USA (MGM), 78 perc, ff., angol
Rendező: Abraham Polonsky
Producer: Bob Roberts
Ezúttal a New York-i Wall Street-en vagyunk, ahol ekkoriban illegális bukméker irodák is üzemeltek. A szerencsejáték minden formája illegális volt ekkoriban. Ugyan az 1800-as évek közepén volt néhány állam, ahol engedélyezték lottójátékok szervezését, nagyon sok csalásra derült fény, másrészt a kimaradó államok lakosai is ezekből az államokból elégítették ki szerencsejáték igényüket. Végül a huszadik század elején egységesen országos szinten betiltották a fogadást, és majd csak évtizedekkel később állami monopóliumként jelenik meg a lottó.
Ezt a tilalmi időszakot - csakúgy, mint az alkoholtilalom időszakát - szervezett bűnözői körök használták ki arra, hogy betömve a lukat, illegális fogadási lehetőséget biztosítsanak az arra éhes emberek számára. Úgynevezett számjátékokat, (number games, number rackets) szerveztek, ahol egy háromjegyű számra lehetett fogadni minden nap. Akkor még nem golyókat húztak (azon lett volna a legkönnyebb csalni), hanem a lóversenyek bizonyos nyerési eredményeiből olvastak ki egy háromjegyű számot. Akik azt eltalálták az adott napon, azok részesültek a nyereményből.
Nem csak egy ilyen bukméker-iroda volt, hanem több kisebb-nagyobb. Az egyik ilyen fogadóirodát üzemeltető bűnszervezet vezetője (alábbi képen balra) elhatározta, hogy ráteszi a kezét az összes környékbeli bukira, méghozzá úgy, hogy csődbe viszi őket. Függetlenség napján, amikor tudható, hogy rengetegen teszik meg a 776-os számot (Amerika függetlenségét 1776-ban kiáltották ki), tesznek róla, hogy a 776-os legyen a véletlen szám. Azaz rengeteg nyereményt kelljen kifizetni, így csődbe mennek ezek a félhivatalos cégek, majd nagylelkűen kisegítik őket egyben bevásárolva magukat a tulajdonosi körbe. Igazi maffiatempó.
Egy a bökkenő: a bűnszervezet vezetőjének jobbkeze (és jogtanácsosa) a John Garfield által játszott Joe Morse (a fenti képen jobbra) bátyja szintén egy ilyen kis bukmékerirodát üzemeltet. Valamiért feszült a viszony a sikertelen, egészségileg is megtörtnek tűnő idősebb testvér, és a sikeresebb öcs között. Mindazonáltal a fiatal testvér úgy érzi, hogy felelősséggel tartozik bátyja iránt, és semmiképpen nem akarja hagyni, hogy bátyja tönkremenjen. A konfliktus alapja nyilván az lesz, hogy a maffiafőnök viszont tojik Joe bátyjára, és szigorúan megtiltja neki, hogy bárkinek is beszéljen tervükről. A helyzetet még az is nehezíti, hogy a bátyó valamiért nagyon nem szíveli öccsét, és az hiába próbál jelezni neki, nem hallgat rá...
Igazi film noir ez a film, annak is egy jéghideg darabja. Azért érzem idevalónak ezt a jelzőt, mert technikailag tökéletesen működik a film, egyetlen hiányérzetem van csak: egyik szereplő sem tudta felkelteni a szimpátiámat. De még egy kicsit sem...
Két nő is megfordul a főhősünk körül, mind a kettőben lett volna fantázia, de valahogy mindketten olyan kidolgozatlanok maradtak. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a szereplők, vagy a forgatókönyv hibája...
Garfield egyébként jót alakított a Postás mindig kétszer csenget-ben. Ezúttal sem lehet semmi rosszat mondani róla, csak valahogy neki sem sikerült semmi érzelmet kiváltani belőlem. Még az esendő bűnöző iránti enyhe féltést sem, mint mondjuk amit a Gyilkos Vagyok esetén éreztem...
Sokszor juttatta eszembe a Keresztapa trilógiát ez a film. Nagyjából hasonló korszakban, hasonló eszközökkel dolgoznak a szervezett bűnözői körök mindkét esetben. Egymásra hívják a rendőröket, illetve csapdába ejtve a másik banda tagját, lesből támadva, meglepetésszerűen lemészárolják azokat. Ebből a szempontból tehát kifejezetten erős volt a film...
Abraham Polonsky, a film rendezője egyébként eredetileg forgatókönyvíró volt, ennek a filmnek is maga írta a forgatókönyvét. Kommunista kötődései miatt az Amerika-ellenes ügyeket vizsgáló biztosság berendelte meghallgatásra, és mivel nem működött velük együtt, jó 20 évre feketelistára került, azaz nem kaphatott hivatalosan filmes megbízást.
Ennyit a demokratikus Amerikáról...
Hogy még távolabb kerüljünk a filmtől, csak zárójelben jegyzem meg, hogy manapság már nem kell kommunistának lenni, ahhoz hogy Hollywoodban feketelistára kerüljön az ember, elég ha valaki nem elég határozottan bélyegez meg egy nők elleni erőszakkal megvádolt (!) másik filmest, és már ő maga is bajba kerülhet... Hát ez Amerika! Wow!!!