Magyarország ( Budapest Filmstúdió), 85 perc + 105 perc, színes, magyar

Rendező: Homoki-Nagy István

Tulajdonképpen pontatlan a fenti római számokkal jelzett I-II részek feltüntetése, hiszen eredetileg - bár időrendben valóban egymást követő filmekről van szó, - nem számozással, hanem alcímekkel kerültek megkülönböztetésre.

Az első rész a Nádi Szélben alcímet kapta és a Kis-Balatonnál játszódik, a második rész a Hegyen-Völgyön alcímet kapta és az Alföldön valamint az Északi-Középhegységben nézünk körül.

Homoki-Nagy István természetfilmesként volt ismert. De ha valaki amolyan megszokott, dokumentarista jellegű természetfilmre készül, az csodálkozni fog. Furcsa hibrid ez az alkotás: kaland-természetfilmként tüntetik fel a filmes enciklopédiák.

Nevezhetném fikciós állatfilmnek is. Mindkét rész kiindulópontja az, hogy a három barát (két kutya és egy héja) különböző okokból idegen környezetbe keverednek, és megpróbálnak hazatalálni.

A Kis-Balatonnál játszódó első részben az erdőmérnök gazda légipostával elküldi a cimborákat egy vadászati kiállításra, ám a kisrepülőgép kényszerleszállást kénytelen végrehajtani, az állatokat pedig ejtőernyővel ledobva menekítik. Bájosan szürreális már ez is, és végig ilyen is marad...

Hét nem olyanok, mint kutyabőrbe bújt Stan és Pan?

Nem lenne olyan furcsa az egész, ha animációs filmet látnék. Vuk - vagy mondjuk akármelyik Disney karakter - esetén teljesen magától értetődő, hogy az állat-karakter megszólal. De amikor természetfilmes stílusjegyek között látunk emberi tulajdonságokkal felruházott állatszereplőket, akkor egy kicsit zavarban van az ember.

Ugyanis még mindig inkább természetfilm ez (főleg az első rész), épp ezért néztem fejet csóválva, amikor például a kutya megvédte az őzgidát, amikor azt egy hiúz támadta meg (mintha a hiúz gonoszságból próbálná elejteni a zsákmányát)

Nézzük ki is ez a három cimbora:

Fickó a magyar vizsla

Pletyka a tacskó. (Ő egyébként további néhány Homoki-Kis filmek is a főszereplője lesz majd).

Végezetül Nimród a vadászhéja.Ő egy kicsit kilóg a sorból. (érthető okokból). Jelentősége is eltörpül a két kutyaszereplő mellett.

Nehéz volt a madarat úgy belekombinálni a történetbe, hogy a baráti hármas részének tűnjön. Nem is igen sikerült. Nagyrészt inkább a két kutya kalandjait látjuk.

Talán furcsa lesz, hogy ezt mondom, de kisgyerekeknek nemigen ajánlom ezt a filmet. Vagy legalábbis szülői felügyelet nélkül nem. Vannak benne olyan részek, amik durvák egy kicsi számára. A kissé gyermeteg megfogalmazású narrátori szöveget idézve villantom fel az egyik ilyen jelenetet:

"Megfojtott vízityúkot hurcol a vérszomjas ragadozó. Gyilkos fogú görény pusztítja a nádi fészkelőket. Pletykának minden őse gyűlölte a kártevő dúvadat."

Hát nem rasszista ez a szöveg egy kicsit a görények kárára? És mindezek után látjuk, amint a kis tacskó egy véres összecsapásban kivégzi a kis görényt. Nyolc éves kislányom feltehetően itt zokogva szaladt volna ki a szobából... Ami ebben (és a többi jelenetben is) igazán zavart, hogy a film a létfenntartásáért vadászó ragadozókat gonosz állatoknak mutatja be, az őket megölő, majd a tetemet érintetlenül otthagyó tacskót pedig hősnek.

