USA (20th Century Fox), 138 perc, ff., angol
Rendező: Joseph L. Mankiewicz
Producer: Darryl F. Zanuck
Sokáig őrizte elsőségét a legtöbb (14) Oscar-jelölést besöprő filmek listáján, míg 1997-ben csatlakozott mellé a Titanic majd 2016-ban a La La Land (Kaliforniai Álom) melléjük zárkózásával triumvirátussá bővült az élboly. A tizennégyből egyébként hatot sikerült is megnyernie. (Legjobb film, férfi mellékszereplő, jelmeztervező, rendező, forgatókönyvíró és hangmérnök kategóriákban.)
A színházi (és nyugodtan hozzácsaphatjuk, hogy tévés és filmes) szakmában dolgozó ismerősöktől hallani, hogy bizony ajánlatos mindig maga mögé is figyelni az embernek, mert amíg szemből csupa mosoly és barátság jön szembe a folyosón, addig hátulról gyakoriak a nem várt támadások, melyek sokszor olyan személyektől - barátoktól - jönnek, akiktől erre nem is számítana az ember.
Egy ilyen történetet mesél el ez a több, mint két órás film. A negyvenes éveiben járó Broadway sztár Margo (Bete Davis) közel engedi magához legelszántabb rajongóját Eve-et (Anne Baxter), - természetesen a film címadó Évájáról van szó - aki ezt úgy hálálja meg, hogy szép lassan elveszi tőle az életét: a barátait, a szerepeit... és mindezt úgy mutatja be a film, hogy kimondottan nem kanyarodik el a kommersz irányába. Életszagú marad a történet, olyan, amilyen akár a valóságban is lehetett mondjuk akkoriban. A legutolsó jelenet volt egy kicsit inkább tanmesébe illő, amikor slusszpoénként lájuk, hogy bizony az új generáció után is jön majd egy még újabb generáció, aki majd őt taszítja le a trónról...
Bette Davis itt 42 éves volt, valahogy sokkal idősebbnek tűnt, mint amire számítottam. A 8 évvel ezelőtti Now, Voyager-ből még azért kifejezetten vonzó fiatal nőként emlékszem rá, itt meg utána kellett néznem, hogy hány éves, mert inkább tűnt ötvenes, mint negyvenes éveiben járónak. Persze elképzelhető, hogy tudatosan öregítették a sminkjével.
A film másik főszereplője Anne Daxter, a rajongó, aki a lehető leggátlástalanabb módon használja eszközként a "korosodó" színésznőt céljai eléréséhez. Furcsa módon a forgatás alatt semmilyen probléma nem volt közte és Bette Davis között, holott Davis-ről azt hallani, hogy általában nem jött ki túl jól kolléganőivel, főleg, ha ugyanabban a filmben szerepeltek.
Akivel Davis ezúttal nem nagyon jött ki, az a filmbeli legjobb barátnőjét alakító Celeste Holm volt, akivel állítólag a forgatás első napján volt valami szóváltásuk, aztán soha többet nem szóltak egymáshoz jeleneten kívül.
Davis-t és Baxter-t is nevezték a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-ra. Azt mondják, hogy Baxter jobban tette volna, ha nem lobbizza ki magának, hogy ő is főszereplőként legyen nevezve, mert akkor nem oszlottak volna meg ugyanabban a kategóriában kettejük között a voksok. Mellékszereplőként talán nagyobb esélye lett volna nyerni, és így Davisnek is több szavazat jutott volna főszereplőként. Késő bánat, így mindketten lemaradtak a díjról, de maga a film így is hatot nyert, ami szép teljesítmény.
Mielőtt elfelejtem: Marilyn Monroe is szerepelt ebben a filmben. Nem volt túl komoly szerepe itt sem, és ugyanazt a naiv (butuska?) bombázót alakította itt is, mint Az Aszfaltdzsungelben... sőt úgy sejtem rövid karrierjét alapjában véve ez az image fogja meghatározni.
Marilyn Monroe jelenléte miatt Gábor Zsazsa is ott trónolt a forgatáson a díszletek mellett. Újdonsült férje (George Sanders) ugyanis Monroe pasiját játssza a film egyik felében, így Zsazsa jónak látta szemmel tartani az eseményeket...
A jelmezekért Oscart kapó egyik díszlettervező Edith Head volt, aki kicsit kétségbeesett, amikor az adott forgatási napon szembesült azzal, hogy a Davis-nek készített egyik ruha nem passzolt a színésznő vállára. Arról nem szól a fáma, hogy szűk vagy bő volt a jelmez...
Davis mindenesetre frappáns megoldást választott... lehúzta a ruhát a válláról a felkarjára, így kétségtelenül úgy tűnik, mintha kifejezetten így tervezték volna a ruhakölteményt...
A legaranyosabb sztorit hagytam a végére. Davis és a filmbeli párját, Bill-t alakító Gary Merrill egymásba szerettek, összeházasodtak, és még örökbe is fogadtak egy kislányt, akit Davis filmbeli neve után Margo-nak kereszteltek. Davis többször is próbálta rábeszélni a rendező Mankiewicz-et, hogy készítsen folytatást a filmnek, mely Margo és Bill jövőjéről szólt volna, de ebből nem lett semmi. Végül tíz év múlva, amikor elváltak Merrill-el, egyszer összefutott a rendezővel, és ironikusan megjegyezte, hogy inkább dobná a folytatást, mert kipróbálták, és nem működik...
