USA (RKO), 102 perc, ff. angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Ingrid Bergman Casablanca-beli alakítása annyira megigézett engem, hogy azóta is minden listán szereplő filmjét nagy várakozásokkal nézem. Eddig azonban egyik alkalommal sem éreztem ugyanazt, mint annál a bizonyos filmnél.

Cary Grant-et már régóta szerettem volna valami komolyabb szerepben, nem csak azokban az üres komédiákban látni, amikben kétségtelenül nyerő sármja mellett túl sok hozzáadott értéket nem láttam tőle. 

Hitchcock neve is már-már garanciát jelent a kellemesen feszült izgalmakra. A pufók rendező ezúttal rákapcsolódott az ekkor divatba jövő náci háborús bűnösökkel kapcsolatos tematikára (ld. még pl Az Óra Körbejár). De végig olyan érzésem volt, hogy a náci-vadászat ebben az esetben nem volt több marketing-fogásnál, hiszen érzésem szerint ha kihúzunk mindent, ami ezzel kapcsolatos a filmben, talán észre sem lehetne venni.

Az amerikai titkosszolgálat egyik ügynöke Devlin (Cary Grant) egy volt háborús bűnös lányát Alicet (Ingrid Bergman) használja fel, hogy egy Brazíliában szerveződő volt háborús bűnösökből álló csoport titkát kiderítse. Alice motivációja talán az egyetlen, ahol valamennyire jelentősége van ennek a nácis vonalnak. Hiszen neki olyan erős lelkiismeret-furdalása van apja bűnei miatt, hogy feltehetően a volt nácik elleni nyomozással próbál ezen az érzésén könnyíteni.

• 
• 
• 
• 
• 

 Felvetődik persze a kérdés, hogy az ember felelőssé tehető-e szülei vétkeiért (az én válaszom nyilvánvalóan az, hogy nem), Alice azonban apja múltjának terhe miatt vállalkozik olyan feladatra, amit egyébként feltehetően nem vett volna a vállára: A célszemély bizalmába kell férkőznie, sőt - mint kiderül - feleségül is kell hozzá mennie annak ellenére, hogy időközben egymásba szeretnek az őt irányító ügynökkel - Devinnel. A "célszemélyt" alakító Claude Rains a Casablanca rendőr-kapitánya óta több filmben is remekül alakított. Benne még egyszer sem csalódtam, ezúttal is remek volt. Gátlástalan bűnözőt alakít, és érdekes színfoltja a filmnek, hogy egy ponton még vele is rokonszenvezni tudunk...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Egy olyan jelenet volt, ahol a Hitchcock-féle suspense (feszültség fenntartás) tökéletesen működött: anélkül, hogy lelőném a poént, a boros-pincés jelenetre gondolok... ezentúl azonban hiányoltam a kémfilmekre általában jellemző izgalmakat. 

• 
• 
• 

Sokkal erőteljesebb volt a filmben a romantikus vonal - mely meglepő módon inkább hozott feszültséget, mint a kém-vonal. Hiszen mi okozhat több feszültséget annál a szituációnál, hogy a nő szerelme megbízásából hozzámegy egy másik férfihoz, hogy kémkedjen utána. A nő annyira jól játssza a rábízott szerepet, hogy megbízója - azaz szerelme - is elkezd féltékenykedni... 

Ezzel a filmmel kapcsolatban a legtöbbet emlegetett jelenet egy bizonyos csókolózós jelenet, melynek különlegessége az volt, hogy hosszasan csókolózott benne Bergman és Grant annak ellenére, hogy az akkoriban érvényben levő Hayes-kódex előírása szerint egy csók legfeljebb 3 mp-ig tarthatott a vásznon. Na persze, ha 3 másodpercenként megszakították a csókot, majd mindjárt újrakezdték, azzal a cenzorok már nem tudtak mit kezdeni...

• 
• 
• 
• 
• 

Hitchcock és Bergman előző filmje, az Elbűvölve nagyon sikeres volt, így nem csoda, hogy ezúttal nagyon jó összhangban tudtak együtt dolgozni. Ingrid és Cary pedig legendásan jó barátok lettek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Végezetül egy kb 30 évvel későbbi tévéfelvétel. Valószínűleg az tudja igazán értékelni ezt a pár pillanatot, aki látta a filmet. Van ugyanis egy kulcs, melynek nagy jelentősége van. Nem véletlen, hogy a poszteren is látható ez a kulcs (lásd balra fent a poszt elején). Nos, ezt a kulcsot Cary Grant ellopta a forgatás után. Egyszerűen eltette emlékbe. Majd kb. tíz év múlva egyik találkozásuk alkalmával odaadta Ingrid Bergmannak, mondván őrizte tíz évig, most őrizze tovább ő. Közel húsz év múlva egy életmű-díj átadón (mely természetesen Hitchocknak szólt) Bergman előveszi ezt a kulcsot. Parádés és megható jelenet.

