Olaszország (Film Duelmina, Francoriz Productions, Federiz), 117 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Tonino Cervi, Angelo Rizzoli

Antonioni a Napfogyatkozás után azt nyilatkozta, hogy pályájának új szakaszához érkezett, és ha még készít filmet, akkor az vígjáték lesz, és biztosan színes.

Nos, ez a film valóban színes lett, a rendező első színes filmje, a mondat összes többi eleme azonban tévedésnek bizonyult. Még csak mosolyogni sincs kedve az embernek, vígjátékról beszélni pedig eszünkbe sem jut, ha végignézzük ezt a filmet. De szintén tévedésnek bizonyult az új pályaszakasz említése, hiszen valójában ez lesz az a film, ami majd lezárja Antonioni első korszakát. 

Szokás tetralógiának, azaz négy egymással összefüggésben álló műként kezelni ezen szakasz utolsó négy filmjét: A Kaland (1960), Az Éjszaka (1961), a Napfogyatkozás (1962) és eme Vörös Sivatag (1964) összeköthető egyrészt Monica Vittivel, aki mind a négy filmben szerepel, másrészt tartalmilag az emberi kapcsolatok válságával, elhalásával, és általában véve a korabeli jelen vizsgálatával.

Először is egy feltehetően sokakat kiábrándító dolgot kell közölnöm: Elsősorban mai elemzéseknél jelenik meg sok helyen tévesen, hogy a film a Ravenna környékét elárasztó petróleumfinomító telepek ábrázolásával akarja felhívni a közvélemény figyelmét a környezetszennyezésre és az iparosodás negatív következményeire. Mai szemmel ez triviálisnak tűnik. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy ami ma alapvetés, az 50-60 évvel ezelőtt nem volt feltétlenül érvényes. (És ezt jó lenne, ha a #metoo és #blm mozgalmak harcosai sem felejtenék el, amikor évtizedekkel, esetenként évszázadokkal ezelőtti eseményekkel és emberekkel kapcsolatban ítélkeznek.)

Szóval utánaolvasva, a korabeli sajtóban megtalálható, hogy Antonioni Godart-nak nyilatkozva elmondja, hogy ő pont az iparosodás szépségét akarta ünnepelni ezekkel a képekkel: 

Szeretem az újat, szeretem a rakétákat, a gyárkémények füstjét, az ipar terjedése által megváltozott tájat.

Mindenesetre, ha valóban ez volt a célja Antonioninak, nálam nem sikerült betalálnia. Engem bizony nem varázsoltak el ezek a képek, sőt, kifejezetten nyomasztóan hatottak rám. És bevallom, nem is igazán értettem a logikát a színek használatában. A vörös különböző árnyalatainak nagyon, - talán túlzóan is - hangsúlyos esztétikai szerep jutott, ám a puszta megjelenítésen túl nem sikerült rájönnöm, hogy milyen dramaturgiai szerepet kapott ez a hatás.

A vörösnek egyébként többféle árnyalata is ránehezedik a képre. Sokszor inkább a barnába hajló rozsdavörös, illetve okkeres árnyalatok uralkodnak. A két főszereplő (Monica Vitti és Richard Harris) haja is vörös.

Aki látott már filmet Antonioni első (legfontosabbnak tartott) korszakából, az tudja, hogy ezekben a filmekben nem mondható, hogy kapkodjuk a fejünket az eseményeket nézve. Talán közelebb állunk a valósághoz, ha azt mondom, hogy szinte nem is történik semmi... és ez a közel két órás műsoridőben bizony nagy fegyelmet és összpontosítást igényel a nézőtől.

Giuliana (Monica Vitti) egy igen neurotikus, súlyos lelki problémáktól gyötört nő. Többször említésre kerül egy korábbi baleset, amiről aztán kiderül, hogy valójában egy öngyilkossági kísérlet volt, amit férje elől is titkol. Férje mérnök, aki - vele ellentétben - láthatóan minden lelki problémától mentes. Giuliana belegabajodik férje egyik kollégájába, Corradoba (Richard Harris) aki munkaügyben jár az ipartelepen, ami mellett Giulianaék élnek. 

A film nagy része ezt a se ide se oda kapcsolatot ábrázolja, komoly hangsúlyt helyezve közben a vörös árnyalatainak minél gyakrabban történő megjelenítésére. Még a korabeli kritikák között is több helyen olvasni hozzám hasonló "tanácstalankodókat", akik nem pontosan értik a vörös ennyire eltúlzott jelentőségét... 

Az viszont sejthető, hogy Giuliana lelki baja pont a modernizálódó környezettel való ellenérzésekből fakad. 

