó hír, hogy ebből az öt filmből most négy (a Mészáros Márta által rendezett Holdudvar kivételével) zsinórban, egymás után következik a 303-as listán! Induljon tehát a Kovács Kati maraton!

Bár a listán eggyel ezelőtt álló Kincskereső kisködmönt is női rendező jegyzi (Katkicsi Ilona), amaz "csak" tévés produkció, s mint ilyen az "igazi" filmesek által gyakran lenézett alkotás. Mindenesetre amikor Mészáros Márta eme filmjét a legelső magyar női rendező által készített nagyjátékfilmként aposztrofálják, akkor a hangsúly itt a nagyjátékfilmen van, tehát a tévés produkciók nem számítanak ide. A rendezői szakma hagyományosan férfias dolognak számított (így van ez egyébként ma is), nőnek nagyon nehéz volt befurakodni közéjük. Egy tévéműsorban mesélte a rendezőnő, hogy pályája elején finoman jelezték neki, hogy "óvodások és lányok nem lehetnek filmrendezők"... Hát Mészáros erre rácáfolt...

Ennek a filmnek az operatőre Somló Tamás volt, akit Mészáros Márta ekkori férje Jancsó Miklós engedett el az ezzel egy időben forgó Csend és kiáltásról, hogy a Mészáros számára nagyon fontos első nagyfilmhez egy tapasztalt, komoly operatőr álljon rendelkezésre. Így talán tudat alatt előkészítve saját operatőrváltását, hiszen - bár Somló visszatért még Jancsóhoz annak következő, első színes filmjéhez a Fényes szelekhez, de csak azért mert Kendével ellentétben Somlónak már volt színes filmes tapasztalata. Jancsó második nagy korszakát már Kende Jánossal csinálja majd végig, de ez egy másik történet, térjünk most vissza ehhez a filmhez.

Kovács Kati volt a főbb szerepekben az egyetlen amatőr, mellette Horváth Teri (aki állítólag sokat segített az énekesnőnek abban, hogy természetesen játsszon a kamerának), Szirtes Ádám, Harsányi Gábor, Juhász Jácint, és még sorolhatnám... Erre a filmre is igaz, hogy néha kisebb szerepekben is olyan nevek tűnnek fel, mint Kozák András vagy Agárdi Gábor....

Egyáltalán nem ritka, hogy amatőr szereplőkkel zseniális filmek készülnek. Hirtelen elsőként a Biciklitolvajok (1948) jut eszembe, amiben emlékeim szerint egyetlen képzett színész sem szerepelt. Kovács Kati képzetlensége biztosan hozzájárult a film életszerűségéhez. Kicsit olyan érzésem volt, mintha nem egy megrendezett filmet látnánk, hanem a valóságot, melyet egy láthatatlan kamera rögzít nekünk. Nem egy megírt történetet, hanem egy olyat ami minden pillanatban történik körülöttünk. Mintha belesnénk egy valóban létező ember életébe. És ezt tovább erősítette az a cselekmény, melyben szinte semmi nem tartott sehova. Semelyik szál nem volt igazán elvarrva a film végére sem.

Szőnyi Erzsébet (Kovács Kati) egy intézetben felnőtt fiatal lány, jelenleg szövőnőként dolgozik. Valahogy sikerült kapcsolatba lépnie édesanyjával (Horváth Teri), aki eleinte nyitott a találkozásra, de aztán megkéri, hogy inkább mégse látogassa meg. Ám az üzenet valahogy elkeveredik, így létrejön a találkozó. Zsámbokiék (azaz Erzsébet édesanyjának) családja azonban semmit nem tud a nő fiatalkori "botlásáról" így Erzsébetet mint távoli rokont mutatja be a családnak, és így lakik náluk néhány napot a mátrai faluban. Érdekes a dinamika Erzsébet és a család férfitagjai között. Később Erzsébet kalandba keveredik egy idegennel, feltűnik egy férfi is, aki tudni vél Erzsébet édesapjáról... a néző már-már számít arra, hogy a megszokott módon a film végére minden szál elsimul... ám szinte minden elvarratlan marad... de megnyugtatásul azt kell mondanom, hogy ez egyáltalán nem zavaró, sőt! Így lett igazán életszagú a végeredmény. Hadd tegyem hozzá, hogy állítólag a történet nagyrészt valóságon alapul, de a végeredményt tekintve ennek szerintem semmi jelentősége nincsen.