Természetesen nem ez az egyetlen "politikailag inkorrekt" momentum. Ma már szinte elképzelhetetlen olyan állatszereplős film bemutatása, amiben ne lenne az elején (esetleg a végén) kiírva, hogy az állatoknak nem esett bántódásuk, stb...

Nos az ötvenes évek végén az állatjogokkal még senki nem törődött. Más világot éltünk, változott az emberek értékítélete. Ezt nem is lehet a film számára felróni. Mindenesetre van néhány jelenet, mely állatvédelmi szempontból ma (!) igencsak kifogásolható lehetne.

Például, amikor vasvillával fog halat egy halász (nem ecsetelem a jelenetet) vagy amikor halászathoz az ügyes halfogó hírében álló kárókatonát alkalmaz valaki. Ennek a módja pedig az volt, hogy a madárnak annyira elszorították a nyakát egy kötéllel, hogy az a víz alatt fogott halat nem tudta lenyelni, az megakadt a torkán, így a halász könnyedén lenyúlt a gigáján elakadt  zsákmányért.

Ezek után úgy tűnhet, hogy kifejezetten rossz véleménnyel vagyok erről a filmről, holott ez nem igaz. Aranyos film, és akkoriban nagy közönségsikere volt, imádták az emberek.

Lehet, hogy nekem a nosztalgia faktor miatt tetszett igazán. Az a nagyon jellegzetes hang az első film narrátora, aki nagyon sok akkori dokumentumfilmben volt a narrátor. Szerintem filmhíradók alatt is az ő hangja volt hallható. Sajnos nem tudom a nevét, sehol jegyzik, hogy ki a Nádi Szélben narrátora. (Aki tudja, kérem írja meg, az alábbi videón meghallgatható) Önmagában ezt a hangot hallva szinte visszaröppenek gyerekkoromba. Ami így ötvenhez közeledve egyre nagyobb örömöt okoz. (bár hozzáteszem, hogy gyerekkoromban feltehetően már nem dolgozott az illető, akkor is inkább réginek tűnő filmekben rémlik hallani a hangját elképzelhető, hogy a hetvenes nyolcvanas években már nem élt az illető. Ezt támasztja alá az is, hogy a második résznek már nem ő a narrátora)

A második részről már lehet tudni, hogy Sinkovits Imre a mesélő. Ő a másik hang, akinek a hangját, ha meghallom, csodálatos bizsergést érzek. Itt még nem azon az érdesen csengő érett hangján szól, amivel szerintem mindenki ismeri.

Ez a narráció végigkíséri az egész filmet, közben Vincze Ottó kellemes kísérőzenéje festi a hangulatot. 

Nem tudom ki írhatta ezeket a kísérő szövegeket, de tendenciájukban nem állnak messze a kommunista propagandaszövegektől. A különbség, hogy itt nem a kulákokról és a kapitalistákról beszélnek egészen durva stílusban...

... hanem például a pézsmapockokról... (biztos kapitalisták szegények)

Szépítkezik a pézsmapocok család...No, ezeket most Pletyka bekeríti... Levonulnak a családi vacokba... úgy látszik, meglógtak a hitvány férgek...

Nem viccelek, valóban ez hangzik el róluk... ettől még aranyos, szórakoztató filmecske mindkettő.

A második részben egy cirkuszból elszabadult gepárdot is látunk, ami azért különösen izgalmas, mert én még állatkertben is talán, ha egyben láttam gepárdot, cirkuszban szinte képtelenségnek tartom. Ezek az elegáns és karcsú állatok valamiért rosszabbul bírják a fogságot, mint a többi nagymacska rokon.

A hínárokról sincs sokkal jobb véleménnyel a szövegíró:

Vízalatti hínár-erdő... Jaj annak, akit alattomos karjai megragadnak!

Állatvédőknek nem ajánlott. Van benne jó néhány jelenet ahol nagyon gyanús, hogy igen kellemetlen élményeket szereztek a főszereplő állatok...

