USA (Columbia, Horizon), 108 perc, ff., angol

Rendező: Elia Kazan

Producer: Sam Spiegel

Elia Kazan (a film rendezője) életének valószínűleg meghatározó eseménye lehetett, hogy 1952-ben elment a McCarthy féle kommunistaellenes bizottság meghallgatására, és bizony elmondott sok mindent a korábbi párttársakról. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Kazan 15 évvel korábban összesen 19 hónapon keresztül volt tagja az amerikai kommunista pártnak, akkor, amikor az még legális volt. Tehát törvényellenes dologgal semmiképpen nem volt vádolható. Viszont az ötvenes években, a hidegháborúban kialakult boszorkányüldözések során remek célponttá váltak ezek az emberek. Hasonlóan az itteni koncepciós perekhez, ahol mindenkit imperialista kémkedéssel vádoltak, Amerikában a volt kommunistákat szovjet ügynökökként kezelték, bizottság előtt kellett beszámolniuk a volt párttársaikról. Voltak tízen, akik  erre nem voltak hajlandóak, ők börtönbe kerültek a parlamenti bizottság munkájának akadályozásában való bűnösség miatt. Amerika egyik sötét korszakáról beszélünk tehát. Volt néhány ilyen, például - hogy ne menjünk sokat vissza a történelemben - amikor Pearl Harbor után az Amerikában élő japánokat koncentrációs táborokba zárták. Ezekről manapság nem divat beszélni.

Kazan hosszas hezitálás után elment a meghallgatásra, neveket és információkat mondott volt párttársairól. Ez nyilvánvalóan hatással volt hátralevő életére, és a Rakparton című film tulajdonképpen magyarázkodásnak, önfelmentésnek is felfogható. A bűnözők közé keveredő főhős (Marlon Brando) végül a bíróságon tesz vallomást a maffiával szemben. A párhuzam persze sántít...

A New York-i dokkmunkások ekkoriban döntően a társadalom legalsó rétegében helyet kapó katolikus írekből és olaszokból állt. A rakodómunkásokat képviselő szakszervezet pedig a maffia kezében volt. Ők osztották el például reggelenként a munkára jelentkezők között az aznapi teendőket. Teljesen valós volt tehát a film kiinduló szituációja. Annyira, hogy a film hatására a hatóságok megszüntették a nyugati parton tevékenykedő, maffiakézben levő rakodómunkások szakszervezetének működését.

Arthur Millerrel kezdett bele Kazan a forgatókönyv megírásába, ám amikor Kazan elment a bizottsági meghallgatásra, Miller kiszállt a projectből így Kazan végül Budd Schulberggel készíttette el a könyvet.

Terry Malloy (Brando) egy volt pénzdíjas ökölvívó. Bátyja révén belekeveredik a már említett bűnszervezetbe. Segít nekik lépre csalni egy barátját, akit a maffiózók megölnek, mert "beszél" a rendőrségnek. Malloy-nak viszont fogalma sem volt arról, hogy gyilkosság lesz a dologból, ő úgy tudta, hogy csak "el akarnak beszélgetni vele". 

Remek munkát végzett a film maszkmestere, Brando arca - főleg a szemei - csakugyan úgy néz ki, mintha korábban szétverték volna. 

A gyilkosság után nem sokkal összeismerkedik Malloy a halott fiú húgával Eddie-vel. Így a főszereplő abba a kínos szituációba kerül, hogy azzal a lánnyal randizik, akinek a bátyja halálában ő is közvetetten felelős.

A lányt az első(mozi)filmes (jelenleg 95 éves!) Eva Marie Saint játssza lehengerlően. Színre lépésének első másodpercétől izzik a képernyő ha jelen van. Tökéletes választás volt Brando mellé. Ezek a szemek mennyire beszédesek, ahogy megállás nélkül mozognak:

