USA, 14 perc, ff. néma

Rendező: Maya Deren és Alexander Hammid

Producer: Maya Deren és Alexander Hammid

Míg a filmesek jellemzően 35 mm-es filmet használtak egészen a digitális technológia 2000-es években való megjelenéséig, amatőrök számára elérhetővé váltak olcsóbb technológiák is. Ilyenek voltak a 16 mm-es, majd később a 8 mm-es filmek.

A 16 mm-es kamera és vetítő főleg az USA-ban terjedt el a negyvenes évek elején. Eleinte kifejezetten otthoni (azaz teljesen amatőr) használatra szánták, majd ezt a szerepet átvette a még olcsóbb 8 mm-es film.

A Délután Szövevényeit egy avantgárd művész házaspár készítette egy 16 mm-es kamerával, gyakorlatilag nulla költségvetéssel. Ahogy a művésznő mondta: "Annyi pénzből készítem filmjeimet, amennyit Hollywood rúzsra költ." - Ebből nem nehéz kitalálni, hogy nem volt túl jó véleménnyel a Hollywood-i filmes világról. Véleménye szerint az amerikai filmipar volt a filmművészet fejlődésének a legnagyobb akadálya.

Na de akkor milyen is ez a film? Meglepően jó! Mindössze 14 perces, látszik rajta a gyengébb minőségű nyersanyag és felszerelés, de ez nem különösebben zavaró. A film szándékoltan némafilmnek készült.  Na, de némafilmeknél is hozzá vagyunk szokva, hogy a zene azért szinte végig szólni szokott. Itt viszont néma csend uralkodik. Jó, igaz, hogy az ötvenes évek közepén Maya Deren kérésére egy Teiji Ito nevű művésztársa zenét szerzett a filmhez, de én az eredetire voltam kíváncsi, és én megkockáztatom, hogy ezúttal zene és minden kísérő zörej nélkül működik valószínűleg a legjobban ez a rövidfilm.

Az első pár képkocka után azonnal az Andalúziai Kutya jutott eszembe. Mint ahogy utánaolvastam, ezzel nem vagyok egyedül. Deren persze tagadta, hogy bármi köze lenne az Európai szürrealizmushoz, de azért csodálkoznék, ha nem látta volna az említett filmet...

Ekkoriban volt kibontakozóban az RKO-nál induló Lewton (producer) által készített horror vonal (lásd Macskaemberek, illetve a hamarosan sorra kerülő további hasonló zsánerű filmek). Ám míg azoknál a félelmetesnek szánt jeleneteknél inkább kínosan fészkelődtem, - mivel inkább megmosolyogtam a kezdetleges maszkokat, mintsem hogy  a félelem legkisebb szikráját is éreztem volna, - ennél a filmnél pár perc alatt olyan szorongó állapotba kerültem, hogy nagyon bíztam benne, hogy ha már egyszer némafilmnek ígérték, akkor tartják is a szavukat, mert ha a feszült hangulatot hirtelen megtörte volna egy zörej vagy egy kellemetlenebb hang, akkor lehet, hogy egy kisebb infarktust kaptam volna.

Ami a hangulatot leginkább nyomasztóan szürreálissá teszi, az a hamis nézőpont illesztések sora. Azaz térbeli és időbeli hamis kontinuitásokat hoz létre. Aminek köszönhetően olyan képeket látunk, amikkel leginkább rémálmainkban találkozhatunk. Nem megyek bele konkrét példákba, mert azzal csak elrontanám annak az élményét, aki szorongva szeretni végignézni ezt a klassz kis filmet.

Youtube-on megtalálható a film: Meshes of the Afternoon. A teljesen néma változatot javaslom. Egyedül. És sötétben. Aki nyitott ilyesmire, annak érdekes élményben lesz része.

USA (Warner), 125 perc, ff. angol

Rendező: Michael Curtiz

Producer: William Cagney, Hal B. Wallis, Jack L. Warner

A film megtekintése közben azon gondolkoztam, hogy láttam-e már olyan életrajzi filmet, amelyik igazán tetszett volna...most hirtelen nem jut eszembe...

George M. Cohan életét filmesítette meg a Warner. Bevallom, én soha életemben nem hallottam róla idáig. Talán kicsit sem túlzok, ha azt írom, hogy a huszadik század elején ő volt a Broadway császára. Énekelt, táncolt, dalt szerzett, Broadway előadásokat írt és rakott össze.

