Franciaország (Cocinor, Terra, Cormoran, Precitel, Como, Argos, Tamara, Cinétel, Silver, Cineriz), 94 perc, ff., francia

Rendező: Alain Resnais

Producer: Pierre Courau, Anatole Dauman, Raymond Froment

Aki a hagyományos filmek történet-kezeléséhez szokott, és arról nem is kíván lemondani, az valószínűleg olyan 10-15 perc után enyhe idegrángások közepette otthagyja ezt a filmet.

Akinek viszont tetszett mondjuk az Andalúziai kutya, Az Aranykor, vagy mondjuk Cocteau szintén szürreálisnak mondható Orfeusza, az véleményem szerint semmi pénzért nem hagyja félbe ezt a szokatlan, minden ízében különleges filmet, mely megkérdőjelezi a hagyományos filmkészítés szinte minden megszokott szabályát. Nincsen például történet. Egy szituáció van, amiről néha azt sem tudjuk, hogy most történik, tavaly történt, vagy csak történhetett volna... Semmi sem biztos... néha az is bizonytalan, hogy hol vagyunk, sőt - és ezzel talán a hardcore mozirajongóban is kételyt ébresztek - sokszor az is bizonytalan, hogy kinek a hangját halljuk éppen. 

Egy túldíszített barokk kastélyban vagyunk. Egy férfi, nevezzük X-nek (Girogio Albertazzi) egy nőnek, akit nevezzünk A-nak (Delphine Seyrigg) meséli, hogy tavaly Marienbadban - vagy valami hasonló helyen, ami pont olyan, mint az a kastély, ahol éppen most is vannak - szerelembe estek. A nő nem emlékszik. A férfi folyamatosan bontja ki emlékeit az esettel kapcsolatban... néha változnak a körülmények, sőt... a végén már elképzelhető, hogy nem is szerelem volt, hanem erőszak... és, hogy még egy kicsit csavarjunk a dolgon, van egy M úr is, aki feltehetően a hölgy férje...

Egyvalami biztos. a térbeli és időbeli bizonytalanság az elejétől a végéig megmarad. Aki azért nézi végig a filmet, mert kíváncsi arra, hogy mi történt valójában, hát... azt el kell keserítenem. Nem fogjuk megtudni. Én azért szerettem ezt a filmet, mert úgy képes elvarázsolni, hogy a néző egy álom részesévé válik. És aki visszaemlékezett már valamelyik izgalmasabb, hosszabb álmára közvetlenül ébredés után, amikor még élénken él, az talán tapasztalta, hogy az álomra mennyire jellemző ez a bizonytalanság. Egy álomban minden megtörténhet, a múlt is módosulhat, pont úgy, mint ebben a filmben.

Az álomszerű hangulathoz tökéletesen passzol a film szinte teljes hosszát végigkísérő orgonaszóló.

Az álomszerűséget a gyönyörű operatőri munka (Sacha Vierny) is remekül elősegíti, na meg az izgalmas helyszín.

A film még véletlenül sem a festői cseh Marienbadban (eredeti nevén Mariánské Lázne) forgott, hanem a bajor Nymphenburgi és Schlossheimi kastélyok pazar szalonjaiban és kertjeiben. Mondtam, ugye, hogy semmi sem biztos, az sem, hogy Marienbadban történtek a tavalyi események, de az sem, hogy éppen hol vagyunk most...

Ez a film kicsit kakukktojás Alain Resnais többi filmje között, talán mert ennek a forgatókönyvét Alain Robbe-Grillet írta. Ismerve Robbe-Grillet filmes munkásságát azt kell mondanom ez a film legalább annyira az övé, mint Resnais-é. Holott a forgatókönyvíró állítólag nem is volt jelen magán a forgatáson. Robbe-Grillet egyébként elsősorban íróként lett világhírű. Filmrendezői munkásságával kapcsolatban többször jelezte, hogy a filmekben ő nem érez különösebb vágyat a történetmesélésre. Ha történetet akar elmesélni, akkor azt inkább megírja könyvben. 

