Nagy-Britannia (Compton), 104 perc, ff., angol

Rendező: Roman Polanski

Producer: Gene Gutowski, Michael Klinger, Robert Sterne, Tony Tenser, Sam Waynberg

Mivel Polanskival most találkozunk először az 1001-es listán haladva, néhány szót érdemes ejteni a rendező eseménytelennek nem mondható életéről: 1933-ban Párizsban született lengyel zsidó szülőktől. Szinte a lehető legrosszabb ütemérzékkel a család 1937-ben hazaköltözött Lengyelországba, hogy hamarosan a Krakkói gettóba zárva találják magukat. Roman édesanyját koncentrációs táborban ölték meg, de Roman elszökött a gettóból és lengyeleknél bujkálva túlélte a borzalmakat.

Fiatalon, 14 évesen már színházban szerepelt, 21 évesen pedig Andrzej Wajdától kapott jelentős filmszerepet. Ugyanekkor felvételt nyert a Lódzi filmművészeti főiskolára, melynek elvégzése után filmeket rendezett.

Első filmje, a Kés a Vízben nemzetközileg is sikeres volt, ami megnyitotta előtte a külföldi filmkészítés lehetőségét. Így második filmjét, az angol nyelvű Iszonyatot már Londonban forgatta. De az Egyesült Királyságban sem ragadt le túl sokáig, pár év múlva már Hollywoodban forgatott. És itt érte a következő brutális csapás: egy elmebeteg banda (ki ne hallott volna a Mansonékról?) megölte 8 hónapos terhes feleségét, Sharon Tate-et. Nem tudom, hogy három ilyen veszteséget (fiatal édesanya, feleség és megszületendő gyermek) hogy lehet épp ésszel elviselni. Hogy ez vezetett-e életének harmadik súlyos terhet ráakasztó mérföldkövéhez, azt legfeljebb pszichológusok tudják megmondani. Mindenesetre, 1977-től életére súlyos árnyékként nehezül, hogy az Egyesült Államokban egy 13 éves lánnyal való szexuális együttlét miatt hosszú börtönévek várnak rá, ami miatt gyakorlatilag megszökött az országból, és az igazságszolgáltatás messzire érő keze azóta is fenyegetően kapkod utána. Eme poszt írásának pillanatában Polanski 88 éves, és csak olyan országokba teszi be a lábát, melyről feltételezhető, hogy nem adja ki az Egyesült Államoknak.

Az alábbi képen Polanski látható a később meggyilkolt Sharon Tate-tel.

De térjünk vissza a hatvanas évekbe! Polanski, és írótársa Gérard Brach azzal a tervvel készültek neki ennek a filmnek, hogy ezzel majd kellő közönségsikert, - és így elég pénzt - szereznek egy másik, vélhetően kevésbé jól eladható filmjükhöz, a Zsákutcához. Csalódást keltett azonban, hogy sem az amerikai Paramount Picturesnek, sem a szigetországi British Lionnek nem kellett ez a film, valószínűleg a túlságosan merész ábrázolás miatt. Végül a kisebb kaliberű Compton Pictures állt a film mögé produkciós cégként. Itt jegyzem meg, hogy az általam túlzott merészség nem tartalmaz explicit meztelenséget, viszont hallható egy női orgazmus, többször is látható nemi erőszak, és véres gyilkosság, bár azt le kell szögeznünk, hogy Polanski nagyon vigyázott arra, hogy semmit se toljon bele az arcunkba! Gyakorlatilag egyszer sem mutat olyan jelenetet,  ahol egy érzékenyebb lelkületű embernek el kellene kapnia a tekintetét ijedtség vagy undor miatt.

Carole (Catherine Deneuve) egy belga manikűröslány, aki nővérével él egy Londoni apartmanban. Kicsit furcsán viselkedik, a férfiakkal finoman szólva is távolságtartó. Van ugyan egy udvarlója, de kapcsolatukban valami láthatóan nem stimmel....

Ebben a filmben jelenik meg először Polanskinál a az angyal-démon nő figurája, és Deneuve tökéletes választás volt ehhez. (Deneuve a Cherbourgi esernyőkkel ekkor már nemzetközileg is ismert volt) Rejtélyes szépsége és igen visszafogott színészi játéka elég titokzatossá teszi ahhoz, hogy a két véglet (angyal - démon) jól megférjen egymás mellett. Sőt, talán pont emiatt a visszafogottság miatt működik igazán!

A film első negyven percében csak azt látjuk, hogy valami nincs rendben. Carole mintha csak megtűrt lakó lenne nővére albérletében, akit annak pasija is gyakorlatilag semmibe vesz. (Pld a férfi állandóan Carole fogmosó poharában hagyja saját fogkeféjét és borotváját) Carole álmatlanul hallgatja végig éjszakánként a nővére szobájából átszűrődő szeretkezés egyre hangosodó zaját...

