Nagy-Britannia (Alta Vista Productions), 89 perc, Pathécolor, angol

Rendező: Roger Corman

Producer: Roger Corman

Az explotation filmek divatja a hatvanas években kezdett felfutni, és a nyolcvanas évekig tartott ki. Mindig egy kicsit gondban vagyok, ha meg kell fogalmazni, hogy pontosan mit is jelent ez a minősítés (mármint az exploitation). Műfajnak talán nem nevezném... irányzat talán megfelelőbb szó. Könnyű lenne azt mondani, hogy ha az ember látott néhányat, akkor messziről is felismeri őket.

A koncepció lényege, hogy a stúdiók a gyors megtérülés érdekében olyan filmeket igyekeztek gyártani, melyek esetében a művészi értékek megjelenítésére minimális igény merült csak fel, de megpróbálták a nézők rejtett, nem kifejezetten erkölcsösnek, sőt inkább tabunak számító vágyait (vér, erőszak, szexualitás) kiaknázni. (exploit = kiaknáz, kizsákmányol). A művészi értékek hiánya persze nem volt elsődleges feltétel, tehát alkalomadtán születhettek olyan művek, melyek véletlenül művészileg is igényesek lettek, de a stúdiók véletlenül sem kívántak ilyen célra külön költségvetési keretet biztosítani.

Az American International Pictures (AIP) azzal a céllal jött létre 1954-ben (két éven keresztük még ARC-nek, American Releasing Corporationnek hívták a vállalatot), hogy ilyen olcsó, de a fiatalok által tömegesen nézett filmeket gyártsanak. A két alapító James Nicholson és Samuel Z. Arkoff úgy találta, hogy a felnőttek már szívesebben néznek tévét, a tinédzserek viszont örömmel járnak moziba, addig is távol vannak a szülőktől. Talán éppen ezért úgynevezett double feature-öket, azaz dupla vetítéseket tartottak, így a fiatalok még tovább maradhattak távol otthonról.

Erre a régi szokásra emlékezett vissza egyébként Tarantino és Rodriguez, amikor 2007-ben összeálltak, hogy megcsinálják a maguk double feature-jét a Planet Terror + Death Proof kombót. 

Az AIP üzleti tervének lényegét Pán Péter szindrómának is hívták. Tömören így foglalható össze az elmélet:

1. Egy fiatalabb gyerek bármit megnéz, ami az idősebbeknek való

2. Az idősebb nem nézi meg azt, ami a fiatalabbaknak való.

3. Egy lány megnézi a fiúknak való filmeket.

4. Egy fiú nem nézi meg a lányoknak való filmeket.

A fenti négy pontból következik, hogy a célcsoport a 19 éves fiúk. Ez esetben viszont szükség van több kevesebb erotikára. Ebben a filmben például a 18 éves Jane Asher biztosította ezt az igényt.

A 60-as években még kevesebb, aztán a hetvenes évektől már egyre több erotika került bele ezekbe az exploitation filmekbe. A műfaj halálát majd az okozza, amikor a kilencvenes években elterjed a videokamera, és gyakorlatilag korlátlan mennyiségben ömlik a piacra a pornó, kirántva a szőnyeget az exploitation filmek gyártói alól, hiszen akkor már nem ültek be a moziba a srácok azért, hogy meztelen nőket láthassanak a vásznon. 

Na, de ne szaladjunk ennyire előre!

Az AIP vezető rendezője ekkoriban Roger Corman volt, aki tökélyre fejlesztette munkamódszerét abban a tekintetben, hogy producerként minimális idő alatt, minimális költségvetéssel képes volt sok nézőt vonzó (bár nem feltétlenül színvonalas) filmeket létrehozni ebben a műfajban. Lásd: Szörny az Óceán Mélyéről /Monster from the Ocean Floor/ - 1954, melyet állítólag 6 nap alatt készítettek 12.000 dollárból. 

Corman azonban a 60-as évek elején meggyőzte a stúdiót, hogy egy kicsit nagyobb költségvetéssel színes ,szélesvásznú filmeket forgatva, valamivel jobban kidolgozott díszletekkel nagyobb üzleti sikert is el lehetne érni. Ennek a szellemében végül elkezdtek Edgar Allan Poe novellákat horror-filmes formában feldolgozni. Pontosabban csináltak egyet 1960-ben: Az Usher-ház Bukása címmel, mely olyan jó anyagi befektetésnek bizonyult, hogy ezt további öt követte az USÁ-ban:

Az Usher-ház bukása - 1960

A kút és az Inga - 1961

Az idő előtti elhantolás - 1962

Rémtörténetek - 1962

A holló - 1963

A kísértetkastély - 1963.

A legutolsóval kapcsolatban csendben jegyzem meg, hogy ez valójában egy kakukktojás, mivel a történet maga szörnyekkel operáló H.P. Lovecraft-tól származik, mégis egy Poe vers címét adták a filmnek, annyira jól ment ez a Poe sorozat a mozikban. Pont emiatt sok Lovecraft rajongó nem is tudja, hogy az AIP stúdió Poe sorozatának eme darabja voltaképpen egy Lovecraft feldolgozás.

Ezután a stáb átköltözött Angliába, ahol csináltak további két filmet a sorozathoz:

A vörös halál arca - 1964

Ligeia sírboltja - 1964

Az, hogy a költségvetés valamivel magasabb volt immár, nem jelentette azt, hogy ne vették volna komolyan a költségek minimalizálásának igényét. Ha az egyik filmben felgyújtottak egy kastélyt, akkor az égő épületet felvették több kameraállásból is, hogy ha szükség lesz másik filmben égő kastélyra, akkor csak elő kelljen venni a raktárból a kész felvételeket. 