Mindenesetre Robbe-Grille filmjeiben visszatérő motívum lesz az itt még csak forgatókönyvíróként alkalmazott módosuló történet. A Transz-Európa Expresszben (1966) két úr mond fel magnóra egy történetet, amit akkor találnak ki, és néha ahogy módosítanak az ötletükön, úgy módosul minden visszamenőlegesen is a történetben. Hasonlóan laza a "valóság" a Hazug Férfi című 1968-as filmben is, ahol a címben megjelölt hazug férfi egy másik férfi eltűnését ahányszor elmeséli, annyiszor máshogy elevenedik meg a történet, és a férfi mindig megesküszik, hogy most már tényleg az igazat mondja... közben többször meghal... szigorúan csak azoknak ajánlott, akik nem feltétlenül ragaszkodnak a realitáshoz.

 

A női főszereplő ruháit tudomásom szerint kivétel nélkül Coco Chanel tervezte. Ami egy izgalmas mellékzöngét kapott azzal, hogy a Chanel 2011-es tavasz/nyári kollekciójának ruhadarabjait ez a film ihlette, sőt a divatbemutató is nagyon erősen tükrözte vissza a film hangulatát:

• 
• 
• 
• 
• 

Aki végignézi a filmet, annak még egy dolog biztosan az emlékezetében marad. Egy logikai játék, melynek a neve Nim. De a film miatt szokás Marienbad játéknak is hívni.

Mindegy, hogy mivel játsszák, a lényeg, hogy 16 db kell belőle. (A filmben hol kártyákkal, hol dominókkal, hol gyufaszálakkal játsszák) A képen is látható, 1-3-5-7 elrendezésben kell őket elhelyezni. A játék lényege, hogy a játékosok felváltva vesznek el a kihelyezett tárgyakból, amennyit akarnak, de egyszerre mindig csak egy sorhoz lehet hozzányúlni. Az veszít, aki az utolsó darabot veszi el. A képen nekünk háttal álló M úr (a férj) mindenkit megver. Nem csoda, hisz birtokában van a játék nyerő stratégiája, ami mindig nyerő, ha a másik kezd, de olyan játékos ellen, aki nem ismeri ezt a szisztémát, kezdéssel is simán nyerni lehet.

• 
• 
• 
• 
• 

 

 

Franciaország (Les Films de la Pléiade) 83 perc, ff., francia

Rendező: François Truffaut

Producer: Pierre Braunberger

Második filmjét tudatosan egészen másfélére tervezte Truffaut az első filmjéhez képest. A rajongók és a kritikusok körében hatalmas sikert aratott, széles körben viszont nagy bukást hozott. És ezt a bukást Truffaut nagyon nehezen dolgozta fel, többet nem is engedte meg magának azt a luxust, hogy ekkora teret engedjen az improvizációnak, és ennyire előtérbe kerüljön, hogy a forgatás során minél jobban érezzék magukat.

Létay Verának (magyar filmkritikus) meséli el a film utolsó jelenetének forgatása során maga a rendező, hogy már leforgatta a film háromnegyedét, amikor még mindig nem döntötte el, hogy "a lány" (ő nevezi így Lénát, az egyik szereplőt) meghaljon vagy életben maradjon-e a film végén...

Tulajdonképpen megértem, hogy sokan nem tudtak mit kezdeni ezzel a filmmel, én mégis szerettem. A legnagyobb baj valószínűleg az vele, hogy az ember kicsit át van verve...helyenként olyan érzése van ugyanis a nézőnek, mintha lemaradt volna valamiről, esetleg átaludt volna egy jelenetet, mert nem mindig áll össze a kép. A valóság viszont az, nem volt túlságosan tágas a költségvetés, ebből kifolyólag stúdióban való forgatásról szó sem eshetett. Párizsban forgattak itt-ott... és ami a legfontosabb, az egyes leforgatandó jeleneteket szabadon módosították attól függően,  hogy aznap éppen melyik színész ért rá, illetve hol tudtak éppen forgatni...

• 
• 
• 

A film első jelenetében egy férfi menekül valaki elől. Rögtön felismerem benne Albert Rémy-t, aki a Négyszáz Csapásban Antoine édesapját alakította - remekül. Mikor már a dinamikus első jelenet után azt hiszem, hogy ő lesz a főszereplő, a második jelenetben egy laza átadással átkerül a stafétabot az öccsét alakító Charles Aznavour-hoz, aki mellesleg közkedvelt sanzon-szerző volt. Ő a címadó zongorista. Rémy csak az film vége felé kerül elő újra. Vele kapcsolatban is az az érzésem, hogy csak azért nem ő a főszereplő, mert közben kapott egy másik, jobban fizető filmszerepet, és nem ért rá... Nem mintha Aznavour ne lenne tökéletes... nem túl széles eszköztárát remekül használja ebben a filmben is. Nem csinál sok mindent, de azt a keveset remekül teszi.