Aztán a 40. perc környékén a nővér és annak szeretője elutazik, így Carole magára marad az apartmanban. És itt elkezd szétcsúszni minden Carole körül. Szinte látjuk ahogy hasadozik az elméje (ahogy a mienk is szinte), mivel néha kívülről látjuk a dolgokat, néha viszont Carole szemszögéből, és ahogy az az elmebetegekre jellemző, nem mindig tudjuk eldönteni, hogy éppen a valóságot látjuk, vagy Carole képzelődését... ahogy a falak repedeznek... ahogy a semmiből előkerülő idegen férfiak megerőszakolják a fiatal nőt...

Polanski nem csak a valóság és a képzelet keverésével zavar össze minket, de a látvány és a hang disszonanciájával is játszik: van amikor az erőszakot átélő nő sikít, de mi csak a falióra monoton tik-takolását halljuk, illetve van, hogy halljuk a sikítást, de Carole szája mozdulatlan, zárt...

A végkifejletbe nem megyek bele, de elmondhatom, hogy a  film címe önmagáért beszél...

Deneuve titokzatos szépsége mellett nehéz szó nélkül elmenni. Nyilván emiatt lett többek között a Chanel parfüm egyik reklámarca is.

Biztos vagyok benne, hogy még sok filmben fogunk vele találkozni az 1001-es lista filmjeinek megtekintése során

Spanyolország, Svájc (Alpine, Espanola), 113 perc, ff., angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Ángel Escolano, Emiliano Pledra, Harry Saltzman, Alessandro Tasca)

Le kell szögeznem rögtön a legelején... hogy Shakespeare-nek egyáltalán nem vagyok rajongója, és - bár a Rómeó és Júlia végzetes romantikáját szeretem -, a nagy drámaíró egyéb művei egyáltalán nem hoznak lázba... és akkor még nagyon finoman fogalmaztam...

Nem tudok mit kezdeni a mívesen cizellált körmondatokkal... a cselekmény számomra túlontúl erőltetett fordulataival (pedig ilyesmi a Rómeó és Júliában is rengeteg volt)...

Pedig hát a Falstaff története - Verdi azonos című operájához hasonlóan - Shakespeare művekből lett összeollózva: A windsori víg asszonyok, II Richárd, IV Henrik 1. és 2. része valamint az V. Henrik. Falstaff visszatérő karaktere (Orson Welles) feltűnik ezen drámák többségében, tulajdonképpen ő köti össze ezeket a drámákat, hogy belőlük Welles keze nyomán film készülhessen.

Bár gyakorlatilag egész Európában Falstaff címen ment a mozikban ez a film, az USÁ-ban - talán mert nekik nem mondott volna semmit a Falstaff név, viszont Orson Welles miatt mégiscsak várható volt, hogy megnézik - Chimes at Midnight (Éjféli Harang) címmel küldték a mozikba. Japánban köztes megoldásként Orson Welles Fallstaffja-ként került mozikba.

Welles-t nagyon foglalkoztatta Falstaff karaktere. A film alapja egy korábbi színpadi feldolgozás, mellyel Welles többször is megbukott korábban. Ilyen előzményekkel nem csoda, hogy nem volt könnyű pénzt szerezni ehhez a filmhez. Hosszú keresgélés után rátalált Emilio Piedra spanyol producerre, aki ugyan nem látott fantáziát a Falstaffban, de arra rá lehetett beszélni, hogy ha Welles megcsinálja színesben a Kincses szigetet, akkor mellékesen kicsit lefaragva annak a költségvetéséből, nagyon spórolósan megcsinálhatja fekete-fehérben a Falstaffot is. Az okosságnak az volt a lényege, hogy a két filmnek lehetőség szerint minél több közös díszlete, közös szereplői lettek volna. Welles látszólag bele is kezdett a Kincses Sziget forgatásába, de néhány jelenet leforgatása után nagyrészt a Falstaffon dolgozott csak, rengeteg energiát invesztálva a producer megvezetésébe, aki csak hónapok múlva jött rá, hogy a Kincses Sziget költségvetésének nagy része valójában a Falstaffra ment rá, és a másik filmet Welles talán soha nem is akarta megcsinálni, valójában még forgatókönyvet sem készített hozzá. 

Mellékesen jegyzem meg, hogy Orson Welles egyik rendezőasszisztense az a Jesús "Jess" Franco volt, aki az egyik legnevesebb erotikus exploitation filmrendező volt a hetvenes években, és akinek gyakorlatilag az egész munkássága arról szólt, hogy úgy forgatott egyszerre több filmet egy film árából, hogy a színészeknek például fogalmuk sem volt arról, hogy tulajdonképpen nem egy filmért kapják a díjazásukat, mert a leforgatott anyagból Franco több filmet is összevágott. Valószínűleg Welles adta számára ezt az ötletet.

