USA (Warner), 103 perc, ff. angol

Rendező: Michael Curtiz

Producer: Hal B. Wallis, Jack L. Warner

Ebben a filmben valahogy minden összejött! A forgatókönyv egyáltalán nem sablonos, viszont izgalmas, romantikus. Jó a rendezés. Sikerült - nem is kicsit - betalálni az egyik legemlékezetesebb filmzenével. A mellékszerepekre is szinte egytől-egyik kiváló színészeket sikerült találni, a főszerepekre meg: Ingrid Bergman, Bogart... soroljam?

Még a cím is olyan jól eltalált, hogy már arra felkapja az ember a fejét!

És a film úgy is nagyon működött nálam, hogy előre tudtam a befejezést. Hiszen tinédzserkorom egyik kedvenc filmje a Játszd Újra, Sam! volt, ami azzal nyit, hogy a Woody Allen által játszott figura nézi moziban a Casablanca utolsó 5 percét. Életem harminc évét tehát úgy töltöttem, hogy ismertem a Casablanca befejezését, de a teljes filmet nem láttam.

Ja, és direkt figyeltem: Soha nem hangzik el szó szerint az, hogy Játszd újra, Sam! 

Sok-sok izgalmas fotóval készültem ehhez a poszthoz, elképzelhető, hogy még komolyabb filmkedvelőknek is sikerül érdekességekkel szolgálnom.

Röviden, csak egy bekezdésben, hogy miért éppen Casablanca: A II. világháború első felében vagyunk. Casablanca még francia gyarmat, mely a németekkel kollaboráló,de papíron független Vichy-kormány igazgatása alatt állt. Nem voltak tehát német csapatok, így kicsit amolyan köztes állapot volt. Ezért itt gyűltek össze Európa menekültjei, részben azok, akik innét Lisszaboni  átszállással Amerikába akartak jutni. 

A film nagy részét a Warner stúdióiban forgatták. Egyetlen külső jelenet van, Strasser őrnagy és különítményének érkezése, melyet egy Los Angeles melletti reptéren vettek fel. Egy Párizsi jelenethez használtak még a vásosról készített "konzerv anyagot", minden más stúdió belsőkben készült. Ennek ellenére azt mondom, hogy a Casablanca-i fülledt hangulat végig ott vibrál a filmen.

A háború komor árnyéka rányomja a bélyegét a filmre, azonban leginkább a felbonthatatlan szerelmi háromszög az a motívum, mely miatt sokan a legszebb romantikus filmnek tartják a Casablancát.

Attól olyan szép és fájdalmas ez a film, hogy ennek a háromszögnek a létrejöttében nem hibáztatható senki. Megcsalás, és elárulás nélkül jött létre, a helyzetet feloldani viszont már csak fájdalom árán lehet. Kicsit talán zavarosan hangzik ez annak, aki még nem látta ezt a filmet, de megnézve minden világossá válik.

Bogart hozza azt a karaktert, ami annyira bejött neki az ezt megelőző években, és talán nem tévedek túl nagyot, ha látatlanban arra tippelek, hogy még jó pár évig megél ebből. Kissé mogorva, gátlástalan, enyhén cinikus férfi, akiért oda vannak a nők, és nagy ritkán, de tényleg csak szökőnapokon kiderül róla, hogy még neki is vannak érzései a kemény külső mögött. Jelen esetben ő Rick (Richard) egy Casablancai kaszinó-mulató tulajdonosa. Akinél, ha véletlenül nagyobb pénzt nyer valaki, akkor a krupié perceken át szabadkozik, és többször is megfogadja főnökének, hogy ilyen többé nem fordul elő.

És itt van mellé Ingrid Bergman. A nő. Ilsa Lund. Nem harsány szépség. Belülről jövő szépségét a fotók talán ki sem hozzák teljes valójában, ahhoz látni kell pillantását, rezdülését, mozdulatait.

A svéd színésznő ekkor még csak néhány éve élt Amerikában. Kiejtésén (hacsak nem szinkronnal nézzük) még erősen érződik a külföldiekre jellemző akcentus. 

A világ minden városa tele van lebujokkal, és épp  ide sétál be...

- mondja Rick (Bogart) ... Amikor a nő belép Rick bárjába férjével az oldalán (Victor Laszlo), szinte rögtön látjuk, hogy a múlt elkezd kísérteni. Ilsa és Rick között van valami elementáris, fájdalommal átszőtt kapcsolat, amit mindenki megpróbál eltemetni. Még Sam, a fekete zongorista is próbálja elterelni Rick gondolatait, persze hasztalan...

Sam elénekli - kétszer is - egyszer Ilsának, egyszer pedig Ricknek a filmtörténelem egyik legszebb, legikonikusabb szerelmes filmdalát az "As Time Goes By"-t... 