Ha el is fogadjuk Antonioni vallomását, mely szerint az iparosodott környezetet akarta eltúlzott szépségben bemutatni, én mégiscsak túlnyomó részt nyomasztó hangulatú képekre emlékszem.

Két olyan jelenet volt, amelyre kellemesen emlékszem vissza, ami kis kitörést jelentett ebből az igen lassan és szinte céltalanul hömpölygő filmből:

Az egyik a kis csónakház furcsa jelenete, ahol több pár is össze volt zsúfolódva. Talán nem is valóság, hanem álom volt? Nem is derül ki igazán, hogy hogyan kerültek ide, és a jelenet után azokkal az idegen párokkal, akikkel előtte nem találkoztunk, később sem találkozunk újra, ez az álom-elméletemet erősíti meg.

Olyan szűk a hely, és annyira érthetetlen, hogy a láthatóan jómódú emberek miért vannak így összezsúfolódva ezen a koszos kis helyen...Egyetlen ágy van, és egymás ölében, szorosan egymáshoz simulva fekszenek. Kifejezetten erotikus töltete van ennek a jelenetnek.

A jelenet kulcsszereplője a szintén vöröshajú Rita Renoir, aki a fenti kép középpontjában fekszik, és akiről érdemes elmondani, hogy állítólag az 50-es 60-as években Európa legismertebb sztriptíztáncosnője volt.

Arca valahogy minden játék nélkül is vad erotikát sugároz. Hozzá kapcsolódik az egyetlen olyan momentum, ami mosolygásra késztetett a film során:

- Utálom!

- Kit?

- A férjedet! Olyan, mint egy vércse, és arra mindig készen áll, hogy rávesse magát egy tönkremenőben lévő gyárra... vagy egy válságban lévő nőre... Meglátod... Meglátod, a végén velem is célt ér majd!

Hát igen... ez a csónakházas jelenet ilyen volt.. Bárki bárkinél célt érhetett végül...

Az említett másik jelenet, mely pár perces fellélegzést okozott a nyomasztó ipartelep hangulata alól: A kétségbeesett Giuliana egy mesét rögtönöz beteg gyermekének. Egy 12-14 éves lányról, aki magányosan strandol egy gyönyörű rózsaszín homokos tengerparton. Érdekes figyelni, hogy a jelenet képei hogy reagálnak a mesélő gondolataira. Amikor Giuliana először említ egy furcsa közeledő vitorlást, akkor a képen a hajó kifejezetten hasít a vízen. Majd amikor érezhetően improvizálva meséli tovább, ahogy a lány úszva megközelíti a furcsa vitorlást, akkor azt már állva látjuk a vízen... 

Itt válik igazán érzékelhetővé, hogy Antonioni nagyon is tud harmonikus, meleg képeket mutatni nekünk, ha úgy tartja kedve. A mesebeli gyönyörű tengerpart egyébként a Sardinia melletti 1 km átmérőjű, Budelli nevű kis szigeten található, a partszakaszt Spiaggia Rosanak hívják. Valóban rózsaszín homokja van.

Ezzel a filmmel már valóban lezárul Antonioni első korszaka. Ezután szerződést köt az amerikai MGM-el három angol nyelvű filmre. Ebből kettő rajta is lesz a listán, úgyhogy hamarosan újra találkozunk vele.

Nagy-Britannia (Proscenium), 97 perc, ff., angol

Rendező: Richard Lester

Producer: Walter Shenson

Szinte nem is tudom, mit kezdjek ezzel a filmmel. Gimnazista koromban hatalmas Beatles rajongó voltam, és akkor valahogy sikerült VHS-en kikölcsönöznöm ezt a filmet a rendszerváltás előtt induló első videotékák egyikében, de már akkor sem tetszett ez a film. És ha egy vérbeli rajongónak nem tetszik, akkor annak azért oka kell, hogy legyen! (Bár lehet, hogy ezzel a nemtetszésemmel erős kisebbségben voltam, hiszen - mint olvasom - ez a kis költségvetésű film hatalmas siker volt a maga idejében a mozik pénztárainál.)

Nos... Nekem végig az volt az érzésem, hogy valaki kitalálta, hogy a Hard Day's Night albumnak csináljunk egy promo anyagot. Nyilván a fiúk eléneklik majd a dalokat, és hogy kitöltsük az időt, valaki írjon közé valami hülyeséget... Mindegy, hogy mit, úgysem akarunk sokat költeni rá. Így valaki írt hozzá egy rendkívül butácska forgatókönyvet a Beatles fiúk egy napjáról.

A film rendezését pedig arra a Richard Lesterre bízták, akitől gyerekkoromban "rongyosra" néztem a tévéből felvett Michael York-os Három Testőrt. (rajta lesz az 1001-es listán is). 