A kis költségvetés ellenére Welles elérte, hogy olyan nevek is feltűnjenek a filmben többek között, mint Marina Vlady (igaz, csak nyúlfarknyi szerepben) és Jeanne Moreau.

Míg Welles a vele szerződő producereket nagyon gyakran átverte, és amikor a helyzet tarthatatlanná vált végül össze is veszett velük, a keze alatt dolgozó színészek állítólag gyakran bálványozták a rendezőt.

1400 Február 14-én megölték II. Richárd angol királyt, feltehetőleg az utána törvénytelenül trónra kerülő IV Henrik parancsára. A jogos trónörököst, Edmond Mortimert walesi lázadók fogságba ejtették. Rokonai, a Percy-k megpróbálják kiszabadítani. A jogos trónörökös családja és a király közötti konfliktus a film közepére egy nagyon látványos csatajelenetben eszkalálódik.

Nem csodálkoznék, ha ez a csatajelenet vitte volna el a film költségvetésének túlnyomó részét. A sárban dagonyázó realisztikusan küzdő felek látványa tényleg felüdülés volt, mert őszintén szólva az ezt megelőző óra igen unalmas volt számomra. 

A film két fő szereplője a már említett öreg és kövér Falstaff (Orson Welles), aki tulajdonképpen a jó megtestesítője, mellette pedig a trónbitorló király fia, Hal herceg, aki szinte apai jóbarátként tekint Falstaffra, mégis a film végén, amikor apja halála után V. Henrik néven trónra kerül, úgy árulja el idősebb barátját, hogy azt szinte fájt látni.

Franciaország (Athos Chaumiane, Filmstudio)

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: André Michelin

Nagyon különleges hangulatú, egyes kritikusok szerint nehezen emészthető filmet készített ezúttal Godard. Mindenesetre eme kilencedik filmje nagyon más, mint amit eddig tőle láttam.

Ha mindenképpen skatulyába szeretnénk helyezni, akkor fogjuk rá hogy sci-fi noir. De ha kémfilmnek mondanánk, akkor sem lőnénk olyan nagyon mellé.

A film főszereplője az a Lemmy Caution (Eddie Constantine), aki az ötvenes években több noir kémfilm fő karaktere volt. Godardnak köszönhetően mára jobban ismert az Alphavilleből, mint az eredeti kémfilmekből.

Alphaville egy idegen galaktika fővárosa valamikor a nem túl távoli jövőben. Ránézésre a klíma és az egész környezet nagyon hasonlít a földi milliőre. A társadalom viszont egész más úton jár. Főhősünk a Földről jött ezt a különös társadalmat megszemlélni . Mellesleg egy titkos küldetés is szerepel itteni programjában.

Ez a furcsa disztópikus világ ahogy feltárul előttünk, egyre több ismerősnek tűnő tulajdonságot mutat. Ahogy a rendszernek feltétel nélkül engedelmeskedő embereket látjuk, nehéz nem gondolni a Metropolisra (1927).

Ahogy majd látni fogjuk, itt is egyetlen megbomlott professzor elméje áll az elnyomás mögött, akit eredetileg Leonard Nosferatunak hívtak, akinek valamely homályos okból "el kellett pusztulnia" és ma már álnéven, Professzor von Braun-ként (Howard Vernon) irányítja a rendszert. (Az igazi filmkedvelőket talán nem kell emlékeztetnem Murnau ikonikus Nosferatu (1927) c. filmjére.)

"A valóság néha annyira bonyolult, hogy lehetetlen szavakba önteni. A legenda ekkor olyan formában teremti ujjá, amelyben aztán bejárja az egész világot."

Ezt egy furcsa gépi hangon, az úgynevezett ALPHA 60 nevű szuperszámítógép digitális hangján halljuk.

Mint kiderül, von Braun professzornak sikerült megalkotnia egy olyan szuperszámítógépet, mely annyira okos volt, hogy egy idő után képes volt önmagát is tovább fejleszteni. Ez az öngerjesztő folyamat egy idő után oda fajult, hogy átvette az irányítást a társadalom felett, és a saját normáit kezdte rajtuk számon kérni. Minden olyan cselekedet, ami ellentmond a puszta logikának, társadalom-ellenes cselekedetté vált, és mint ilyen, halálbüntetést von maga után. Az ilyen emberek, akik nem tudnak beilleszkedni, többnyire egy külön szégyen-negyedben élnek, míg rá nem szánják magukat az öngyilkosságra. Aki ehhez nem elég erős, azt előbb utóbb úgyis halálra ítélik.