Mészáros Mátra felkérésére Szörényi Levente kifejezetten ehhez a filmhez komponálta az Illés Eltávozott nap című dalát, melyet a film elején Kovács Kati énekel a nyitó feliratok alatt, a film utolsó jelenetében pedig egy zenés-táncos összejövetelen maga az Illés együttes ad elő.

Amellett, hogy élveztem azt a lebegés-szerű állapotot, amit számomra a film nyújtott... - így érzem amikor a cselekmény szála szinte nem vezet sehova - a másik ami nagy élmény: volt teljesen belehelyezkedni a hatvanas évek végének hétköznapi valóságába. Látni azokat a tárgyakat, melyek már gyerekkoromban (hetvenes-nyolcvanas évek) is kicsit régiségnek számítottak. Egyik kedvencem az alább is látható, valamelyik kis albérlet falán felfedezett hatalmas Sabena airlines plakát. Elképzelésem sincs, hogy a belga nemzeti légitársaság afrikai járatait népszerűsítő plakát hogy kerülhetett a hatvanas évek végi szocializmus egyik albérletének falára, de az ilyen felfedezések az egyike azoknak a dolgoknak, amik miatt érdemes újra felfedezni ezeket a régi filmeket! Külön öröm, hogy hála az internetnek ugyanezt a plakátot színesben is megtaláltam.

Magyarország (Magyar Televízió, 6x25 perc, ff., magyar

Rendező: Katkics Ilona

Először is, mindjárt az elején megjegyezném, hogy időben öt év eltéréssel ketten is megfilmesítették a Móra Ferenc által írt Kincskereső kisködmönt. 1968-ban tévésorozat készült belőle Katkics Ilona rendezésében (erről írok én most), majd 1973-ban az a Szemes Mihály rendezett belőle mozifilmet, aki ennek a tévésorozatnak a forgatókönyvírója volt. 

A 303-as könyv határozottan a tévé-sorozatot válogatta a listára, de elkövettek egy kis bakit, mert a képi illusztrációhoz viszont a mozifilm egyik fényképét használták. Azt sejtem emögött a baki mögött, hogy a tévé-filmek/-sorozatok készítésekor kevesebb forgatási fotó készült, míg a mozi-film készítést mintha jobban dokumentálták volna mindig is... ráadásul a tévéfilmekből kivett képkockák minőségben is nagyon gyatrák ebből az időszakból... Nekem azonban mégis sikerült találnom egy-két fotót, íme például egy forgatási kép amelyen a rendezőnő a főszereplő Ferkót alakító Jelisztratov Szergejjel látható. (Érdekes, hogy a sorozat készítői a könyvben Gergőjét átnevezték Ferkóra, talán az író iránti tiszteletből?)

Lehet, hogy tévedek, de a Kincskereső kisködmön mintha a legelső kötelező olvasmányunk lett volna (talán harmadikban?) és nagyon nagy hatással volt rám. Gyerekként viszonylag traumatikus volt szembesülni a regénybeli halálokkal (akár csak a Pál utcai fiukban Nemecsek Ernő halálával), de ezekkel együtt (vagy ezek ellenére) is határozottan szép emlékként maradt meg az egész könyv, mely egy szívhez szóló, mélyen emberi történet arról, hogy a legnagyobb kincsek nem az anyagi javakban, hanem a szeretetben, a családban és a mindennapok apró örömeiben rejlenek. Miközben a gyermeki lélek tisztaságán és a felnőtté válás fájdalmán vezet végig, megtanít arra, hogy még a legnehezebb helyzetekben is lehet ragaszkodni ahhoz, ami igazán értékes.