Három dolog volt fontos az életében: A show-business, a család és Amerika. És a filmben mindhárom egyenlő súllyal szerepel.

Cohan-t az ekkoriban leginkább a gengszter szerepeiről híres James Cagney játszotta. Nagyon kellemes beszédhangja van, ez nem volt újdonság számomra, hiszen több filmjét is láttam már. Az már új volt, hogy remekül énekel is. De ttól, hogy milyen parádésan nyomja az ír step-táncot, határozottan leesett az állam. Csak eligazodásul, a Michael Flatley-féle Lord of the Dance az ír változat, ahol a kéz legtöbbször a test mellett leszorítva, és a lábmunkának van kiemelkedő szerepe, de annak is más stílusban, mint a Broadway-es amerikai step-nek (amit ott egyébként "tap"-nek hívnak). Bármilyen meglepő, de Cohan stílusa tehát ehhez az ír vonalhoz állt közelebb, mint a lényegesen könnyebbnek tűnő (hehe, mondom én) amerikai változathoz.

Szokták musicalnek is titulálni ezt a filmet. Végül is elfogadom ezt a kategóriát, mert van benne annyi zenés betét, hogy kijön belőle egy musical. Mégsem volt olyan érzésem, hogy musical-t néznék. Láthatóak benne Cohan legismertebb dalai :"Give my Regards to Broadway", "The Yankee Doodle Boy", "Mary is a Grand Old Name"... és még sorolhatnám, de az a gyanúm, hogy ezek közül egyik sem mond senkinek semmit. Valószínűleg 1942-ben, amikor a film készült, - és amikor egyébként Cohan meghalt - akkor még sokan ismerték Amerikában. Bár a film végén egy keserédes jelenetben az öreg Cohan szóba elegyedik négy tinivel, akikről kiderül, hogy nemcsak, hogy nem ismerik fel, de még a nevét sem hallották soha.

A film azzal kezdődik, hogy az idős Cohan a nagy comeback előadásában Roosevelt elnököt alakítja. Egyszer csak a valódi elnöktől kap levelet, melyben azonnal magához kéreti. Cohan kicsit ijedten jelenik meg az elnöknél, akinek elmeséli az életét. Az film nagy része ez a visszatekintő flashback, a jelenidőben mutatott elnöki találkozó csak keretbe foglalja az élettörténetet.

Ami még megdöbbentő, hogy az amerikaiak mennyire vevők ezekre a szirupos, amerikai jelképekkel teleöntött kompozíciókra (most nem találtam ennél jobb szót) - néha olyan érzésem volt, mintha valami toborzó kampányfilmet látnék.

Cohan egyébként Fred Astaire-t látta volna szívesen a filmben, de látva Cagney-t teljesen elégedett volt filmbeli önmagával. Cohannek nem sokkal halála előtt még le tudták vetíteni az elkészült filmet egy magánvetítésen. Fred Astaire elsősorban táncos szerepeivel ismert, Cagney parádés tánctudása viszont nagyon kellemes meglepetés. És bár nem értek hozzá, de arra tippelnék, hogy Cagney tánctudása semmivel nem marad el Astaire-étől. Cagney-ról azért érdemes tudni, hogy színészi karrierje előtt maga is revütáncos volt. 

Ezért a filmért kapott egy Oscart. Az alábbi fotón Cagney látható ezzel a díjjal, mellette Greer Garson a női színésznőnek járó szobrocskával.

USA (RKO), 88 perc, ff., angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Jack Moss, George Shaefer, Orson Welles

Ez a - filmből vett - idézet sejtet valamit abból a komor hangulatból, ami ezt a filmet jellemzi. Ez Orson Welles második filmje. Két filmre szerződött le az RKO Welles-el, úgy, hogy szinte semmibe nem kértek beleszólást. Welles írhatott, rendezhetett, kiválogathatta a szereplőket, és még az utolsó vágás joga is az övé volt. Ez nagyon nagy szó, főleg úgy, hogy az Aranypolgár volt Welles első filmje. Még kipróbált, Oscar-díjas rendezőknek sem gyakran  adtak ezek a nagy stúdiók ennyi jogosítványt. Ez volt tehát a szerződés alapján Welles második filmje az RKO-nál. Ezúttal nem szerepelt, csak narrátorként hallható a hangja. Nem tudom, hogy csinálta Welles, de az előző film óta eltelt év alatt, legalább egy húszas felszaladt rá a forgatási fotók alapján.