Nem véletlen, hogy élete első mozifilmes szerepéért megkapta a mindenki által vágyott arany szobrocskát. Tévében már jó pár éve szerepelt, de az ekkoriban jóval nagyobb presztízsnek örvendő nagy vásznon most tűnt föl először. Jó, azt meg kell jegyeznem, hogy mellékszereplőként került a plakátokra, mert a stúdióban ülők - bár érezték, hogy ezzel az alakítással várományos lehet, így mellékszereplőként több esélyét látták annak, hogy tényleg nyerni fog.Ha már itt tartunk, - kissé csapongva - hadd jegyezzem meg, hogy nem csak ezt az egy szobrot nyerte meg ez a film, hanem hét másikat is. Az 1954-es eresztésből ez lett a legjobb film, Brando is megkapta a legjobb színésznek járó szobrot, továbbá kapott egyet az operatőr, a vágó, a díszlettervező, a forgatókönyvíró, és kapott egyet maga Kazan is a rendezésért. Ekkor már túl vagyunk a bizottság előtti meghallgatásán, de érdekes módon - ahogy ez az alábbi felvételen is látszik, a közönség soraiból nem szűrődik ki semmilyen tüntető vagy tiltakozó hang. Csak érdekességképpen, a házigazda az a Bob Hope, aki a díjátadók történelmében a legtöbbször, összesen 19-szer volt házigazda. Volt amikor öt egymást követő évben is rá esett a választás. De ami ennél is érdekesebb, hogy azt a Marlon Brando-t kérték fel a díj átadására, aki így véletlenül pont a saját rendezőjének adja át a díjat.

1999-ben viszont, amikor Kazan életműdíjat kapott az akadémiától, bizony voltak színészek, akik kínosan feszengtek, voltak akik tüntetően nem tapsoltak, nyilván a rendező 47 évvel azelőtti, megkérdőjelezhető döntése miatt. Mindenesetre érdekes nézni, hogy ki tapsol állva, ki az aki visszafogottan ülve, ki az, aki - amikor látja, hogy a kamera rátévedt, - majdnem elkezd tapsolni, de időben észbe kap, és ki az, aki határozott állásfoglalásként karba tett kézzel tüntet a díj ellen. Kívülállóként persze könnyen foglal állást az ember, de azt hiszem, hogy egy öregember esetén, talán lehetünk annyira nagyvonalúak, hogy túllépünk egy közel ötven évvel korábban elkövetett hiba miatt. Végtére is nem ő rakta börtönbe azt a tíz embert, ehhez azért sok más embernek sokkal több köze volt. (Bírók, McCarthy-ék, sőt, állítólag Reagan, aki a színész-szakszervezet vezetője volt akkoriban, szintén elég sok információt átadott már korábban az FBI-nak két "színész-klikkről", mégsem kellett ezért soha semmilyen nyilvános megszégyenítést elszenvednie, valószínűleg azért, mert ezt nem nyilvánosan tette, mint Kazan) 

A sok díjat elnézve, kicsit furcsán hangzik, hogy amikor Brando először megnézte a készre vágott filmet, nagyon kiborult a látottaktól. Állítása szerint leginkább magával volt elégedetlen. Felállt, szó nélkül kisétált a vetítőből, és mély depresszióba zuhant. Úgy érezte, hogy itt vége a karrierjének. Ehelyett megkapta élete első Oscar-ját.

Tényleg remek ez a film. Kicsit olyan, mintha a film noir és az európai neorealizmus szerelemgyereke lenne. Ez utóbbinak a vonásait egyébként erősebbnek éreztem, de ezúttal szerencsére nem volt olyan Rossellini-s kellemetlenül kommunista felhangja a dolognak (még jó, hogy!) - mindenesetre a maffia szakszervezeti beágyazottságára való utalás miatt valószínűleg akkoriban jóval erősebb lehetett az aktuális üzenete a filmnek, mint ahogy azt a mai néző látja. Külön érdekesség, hogy a rakodómunkások elsöprő többségét valódi New York-i rakodók alakították. A gengszterek némelyike pedig valódi bokszoló volt. Hát némelyik arc le sem tagadhatná, én azt is elhittem volna, hogy igazi bűnözőket kért fel Kazan, olyan ijesztőek voltak...

Függetlenül attól, hogy nagyon jó a film, a legvége egy kicsit giccsesre sikerült. Kazan-ban talán túlságosan is benne volt az önigazolás utáni vágy. A főszereplőből ugyanolyan hőst (már-már mártírt) akart csinálni, mint amilyennek talán magát képzelte.