Ma amerikaiasan limited series-nek nevezik ezeket a néhány részből álló, és nem évadokon átívelő sorozatokat, akkoriban itthon csak ilyen sorozatok készültek. (Hol volt még a Szomszédok...) Hatszor 25 perc... ha levennénk minden rész elejéről és végéről a feliratokat egy nagyon bő kétórás filmet kapnánk, talán a célcsoportnak (gyerekeknek) ez egyben túl sok lett volna, én gyakorlatilg ledaráltam az összes részt egymás után, nekem még kevés is volt, annyira élveztem. És itt jön elő bennem ez makacs kérdés: ha a színes-szagos Egri csillagokhoz, ehhez az ikonikus filmhez ennyire nem fűlött a fogam, akkor egy másik kötelező olvasmány, egy fekete-fehér, moziba nem is került mű hogyhogy ennyire a szívemig hatol?

Van benne néhány zseniális színész (Horváth Teri, Bánhidi László, Rajz János, stb...) a főszereplő pedig egy kilencéves őstehetség, akit ezzel a filmmel fedezett fel Katkics Ilona. (állítólag első körben 300 fiút "castingolt" a rendezőnő a szerepre) Szergejt ezután rengeteg gyerek- és ifjúsági filmben láthattuk. Róla talán érdemes megemlíteni, hogy orosz apától, magyar anyától született a Szovjetunióban. Szülei válása után négy évesen édesanyjával Magyarországra költözött. Ha jól tudom, felnőttként már nem foglalkozott színművészettel, 2000-ig a magyar tévénél dolgozott különböző munkakörökben, később a TF oktatója lett. Így néz ki mostanában:

A sorozat rendezője, Katkics Ilona egyébként már négy évvel korábban is hozzányúlt a könyvhöz, 1964-ben A kis bice-bóca címmel készített egy 17 perces tévés kisfilmet a könyv egyik - talán legemlékezetesebb - fejezetéből. (de az alábbi kép továbbra is a most tárgyalt sorozatból való, Ferkó mellett Bice-bóca is látható rajta)

Gyakorlatilag nem is volt kérdés, hogy Katkics pályafutása során a tévében gyerek-filmekkel és -sorozatokkal akar foglalkozni. A moszkvai filmművészeti egyetem után itthon elvégezte a tanítóképzőt is, hogy a lehető legjobban megértse a gyerekekkel való közös nyelvet. Ha mondok néhány általa rendezett film- vagy sorozat-címet, biztosan beugranak mindenkinek aki a hetvenes, nyolcvanas években volt gyerek: Tündér Lala, Bonca-filmek, A palacsintás király, Csutak a mikrofon előtt... és még sorolhatnám...

Ellentétben a lista előző filmjével (Egri csillagok) itt a játékidő minden percében hitelesnek éreztem a helyszíneket, a díszleteket és a ruhákat. Jó volt újra átélni azokat az érzéseket, amiket nagyjából tízéves koromban a könyv olvasása közben átéltem. Pontosan ugyanolyan hatással volt rám most a film, mint akkor a könyv. 

Ebben az idézetben - melyben Móra magáról vall - minden benne van, amit a regényről vagy akár az abból készült filmről elmondani lehet... rözsetűz, melegség... egyszerűen... szívbemarkolóan.

Magyarország (MAFILM 4), 157 perc, színes, magyar

rendező: Várkonyi Zoltán

Előre szólnom kell, hogy nagy valószínűséggel igen népszerűtlen leszek ezzel a bejegyzésemmel, hiszen ha jól sejtem, ez a film a hatvanas évek legnépszerűbbjei közé tartozik... és, hát... töredelmesen be kell vallanom, hogy nekem az ilyen filmek, mint amilyen ez is, hónapokra megakasztják a blogolást, mert olyan nehezen szenvedtem végig rajta magam, hogy közel három hónap telt el az előző bejegyzés óta, és hetek óta a róla való írással is küszködöm. Rosszat nem különösebben szeretek hosszan írni egy filmről, erről jót meg nehezen tudok...  Talán további ellenszenvet váltok ki, ha azt is bevallom, hogy emlékeim szerint ez volt az egyetlen kötelező olvasmány, aminek elolvasását valamilyen úton-módon sikerült megúsznom. Úgy általában nem volt elvi kifogásom a kötelező olvasmányok ellen, de ez valahogy nem kívánkozott nekem. 