Nagy Britannia (Cineguild), 114 perc, ff., angol

Rendező: David Lean

Producer: Anthony Havelock-Allan, Ronald Neame

David Lean rendező Késői Találkozás című filmjével levett a lábamról nemrég. Ez most egy egészen más jellegű film. Akkoriban még kevés volt az olyan rendező, akiknek a stílusára egyből rá lehetett ismerni, mint mondjuk ma Tarantino, Scorsese vagy kicsit korábban a mi Jancsónk esetén... Na jó, Hitchcock elég jellegzetes volt, de ő volt inkább a kivétel...

Dickens egyik késői regényét filmesítette meg Lean, melyben több fura, némely esetben kifejezetten karikírozott karakter is megjelenik.

Kedvencem - és a leginkább eltúlzott figura - : Miss Havisham, a csalódott vénkisasszony, aki egy szellemkastélyban - egy már-már meseszerű kísértetkastélyban - él tolókocsijába szegezve. Jó néhány évvel ezelőtt ebben - az akkor még - pompás villában készülődött esküvőjére, ám a vőlegény az esküvő napján lelépett. Abban a pillanatban Miss Havisham számára megállt az idő. Ugyanabban a menyasszonyi ruhában él azóta is, az  órák ugyanazt az időt mutatják, mint ami akkor volt. Minden, ami az esküvőre elő volt készítve, ugyanúgy van ott, mint akkor... illetve pontosítok... az ételeken... és a tortán... hát... hogy is mondjam... az idő vasfoga otthagyta a nyomát... minden szétrohadt...

• 
• 
• 

És, hogy valami célja is legyen ennek a kissé megrekedt életnek... örökbefogadott egy gyönyörű lányt, hogy rajta keresztül, őt felhasználva bosszút állhasson a férfiakon. Ez a hölgy Estella, és fontos szerepe jut neki a történetben.

• 
• 
• 
• 

A főszereplő ezúttal is - mint Dickens-nél más esetben is néhányszor - egy árva fiú - Pip - és az ö sorsát követhetjük végig ebben a közel 2 órában. A film első felében gyerekként, majd fiatalemberként.
A színészválasztás kicsit hasra-ütés szerűnek tűnik. Leginkább a két legfontosabb szereplő esetében: a húsz év körüli Pip-et ugyanis a 38 éves John Mills játssza... A szerep és az azt játszó színész között ekkora korkülönbség számomra végig zavaróan hatott. A másik - talán kevésbé bosszantó - a gyermek Estella és a húszas éveiben járó változat között még véletlenül sem találok semmi hasonlóságot. Oké, hogy a filmben nem lehet eltéveszteni, mert kimondják a nevét.. de azért ne már...

• 
• 
• 
• 

A már-már vicces Miss Havisham vonal csak egy mellékszála a kalandos történetvezetésű filmnek, melyben vannak egészen horrorisztikus részek is, ami csak azért meglepő, mert idáig meggyőződésem volt, hogy Dickens elsősorban ifjúsági regényeket írt... ez a film viszont érzésem szerint nem kifejezetten gyermekeknek való ... 

Az első jelenet, melyben egy szökött fegyenc üldözi a kis Pip-et egy temetőben, nos az már-már a korszak horrorfilmjeit idézi... A szökött fegyenc is érdekes - és mellesleg fontos - karakter, de róla túl sokat nem tudnék mesélni anélkül, hogy a történet fordulatait le ne lőjem... Elég annyi, hogy kifejezetten eseménydús történetről van szó, mely néhány váratlan fordulat után megnyugtató egészként áll össze végül.

• 
• 
• 
• 
• 

A húszéves Pip legjobb barátját az az Alec Guinness alakítja, aki nekem már csak Ben Kenobi marad, hiába remekelt ő sok másik filmben, és hiába tudom, hogy mennyire bosszantotta, ha sokkal nagyobbra tartott szerepei helyett a Csillagok Háborúját említették vele kapcsolatban.

• 
• 
• 

Még egy érdekesség a végére: Ezt a regényt többször is megfilmesítették, és nem is ez volt az első a sorban. 1917-ben készült már egy azóta elveszett némafilmes változat, és 1934-ben a hollywoodi Universal stúdió is készített belőle filmet. 1974-ben Michael York főszereplésével, majd 1998-ban többek között Gwyneth Paltrow és Rober De Niro szereplésével is megcsinálták. De még messze nincs vége a sornak, mert 1999-ban és 2012-ben is készítettek belőle az angolok egy-egy feldolgozást, utóbbiban többek között Ralph Fiennes.is szerepel. És akkor még nem beszéltünk a tévés feldolgozásokról, melyek közül az 1989-es azért különösen érdekes, mert abban az itt fiatal lányként Estellát alakító Jean Simmons az öreg Miss Havishan-t játssza...