Egy noir szerű történetben találjuk magunkat, mely egyesek szerint Tarantino filmjeit vetítik előre, nekem inkább a legjobb Guy Richie filmek ugrottak be róla.

Leginkább a két idétlen pénzbehajtó nehézfiú töri meg a noir-os szabályokat. Szinte egyetlen sikeres akciót nem bírnak végrehajtani. Mindig mindenbe belesülnek, és nagyon viccesek... ez persze nem egy kifejezetten noir-os stíluselem... Vagy lerobban velük az autó, amiben elrabolnak valakit, vagy leinti őket egy rendőr amikor másvalakit rabolnak el... olyan bénák, hogy az ember csak röhög rajtuk, és nem érti, hogy félhet tőlük valaki is...K

Közben pedig néha olyan drámai fordulatokat vesz a történet, hogy az embernek fel kell készülnie az igen gyors és nagy mértékű hangulatváltásokra... komoly sorskérdések, félbetört életek...

A zongorista gondolatait rendszeresen halljuk. Ezzel kapcsolatban a legérdekesebb, hogy mennyire különböznek ezek a hangos gondolatok attól, amiket a karakter valójában tesz. Halljuk, ahogy győzködi magát Lénának való udvarlása során, hogy legyen elég bátorsága megfogni a lány kezét, közben látjuk, hogy mégsem meri megtenni...

Nem ő az egyetlen hölgy, akivel közelebbi kapcsolatba kerül zongoristánk. Látjuk őt érzelemmentes szexuális kapcsolatban is, ahogy nyomát sem látjuk félős kisfiús gátlásainak, de megtudjuk, hogy volt ő boldognak hitt házas ember is hűségesnek gondolt feleséggel...

• 
• 
• 
• 
• 

Volt olyan noir film, ahol zavart, hogy a történet egy hatalmas nagy katyvasz, ez a film azonban helyenként annyira elrugaszkodott a realitástól, hogy nem okoztak problémát ezek a kontinuitásbeli zavarok és az egyéb fonákságok...

Franciaország (Filmsonor, Play Art), 132 perc, ff., francia

Rendező: Jacques Becker

Producer: Serge Silberman

Ezt a filmet látva az a kérdés visszhangzott bennem, hogy ha ilyen elképesztően remek mozit készített Becker, akkor hogy lehet, hogy eddig még soha nem hallottam róla? Sajnos az 1001-es listán is csak ezzel az egyetlen filmmel szerepel...

Hogy hova tűnt ezután, arra sajnos nagyon egyszerű a válasz. Be sem tudta teljesen fejezni a film utómunkálatait, 53 évesen elhunyt. A producer Serge Silberman végezte az utolsó simításokat, nagyjából a rendező elképzelései szerint, bár azt tudni lehet, hogy attól azért eltért annyiban, hogy kicsit feszesebbre, rövidebbre vágta, mint ahogy azt Becker tervezte.

Nem túl hosszú életében tizenhét filmet rendezett, de előtte Jean Renoir mellett segédrendező volt olyan filmekben, mint A Nagy Ábránd vagy a Mezei Kirándulás.

Viszonylag a film elején feltűnt egy ismerős arc, akit sehogy nem tudtam hova tenni. Tudtam, hogy egy kicsit idősebb kiadásban ismerem, de hiába erőltettem az agyam, egyetlen másik francia film sem ugrott be, ahol szerepelhetett. (holott szerintem többen is láttam) Első körben utánanéztem a nevének, de ez sem vitt előrébb: az alábbi kép előterében az elsőfilmes Philippe Leroy, róla beszélek. De a háttérben álló férfival kapcsolatban is lesz mesélni valóm. (Aki törni szeretné egy kicsit a fejét, azt figyelmeztetem, hogy a kép alatt elárulom a megfejtést)

Szóval, Leroy-al kapcsolatban először is örömmel említem, hogy a cikk írásakor 89 éves, és még 2018-ban is forgatott. Rengeteg olasz és francia filmben szerepelt, feltehetően én is láttam már többször kisebb-nagyobb szerepekben. De az a szerep, amivel gyerekkoromban bevéste magát az emlékezetembe, az a Sandokan sorozat egyik legfontosabb szerepe: az elképesztően laza Yanez úr.