A fiúk természetesen magukat alakítják, de valaki kitalálta, hogy legyen a történet része Paul nagyapja is, akit viszont egy színész (Wilfrid Brambell) játszik. Így sikerült egy nagyon idegesítő figurát is beletenni a filmbe, amivel az ál-dokumentarista jelleg helyett bugyuta komédia felé vette az irányt.

Érdekes lehetett volna, ha mondjuk tényleg megtudjuk, hogy milyen a Beatles egy napja. Tudjuk jól, hogy minden dokumentumfilm egy kicsit megrendezett, de a jó dokumentumfilmet olyannak rendezik, hogy azt mutassa, hogy milyen a valóság.

És itt komoly probléma például, hogy a fiúk többnyire menekülnek a sikoltozó csajok elől, de ha a poén megköveteli, akkor jeleneteken keresztül senki nem ismeri fel őket. Ennek ellenére üdítő poén volt amikor egy rajongó felismerni véli Lennont, aki viszont eljátssza, hogy csak hasonlít rá. A jelenet végén a már a nő is kicsit lenézően mondja, hogy tulajdonképpen nem is nagyon hasonlít az igazi Lennonra.

A gyermeteg történet kedvéért a fiúknak saját, jól meghatározható, a végletekig leegyszerűsített egyéniségeket kreáltak, ami - tartok tőle - nagyon messze volt a valóságtól.

John Lennon okoskodó. Paul McCartney cuki, érzékeny fiú.

George Harrison  a csöndes visszafogott.

Ringo Starr pedig... hát tulajdonképpen szimplán debil. De annyira, hogy nem tudom elképzelni, hogy ne zavarta volna, hogy ezt a szerepet kényszerítik rá.

Néha zenekari próba ürügyén fakad dalra az együttes, de leginkább ok nélkül, amolyan musicales formában csak úgy, l'art pour l'art futkároznak és dalolnak. Kb. 5 perc bugyuta cselekményt követ mindig egy dal az albumról.

Amerikában a Capitol Recordsnak volt szerződése a Beatles-albumok kiadására, a United Artist - a film amerikai forgalmazója - azonban ügyes trükkel ezt ki tudta játszani: kiadta a film dalait mint filmzenei album még azelőtt, mielőtt a Capitol által kiadott Hard Days Night album megjelenhetett volna a lemezboltokban. 

Az utolsó 10 perc viszont igazán érdekes volt a filmben. Ha ilyen lett volna az egész film, egy rossz szavam nem lenne. Egy koncertet láttunk, ahol rajongók előtt csapatták a fiúk. Izzadtak ahogy kell, a rajongók pedig sikoltoztak, zokogtak, és mindenki saját kedvencének a nevét kiabálta, (John, John!!)  hátha felfigyel rá az illető. Na ez élvezhető volt, bár nem tudom, hogy a rajongóknak tulajdonképpen mekkora örömet okoz egy olyan koncert meghallgatása, ahol elsősorban saját sikolyuk hallatszik a zene csak aláfestés. Vannak olyan emlékeim, ahol a Johnék nyilatkozzák, hogy tulajdonképpen azért álltak le a koncertezéssel, mert úgy látták, ennek semmi értelme, hiszen gyakorlatilag mindegy mit játszanak, a közönség úgysem hall belőle szinte semmit.

A Beatles szereplésével összesen öt nagyfilm készült. Második a Help! (1965) című mozi, szintén Richard Lester rendezésében. Hasonlóan egy Beatles album köré kerekített történettel. Ott azonban már sokkal abszurdabb, szürreálisabb a történet, amitől sokkal több kedvem lenne megnézni mint ezt.

Harmadikként következik a Magical Mystery Tour (1967), mely rendezését a fiúk saját kezükbe vették. Azaz ők négyen a film hivatalos rendezői, és továbbra is azt a szürreálisabb már-már pszichedelikus irányba menő irányt követték, ami majd a negyedik, animációs Beatles filmben, a Sárga Tengeralattjáróban (1968) teljesedik ki.

Végül 1969-ben került mozikba a Let It Be című film, mely eltérően a korábbiaktól tényleg zenés dokumentumfilm, mely mutatja ahogy a fiúk a Let It Be album elkészítéséhez stúdióba vonulnak és (sikertelen) kísérletet tesznek a korai korszakuk közös lelkesedésének megidézésére. Ekkoriban már rendszeres volt, hogy a fiúk saját dalaikat külön-külön vették fel a stúdióban, a Let It Be esetén azonban egy hosszan tartó közös - nem különösebben jókedvű - próbafolyamatot látunk.

Ezek a Beatles filmek nincsenek az 1001-es listán, de érdemesnek tartottam megemlíteni őket.