USA (Paramount), 141 perc, Technicolor, angol

Rendező: Marlon Brando

Producer: Frank P. Rosenberg

Marlon Brando egyetlen rendezése ez a film. Eredetileg Stanley Kubrick volt leszerződve erre a feladatra, de két héttel a forgatás kezdete előtt kiszállt a buliból. Valószínűleg nem jutottak közös nevezőre Brando-val, meg hát talált magának egy másik produkciót, ahol szintén nem csinálhatta azt amit akart, de mindezt nagyobb költségvetéssel: ez volt a Spartacus. Brando próbált új rendezőt találni a projektnek, állítólag még Elia Kazannal is próbálkozott, akivel korábbi közös sikereiknek köszönhetően jó volt a kapcsolata. Neki sem kellett. Mivel senki nem vállalta, végül úgy döntött, hogy maga csinálja meg.

A forgatókönyvírók is sűrűn cserélődtek, mire elkészült a végleges változat. Egy ponton Sam Peckinpah is nekifutott az átdolgozásnak, de az ő bicskája is beletörött - ha nem is a forgatókönyvbe, de valószínűleg Brando-ba. 

A filmet egyébként Brando saját gyártó cége a Pennebaker Productions gyártotta. A stúdió neve Brando tisztelgése édesanyja felé, hiszen az ő leánykori neve volt Pennebaker.

Végül egy közel öt órás film kerekedett ki a dologból, de az alkotói folyamat végére Brando megcsömörlött a rendezői munkától, a végső vágást nélküle fejezte be a filmet a későbbiekben forgalmazó Paramount. Azok jócskán megnyirbálták az anyagot, nagyjából kidobták annak a felét. Így is közel két és fél óra maradt belőle. Én még olyat nem hallottam, hogy egy rendezőnek jól esett volna, ha ilyen drasztikusan megvágják a filmjét. Brando is húzta a száját. A történet nyilván alapjaiban megmaradt, a szereplők személyiségének, motivációinak a kibontása tűnt el szinte nyomtalanul. Ezt még megfejelte a Paramount azzal, hogy egy évvel a forgatás befejezése után leforgattak egy új zárójelenetet, kidobva az eredeti, tragikus lezárást, egy langyos, középutas megoldásra...

Több esetben előfordul, hogy nagyon béna magyar címet kap egy film. A legbosszantóbb viszont az - mint jelen esetben is - , hogy láthatóan dilettáns kapta feladatul a film címének magyarítását... aki fogta az eredetit, és szó szerint lefordította: One-eyed Jacks - A félszemű Jack.

Így viszont a néző hiába várja, hogy mikor kerül elő egy félszemű szereplő, mert ilyet még véletlenül sem látunk. Nekem is meg kellett kérdeznem egy amerikai ismerősömet, hogy mit jelent a One eyed jack kifejezés, és honnét származik?

Nos one eyed jack az, aki más arcát mutatja, mint amilyen valójában. Magyarban talán a "képmutató" szó áll a legközelebb ehhez, bár érzésem szerint nem pontos az egyezés. Na és vajon, honnan származik?

A francia kártya pakliban van két jumbo, melyeknek csak az egyik szeme látszik. Ők úgy tartják az arcukat, hogy csak az egyik oldalról látjuk őket. Nem tudhatjuk, hogy milyen a teljes arcuk valójában. Mivel angolban a jumbókat Jack-nak hívják, ezért ezt a két figurát a kártyások gyakran nevezték one-eyed jack-nek, azaz egyszemű jumbónak.

Amikor megláttam, hogy egy újabb technicolor amerikai western közelít a listán, azonnal elfogott a szorongás. A lista legkínzóbb filmjei emlékeim szerint a színes westernek közül kerültek ki. Sosem állom meg elrettentésül megemlíteni a Johnny Guitar-t mely örök, és mély nyomot hagyott bennem.

Ráadásul a bennem Brando-ról élő kép valahogy nem nagyon passzolt ehhez a cowboy ruhás szerephez. Minden okom megvolt tehát, hogy kicsit félve vágjak bele ebbe a filmbe... Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy kellemes meglepetés volt. 

Legalábbis mindenképpen előrelépés az idealizált amerikai westernekhez képest, melyekben gyakran volt egy John Wayne karakterű kőkemény, de végletekig igazságos hős, és vele szemben állt egy vagy több velejéig romlott gonosz.

Ebben a filmben a főszereplő Rio Kid-ről (Brando) még véletlenül sem lehet mondani, hogy hibátlan jellem. A lányokat például rendszeresen úgy viszi ágyba, hogy ékszert ad nekik, amit az aktus után visszakér. 

Cserébe a vele szemben álló egykori barátról Dad Longworthról (Karl Malden) sem lehet azt mondani, hogy vegytiszta gonosztevő. Ketten (egy harmadik társukkal) együtt kezdték a bankrabló szakmát. Egy szerencsétlenül elsült balhé után ketten maradtak életben, és Dad cserben hagyja a fiatal barátot, melynek következtében életfogytig tartó börtönre ítélik a rablások miatt.

Öt év hűsölés után azonban sikerül megszöknie. Csapatot szervez maga körű, mellyel további bankrablásokat tervez, ám valódi célja felkutatni az áruló barátot, hogy bosszút állhasson rajta. Igen ám, de kiderül közben, hogy a volt bűntárs megtért, és jelenleg egy városka köztiszteletben álló serifje. Van egy felesége, és egy vonzó mostohalánya. Nyílt leszámolásra így első körben nincs lehetőség, de addig is édes bosszú megalázni a fogadott lányt olyan módon, ahogy azt fentebb is említettem... 

Ennek köszönhetően a két volt barát immár nyíltan is esküdt ellenséggé válik, és nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb valamelyikük végezni fog a másikkal...

Végre szakít ez a film a sztenderd western felállással, talán megkockáztatható, hogy korai előképe az olasz spagetti westerneknek, melyek határozottan ilyen irányba mozdultak az amerikai klisék felől.

Az alábbi képen például látható valami, ami nagyon kevés westernben fordul elő...

Úgy van! A legtöbb western az amerikai sivatagban játszódik, és szinte soha nem az óceán partján. 

Komor, sötét film ez, legalábbis nem illik abba a képbe, amit Hollywood ekkoriban produkált. Nem is volt egyértelmű siker, bár bukásnak sem igen lehet nevezni. Jelentőségét inkább abban látom, hogy új utat talált a kissé unalomba fulladni látszó western számára...