Nagy-Britannia (The Archers), 104 perc, ff. és Technicolor, angol

Rendező: Michael Powell és Emeric Pressburger

Producer: George R Busby, Michael Powell, Emeric Pressburger

Nem először lepnek meg az angolok egy ilyen remek - és viszonylag elfeledett - filmmel: Az 1936-os Mi lesz Holnap? ugyanekkora elcsodálkozásra késztetett, amikor azt láttam. Amaz a világháború előtt készült, ez viszont pont a világháború végén. Mindkettő meglepett különleges képi világával.

Ez a film érzésem szerint legalább 10 évvel megelőzte korát. Legalábbis megtekintése során kétszer is ellenőriztem, hogy jó filmet nézek-e, annyira eltért szinte minden tekintetben az 1946-os év többi termésétől. Már maga a történet is izgalmas és messze nem szokványos:

Egy angol harci repülőgép, - mely egy németországi küldetésből tart hazafelé - találatot kapott. Legénységének nagy része sikeresen kiugrott, egyedül Peter Carter őrnagy (David Niven)  van életben, aki nem ugorhatott, mivel az ő ejtőernyője korábban megsérült. Percei vannak hátra az elkerülhetetlen becsapódásig, mely a biztos halált fogja jelenteni. Sikerült rádió-kapcsolatot létesítenie egy amerikai katonával - egy hölggyel - akivel percek alatt egymásba szeretnek. A gép lezuhan. Mindezt a Technicolornak köszönhetően gyönyörű színesben látjuk. (de a werk-fotók jellemzően ez esetben is fekete-fehérek)

Majd átváltunk fekete-fehérbe, és néhány másodperc alatt rájövünk, hogy már a túlvilágot látjuk, ahol kígyózó sorokban érkeznek "becsekkolni" a - nem kifejezetten rosszkedvű - aznapi halottak az információs pultoknál. Mint utóbb kiderül, az aznapra előírt halálozások számánál eggyel kevesebb személy érkezett meg; ezek szerint a túlvilágon sem végzi mindenki tökéletesen a dolgát... hát igen, az a fránya angol időjárás. a nagy ködben szem elől tévesztették a fent említett zuhanó repülőgépet...

És innét fogva a színes részek az evilágot, a fekete-fehérek a túlvilágot jelentik majd. Nem csak színekben, de úgy általánosan a képi világban is látványos a különbség a két "világ" között. A túlvilág erősen dísztelen, időtlennek ható, sokak szerint a Metropolis díszleteire emlékeztető.

• 
• 
• 
• 
• 

A díszletek legjelentősebbike egy hatalmas mozgólépcső (a fenti filmplakáton is látványosan megjelenik), mely tulajdonképpen a két világot köti össze, kicsit szimbolikusan ez biztosítja az átjárást, mely alapvetően - és értelemszerűen - csak egy irányban szállítja az utasokat, de a filmben ezzel kapcsolatban lesz egy kis csavar...

Ez a 6 méter széles, 106 lépcsőfokból álló valóban mozgó szerkezet 3 hónapig készült, és az Ethel becenevet kapta a film készítőitől.

• 
• 
• 

Bár a film eredeti címe: A Matter of Life and Death azaz kb. "Élet és Halál Dolga", az USA-ban nem szerették ezt a címet, mert szerepel benne a halál szó, ezért ott Stairway to Heaven azaz Lépcső a Mennyországba címmel forgalmazták utalva erre a szimbolikus építményre.

A film központi - ugyancsak szimbolikusnak tekinthető - kérdése: a tévedésből a földi életben felejtett férfi maradhat-e a földi létben vagy az előírtnak megfelelően le kell mondania arról? Mindezt egy túlvilági bíróságnak kell eldöntenie, ahol főhősünk bárkit felkérhet védőnek a világ létezése óta meghalt emberek közül, azok ugyanis mind ott élnek a túlvilágon. 

• 
• 
• 

A film nem csak izgalmas, hanem helyenként nagyon ízlésesen humoros, sőt van benne egy jó adag romantika is.

• 
• 
• 
• 
• 

Egyik kedvenc megmosolyogtató pillanatom volt, amikor a fent hibázó ember lejön Peter-ért, akinek elvileg halottnak kellene lennie A túlvilágon a fekete-fehérhez szokott ember körbenéz, és látva, hogy milyen szép színes idelent minden, megszólal: "Hm... hogy ki van éhezve odafönt az ember egy kis Technicolor-ra..." Angolban persze jobban ül a poén, de talán így is átjön a lényeg...

Az, hogy a film az egészre (evilág-túlvilág) megpróbál egy tudományos magyarázatot adni, mely akár még elfogadható is, számomra fölösleges volt, de egyáltalán nem zavaró.

Nagyon örülök, hogy ilyen szívmelengető filmekbe sikerül botlanom időnként. A The Archerst (Powell és Pressburger párosát - lásd őket az alábbi képen) pedig ezentúl még inkább reménykedve várom majd minden alkalommal.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•