Magyarország, Franciaország (Hungarofilm, Sedif), 108 perc, színes, magyar

Rendező: Keleti Márton

A hatvanas évek közepén a Filmvilág című filmes folyóiratban többször is felmerült ennek a filmnek a címe, elrettentő példaként említve a hazai "filmtermés" kapcsán. 

Mivel francia-magyar koprodukcióról van szó, naivan azt feltételeztem, hogy esetleg a nyugat-európai (azaz kapitalista) érintettség miatt lehetett szó valami álszemérmes, hamis kritikáról...

De sajnos nem ez a helyzet... Nem nagyon találok arra magyarázatot, hogy miért kellett ennek a filmnek bekerülnie a 303-as magyar listára, hacsak az nem, hogy ezek szerint a 303-as keretszám szükséges volt egy megfelelő vastagságú kötet kiadásához, de ahhoz sok volt, hogy valóban minőségi magyar filmekkel töltsék meg. Őszintén szólva az 1001-es nemzetközi listában is akad néhány töltelék, bár mindenképpen le kell szögezni, hogy jó néhány film méltatlanul kimaradt belőle. 

Elvileg színes filmről van szó, de sajnos fellelhetetlen bármilyen jó minőségben nézhető változat. Valamikor -  még a vhs korszakban - vetítették a Filmmúzeum nevű - azóta sajnos (szégyen szemre) megszűnt - tv csatornán. Egy erről a csatornáról készített VHS felvétel volt, amit meg tudtam tekinteni, és hát bizony inkább volt közel a fekete-fehérhez, mint a színeshez, a színek fakók, a kép elmosódott, amolyan igazi kilencvenes évekbeli videó-felvétel. (Én még emlékszem ezekre a széteső képű analóg felvételekre, a mai fiataloknak, a digitális kor gyermekeinek szerintem fogalmuk sincs, miről beszélek)

A Budapesti Hungarofilm és a Párizsi Sedif filmstúdiók összehozták Keleti Márton és Jean Dréville rendezőket, hogy rendezzenek egy filmet Rigó Jancsiról. Rigó Jancsit manapság cukrászsütemény formájában ismerjük elsősorban. Az 1800-as évek végén élő cigányprímás akkoriban azonban azzal kapcsolatban lett közismert, hogy lecsapta Chimay belga hercegség fejének kezéről annak feleségét (azaz a hercegnét).

A nevezett hercegné egyébként amerikai származású volt, és Clara Ward volt lánykori neve. Többek között arról volt nevezetes, hogy előszeretettel szerepelt képeslapokon olyan testhez tapadó ruhákban, amikben szinte úgy nézett ki, mintha meztelen lenne.  Állítólag ez nagyon is belefért a kor szépség ideáljába, ma legfeljebb egy - a teltkarcsúk mellett kiálló - egyenjogúsági mozgalom reklámarca lehetne.

Néhány további kép, melyen Rigó Jancsival szövődött románcukat dokumentálják:

Érdekes megnézni, hogy a nem kifejezetten jóképű Rigó Jancsit és a telt szépségű hercegnét milyen színészekkel keltette életre a produkció:

Buss Gyula és a francia Nicole Courcel a forgatás egyik szünetében:

Buss Gyula alakítása számomra kifejezetten sótlannak, jellegtelennek tűnt. Mellette a mellékszerepekben olyan nevek tűnnek fel néhány percre, mint Márkus László, Gobbi Hilda, Kállai Ferenc és Csákányi László... és akkor mindenkit nem is említettem. Sajnos az ő jelenlétük is kevés ahhoz, hogy megmentsék ezt a filmet.

A film stílusában nagyon emlékeztet a háború előtti magyar romantikus filmekre, összességében azonban az volt a gyanúm, hogy a két rendezőnek nem volt közös elképzelése arról, hogy mit akarnak kihozni ebből a filmből. Sajnos szinte semmilyen háttér-információt nem sikerült találnom a film készítésének körülményeiről. Feltételezésem szerint azért, mert a film már a maga idejében a közérdeklődés hiányában szenvedett.