Az alábbi részletben Sam Ilsa kérésére játssza el az említett dalt. Először szabadkozva próbálja elutasítani a kérést. A dalnak múltba visszanyúló jelentősége van, és főnöke tiltása miatt szigorúan tilos lenne játszania. De Bergman (akarom mondani Ilsa) kérésének ki tudna ellenállni? Érdemes figyelni a színésznő arcát közelről, mennyire kifejező. Amikor mozdulatlanul hallgatja a zenét, akkor is ott van egy sokatmondó szájremegés, egy legördülő könnycsepp...

És most, hogy egymás után többször is megnézem ezt a részletet, most veszem észre, hogy ennek a filmnek egyáltalán nem árt a többszöri megnézés, sőt... vannak a párbeszédnek olyan részletei, amik úgy válnak igazán érdekessé, hogy ismerjük a későbbiekben feltáruló múlt titkait. Mert végül persze nem marad titok, hogy mi történt hármukkal , mi az a titokzatos dolog, amiről eleinte senki nem akar beszélni.

Furcsa módon ez a gyönyörű dal majdnem kimaradt a filmből. Ugyanis ez egy 1931-es Broadway show-ra íródott, egyáltalán nem volt tehát friss. Így egyrészt nem lehetett érte Oscart kapni, másrészt a zeneszerző sem járt olyan jól anyagilag, mintha friss szerzeményt használtak volna föl. Végül majdnem lecserélték a dalt, azért nem tudták csak újraforgatni ezt a jelenetet, mert időközben Bergman rövidre vágta a haját következő filmjéhez. Adjunk hálát, mert amivel a posztot kezdtem, hogy ebben a filmben minden összejött, az erre a dalra is vonatkozik. Enélkül a dal nélkül nem ugyanez a film lenne.

Bergman és Bogart mellett még sok remek szereplő látható. Victor Laszlo mar szóba került: Őt Paul Henreid alakítja. A világ egyik legkorruptabb rendőr-kapitányát pedig Claude Rains. Mindketten láthatóak voltak a Warner előző - Utazás a múltból című - filmjében. 

Mint említettem, szinte teljes egészében stúdióban vették fel a filmet. Klassz kis fotók készültek a díszletekről. A legtöbb képen kis táblán olvasható felirat segít a tájékozódásban:

Rick's Café, Blue Parrot (egy konkurens mulató), Ext - Airport (reptér), Ilsa's Apt (Ilsa apartmanja)

A mulató termei falán annyira fontos hangulati elem az árnyék, hogy állítólag az egyszerűség kedvéért sok esetben egyenesen felfestették azt, hogy ne okozzon külön nehézséget az árnyék létrehozása a terem bevilágításánál.

És a továbbiak: Rick's Office (Rick irodája) Strasser's office (a német Strasser irodája), Gambler room (játékterem), Casablanca Airport (reptér), Rick's Apt (Rick apartmanja), Renault office (a francia rendőrkapitány szobája)

Bár a pletykákra nem minden esetben érdemes adni, és ha van is bennük igazság, néha kicsit el vannak túlozva - azt mondják, hogy Bergman és Bogart nem különösebben kedvelték egymást. Olvasni olyat is, hogy kifejezetten utálták egymást... mindenesetre a filmben ebből semmi sem látszik... a két színész között szinte vibrál a levegő.

De őszintén szólva a forgatás szüneteiben készített fotók sem feltétlenül azt sugallják, hogy kifejezetten rosszban lettek volna. Sőt, olvastam olyan harmadik személytől való beszámolót, aki tanúja volt egy kettejük között elhangzott beszélgetésnek, mely során arról konzultáltak, hogy ki tudnának-e szállni közösen a filmből úgy, hogy abból ne származzon káruk, mivel mindketten egyetértettek abban, hogy ezt a buta filmet mindkettejük karrierje meg fogja sínyleni. Hát... jobb színészek voltak, mint jósok...

A film 1942-ben készült, és még ez év Decemberében volt is egy New York-i bemutató, de hivatalosan  valamiért 1943-as filmnek számított Oscar szempontból, így az 1944-es díjátadón értékelték a filmet, méghozzá három díjjal: A legjobb forgatókönyv, a legjobb rendezés, és a legjobb film díját is besöpörte. Mindhárom elég fajsúlyos díj. Én simán odaadtam volna Bergman-nak is a szobrot, de neki még egy évet várnia kell ehhez. Ami késik nem múlik! 

Az alábbi képen Michael Curtiz (Kertész Mihály) látható a hőn áhított arany szobrocskával.

Ez volt egyébként az első év, hogy nem egy vacsorával egybekötött, viszonylag belterjes díjátadó volt, hanem beköltöztek a Hollywood Boulevardon álló Chinese Theater-be, és és itt kezdett átalakulni az évente megrendezésre kerülő díjátadó olyan gálaest szerű rendezvénnyé, amilyennek ma is ismerjük. Az első tévés közvetítésre még 1953-ig várni kell.

Ez a film rengeteg szállóige forrása is. Nem szeretném az mindet összegyűjteni itt, (de persze biztatom az esetleges kommentelőket, hogy ők tegyék meg) - ami számomra a legemlékezetesebb - talán mert a frenetikus humorú Macskajaj-ban is többször elhangzik:

Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship - Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete...