USA (Filmmakers), 78 perc, ff., angol
Rendező: Ida Lupino
Producer: Collier Young
Egy férfi + két nő: mindenképpen pikáns felállás. És a két nő között őrlődő férfi itt inkább a sors szerencsétlen áldozataként tűnik föl, mintsem a két nőt csalárd módon megvezető szélhámosként. 
A férfi ilyen módon való felmentése nem csak azért meghökkentő kicsit, mert az ötvenes évek Hollywoodjában ez még túlzottan haladó szellemű gondolatnak számított, hanem leginkább azért, mert a filmet egy nő - Ida Lupino - rendezte, aki mellesleg a film egyik főszereplője, a szerelmi háromszög egyik résztvevőjét, elszenvedőjét játszó színésznő is volt.
Mint ahogy a nekem nagyon tetsző poszteren látszik is, a háromszög másik női résztvevője Joan Fontaine, aki 34 évesen is nagyon vonzó és érzékeny arcú. Először a Manderley-ház asszonyaként tetszett meg, de talán most szerettem bele igazán - bár ez a szerep nem volt olyan fajsúlyos, mint Rebecca szerepe, de amit lehetett azt Joan kihozta ebből is.
A dolog pikantériája egyébként az, hogy a film írója és producere az a Collier Young volt, aki ekkoriban éppen Fontaine férje volt, 1951-ig viszont Ida Lupino-é. Tehát alig valamivel a film készítése előtt volt a váltás... Pikáns... mit mondjak... pikáns... Az alábbi képen ők hárman láthatóak egy forgatás közbeni konzultáció során.
A két nő férjét alakító Edmond O'Brien San Franciscoban Harry Graham, Los Angelesben pedig Harrison Grahamként éli életét egymásról mit sem sejtő feleségeik mellett. Nagyon hasonló szituáció látható a Madách színházban hosszú évek óta futó Páratlan Párosban is. Amaz remek vígjáték, emez inkább noir-os elemekkel dúsított melodráma.
Ott csatlakozunk hármuk történetébe, hogy a Fontaine által alakított Eve meddősége miatt egy fiú örökbefogadásának az engedélyeztetése folyik. Egy ezzel megbízott tisztségviselő megsejti, hogy a férfi körül valami nincs rendben, és elkezd nyomozni. Rátalál a férfi másik életére Los Angelesben. Az már épp sikeresen lerázza az idős férfit lakása ajtajában, amikor hátulról felsír egy csecsemő...
Az állami tisztségviselőt az az öreg játssza, aki a nagy sikerű - a listáról érthetetlen okokból lemaradó - Csoda a 34. utcában című filmben a télapót játszotta: Edmund Gwenn. Jópofa belső poén: Amikor a férj - magányát oldandó - befizet egy tipikus Los Angelesi városnézésre, ahol látnivalók helyett a sztárok villáit mutatják be a turistáknak, az idegenvezető bemondja amikor éppen Edmund Gwenn valódi házánál járnak, hogy íme, ott látható a világ leghíresebb télapójának háza. 
A film nyilván nem érhet úgy véget, hogy ne derüljön fény a férfi számára egyre nyomasztóbb titokra. Öt perccel a vége előtt volt egy baljós sejtésem, hogy vagy valami nagyon szirupos, vagy valami nagyon teátrális befejezése lesz a filmnek. És ahogy a dolgok kezdtek alakulni, minden nagyon ebbe az irányba látszott haladni. De végül sikerült egy olyan befejezést kerekíteni a végére, amivel megleptek - és azt hiszem, aminél jobbat talán nem is nagyon lehetett volna kitalálni.
A film a maga idejében nem volt különösebben nagy siker. Ennek oka lehetett az is, hogy az RKO, aki eredetileg készíteni tervezte a filmet, menet közben kiszállt a project-ből, így a kis Filmmakers volt kénytelen forgalmazni a filmet. Pedig remek hangulatú, kellemes alkotás kerekedett ki belőle.
