Dánia (Palladium), 126 perc, ff., dán
Rendező: Carl Theodor Dreyer
Producer: Carl Theodor Dreyer, Erik Nielsen, Tage Nielsen
Nem könnyen emészthető ez a film. Türelem és kitartás kell hozzá, vagy mondjuk inkább úgy, hogy megszállott filmrajongónak kell lenni ahhoz, hogy valaki így a 21. században végignézzen egy ilyen nagyon lassú, és nagyon nem látványos filmet. (Ez utóbbi megállapításom talán félreérthető lehet, hiszen maguk a képek nagyon szépen megkomponáltak, de inkább festményszerűen statikusak, ami a mai vibráló klipekhez szokott szemnek elképesztően lassúnak és unalmasnak hathat.)
De aki a film 126 percéből két órának bizalmat ad, az az utolsó 6 percben bőven megkapja a kárpótlást. És ezt úgy kell leírnom, hogy sajnos megint elkövettem azt a hibát, hogy előzetesen utánaolvastam a filmnek, és gyakorlatilag lelőttem magamnak azt, amiről ebben a posztban szigorúan nem fogom lerántani a leplet (azaz a befejezést).
Kaj Munk református pap és drámaíró műve alapján készült ez a film. Munk 1925-ben írta ezt a drámát, és 1932-ben mutatták be Koppenhágában. Dreyer már ekkor elkezdte tervezgetni, hogy hogyan csinálna ebből filmet, de elég sokáig nem volt erre lehetősége. Közben 1943-ban a svéd Gustaf Molander elkészítette a maga filmes feldolgozását. (Ha hinni lehet az IMDB-s értékeléseknek, akkor az sem sikerült túl rosszul.) Végül 1955-ben Carl Theodor Dreyer számára is elérkezett az idő, hogy elkészíthesse a maga verzióját.
Egy özvegyember három fiával él egy háztartásban. Egyik fia már házas, van egy lánygyermekük, és újabb gyermeket várnak. A másik fiú szerelmes, de a leánykéréssel akadályba ütközik, mert a lány családjával apróbb vallási ellentétben vannak. (A lány apja valami szektát alapított, pontos részletekbe nem megy bele a film).
A harmadik fiú Johannes - aki a film plakátján is van, és aki külsőleg nagyon emlékeztet Jézusra - nos, ő megbolondult. Azt hiszi. hogy ő Jézus. Zavarosan beszél, időnként feltehetően epilepsziás rohamoktól rosszul lesz...
A család háziasszonya, az özvegyember menye, valóban terhes volt a film forgatásakor. De ez még nem minden. A forgatás alatt megszült. Beleegyezett, hogy a szülőszobában fölvegyék a vajúdás hangjait, és ezt a felvételt fölhasználták a filmben a vajúdás szomszéd szobából átszűrődő hangjaként. 
A baba farfekvéses, hiába az orvosi segítség, az anya és kis gyermeke is meghal a komplikáció következtében.
Mindezt a bolond gyerek - aki Jézusnak képzeli magát - megjósolta az unokának, de egyúttal meg is nyugtatja, hogy, ha a többiek engedik neki (!) akkor ő föltámasztja az anyját.
Az őrült Johannes beszéde magán viseli az elborult elméjű önjelölt megváltók szokásos jellemzőit. Lassan, pátosszal beszél, néha értelmetlenül, összefüggések nélkül... Ám a kislány minden feltétel nélkül bízik benne.
A kislány még akkor sem esik kétségbe, amikor a ravatalon el kell köszönnie halott édesanyjától.
Dreyerrel a Jeanne D'Arc (1928) és a Vámpír (1932) kapcsán találkoztunk. Régi motoros volt tehát, és azt kell mondanom, hogy stílusán nagyon meglátszik az "old school" történetmesélés: leginkább totálok láthatóak, és azok is hosszú snitteken. Jelenet közben vágás alig látható. A kamera öreges nyugalommal időzik a cselekményen, esetenként elmozdul, követi szobán belül az események folyását, de vágás csak akkor van, amikor helyszínt váltunk. Ez egyrészt megköveteli, hogy figyelmünket kordában tartsuk, másrészt olyan érzetet kelt, mintha valóban egy színházi előadást látnánk.
Azt javaslom, hogy tényleg csak az kezdjen bele Dreyer utolsó előtti filmjébe, aki nem retten el a lassan , színpadias stílusban csordogáló filmtől, de aki megteszi, az a végén furcsa, de kellemes, melegséggel eltöltő élményben fog részesülni... ezt szinte garantálhatom...
És nem szabad utánaolvasni, kommenteket is csak saját felelősségre, mert a kommentekre nálam soha nincsen spoiler-tilalom!
USA (Hecht-Lancester Productions), 86 perc, ff., angol
Nagy-Britannia (Ealing Studios), 91 perc, Technicolor, angol
Természetesen egy pillanatig sem vehető komolyan a film. A komolytalanságot erősíti Alec Guinness furcsa parókája, amit idétlen műfogsora tovább tetéz. Ez utóbbira végképp nem értem, hogy miért volt szükség, hiszen a fanyar angol humorban pont azt szeretem, hogy rezzenéstelen, komoly arccal adják elő. Ez a buta műfogsor viszont komolytalanná tette Guinness minden megszólalását.
Mint ahogy ezen a plakáton is látszik, Alec Guinness volt az igazi húzónév a csapatban, az ő neve mellett a többieké (például a még viszonylag ismeretlen Peter Sellersé) szinte eltörpül. 