Egy 1918-as családregényt filmesített meg ezúttal Welles Az Ambersonok Indianapolis leggazdagabb családja a XIX. század végén. Három generáció lakja pompás villájukat. Bálokat rendeznek, nagyvilági életet élnek... A huszadik század elejére pedig egy elszegényedett, megszomorodott magja marad csak a családnak... Rossznak tűnő döntéseket hoztak mind pénzügyi, mind szerelmi téren.

Ezúttal egyébként nincsen egy vagy két kifejezetten fő- szereplője a filmnek, hanem a család összes tagja szinte egyforma jelentőséggel bír. Néha azonban úgy éreztem, hogy az egész nem vezet sehonnan sehová. Nem igazán került hozzám egyik családtag sem. Nem izgultam senkiért, nem haragudtam senkire, nem sajnáltam senkit. És ez baj, mert ezek szerint hidegen hagyott az egész...

A film felépítése már nem annyira formabontó, mint az Aranypolgáré, bár itt is jócskán akadnak különleges, szokatlan, látványos megoldások. Pl. van, hogy csak a szereplők körvonalát látjuk, és csak a háttér van megvilágítva... Akadnak egész különleges kameraállások...

De ez esetben sokszor éreztem ezeket céltalannak, sőt helyenként kifejezetten esetlegesnek. Olyan érzésem is volt, mintha film közben elveszett volna az alkotói lendület. Az eleje még nagyon kidolgozottnak, kreatívan sziporkázónak tűnt, majd középtájon helyenként elszürkült, és nagyjából úgy is maradt.

Mint említettem, Welles ügyesen olyan szerződést kötött az RKO-val, ami még az utolsó vágás jogát is a kezébe adta. Ez - a Hollywood-i stúdiórendszerben, ahol a rendező - sok esetben végrehajtó iparosként - csak levezényelte a kézbe kapott forgatókönyv betűről betüre való leforgatását - hatalmas szó volt. 

Az elkészült film 135 perces volt. Csináltak egy tesztvetítést, és a nézőknek - hát... - nem nagyon tetszett a film. Maga Welles is érezte, hogy lenne még mit csiszolni rajta. Így kicsit újravágták, és néhány perccel rövidebb lett az új változat. Ám az újabb tesztvetítés eredménye semmivel sem lett jobb az előzőnél. 

Ezt látva az RKO tett egy ajánlatot Welles-nek, ami alapján a rendező kap egy harmadik filmes lehetőséget (ez a film végül soha nem készült el), cserébe az RKO visszavette a végső vágás jogát. De annyira visszavette, hogy teljesen új véget forgatott a filmnek, és kidobott további 40 percet a filmből. Szégyen ide, szégyen oda - bevallom - az izgalmasan kreatív kezdésen kívül nekem a befejezés tetszett - ami ezek szerint már nem Welles munkája volt. Welles ekkor már Brazíliában forgatott, és nem volt abban a helyzetben, hogy akár kicsit is beleszóljon abba, hogy mit csinálnak a filmjével.

A kivágott részek negatívjai egészen biztosan meg lettek semmisítve, ezek leselejtezése hivatalosan (egy rutin selejtezés során). A Welles-féle változat tesztvetítés-kópiáinak sorsáról nincs tudomásunk, a kivágott részek egyelőre örökre elveszettnek tűnnek, de láttunk már csodákat, kerültek már elő ennyi év után is filmek egy-egy archívum pincéjének rendezése során...

Welles a 70-es években még fejébe vette, hogy leforgatja az Ambersonok eredeti befejezését az akkor még életben levő szereplőkkel. Ez azért lett volna különösen izgalmas, mert a filmben maszkmesterek öregítették a szereplőket, így viszont Welles a valóban megöregedett színészekkel forgathatta volna le a film végét. Valaki ígéretet tett neki ennek a finanszírozására, de Wells szavaival élve - "végül lelépett a fickó"...

A kivágott részek elvesztek bár, de Welles eredeti, igen részletes filmterve megmaradt írásos formában, tehát egész pontosan tudhatjuk, hogy mi volt az eredeti filmben....