A szerelmesek 1896-ban ismerkedtek meg egy Párizsi étteremben, ahol Rigó Jancsi zenekarával játszott. Ő egyébként válogatottan jó cigányzenészekből álló zenekarával Európa szerte kedvelt és ismert volt. 

Itt álljunk meg egy pillanatra. Mi is az a cigányzene, amit Rigó Jancsi is játszott? Még véletlenül sem cigány népzene. A magyar cigányzene a magyar muzsikus cigányok által a nem cigány közönségnek sajátos stílusban játszott, általában magyar nótákat jelenti. A magyar nóták sem tévesztendőek össze a magyar népdalokkal. A kettő között az a különbség, hogy míg a népdalok szerzői ismeretlenek, a magyar nóták a népdalokat utánzó műdalok, szerzői ismertek, jellemzően a XIX. század második felében (azaz Rigó Jancsi idejében) keletkeztek.

A cigányzene előadásmódjára - és úgy általában a muzsikus cigányok előadásmódjára - jellemző a sok improvizáció, a jellegzetes formulakészletek használata, mindezek amellett, hogy a kottáról játszás nemcsak, hogy szinte ismeretlen köreikben, de sokan közülük úgy virtuózai saját hangszerüknek, hogy nem is igen ismerik a kottát, sokan kizárólag hallás után játszanak és megjegyeznek szinte mindent.

A filmen látszik, hogy a készítők próbálták a valódi történet főbb kulcsmozzanatait megtartani (hercegné, válás, Párizs) de köréjük nem sikerült olyan forgatókönyvet írni, ami értelmes, illetve érdekes lenne. Így a film sajnos annyira unalomba fulladt, hogy egy pármondatos tartalmat sem tudnék összeírni róla...

Az egyetlen emlékezetes jelenet egy stúdióban felvett cigány-tábor, melyben a Pákozdra hazatérő Rigó Jancsit ünnepli a rokonság. Nem mintha különösebben jó lett volna ez a jelenet, de felrémlett előttem az évtizedekkel később Dáridó néven futó show-műsor, mely hasonló díszleteket és stíluselemeket tartalmazott.

Magyarország (MAFILM), 107 perc, színes, magyar

Rendező: Makk Károly

Ha egy minden mélységtől mentes, könnyed szórakozásra vágyunk, akkor Makk Károly (majdnem) első önálló nagyfilmje jó választás lehet. Azért írom, hogy majdnem első, mert a ténylegesen első 1948-as Úttörők című filmjét betiltották, és ismereteink szerint meg is semmisült.

Szigligeti Ede 1849-es vígjátéka tipikus magyar bohózat abban a tekintetben, hogy a komikus helyzetek nagy része olyan szituációkból adódik, melyekben egyes szereplők vagy másnak adják ki magukat, vagy egyszerűen önhibájukon kívül tévesztik össze őket másokkal. Molnár Ferencnek volt például több ilyen darabja.

Liliomfi (Darvas Iván) a Rómeó és Júliát játszó vándortársulat egyik vezető színésze (Rómeót játssza), aki szerelmes egy Mariska (Krencsey Marianne) nevű úrhölgybe. Mariska gyámja a lányt azonban másnak szánja... illetve... és itt kezdődhetne a kusza történet elmagyarázása, ami leírva minden bizonnyal sokkal bonyolultabb lenne, mint a filmet megtekintve, ezért inkább bele sem kezdek.

Van még egy szerelmespár a filmben, akik szintén nem lehetnek automatikusan egymásé. Gyuri (Soós Imre), a Kányai fogadó egyik pincére szerelmes a fogadós lányába (Ruttkay Éva), akit szintén másnak szán fogadós édesapja. 

Vígjátékról lévén szó, nem lövök le túl nagy poént azzal, hogy végül mindkét páros megtalálja boldogságát, de amíg ez kialakul addig a szálak össze-vissza keverednek, a két pár története is keresztezi egymást...Számomra a film két legkedvesebb eleme a biedermeier hangulat és a Balaton-felvidék környezete volt. Mindkettőnek nagyon jót tett a színes nyersanyag.

A biedermeier elsősorban közép-Európában volt közkedvelt művészeti stílus (festészetben, irodalomban, lakberendezésben), mely kellemes polgári nyugalmat árasztott leginkább a XIX. század első felében. 

Az eredeti mű Erdélyben játszódott. Nyilván gyakorlati okai voltak (lásd Trianon), hogy célszerű volt áthelyezni a történetet valami könnyebben elérhető helyszínre. Hogy a cselekmény végül a Balaton-felvidékre került, annál jobb dolog szerintem nem is történhetett volna a filmmel. Balatonfüreden és a Badacsonyban zajlanak az események.

Az alábbi képen a film egyik forgatási helyszínéről (Badacsony, Kisfaludy-ház étterem) a ma is megcsodálható panorámát láthatjuk. A filmben gyakran találkozunk ezzel a háttérrel.

Magyarország (MAFILM), 145 perc, színes, magyar

Rendező: Nádasdi Kálmán, Ranódy László és Szemes Mihály

Először Balázs Béla játszott a gondolattal, hogy az 1948-as szabadságharc emlékére valami internacionális, - tehát az abban résztvevő hatalmak utódaival közös - alkotást hozzanak létre. Nagyon idealista elképzelés volt, hogy majd a románokkal és az osztrákokkal olyan közös nevezőre lehet jutni, egy olyan filmet lehet közösen létrehozni, melyben a '48-as forradalom annak eseményei és szereplői az abban résztvevő minden nemzet ízlésének megfelelően jelenjen meg. Ilyen közös nevező nem létezik, és az elkövetkező néhány száz évben nem is várható, hogy ilyesmi létrejöjjön.

Nem csoda, hogy ez a koprodukció Balázs Béla elképzelései szerint nem is jött létre a százéves évfordulóra. Ám az ötvenes években újra elővették a témát, és magyar mércével mérve szuperprodukciót alkottak - már ami a kivitelezés grandiózus voltát illeti.

A korszak szinte minden említésre méltó színésze kapott valamilyen kisebb-nagyobb szerepet. Nagyon kellett figyelnem, nehogy elmulasszak valamit. Sinkovits Imrének vagy Soós Imrének például alig pár másodpercnyi szerep jutott. Rajtuk kívül a teljesség igénye nélkül ilyen neveket látunk feltűnni a filmben:

Görbe János, Makláry Zoltán, Básti Lajos, Szirtes Ádám, Mádi Szabó Gábor, Benkő Gyula, Bessenyei Ferenc, Bitskey Tibor, Bánhidi László, Bárdy György, Darvas Iván, Pécsi Sándor, Raksányi Gellért, Zenthe Ferenc, Váradi Hédi... azért nem akármilyen lista ez, akárhogy is nézzük...

A forgatókönyvön Illyés Gyula és Nádasdy Kálmán dolgozott, a jelképes rendezői székben hárman is ültek: Ranódy László, Nádasdy Kálmán és Szemes Mihály. Érdekes lenne tudni, hogy hogyan oszlott meg a rendezői munka... Egyes elemzések szerint a produkción erősen érződik, hogy mindenki mindenkinek meg akart felelni... Az egyes rendezők egymásnak, a pártnak, a szovjeteknek, stb... 

Azt kell mondanom, hogy ami született az egy élvezhető alkotás, és nem lehet azzal vádolni, hogy különösebben elrugaszkodott volna a történelemtől. Még akkor sem, ha az avatatlan szemlélő a filmet megtekintve azt hihetné, hogy mi tulajdonképpen győztesen zártuk ezt a forradalmat. A film ugyanis a forradalom kitörésével kezdődik, és a Nagyszebeni csatánál fejeződik be, amiről tudni illik, hogy egy kisebb (nem perdöntő) vereséggel zárult számunkra. A film zárójelenete viszont olyan hatást kelt, hogy ez alapján akár Nagyszebeni győzelemként is beszélhetnénk róla. És érdekes módon itt, 1849 Január 21-én lezárul a film története, holott a valóságban ezek után jön csak a fekete-leves, ami közismerten az 1949-es októberi kivégzésekkel ér véget.

A több, mint kétórás - mozikban akkoriban cigarettaszünettel vetített - film nagyjából három fontos személy köré tagolódva, három részre bontható. Az első részben Kossuth (Básti Lajos) a másodikban Petőfi (Görbe János), a harmadikban pedig a lengyel Bem tábornok (Makláry Zoltán) alakja dominál.

Petőfivel a legnagyobb bajom - nézzünk a fenti képre, és ez sajnos olyan sokszor előfordul a filmtörténelemben - , hogy egy hamis karaktert látunk. Petőfi nem ilyen volt, bár lehetett volna ilyen, ha megéri a negyven éves kort, de nemzetünk nagy költője 25 éves volt a forradalom kitörésekor, és ismereteink szerint rá nagyjából egy évvel meg is halt. A forradalom kitörésekor egy lánglelkű zseniális ifjú volt, nem pedig egy Görbe által megjelenített középkorú, kissé megcsömörlöttnek ható ellenálló.

Ezzel szemben a Bemet alakító Makláry remekül hozza azt a figurát, amilyennek a lengyel hadvezért elképzeljük. Ismereteink szerint Petőfi apai rajongással szerette és tisztelte őt, mely viszony valószínűleg kölcsönös is volt. A bátor, már-már vakmerő katona hírében álló Bem állítólag gyakran adott a lánglelkű költőnek olyan utasításokat, amivel kivonta őt a veszélyesebb harcok közeléből.

Kossuth alakjával sincsen semmi problémám, hallhatjuk felcsendülni az ismert Július 11-i képviselőházi beszédét, mely a jól ismert ismert mondattal végződik:

...Ezt akartam kérni, de önök felállottak; s én leborulok e nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!

 Látványosak, és jól követhetőek a csatajelenetek. Állítólag a nagyszámú statisztéria nagy részét a magyar honvédség, akarom mondani a néphadsereg tette ki. Nagyon szépek a színes felvételek. Hegyi Barnabás operatőr remek munkát tett le a vágóasztalra.

Az ötvenes években Március 15 természetesen nem volt ünnepnap, valamilyen okból mégis készítettek hozzá egy monumentális filmet, amit állítólag minden évben meg kellett nézniük a mozikba vezényelt kisiskolásoknak. A várakozásaimat felülmúlta, ami persze nem feltétlenül árul el sokat a film minőségéről, mert az ötvenes évek diktatúrájától nem vártam el, hogy egy korrekt '48-as filmet készítsen, mindenesetre egész nézhető alkotás lett.

Magyarország (MAFILM), 103 perc, színes, magyar

Rendező: Bán Frigyes

A magyar filmekkel is lassan elérkezünk abba a korszakba, melyben ezeknek az alkotásoknak egyre több olyan szereplője van, akiket még életükben láttam, sőt, - egyelőre még ugyan csak elvétve - akadnak, akik még ma is élnek.