Jancsó rajongóként különös érdeklődéssel olvastam, amikor a rendező leírta, hogy mennyire kirázta a hideg ezektől a nagy epikus Várkonyi-filmektől, és amikor a stúdió vezetője Nemeskürty István (jelen film forgatókönyvírója) bíztatta, hogy ő is csináljon valami történelmit, akkor megcsinálta a Szegénylegényeket ami viszont szerintem zseniális lett. Az ilyen "színes-szagos", monstre, epikus filmeket - mint amilyen az Egri csillagok - már Hollywoodtól sem szerettem különösebben (lásd pld. Tízparancsolat). 

Az Egy magyar nábob-ot kifejezetten szerettem már gyerekkoromban is, a másik két Várkonyi-filmért különösebben nem voltam oda, de valamennyire azért elismertem őket. Itt viszont úgy éreztem, hogy kicsit elszállt vele a ló... legalábbis abban a tekintetben, hogy már vizuálisan sem láttam igyekezetet a realitásra való törekvésre... a jelmezek inkább hasonlítottak egy operettelőadás jelmezeire (főleg a törökök), mint egy hitelességgel próbálkozó történelmi kalandfilmre... Amikor a török seregben némelyik harcosnak akkora turbánja volt, hogy szinte felborul, akkor nálam elszakadt a cérna... Lehet, hogy a Jókai regények reformkori milliőjéhez jobban megtalálta Várkonyi a képi világot, Gárdonyi feldolgozásánál nálam elbukott... de félő, hogy nekem az alapművel is bajom van, így én messze nem vagyok mérvadó...

Érdekességképpen az egyik magasrangú török szereplő jelmez-tervének mood-boardja, melyen kis anyagminták is oda vannak tűzve a lapra.

Másik érdekesség, hogy a film díszlettervezői között megtalálható a később világhírű festővé váló Szász Endre is. És ha már a díszletek szóba kerültek, az első ami eszembe jut természetesen az egri vár, mely a filmben nem Egerben van, hanem Pilisborosjenő határánál, és ma is ugyanott áll, persze megérezve az idők pusztító erejét... Íme néhány kép a forgatásról, néhány pedig a vár jelenlegi állapotáról.

Aki látott már filmforgatást, az tudja, hogy egy ilyen forgatáshoz nem kell az egész várat megépíteni, elég, ha annyi elkészül belőle, amennyire a rendező mutatni akar. Sőt a vár belsejéből való fényképezést megkönnyíti, ha nincs meg a teljes vár, elég, ha csak az a szakasz van meg, amelyikből ki akarunk látni. Így amikor a várban zajló eseményeket láttatja Várkonyi, akkor teljesen szabadon tudta elhelyezni a kamerákat és a lámpákat, nem akadályozta a vár többi fala. (a légi felvételen talán látszik, hogy mire gondolok)

Akárcsak a korábbi Várkonyi eposzokban, ebben a filmben is szinte minden komolynak számító magyar művész szerepet kisebb vagy nagyobb szerepben. Nem is akarok teljes listát készíteni, de itt volt pld. Sinkovits Imre (Dobóként), Kovács István (Bornemissza Gergely), a gyönyörű Venczel Vera (Cecey Éva), Bárdy György (Jumurdzsák), Agárdi Gábor (Sárközi, "a cigány"), de percnyi hosszú epizód szerepekben látható például Kern András vagy Major Tamás is...és még rengeteg más... néhány később színészóriásnak számító művész még a statisztériában is feltűnik...