Ugyanígy voltak a díszletekkel is: Amit az egyik filmhez legyártottak, azt szétszedték, hogy alkalomadtán újra összeszerelve újra lehessen hasznosítani a stúdió egy másik filmjénél.

Poe novellájában a "vörös halál" egy valójában nem létező betegség, mely ragályosan terjed, és végső stádiumában a bőr pórusai vérezni kezdenek, így gyakorlatilag a teljes bőrfelület elvörösödik a gyöngyöző vértől.

A velejéig gonosz Prospero herceg (Vincent Price) kastélyába zárkózik a pandémia elől, de ezt megelőzően azért elrabol a környéken egy ártatlan fiatal lányt, Francescát (Jane Asher), hogy azt szeretőjévé tegye. Az nem zavarja egy percig sem, hogy otthon, a kastélyában várja őt másik szeretője. Price remekül hozza a főgonosz triviális karakterét, Asher elsősorban arra építi a szerepet, hogy szép és fiatal.

Prospero a sátán legfőbb híve, így gátlástalansága szimbólumaként a kívül tomboló halál ellenére bent a nemesség képviselőivel állarcosbált szervez, egymást megalázó játékokat játszva, míg egyszer csak odabent is megjelenik a halál.

A vörös halál egyébként szimbolikusan két formában is megjelenik: egyik maga a betegség, a Poe által kitalált "vörös halál", másrészt a halál allegorikus formában is megjelenik, tetőtől talpig vörösbe öltözött férfiként.

Úgy tudja a film az erőszakot, erotikát és az exploitationra szintén gyakran jellemző szadizmust ábrázolni, hogy szinte semmit sem mutat belőle explicit módon. Ebből is világosan észrevehető, hogy a műfaj kezdeti szárnypróbálkozásainál tartunk még. Hol van, amikor meztelen nők és férfiak levágott végtagjai festik vörösre a képernyőt? Ártatlan matiné ez a film ahhoz képest, ami majd a hetvenes-nyolcvanas években vár ránk. 

Mellesleg egész nézhető kis filmecskét rakott össze Corman, bár olyan túl sok művészi élményt azért így sem tartogat számunkra a film. Az exploitationnel amúgy is igen megbocsájtó vagyok. Igen dicséretesnek tartom, ha egy alapvetően üzleti szándékkal létrehozott filmben a kreativitásnak akár a morzsáját is meglátom. 

Szovjetunió (Dovzsenko), 97 perc, Szovkolor, ukrán

Rendező: Szergej Paradzsanov

Ez a film egy nagy színes mozgó képeskönyv. Olyan nekem, mint Jancsó hetvenes évekbeli korszaka (Égi Báránytól a Zsarnok Szívéig), melyben a történet szinte elveszti jelentőségét a hagyományos értelemben, helyette a képi megvalósítás lesz elsődleges jelentőségű. 

Paradzsanov esetében bár végülis van történet, de ez többnyire furcsán kidolgozatlan marad. Jelentős fordulatokon szinte előkészítés nélkül, pillanatok alatt túljut, míg alkalomadtán jelentéktelen motívumoknál hosszasabban elidőzik. 

A film azzal nyit, hogy az ukrán Kárpátok egyik hucul falujában egy falunapon az egyik családfő baltával agyonüti a másikat. (A huculok egy pártízezres ruszin etnikai csoport)

A két ellenséges család gyermekei azonban egymásba szeretnek, akárcsak Rómeó és Júlia. (A film az azonos című Mihajlo Kocjubinszkij regény alapján készült)

Később össze is házasodnak...

Ezután a történet hirtelen drámai fordulatot vesz. Nem csak azért nem megyek ebbe bele túl részletesen, hogy szokásom szerint megóvjam azokat, akik ezután szeretnének megnézni a filmet, hanem azért is, mert véleményem szerint a történetnek ennem az esetben tényleg nincs túl nagy jelentősége.

A képi megjelenítés - és az azt alátámasztó zenei hatások - minden mást zárójelbe tesznek:

Legtöbbször kézi kamerával készített felvételeket látunk. Ritkán állapodik meg a kamera, de a statikus állások is szépen megkomponáltak.

Sok avantgárd rendezőnél látom, hogy a kézből készített felvétel az élvezhetőség rovására megy, itt viszont nagyon nem ez a helyzet. A kép mindvégig nagyon rendezett marad, még akkor is, amikor a fiatalok lagziján olyan mozgékonnyá válik a kamera, hogy a kép szinte elmosódik... ez azonban mégsem válik zavaróvá, inkább az az érzése az embernek, hogy egy impresszionista festmény elmosódó ecsetvonásai kelnek életre....

Mutathatnám a példákat az izgalmasabbnál izgalmasabb kamerakezelésre, képi megoldásokra, de akkor még mindig csak a képről beszélünk, ami a zenével együtt éri el igazán a tökéletes hatást...

Hucul népdalok szólnak szinte végig a filmben. A dalok is szinkronizálva vannak, ami egyébként nem különösebben gyakori. Csak tippelni tudok: feltételezem, hogy nem volt külön hangsáv a filmben szereplő népdalokról, ezért a szinkron készítésekor azokat is fel kellett venni újra. Ellenkező esetben maradt volna a  teljes film feliratozása. Az általam elérhető változat csak a szinkronos hangsávval rendelkezett, ezért nem tudom megállapítani, hogy az eredeti ukránhoz képes van-e minőségi különbség a dalok előadásában, mindenesetre nagyon színvonalasnak tűnik a magyar változat is.