Zárásul néhány remekül sikerült festmény három szereplőről (egy-egy a három generációból, igaz, közülük egy nem az Ambersonoktól való, de erősen kötődik hozzájuk), melyeket a film reklámozására használtak.

 Jelen formájában sem volt sikeres a film. Veszteséges volt, nem hozta be az elkészítésre szánt pénzt.

USA (RKO), 73 perc, ff. angol

Rendező: Jacques Tourneur

Producer: Val Lewton, Lou L. Ostrow

Az 1941-es Farkasember után íme egy újabb állattá változós horror Hollywoodból. Itt farkas helyett félelmetes fekete párduccá változik át a főszereplő. 

Ezúttal az átváltozást magát nem látjuk, sőt a rendező Tourneur szándéka szerint az esetenként fenevaddá változott nőt sem láttuk volna, azonban az egyik producer (Ostrow) ragaszkodott, hogy jelenjen meg fizikailag is a félelmetes állat, amikor gyilkol. Végül egy köztes megoldás jött létre: bár egy helyen látszik a párduc, de a sejtelmes világításnak köszönhetően alig kivehetően.

Más esetben viszont előfordul az a - mára már gyakran használatos - fordulat is, hogy a jelenet felépíti a legborzalmasabb végkifejletet, ami végül egy egészen banális, ártalmatlan dologba torkollik. A másik producer neve után - aki állítólag ezt kitalálta - Lewton-busz lett a neve ennek a technikának. (egy buszhoz kapcsolódik ez a jelenet, ez nem spoiler, mert úgy sem fog senki számítani rá, amikor berobog)

Adott egy nő (Simone Simon), akiről már a film elejétől látjuk, hogy valami nincs rendben. Visszahúzódó, magának való. Félelemmel teli vonzódása van a macskafélékhez, és nem igazán találja a közös hangot az emberekkel. Egy férfi mégis felfigyel rá. Viszonylag gyorsan össze is házasodnak, de kapcsolatuk kibontakozását valami gátolja. A nő pszichiáterhez kezd járni, akinek elmondja, hogy fél, hogy ha a férjét megcsókolja, akkor nagymacskává változik és megöli kedvesét. A furcsaságokkal terhelt kapcsolat tovább bonyolódik egy harmadik személy belépésével, és ki tudja, lehet, hogy még a pszichiáter is szerepet kap a kusza kapcsolatban?

A nő éjszakánként szívesen figyeli a Central Park állatkertjében látható fekete párducot. Itt is látszik, mennyire megváltozott a világ. Emlékszem, gyerekkoromban is feltűnt, hogy a kb. 2 x 4 méteres, teljesen üres ketrecben magányosan elhelyezett fekete párduc egész nap monoton fel-alá mászkált. Pontosan ugyanezt teszi a film fekete párduca is. Ma már szerencsére ilyeneket nem látunk egy állatkertben sem. Rendszerint hatalmas, játszótér-szerűen kialakított, esőerdőre hasonlító nagyméretű kifutókban szoktam látni őket, ahol nyugodtan pihennek játszanak családostul.

Ezt a filmet tartották akkoriban az egyik legjobb horror filmnek. Sajnos elmondható, hogy ez a műfaj is nagyon gyorsan elavul (ellentétben mondjuk az olyan romantikus filmekkel, mint mondjuk a nemrég látott Casablanca), hiszen nemhogy borzongani nem sikerült tőle, de még csak izgalmat sem igazán okozott. A horror filmekre ma is jellemző egyébként, hogy kreatív ötletekkel viszonylag olcsón előállítható. Kezdő, minimál budgettel (vagy azzal sem) rendelkező rendezők gyakran kezdenek horror filmmel. Ez a film is nagyon nyomott költségvetéssel készült. Nem igazán láthatóak benne kiemelkedő színészek. A díszletek állítólag az előtte készült  Orson Welles-féle Ambersonok díszleteit használta fel, és mindpssze 18 nap alatt fel is vették az összes jelenetet. Ennek ellenére a film sikeres volt. Ezzel meg is alapozta a leginkább 70-es 80-as évekre jellemző exploitation filmek virágzását. Ezek a filmek általában szintén nagyon alacsony költségekkel, gyakran alacsony színvonalon készültek. Sokszor kimondottan zárójelbe is került minden művészi kifejezésre való törekvés, a fő cél valamilyen adott ösztön (pld félelem vagy szexualitás) ingerlésével minél könnyebben, minél nagyobb bevétel elérése. 