Azt gondoltam volna, hogy a pártállam idején ha egy filmnek ilyen brutálisan magas a büdzséje, az megkérdőjelezhetetlenól azt jelenti, hogy a vezetőség támogatását élvezi, s mint ilyen, egyértelműen tabu a kritikusok számára. Meglepetésemre mégis találtam olyan korabeli cikket, melyben a cikk írója felveti, hogy "... megengedhetjük-e magunknak, hogy állami támogatással ilyen drága filmet forgassunk?"... a kérdés egyrészt kicsit fura, mert a pártállam idején kizárólag állami támogatással készültek filmek, nem volt magánfilmgyártás. 

A történetet én három összefonódó szálra bontanám (ezek mellett persze rengeteg mellékszál is fut):

Elsőként Gergely és Vicuska (Cecey Éva) szerelmi történetét említeném, amely gyerekkoruktól kezdve ível az egri ostromig.

A második szál Jumurdzsáké (Bárdy György) aki megszállottan próbálja visszaszerezni az elveszett gyűrűjét.

Végül természetesen a harmadik szál az egri vár védelme és a török-magyar összecsapás, amely a regény csúcspontját képezi.

Az vitathatatlan egyébként, hogy az egri csatában voltak igen látványos pillanatok, de voltak igen béna megoldások is melyek mintha időhiányra vagy nem kellően alapos kivitelezésre utalnának. Ilyen például amikor a "török" kaszkadőrt nyakon öntik az egri védők a forró gulyással, a kaszkadőr kicsit tétovázik, majd gondol egyet és leugrik. Ez egy olyan látványos hiba, amit kis gyakorlással és ismétléssel egy ilyen költségvetésű filmben talán érdemes lett volna jól megoldani.

A statiszták jó része (5-6000 ember) kivezényelt katona volt ahogy hirlik, az alábbi képen látszik is, ahogy őket nem a rendező (Várkonyi, napszemüvegben), hanem a felettesük igazgatja:

Egyébként már gyerekkoromban találkoztam azzal a legendával, hogy valamelyik janicsárnak kvarcórája van, de én ilyet nem láttam, és állítólag ez egyszerűen rosszindulatú pletyka volt, ilyen képkockát senki nem tudott mutatni. Forgatási fotókon persze már látható egy-egy karóra, de akkor már található cigarettázó és napszemüveges janicsár is... szóval az nem mérvadó... Olyan viszont állítólag látható a filmben - bár nekem nem tűnt fel - , hogy némely janicsár magyar katonai gyakorló nadrágban szerepel (őket katonák alakították). 

Sajnálom, hogy minden idők harmadik legnézettebb magyar filmjéről ilyen lenézően írok, és ilyenkor mindig hangsúlyozom, hogy a hiba valószínűleg az én készülékemben van, hiszen sokkal több ember néz(ett) ilyen filmeket mint mondjuk Jancsó filmet.... tényleg... ki a fene néz Jancsó filmeket rajtam kívül??

Magyarország (MAFILM 4. stúdió), 75 perc, ff., magyar

Rendező: Jancsó Miklós

1968-ban, a film március 14-i bemutatója után néhány hónappal nyilatkozott így Jancsó a címválasztással kapcsolatban. Érdemes észrevenni, hogy bár Hernádit általában a Jancsó filmek forgatókönyvírójának szokás tekinteni, maga a rendező gyakorlatilag magával egyenrangú helyre, azaz társ-rendezőnek titulálja barátját és kollégáját.

Hernádi haláláig betöltötte ezt a társ-alkotói szerepet, azonban van egy igen fontos pozíció a stábban, akinek a személye most megváltozott. Eddigi filmjeit mindig Somló Tamás operatőrrel forgatta. Most azonban Jancsó felesége, Mészáros Márta ugyanakkor forgatta első filmjét (Eltávozott nap), amikor Jancsó ezt a filmet forgatta 1967 október-novembere környékén. Jancsó nagyvonalú volt, és átengedte feleségének a tapasztalt operatőrt, és kipróbálta a korábbi filmjeiben Somló alá dolgozó segéd-operatőrt, Kende Jánost.