A film rendezőjét, Paradzsanovot (Tarkovszkijjal együtt) szokás a le nem forgatott filmek rendezőjének nevezni. Élete során közel 15 évet töltött különböző börtönökben, 3 különböző alkalommal. 

1968-ban ukrán nacionalizmus vádjával, letartóztatják, később elengedik. Ekkoriban alig engedik dolgozni. 1969-ben megcsinálja ugyan A Gránátalma Színe című filmjét (ezzel is fogunk találkozni az 1001-es listán), de aztán 1985-ig nem készíthet filmet, helyette a Gulag szigorított munkatáborában robotol. Ahány helyen olvasom, annyi különböző vádat olvasok elítélésével kapcsolatban: hol homoszexualitást írnak, hol erőszakot, hol vesztegetést... van ahol pornográfia népszerűsítését... Furcsa módon otthon nem volt annyira megbecsült művész, mint amennyire külföldön, főleg angolszász területeken rajongtak érte. Ilyenkor érzem igazán szerencsésnek magamat, hogy - legalábbis a Kádár-korszakban - az igazán nagy művészeket azért többnyire nemcsak hagyták dolgozni, de támogatta is a vezetés (Aczél Györggyel az élén). 

Paradzsanov egy kései interjújában dicsekszik, hogy hány megvalósítatlan forgatókönyvet írt... Szerintem Paradzsanov esetében nem kifejezetten a forgatókönyv az érdekes... hanem a képi megvalósítás az igazán zseniális, ami valószínűleg előzetesen nem papírra vethető.

Jancsóról is hallani, hogy írt ugyan forgatókönyveket a filmjeihez, de csak azért, hogy legyen mit engedélyeztetni/pályáztatni, de amikor elkezdett forgatni, akkor soha senki nem látta már ezeket a forgatókönyveket...

- Amikor az Elfelejtett Ősök Árnyait, ezt a kárpáti hucul Rómeó és Júliát forgatta Ukrajnában, akkor senkit sem zavart, hogy ön örmény?

- Nem. Amikor forgattam, akkor nem. Orosz voltam, és kész. Amikor viszont váratlanul hatalmas siker lett, akkor menten észrevették...

Olaszország (Film Duelmina, Francoriz Productions, Federiz), 117 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Tonino Cervi, Angelo Rizzoli

Antonioni a Napfogyatkozás után azt nyilatkozta, hogy pályájának új szakaszához érkezett, és ha még készít filmet, akkor az vígjáték lesz, és biztosan színes.

Nos, ez a film valóban színes lett, a rendező első színes filmje, a mondat összes többi eleme azonban tévedésnek bizonyult. Még csak mosolyogni sincs kedve az embernek, vígjátékról beszélni pedig eszünkbe sem jut, ha végignézzük ezt a filmet. De szintén tévedésnek bizonyult az új pályaszakasz említése, hiszen valójában ez lesz az a film, ami majd lezárja Antonioni első korszakát. 

Szokás tetralógiának, azaz négy egymással összefüggésben álló műként kezelni ezen szakasz utolsó négy filmjét: A Kaland (1960), Az Éjszaka (1961), a Napfogyatkozás (1962) és eme Vörös Sivatag (1964) összeköthető egyrészt Monica Vittivel, aki mind a négy filmben szerepel, másrészt tartalmilag az emberi kapcsolatok válságával, elhalásával, és általában véve a korabeli jelen vizsgálatával.

Először is egy feltehetően sokakat kiábrándító dolgot kell közölnöm: Elsősorban mai elemzéseknél jelenik meg sok helyen tévesen, hogy a film a Ravenna környékét elárasztó petróleumfinomító telepek ábrázolásával akarja felhívni a közvélemény figyelmét a környezetszennyezésre és az iparosodás negatív következményeire. Mai szemmel ez triviálisnak tűnik. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy ami ma alapvetés, az 50-60 évvel ezelőtt nem volt feltétlenül érvényes. (És ezt jó lenne, ha a #metoo és #blm mozgalmak harcosai sem felejtenék el, amikor évtizedekkel, esetenként évszázadokkal ezelőtti eseményekkel és emberekkel kapcsolatban ítélkeznek.)

Szóval utánaolvasva, a korabeli sajtóban megtalálható, hogy Antonioni Godart-nak nyilatkozva elmondja, hogy ő pont az iparosodás szépségét akarta ünnepelni ezekkel a képekkel: 

Szeretem az újat, szeretem a rakétákat, a gyárkémények füstjét, az ipar terjedése által megváltozott tájat.

Mindenesetre, ha valóban ez volt a célja Antonioninak, nálam nem sikerült betalálnia. Engem bizony nem varázsoltak el ezek a képek, sőt, kifejezetten nyomasztóan hatottak rám. És bevallom, nem is igazán értettem a logikát a színek használatában. A vörös különböző árnyalatainak nagyon, - talán túlzóan is - hangsúlyos esztétikai szerep jutott, ám a puszta megjelenítésen túl nem sikerült rájönnöm, hogy milyen dramaturgiai szerepet kapott ez a hatás.

A vörösnek egyébként többféle árnyalata is ránehezedik a képre. Sokszor inkább a barnába hajló rozsdavörös, illetve okkeres árnyalatok uralkodnak. A két főszereplő (Monica Vitti és Richard Harris) haja is vörös.

Aki látott már filmet Antonioni első (legfontosabbnak tartott) korszakából, az tudja, hogy ezekben a filmekben nem mondható, hogy kapkodjuk a fejünket az eseményeket nézve. Talán közelebb állunk a valósághoz, ha azt mondom, hogy szinte nem is történik semmi... és ez a közel két órás műsoridőben bizony nagy fegyelmet és összpontosítást igényel a nézőtől.

Giuliana (Monica Vitti) egy igen neurotikus, súlyos lelki problémáktól gyötört nő. Többször említésre kerül egy korábbi baleset, amiről aztán kiderül, hogy valójában egy öngyilkossági kísérlet volt, amit férje elől is titkol. Férje mérnök, aki - vele ellentétben - láthatóan minden lelki problémától mentes. Giuliana belegabajodik férje egyik kollégájába, Corradoba (Richard Harris) aki munkaügyben jár az ipartelepen, ami mellett Giulianaék élnek. 

A film nagy része ezt a se ide se oda kapcsolatot ábrázolja, komoly hangsúlyt helyezve közben a vörös árnyalatainak minél gyakrabban történő megjelenítésére. Még a korabeli kritikák között is több helyen olvasni hozzám hasonló "tanácstalankodókat", akik nem pontosan értik a vörös ennyire eltúlzott jelentőségét... 

Az viszont sejthető, hogy Giuliana lelki baja pont a modernizálódó környezettel való ellenérzésekből fakad. 

Ha el is fogadjuk Antonioni vallomását, mely szerint az iparosodott környezetet akarta eltúlzott szépségben bemutatni, én mégiscsak túlnyomó részt nyomasztó hangulatú képekre emlékszem.

Két olyan jelenet volt, amelyre kellemesen emlékszem vissza, ami kis kitörést jelentett ebből az igen lassan és szinte céltalanul hömpölygő filmből:

Az egyik a kis csónakház furcsa jelenete, ahol több pár is össze volt zsúfolódva. Talán nem is valóság, hanem álom volt? Nem is derül ki igazán, hogy hogyan kerültek ide, és a jelenet után azokkal az idegen párokkal, akikkel előtte nem találkoztunk, később sem találkozunk újra, ez az álom-elméletemet erősíti meg.

Olyan szűk a hely, és annyira érthetetlen, hogy a láthatóan jómódú emberek miért vannak így összezsúfolódva ezen a koszos kis helyen...Egyetlen ágy van, és egymás ölében, szorosan egymáshoz simulva fekszenek. Kifejezetten erotikus töltete van ennek a jelenetnek.

A jelenet kulcsszereplője a szintén vöröshajú Rita Renoir, aki a fenti kép középpontjában fekszik, és akiről érdemes elmondani, hogy állítólag az 50-es 60-as években Európa legismertebb sztriptíztáncosnője volt.

Arca valahogy minden játék nélkül is vad erotikát sugároz. Hozzá kapcsolódik az egyetlen olyan momentum, ami mosolygásra késztetett a film során:

- Utálom!

- Kit?

- A férjedet! Olyan, mint egy vércse, és arra mindig készen áll, hogy rávesse magát egy tönkremenőben lévő gyárra... vagy egy válságban lévő nőre... Meglátod... Meglátod, a végén velem is célt ér majd!

Hát igen... ez a csónakházas jelenet ilyen volt.. Bárki bárkinél célt érhetett végül...

Az említett másik jelenet, mely pár perces fellélegzést okozott a nyomasztó ipartelep hangulata alól: A kétségbeesett Giuliana egy mesét rögtönöz beteg gyermekének. Egy 12-14 éves lányról, aki magányosan strandol egy gyönyörű rózsaszín homokos tengerparton. Érdekes figyelni, hogy a jelenet képei hogy reagálnak a mesélő gondolataira. Amikor Giuliana először említ egy furcsa közeledő vitorlást, akkor a képen a hajó kifejezetten hasít a vízen. Majd amikor érezhetően improvizálva meséli tovább, ahogy a lány úszva megközelíti a furcsa vitorlást, akkor azt már állva látjuk a vízen... 

Itt válik igazán érzékelhetővé, hogy Antonioni nagyon is tud harmonikus, meleg képeket mutatni nekünk, ha úgy tartja kedve. A mesebeli gyönyörű tengerpart egyébként a Sardinia melletti 1 km átmérőjű, Budelli nevű kis szigeten található, a partszakaszt Spiaggia Rosanak hívják. Valóban rózsaszín homokja van.

Ezzel a filmmel már valóban lezárul Antonioni első korszaka. Ezután szerződést köt az amerikai MGM-el három angol nyelvű filmre. Ebből kettő rajta is lesz a listán, úgyhogy hamarosan újra találkozunk vele.

Nagy-Britannia (Proscenium), 97 perc, ff., angol

Rendező: Richard Lester

Producer: Walter Shenson

Szinte nem is tudom, mit kezdjek ezzel a filmmel. Gimnazista koromban hatalmas Beatles rajongó voltam, és akkor valahogy sikerült VHS-en kikölcsönöznöm ezt a filmet a rendszerváltás előtt induló első videotékák egyikében, de már akkor sem tetszett ez a film. És ha egy vérbeli rajongónak nem tetszik, akkor annak azért oka kell, hogy legyen! (Bár lehet, hogy ezzel a nemtetszésemmel erős kisebbségben voltam, hiszen - mint olvasom - ez a kis költségvetésű film hatalmas siker volt a maga idejében a mozik pénztárainál.)