Vass Éva alig néhány hónapja távozott. Váradi Júlia halála előtt nem sokkal, kórházi ágyán készített egy hosszú, egész életutat felölelő interjút. Sok érdekesség hallható benne, többek között elmeséli, hogy Gábor Miklóssal úgy esett szerelembe, hogy a színész akkor még a vidéken sokat fellépő Ruttkai Éva férje volt. Megható hallgatni, hogy húsz évvel férje halála után is milyen szeretettel beszélt róla. (A poszt végén beillesztem a rádiós interjút)

Bitskey Tibor (a filmben Bornemissza János) a Nemzet Színésze volt. Néhány évvel ezelőtt halt meg. Legismertebb filmszerepeit (mint ahogy ezt is) fiatalon játszotta. Gyanítom, hogy sűrűn fogunk találkozni vele a 303-as magyar lista elkövetkező filmjeiben.

A két főszereplőn kívül még két férfira szeretnék külön kitérni. Az egyik a rendező: Bán Frigyes. Róla érdemes mellékesen megjegyezni, hogy ő volt Vass Éva első férje. Itt egy kicsit összekuszálódnak a szálak, mert a már említett interjúban Vass Éva azt mondja, hogy a rendezővel szerelmük annak haláláig (1969-ig tartott), holott tudjuk, hogy másik nagy szerelmével Gábor Miklóssal 1957-ben házasodtak össze. A riporter hölgy is érezhetően zavarba jött ezen a kisebb ellentmondáson, de talán tapintatból nem erőltette ennek feloldását.

Mindenképpen szeretném megemlíteni Zenthe Ferencet is, akit szerintem a hozzám hasonló korúak a Tenkes Kapitányában szerettek meg, míg a kicsit fiatalabbak talán a Szomszédok Taki bácsijaként zártak a szívükbe. Itt is egy lelkes kurucot alakít, akár a Tenkes Kapitánya Eke Mátéjaként.

A felállás itt egyébként pont ugyanaz, mint az előbb említett sorozatban, a jó magyar kurucok harcolnak a rossz (gonosz) labancok ellen. Ez persze nem más, mint a történelem végletekig történő leegyszerűsítése. A harcoló felek legfelső vezetéséről is nehéz ennyi idő távlatából erkölcsi ítéletet mondani (azaz kik voltak valamilyen szempontból jók vagy rosszak), de nyilvánvalóan a két fél közkatonái között nagyjából azonos arányban voltak tiszta szívűek és becsületesek, no meg ostobák és gazemberek. 

A Rákóczi szabadságharc idején járunk. Vak Bottyán csapatában szolgál a mi Bornemissza Gergelyünk (Bitskey Tibor), akinek kedvese Bíró Anna (Vass Éva) a labancok börtönébe kerül. Bornemissza néhány labanc elleni harci sikernek köszönhetően megkapja a csapatvezetői támogatást kedvesének kiszabadítására is. Természetesen van ármány, árulás, ravaszság... minden, ami egy izgalmas kalandfilmbe szükséges.

Gyerekkoromban minden hasonló film a tévéképernyő elé tudott szegezni. Ahol kardoztak, pláne ha lovon, az mindig felhőtlen szórakozást kínált nekem. A fiatalok akkoriban - hozzám hasonlóan - annyira szerették ezt a filmet, hogy a forgatókönyvíró Barabás Tibor néhány évvel később ifjúsági regény formájában is kiadta a történetet, ami szintén sikeresnek bizonyult. Ez nyilván ez az akkori fogyasztói szokásoknak is köszönhető. Nem volt még semmilyen otthoni lejátszási lehetőség. Ha valakinek egyszer megtetszett ez a film, - ha a mozik már nem játszották -, akkor csak abban bízhatott, hogy a tévé egyszer műsorra tűzi, de ha bármikor máskor újra át akarta élni a film varázsát, nem volt más választása, mint könyv formájában kézbe venni.

Mai szemmel nézve számomra - a fent említett okokból - inkább gyerekeknek szóló mesének tűnik, mint komoly izgalmakat nyújtó kalandfilmnek. Végül fontos megjegyezni, hogy a fiatalok számára biztosan sokat adott az élményhez a szép színes nyersanyag, amit színes tévén ekkoriban még biztosan nem, de a színházban feltehetően rendkívüli módon élvezhettek.