Az alábbi werk-fotón láthatjuk a szakállas Kendét a jobb szélen a kamera mögött, míg Jancsót balra, feketében, mellette az éppen dohányzó Töröcsik Marival. 

A kép további nagyon fontos szereplője az a sín, amin a kamerát mozgatni lehetett. Kendével már olyan hosszú snitteket tudtak csinálni Jancsóék, hogy akár percekig egyetlen vágás sem volt, mégsem volt unalmas a látvány. (később a hosszú snitteket odáig fokozzák, hogy a nyersanyag hossza szabja meg a snitt hosszát, ami kb 11 perc lett) A kamera szinte állandó mozgásban volt, siklott, szinte táncolt a levegőben, ha kellett emelkedett, sőt, akár 360 fokban meg is tudott fordulni. Nem maga a forgás okozott technikai kihívást, hanem a világítás. Somló perfekcionista volt, neki szüksége volt megfelelő mennyiségű lámpákra, amiket valahol el kellett helyezni. Nyilvánvaló, hogy ha a kamera 360 fokban körbefordul, akkor előbb utóbb látszanak a lámpák. Kende meg tudta oldani, hogy kültéren nem használt lámpákat. Jancsó szerette a zoomot, Somló nem szerette. Kende viszont nem félt azt használni. Így emlékezik vissza Kende a Jancsó filmekben a korábbi operatőr és ő közötti különbségekre. 

Amellett, hogy Kende stílusa sokkal jobban passzolt Jancsó elképzeléseihez, a forgatás első napjaiban nagyon sok volt a konfliktus közöttük.

Egy szó, mint száz - Kende végül évtizedekre Jancsó mellett maradt. Igaz, Jancsó következő - és egyben első színes - filmjéhez még visszahívta Somlót, aki színes nyersanyaggal tapasztalt volt, míg Kende még soha nem forgatott színessel, de az azt követő filmjeihez már megint mindig Kendét hívta, egészen addig, míg egy hatalmas stílusváltásra nem szánta el magát 1998-ban Jancsó a Kapa-Pepe filmekkel, ahol már Grunwalsky Ferenc lett az operatőr. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Mit tesz az ember, amikor a túlélés a tét? Semmi más, csak megélni a holnapot...

A film ezeket a kérdéseket boncolgatja. Ezáltal tulajdonképpen egy ki nem mondott trilógia harmadik darabja a Szegénylegények (1966) és a Csillagosok, Katonák (1967) után. 

1919 ősze - 1920 tavasza - Horthy fehér lován bevonult Budapestre, kezdődik a fehérterror. Hogy el tudjuk helyezni a filmet az időben, segítséget kapunk korabeli fotók felvillantásával a film legelején. Jancsó ezzel még kegyes volt velünk, a továbbiakban viszont már nagyon szűkmarkúan bánik az információ-morzsákkal. Nagyon figyelnie kell a nézőnek, hogy valamit is le tudjon szűrni a szituációról, ugyanis a Csend és kiáltás Jancsó számára arra volt kísérlet, hogyan lehet minimális információval elmesélni egy filmet. 

Az viszonylag hamar kiderül, hogy van egy volt vörös-katona Cserzi István (Kozák András), aki a helyi csendőrparancsnok (Latinovits Zoltán) tudtával és esetenként hathatós segítségével bujkál a faluban volt bajtársánál Károlynál (Madaras József). Károly feleségével Terézzel (Törőcsik Mari) és egy másik nővel, Annával (a varázslatos szépségű Drahota Andrea) él hármasban. Hogy Anna milyen kapcsolatban van velük, egyáltalán nem világos... néha egészen érzéki pillanatok zajlanak Anna és István között, de néha Anna és Teréz között is... Homályban maradnak ezek a dolgok, mint ahogy homályban marad az is, hogy a két nő miért mérgezi lassan Károlyt is és annak idős édesanyját is... Sosem tudjuk meg, hogy a csendőrparancsnok miért kockáztat, miért védi Istvánt? Sőt, szinte semmit sem értünk az egészből. Ezek mind levegőben lógnak, Jancsónak nem fontos a magyarázat. Csak pár szavas dialógusokat hallunk, vezényszavakat, utasításokat... nem is emlékszem nagyon hagyományos, hétköznapi hosszabb párbeszédekre. Talán ez is hozzájárul a film nyomasztó hangulatához.