Nos... Nekem végig az volt az érzésem, hogy valaki kitalálta, hogy a Hard Day's Night albumnak csináljunk egy promo anyagot. Nyilván a fiúk eléneklik majd a dalokat, és hogy kitöltsük az időt, valaki írjon közé valami hülyeséget... Mindegy, hogy mit, úgysem akarunk sokat költeni rá. Így valaki írt hozzá egy rendkívül butácska forgatókönyvet a Beatles fiúk egy napjáról.

A film rendezését pedig arra a Richard Lesterre bízták, akitől gyerekkoromban "rongyosra" néztem a tévéből felvett Michael York-os Három Testőrt. (rajta lesz az 1001-es listán is). 

A fiúk természetesen magukat alakítják, de valaki kitalálta, hogy legyen a történet része Paul nagyapja is, akit viszont egy színész (Wilfrid Brambell) játszik. Így sikerült egy nagyon idegesítő figurát is beletenni a filmbe, amivel az ál-dokumentarista jelleg helyett bugyuta komédia felé vette az irányt.

Érdekes lehetett volna, ha mondjuk tényleg megtudjuk, hogy milyen a Beatles egy napja. Tudjuk jól, hogy minden dokumentumfilm egy kicsit megrendezett, de a jó dokumentumfilmet olyannak rendezik, hogy azt mutassa, hogy milyen a valóság.

És itt komoly probléma például, hogy a fiúk többnyire menekülnek a sikoltozó csajok elől, de ha a poén megköveteli, akkor jeleneteken keresztül senki nem ismeri fel őket. Ennek ellenére üdítő poén volt amikor egy rajongó felismerni véli Lennont, aki viszont eljátssza, hogy csak hasonlít rá. A jelenet végén a már a nő is kicsit lenézően mondja, hogy tulajdonképpen nem is nagyon hasonlít az igazi Lennonra.

A gyermeteg történet kedvéért a fiúknak saját, jól meghatározható, a végletekig leegyszerűsített egyéniségeket kreáltak, ami - tartok tőle - nagyon messze volt a valóságtól.

John Lennon okoskodó. Paul McCartney cuki, érzékeny fiú.

George Harrison  a csöndes visszafogott.

Ringo Starr pedig... hát tulajdonképpen szimplán debil. De annyira, hogy nem tudom elképzelni, hogy ne zavarta volna, hogy ezt a szerepet kényszerítik rá.

Néha zenekari próba ürügyén fakad dalra az együttes, de leginkább ok nélkül, amolyan musicales formában csak úgy, l'art pour l'art futkároznak és dalolnak. Kb. 5 perc bugyuta cselekményt követ mindig egy dal az albumról.

Amerikában a Capitol Recordsnak volt szerződése a Beatles-albumok kiadására, a United Artist - a film amerikai forgalmazója - azonban ügyes trükkel ezt ki tudta játszani: kiadta a film dalait mint filmzenei album még azelőtt, mielőtt a Capitol által kiadott Hard Days Night album megjelenhetett volna a lemezboltokban. 

Az utolsó 10 perc viszont igazán érdekes volt a filmben. Ha ilyen lett volna az egész film, egy rossz szavam nem lenne. Egy koncertet láttunk, ahol rajongók előtt csapatták a fiúk. Izzadtak ahogy kell, a rajongók pedig sikoltoztak, zokogtak, és mindenki saját kedvencének a nevét kiabálta, (John, John!!)  hátha felfigyel rá az illető. Na ez élvezhető volt, bár nem tudom, hogy a rajongóknak tulajdonképpen mekkora örömet okoz egy olyan koncert meghallgatása, ahol elsősorban saját sikolyuk hallatszik a zene csak aláfestés. Vannak olyan emlékeim, ahol a Johnék nyilatkozzák, hogy tulajdonképpen azért álltak le a koncertezéssel, mert úgy látták, ennek semmi értelme, hiszen gyakorlatilag mindegy mit játszanak, a közönség úgysem hall belőle szinte semmit.

A Beatles szereplésével összesen öt nagyfilm készült. Második a Help! (1965) című mozi, szintén Richard Lester rendezésében. Hasonlóan egy Beatles album köré kerekített történettel. Ott azonban már sokkal abszurdabb, szürreálisabb a történet, amitől sokkal több kedvem lenne megnézni mint ezt.

Harmadikként következik a Magical Mystery Tour (1967), mely rendezését a fiúk saját kezükbe vették. Azaz ők négyen a film hivatalos rendezői, és továbbra is azt a szürreálisabb már-már pszichedelikus irányba menő irányt követték, ami majd a negyedik, animációs Beatles filmben, a Sárga Tengeralattjáróban (1968) teljesedik ki.

Végül 1969-ben került mozikba a Let It Be című film, mely eltérően a korábbiaktól tényleg zenés dokumentumfilm, mely mutatja ahogy a fiúk a Let It Be album elkészítéséhez stúdióba vonulnak és (sikertelen) kísérletet tesznek a korai korszakuk közös lelkesedésének megidézésére. Ekkoriban már rendszeres volt, hogy a fiúk saját dalaikat külön-külön vették fel a stúdióban, a Let It Be esetén azonban egy hosszan tartó közös - nem különösebben jókedvű - próbafolyamatot látunk.