Az exploitation filmeknek rengeteg al-műfaja létezik, - most nem mennék bele a részletes megtárgyalásukba -, csak egy-két példa, hogy érthető legyen mikről is beszélek: ninja-filmek, "nők a börtönben" filmek, rape& revenge azaz "megerőszakolós & bosszú" filmek, stb... 

Jelen filmben az erős Hollywood-i cenzúra miatt a szexuális vonal még szinte észrevehetetlen, ám mégis okozott meglepetést egy jelenet, melyben a főszereplő hölgyet meztelenül látjuk zokogni a kádban. Természetesen semmi olyat nem látunk, ami kicsit is meredek lenne, csak a hátát, ám hozzászokhattunk ahhoz, hogy a szigorú cenzúra Amerikában ekkor még a sejtetett meztelenséget is tiltotta. Azaz függöny mögött sem lehetett levetkőzni. 

Szerették az emberek ezt a műfajt. Ugyanez a rendező elkészítette később a Leopárdembert is, ami nincsen a listán, viszont hamarosan egy 1943-as zombis filmmel kapcsolatban látjuk viszont. És ez nem elírás.

USA (Romaine film corp.), 99 perc, ff., angol

Rendező: Ernst Lubitsch

Producer: Alexander Korda, Ernst Lubitsch

A fenti poén többször is elhangzik a nácikat kigúnyoló filmben, és bár bevallom, a sajtos hasonlatot nem teljesen értem, de azért jól hangzik...

Carole Lombard utolsó filmje ez. 1942 januárjában szülő államában Indianában árult hadi-kötvényeket. Szeretett volna mielőbb visszatérnie férjéhez Clark Gable-höz, ezért az eredeti tervtől eltérően nem vonattal, hanem repülőn akart visszajutni Los Angelesbe. Édesanyja félt a repüléstől. Abban maradtak, hogy pénzfeldobással döntenek. A pénz a repülő mellett döntött. A gép lezuhant, minden utasa meghalt. Carole Lombard ennek a filmnek a bemutatóját már nem érte meg, pedig állítólag különösen élvezte a forgatást.

A történetet Lengyel Menyhért írta. Róla - amellett, hogy a Ninocska történetét is neki köszönhetjük - talán érdemes megemlíteni, hogy 1974-ben - nem sokkal halála előtt - visszaköltözött Budapestre.Hazahúzta a szíve.

Korda Sándor volt a film producere, és testvére, Korda Vince volt a díszlettervező.

A film operatőre pedig a Krakkói születésű, de részben magyar Máté Rudolf volt. 

A szatirikus filmben egy krakkói színtársulat próbál egy színdarabot, mely Hitlert gúnyolná ki. Ám Hitler elfoglalja Lengyelországot, így változik a műsor, és inkább a biztos pontnak számító Shakespeare-hez nyúlnak, abból nem lehet baj. A továbbiakban földalatti mozgalomként harcolnak a nácik ellen. A sok náci egyenruha, a hitler-bajusz, és a begyakorolt mozdulatok azonban jól jönnek, amikor egy kém miatt a lelepleződés kapujába kerülnek. Ötletes módokon húzzák ki magukat a csávából, hogy aztán pechükre még nagyobb bajba kerüljenek.

Közben mellékszálként egy Lubitsch-nak való féltékenységi, megcsalásos szál is fut végig a történeten, de csak amolyan habkönnyű, Molnár Ferenc féle komédiás jelleggel...

1941-ben készült a film, de az USA hadba lépése miatt 1942-re csúszott a bemutató. Érdekes szemlélni, hogy mennyire könnyeden komédiáznak, gúnyolódnak a pöffeszkedő nácikon. Lubitsch, a rendező egyébként németországi zsidó volt, aki a húszas években költözött az USA-ba. Feltehetően szívből utálta Hitlert, ám ennek a lenézésnek mindenképpen stílusosan, elegánsan adott hangot.

Helyenként kacagtató, helyenként fordulatos, izgalmas. Komolyan venni persze nem kell, nem is érdemes.