Jancsó így vall egy interjúban az info-hiányról:

Ez a film nem követ egy lineáris vagy bármilyen hagyományos történetvezetést. Itt 75 percben azt a kérdést járjuk körbe, amit a gondolatom elején felvetettem: Mit tesz az ember a túlélésért? Pontosabban: ki mire képes a túlélés érdekében?

És a kamera szinte repked, lebeg, táncol fel-s-alá... és mi részesei, de nem feltétlenül értői leszünk ennek a helyzetnek. Átéljük a félelmet, a fájdalmat, de nem érthetjük meg... mint ahogy a valóságban sem értem, hogy ezek az ördögi szituációk miért teremtődnek meg újra és újra a történelem során...

Ez Jancsó utolsó fekete fehér filmje, de a színek hiányát számomra remekül ellensúlyozta a cinemascope szélesvásznú formátum. Egy tanácselnök Kiskunszentmiklósi birtokán forgott a film, tehát amikor ez az ultra-széles formátumú kamera kint bóklászik a magyar pusztában, akkor az embernek olyan érzése van, mintha ott lenne azon a hatalmas alföldi nyílt terepen. De nehogy azt higgyük, hogy csak nagytotálokat látunk a pusztáról! Ahogy említettem, Kende bátran használta a zoomot, egy snitten belül kreatívan váltogatta a nagytotált a közelikkel a szituáció igényei szerint. Itt érdemes megjegyezni, hogy a technológia ekkor még nem tette lehetővé a kontrollmonitor használatát, tehát gyakorlatilag csak Kende tudta, hogy mit rögzít a kamera, Jancsó csak napokkal később, az előhívott anyagok megtekintésekor látta, mi került a filmre. Persze nyilván volt Jancsünak egy elképzelése amit egyeztetett operatőrével, de azért arra is olvastam utalást, hogy néha érték bizony meglepetések.

Ekkor kezdődtek a konfliktusok Nemeskürty Istvánnal, aki a negyedik játékfilmstúdió vezetője volt.: "Itt figyeltem meg először, hogy Jancsó tartalmi kérdéseket áldoz fel formai megoldásokért" - mindenesetre ezután a film után Jancsó átment a MAFILM 1-es stúdióba, ahol tárt karokkal várták.

Más konfliktusa is akadt Jancsónak a forgatás során: Latinovitssal sem ment zökkenőmentesen a munka. Ezzel kapcsolatban így nyilatkozott Jancsó jóval később:

Bevallom, fent említett trilógiának titulált három film közül nekem ez tetszett a legkevésbé... Már nem elég érthető, de még nem elég látványos (mint a hatalmas tömeget mozgató későbbi tablói, melyek számomra az igazán zseniális Jancsót jelentik)

Jancsó Miklós Csend és kiáltás című filmje talán kevésbé ismert, mint más alkotásai. Legnagyobb meglepetésemre, alig találtam róla fotókat. Más filmjeiról tucatnyi jó minőségű fotó lelhető fel, erről az összeset amit találtam kénytelen voltam beletenni a cikkbe. A minimális információval, szimbolikával és feszültséggel teli képi világ olyan kérdéseket vet fel, amelyek nem csupán a múlt, hanem az emberi lélek mélyebb rétegeit is érintik. Bár ez a film talán nem a legkönnyebben befogadható Jancsó művei közül, kétségtelenül a magyar filmtörténet meghatározó darabja.