Ezek a Beatles filmek nincsenek az 1001-es listán, de érdemesnek tartottam megemlíteni őket.

USA (Hawk), 93 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: Stanley Kubrick, Victor Lyndon

Ebben az esetben gyakorlatilag egy mondatot sem tudok leírni a filmről úgy, hogy a történet lényegéről ne beszéljek, úgyhogy ha valaki szeretné megnézni a filmet, akkor javaslom, hogy halassza a poszt elolvasását a film végére.

"Az Egyesült Államok légiereje határozottan leszögezi, hogy  biztonsági előírásai megakadályoznák, hogy a filmben bemutatott események bekövetkezzenek. Meg kell még jegyezni, hogy a filmben szereplő karakterek nem valóságos személyeket ábrázolnak."

Azért volt szükség a néző megnyugtatására, mert a filmben egy parádés szatíra megtekintése során tanúi lehetünk, ahogy egy tébolyult tábornoknak köszönhetően kitör a harmadik világháború, és a a film végén gyönyörű kép-hang harmóniában Vera Lynn We'll meet Again című szépséges dalára látjuk atomrobbanások során elpusztulni a Földet. 

Talán nem szép dolog a film befejező jelenetével kezdeni a posztot, de én jeleztem az elején is, hogy elsősorban azoknak ajánlom az olvasást, akik már látták a filmet, vagy akik nem tervezik megnézni. 

A korábbi amerikai védelmi miniszter szerint 2021 Januárjában sem voltunk túl messze egy ilyen helyzettől, amikor a miniszter állítólag felhívta kínai kollégáit, hogy bizony Trump elnöknek elgurult a gyógyszere, és nem zárható ki, hogy atomtámadásra ad ki utasítást hatalmának végnapjai során. A filmben is elgurult valakinek a gyógyszere, és bármennyire is ijesztő az egész, remek, de félelmetes komédia kerekedik belőle.

Két tucat B-52-es bombázó hadgyakorlatot tart a Szovjetunió közelében, amikor parancsot kapnak a szigorúan titkos "R támadás" végrehajtására. Mint kiderül, az R támadás az a különleges megtorló intézkedés, amit arra az esetre találtak ki, ha halálos támadás érné az amerikai elnököt, és ez magába foglalja a legfontosabb szovjet létesítmények elleni atomtámadásokat. Normál esetben nukleáris támadást csak az elnök parancsára lehet indítani. Ez az R támadás az egyetlen kivétel ez alól a szabály alól, hiszen ebben az esetben az elnök már halott. Az R támadás másik fontos ismérve, hogy a repülők rádióit át kell állítani egy titkosított csatornára, ami csak egy bizonyos titkos kóddal kezdődő jelet fogad. Ez küszöböli ki elvileg, hogy az ellenség vagy bármilyen ellenérdekelt fél esetleg leállítsa a támadást... Ezt a titkos kódot pedig csak az a tábornok tudja, aki ezt az egész őrült akciót kitalálta: Jack D. Ripper (Sterling Hayden) az őrült tábornok valahol egy Texasi légierő bázison.

Mint kiderül, a tábornok az összeesküvés elméletek elszánt híve, és elméleteinek középponti figurái a kommunisták, akik többek között az ivóvízrendszer általános mérgezésével teszik szinte robotokká az amerikai embereket... legalábbis teóriája szerint. És egy komcsi-gyűlölőnek nincs jobb célpont, mint maga a Szovjetunió. Elmélete szerint a háború kérdését nem szabad a politikusokra bízni. Ő hozza hát meg a döntést a támadás elindításáról. Jól kiterveli az akciót, úgy, hogy maga az elnök se tudja visszavonni a támadást az előbb említett okok miatt.

Sterling Hayden szerepével kapcsolatban a legérdekesebb, hogy maga a színész valójában az amerikai kommunista pártbeli tagsága miatt évekig feketelistán volt Hollywoodban. Így ez a szerep legalábbis pikáns... 

A helyzet elvileg még menthető lenne azzal a módszerrel, amivel Trump védelmi minisztere is próbálkozott. Azaz előre figyelmeztetni a megtámadott felet, hogy ha lehetséges az ne reagálja túl az incidenst, hiszen nem hivatalos kormányzati szándék áll mögötte. Itt azonban jön megint egy csavar: Az oroszok pont most készültek el a "Végítélet Napja" nevű csodafegyverükkel, amit pont egy ilyen nukleáris támadást megelőzendő fejlesztettek ki elrettentésül. Azaz, ha ennek a fegyvernek a számítógépes elemzője érzékel egy pusztító atomcsapást, akkor válaszul egy pokoli, mindent elpusztító támadást indít, mely garantáltan elpusztítja az emberiség túlnyomó részét. Ennek a fegyvernek egyedüli célja az elrettentés, tehát az, hogy ne legyen értelme semmilyen támadást indítani a Szovjetunió ellen, mert arra garantált, és leállíthatatlan a mindent kiirtó válaszcsapás.  Hogy a dilinyós tábornok ezt miért nem vette figyelembe? Mert a csodafegyver pont most készült el, napokon belül jelentették volna be!

Izgalmas jelenetek zajlanak közben a Pentagon nagy háborús egyeztető központjában. Annyira jól csinálta meg Kubrick ennek a teremnek a díszleteit, hogy Ronald Reagan, - miután beiktatták elnöki hivatalába, - állítólag első kérései között szerepelt, hogy vezessék be ebbe a terembe. Hatalmas csalódást okozott számára, hogy ez az egyeztető terem valójában nem létezik.