Egy ilyen csoportos kivégzés volt talán az egyik legbizarrabb jelenet amit eddig valaha filmben láttam. Ez a film egyébként is bővelkedik a kreatívan bizarr momentumokban, de az uszodás kivégzés egyértelműen kiemelkedő volt mind közül.

Ahogy a fenti képen is látjuk, a halálraítéltek a medence mellett állnak szépen libasorban, végzetükre várva. A medence végében szép, fiatal műúszólányok várnak. Hangosbemondón szólítják a soron következő halálraítéltet. Ismertetik bűnét: "Logikátlanul gondolkodott: sírt, amikor meghalt a felesége"  (Itt azonnal felrémlik az 1984 gondolatrendőrsége!)

A férfi kiáll a medence szélére, és katonák belegéppuskázzák a vízbe. Ekkor jön el a műúszólányok ideje: Gyönyörű koreográfiával beugranak a vízbe, odaúsznak a hullához, és szép rendezett mozdulatsorral, és rendezett lábtempóval kiemelik a vízből. Ezzel gyakorlatilag egy vízi kivégző-show szemtanúi leszünk.

Lemmy-nek, az idegen galaktikából érkező kémnek természetesen be kellene jelentkeznie a "lakosság ellenőrző hivatalba", ahogy minden beutazónak elvileg haladéktalanul jelentkeznie kellene itt. Lemmy azonban elmulasztja. Kicsit fura, hogy egy társadalmat tökéletes elnyomásban tartó rendszer ilyen lazán kezelje a beutazókat. Amerikába például be se léphet az ember, amig egy ilyen vizsgálatot le nem folytatnak vele kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy a hatvanas években ez a szigor még nem volt magától értetődő.

Főhősünk mindenesetre előbb utóbb csak bekerül az átnevelésügyi minisztérium / rendőrség látókörébe. Be is viszik kihallgatásra, de első körben az ALPHA 60 nem talál rajta fogást. Puszta logikai úton nem tud belekötni, ezért elengedi. Az általunk ismert diktatúrákban egyáltalán nem alapkövetelmény, hogy valakit úgy tartsanak fogva, hogy logikai úton kifogásolható tettet kövessen el valaki. Sőt! Talán pont ezért olyan ijesztő ez a rendszer, mert mindenben azt kommunikálja magáról, hogy logikája alapján minden amit tesz a társadalom hasznára kellene, hogy váljon. Az egyes embereknek ettől még áldozatokat kell hozniuk, de összességében - az elmélet szerint - a szuperszámítógép a társadalom javára hozza meg döntéseit.

(Az alábbi rendőrautóban Godar-t a rendezőt látjuk)

Eddie Constantine ragyás arcával és nyers modorával remek választás volt erre a szerepre. Anna Karina tündöklő szépségével és fátyolos játékával Jinként egészíti ki Constantine Jangját.

Natacha von Braun (Anna Karina) - amellett, hogy igézően szép és vonzó, a professzor lánya. Ettől függetlenül soha nem látjuk őket egy jelenetben. És mint kiderül, ő is csak egy az elnyomott társadalom tagjai közül. Nyakán ott a sorszám, melyhez hasonló minden nőn megtalálható valahol a testén. Erre pontos magyarázatot nem kapunk a filmben. Elképzelhető, hogy eme disztópikus társadalom férfitagjai is hordoznak ilyen azonosítót, csak éppen soha nem látjuk, mert eltakarja a ruha.

A kém és Natacha között szép lassan kialakul valami kölcsönös érzelem, ami ebben a társadalomban teljességgel megengedhetetlen lenne.

És itt meg kell állnunk egy szóra... bevallom... a film logikáját nem tudtam mindvégig maradéktalanul követni. Nagyjából a felénél úgy döntöttem, hogy a film élvezhetőbb úgy - és tényleg igazam lett - ha nem akarom teljes mélységében megérteni, csak úszom az árral, azaz átadom magamat a hangulatnak...

Utólag visszatekintve jól tettem. A film legnagyobb erénye szerint az izgalmas vizualitás, melynek kulcsa, hogy Godard úgy teremtette meg a hidegen sötét elnyomás furcsa sci-fi hangulatát, hogy gyakorlatilag semmilyen díszletet nem épített hozzá. Az idegen galaxis Alphaville-jét Párizs éjszakájában forgatta kreatívan megválasztott környezetben. A sok neon, a futurisztikus formák, a sok izgalmas enteriőr az, ami gyakorlatilag hibátlanná teszi az élményt, közel ötven év elteltével is tökéletesen Alphaville-ben éreztem magam a film megtekintése során.