A film legnagyobb érdeme, hogy ez az egész abszurd esemény amellett, hogy az első perctől az utolsóig feszülten izgalmas, a tragikus végkifejlet ellenére kacagtatóan vicces is.

Ugyanakkor viccességében mélyen elkeserítő is, hiszen végképp tudatosul az emberben, hogy a sorsunk, - a világ sorsa - felett döntő emberek ugyanolyan ökrök, mint mi vagyunk. Jó példa erre többek között a zseniális George C Scott jelenete, melyben az általa alakított tábornokot próbálják elérni a fehér házból, hogy berendeljék a nukleáris támadás ügyében, de az értékes percek csak peregnek, mert ő WC-n van, és barátnője próbál a telefon és a tábornok között közvetíteni.

Érdekességképpen jegyzem meg, hogy az említett barátnő a film egyetlen női főszereplője, és mint ilyen, úgy látszik a film egyik legjobban dokumentált szereplője lett. Maga a jelenet hossza és jelentősége nem indokolja ezt a túldokumentáltságot... de ha már rendelkezésemre áll ez a sok kép, véletlenül sem akarom eltitkolni őket...

Ezeken még Kubrick is látható...

George C Scott volt a kedvencem ebben a filmben. Kubrick a szerep határozott eltúlzását kérte Scottól, ami a színésznek nem nagyon volt ínyére, de végül láthatóan elfogadta az instrukciót. Szerencsénkre! Mert zseniális!

Azt olvasom, hogy Peter Sellers fizetése tette ki a film költségvetésének 55%-át. Durva arány, de kicsit árnyalja a képet, ha elmondom, hogy Sellers három (!) szerepet is alakít. 

Egyrészt ő az amerikai elnök.

Másrészt ő az angol tiszt, aki leleplezi (bár végülis hiába) az elmeháborodott tábornok akcióját.

Harmadrészt ő Dr Strangelove, az az alak, aki elviszi az egész történetet egy végképp szürreális, abszurd irányba. A tolókocsiba kényszerült tudóst, aki korábban Hitlert szolgálta, és műkeze még mindig a náci karlendítésre van beállva... aki most az amerikai kormányzat tudományos főtanácsadója...

Így tehát ez a Dr Strangelove nevű figura - aki amellett, hogy a filmnek egy nem túl nagy jelentőségű mellékfigurája - lett a film címadója. Ez a figura már annyira abszurd volt, hogy itt Kubrick azon a határmezsgyén táncolt ahol könnyen átmehetett volna az egész történet infantilis marhaságba. Tényleg nem sok hiányzott, de érzésem szerint még pont a határon belül maradt.

Egy Peter George nevű tiszt az angol légierőnél volt annak a regénynek az írója, amely a film alapötletét adta. Egyáltalán nem volt vicces az eredeti történet, sőt - állítólag Kubrick sem ebben a vidám megközelítésben kezdett hozzányúlni a dologhoz. Menet közben vált világossá számára, hogy ez a laza hangnem lesz a legmegfelelőbb. Angliában "Two Hours to Doom" azaz "Két óra a megsemmisülésig" volt a könyv címe. Érdekes módon az USÁban más címen: "Red Alert" - "Vörös Riadó" címmel jelent meg. Úgy látszik a hatvanas évek közepén ott még mindig menő volt a kommunistákkal való riogatás... na persze a James Bond sorozat alkotói is évtizedeken keresztül megéltek ugyanebből....

Íme a szovjet nagykövet medve-szerű alakja. A képről azt is megtudjuk, hogy ha valamit titokban akarunk tartani, arra minél láthatóbban rá kell írni, hogy szigorúan titkos.

Kubrick csupán egy évvel az 1962-es kubai rakétaválság után hatalmas karikatúrát készített a hatalomról. Arról, hogy néha milyen apróságokon dől el ott fenn a legfelső körökben az emberiség sorsa. A film 1963-ban már készen állt a bemutatásra, azonban ekkor lelőtték Kennedy elnököt, és a film kényes témája miatt a bemutató elhalasztása mellett döntöttek, ami így 1964-re tolódott át.

Kubricktól négy filmet láthattunk eddig a listán, és ha felsoroljuk mindegyiket (A Dicsőség Ösvényei, Spartacus, Lolita, meg eme Dr Strangelove) akkor látjuk, hogy nincs olyan, hogy Kubrick-stílus. Mindegyik egészen más. Olyan viszont van, hogy igen jó filmek ezek a Kubrick filmek! Mert bármely stílushoz is nyúlt ez a rendező, jó eséllyel alkotott maradandót!

Japán (Teshigahara Productions, Toho Film), 123 perc, ff., japán

Rendező: Hiroshi Teshigahara

Producer: Kiichi Ichikawa, Tadashi Ono

Egy férfi bandukol a végtelen homoksivatagban... kezében bot, szemén napszemüveg. Később kiderül, hogy rovarokat gyűjt. Kimondottan egy bizonyos rovar felkutatására utazott ide ebbe a sivatagba... 

Na, de álljunk meg egy szóra...! Nem is tudtam, hogy Japánban van sivatag ?! ... Nincs is! Viszont Tottori mellett, a tengerparton van egy néhány négyzetkilométer nagyságú homokdűne, ami gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy sivatag.

Szóval a férfi egész napját a végtelen homoktengerben tölti, és csak este kap észbe, hogy bizony jól eltelt az idő. Helybeliektől megkérdezi, hogy tudnak-e neki szállást javasolni a környéken. Tudnak. Egy homokgödörben épített faházban kap szállást egy egyedülálló nőtől.

Akkor még nem sejti, hogy ez a ház lesz az otthona elkövetkező életében. Már a vacsora közben a hölggyel való beszélgetés alatt is furcsa jeleket kap a férfi... például amikor fürdeni szeretne, a nő megkéri, hogy legyen türelemmel néhány napot, akkor fognak majd vizet kapni... A férfi nem tervez többnapos itt tartózkodást, ettől függetlenül a sokadik ilyen elszólás után is csak nevetve közli, hogy másnap ő már nem lesz itt. (Mekkorát téved!)

Aztán másnap, amikor indulna haza, megrökönyödve tapasztalja, hogy a függőlétra, - amin lemászott előző nap - már nem lóg a gödör magas falánál...

A film első kétharmadában ebbe a homokba épített faházba szorul be az egész film, gyakorlatilag ezzel a két szereplővel. Ez nagyjából másfél óra, és talán furán hihetetlenül hangzik, de egyáltalán nem unalmas.

Inkább izgalmasan, feszülten nyomasztó. Be vagyunk szorulva ebbe a szűk faházba, ahol a fák közötti résen állandóan nyomakszik be a homok. Evéskor ernyőt akasztanak az asztal fölé, hogy ne lepje el az ételt is a homok. Alváskor ajánlatos meztelenül aludni, mert a ruha alatt bepálik a homok és homok-kiütést lehet kapni. (ez utóbbinak sejtésem szerint nincs sok valóság alapja) 

Jómagam már attól a gondolattól is igen kellemetlenül érzem magam, hogy napokig nem moshatnám le magamról a rám ragadt izzadtságot... hogy ezt még rám tapadt homok is terhelje, az kimondottan pánikra okot adó gondolatként villan a fejemben.

Ebben a másfél órában egyre csak azt érezzük, hogy a homok csak árad feltartóztathatatlanul befelé. Az éjszakák azzal telnek, hogy a házba és köré befurakodott futóhomokot összelapátolják.

De vajon mi értelme ennek az egész ittlétnek? Pontos választ nem kapunk rá. Annyit tudunk, hogy vizet csak akkor kapnak a falubeliektől, ha dolgoznak. De munkájuknak végülis semmi értelme. Akár Sziszifusz, amit az egyik nap elvégeznek, azt másnap elölről kezdhetik. Hiszen a homok nem fogy el, amennyit összelapátolnak, ugyanannyit másnapra behord a szél. 

A férfi lassan megadja magát. A falubeliek is azt várják tőle, hogy társa legyen az egyébként özvegy nőnek. Mint kiderül  nem ő az egyetlen akit így fogva tartanak.

Látjuk őket szerelmeskedni. 

Míg a pornó általában hidegen hagy engem, addig bizony az erotika ilyen magas fokon való művészi megjelenítése lebilincsel. Ráadásul komoly meglepetésként is ért, hiszen a hatvanas évek közepén még Európában sem volt túl gyakori a meztelen testek összefonódásának megjelenítése mainstream filmekben, nemhogy Amerikában. Japán jól láthatóan külön utakon jár ebben a tekintetben is.

A film harmadik harmadában aztán újra kimozdulunk a veremből, de erről nem mondanék részleteket, hátha valaki most szeretné megnézni a filmet.

Fantasztikus munka volt a veremben levő ház megjelenítése. Ahogy látjuk, hogy a homok állandó mozgásban van, mintha élő szervezetként venné körül a lakóteret. Igazán bravúros munka volt ennek a felvétele. Kis stábbal dolgoztak, hat hónapon keresztül.

A siker bizony nem maradt el. Két Oscarra is jelölték, amiből az egyik természetesen a legjobb idegen nyelvű film, a másik viszont a legjobb rendező kategóriája volt. Ez utóbbi rendkívül szokatlan jelölés egy nem Hollywoodi film esetén. Díjra nem sikerült váltani ezeket a jelöléseket, de Cannes-ban elnyerte a zsűri különdíját ez a film.

Hiroshi Teshigahara rendező egyébként Kobo Abe 1962-es regényét dolgozta fel. A film eredetileg 147 perces volt, Teshigahara azonban a nemzetközi piacra kicsit megrövidítette, 123 percesre vágta a filmet. Nekem az eredeti, hosszú változathoz volt szerencsém. Így értettem meg utólag, hogy miért volt - az amúgy szinkronizált filmnek - kb. 25 percnyi része, amihez nem volt szinkron, csak felirat. Mint ahogy az alábbi plakáton látszik, nálunk is bemutatták a filmet, bár kicsit megkésve, 1971-ben.

A végére hagytam az ínyencséget, az eredeti cím kibogarászását:

砂の女

Az első kandzsi a 砂 ,ami könnyen észrevehetően két alap kandzsiból van összerakva: 石 (kő) + 少 (apró, kevés) Értelemszerűen tehát aprókavicsként jelölik a homokot. Kiolvasni pedig "szuna"-ként kell.

A második írásjegy egy hiragana (ellentétben az előző kandzsitól, mely Kínából ered, a hiraganák valódi japán betűk): の kiejtve: "no" és az őt megelőző és követő szavak közötti kapcsolatot jelöli.

Végül egy egyszerű, kezdő japánosok által is általában ismert kandzsi: 女 a nő. (onna)

A három betűt összerakva: szuna-no-onna, azaz A Homok Asszonya.