Az előző fénykép hátterében álló (és az alábbi képen is látható) férfi is elsőfilmes. És "utolsó-filmes" is egyben. Hiszen ő egyáltalán nem színész, bár játékán ez nem látszik. Jean Keraudy úgy került ebbe a filmbe, hogy egyikre volt azoknak a raboknak akik a film alapjául szolgáló 1947-es szökésben részt vettek.

Ez a film ugyanis egy cella öt rabjának a szökési kísérletét mutatja be. Nagyon hasonlít ebben az Egy Halálraítélt Megszökött című Bresson filmre. Az is egy valódi szökést dolgozott fel nagyon valósághűen, ez a film is pontosan ezt teszi. Igen sok a hasonlóság a két film között, mégsem éreztem egy pillanatig sem azt, hogy a másik film koppintását nézném.

Az említett Le Santé börtönbeli események egy másik résztvevője (nem az, aki játszik ebben a filmben) regényt írt a szökésről 1957-ben Le Trou címmel (innen a film címe is) José Giovanni álnéven. Ezt filmesítette meg Becker, ráadásul magával a szerzővel dolgozott a forgatókönyv elkészítésén.

A cella 5 lakója előzetes letartóztatásban van a börtönben, ítéletre várnak, és mindannyian olyan bűnt követtek el, ami miatt hosszú (húsz év körüli) ítéletekre kell számítaniuk.Szökést terveznek, és a végrehajtás időpontját nagyban megszabja, hogy éppen kőműves-munkákat végeznek a körletben, ami megfelelő fedőzajt nyújt ahhoz, hogy átvéssék a cella alsó födémét, amivel bejuthatnak a börtön alatti csatornarendszerbe. Ez persze még csak az első lépés, mert a csatorna-rendszer sem olyan könnyen átjárható, mint amiben bíztak, de mindent természetesen most sem fogok elárulni.

A filmet nézve folyton eszembe jutott az ezt a filmet eggyel megelőző western film, ahol egy pillanatnyi izgalmat sem éreztem, és már kezdtem kétségbe esni amiatt, hogy esetleg immunis lettem a filmekre. De itt szerencsére megbizonyosodtam afelől, hogy nem minden filmre. Az igazán jó filmek - mint ez is - lekötik minden idegszálamat. Végigizgultam minden percét a kedves bűnözőknek drukkolva. Mert hát itt a cella összes lakója rokonszenves ezért vagy azért...

Adná magát, hogy a börtönőrök meg mind szemetek - és hát igaz is, ki megy el börtönőrnek vagy rendőrnek: az, aki más emberek fölött akar hatalmaskodni. Mindig kiderül azonban, hogy közöttük is vannak azért rendes emberek. Persze nem túl sokan.

Itt is láthatjuk, hogy a leggyakoribb szemétkedések mindössze abból állnak, hogy bizonyos biztonsági intézkedéseket meg lehetne csinálni normálisan is, de persze egy kis "odafigyeléssel" meg lehet csinálni őket úgy is, hogy megalázást és kellemetlenséget okozzanak a raboknak. A raboknak otthonról beküldött élelmet (és azok beltartalmát)  például át lehet vizsgálni emberi módon is, de át lehet vizsgálni úgy is, hogy az embernek szinte gusztusa se legyen utána megkóstolni...

Érdekes, hogy a filmben gyakorlatilag egyáltalán nincsen zene, csak a vége feliratok alatt. Azt gondolhatnánk, hogy zene nélkül unalmassá válhat egy film, hiányozhat a feszültség megteremtésében. Azonban ez nem így volt. Csak a vége felé vettem észre egyáltalán, hogy tulajdonképpen nem is hallottam zenét, de nem is hiányzott igazán. Remek film. Európa kétség kívül már Amerika előtt halad egy darabig.

Franciaország, Japán (Argos, Como, Daiei, Pathé), 90 perc, ff., francia

Rendező: Alain Resnais

Producer: Anatole Dauman, Samy Halfon, Sacha Kamenka, Takeo Shirakawa

1945 Augusztus 6-án japán idő szerint reggel 8:15-kor Hirosima felett egy Enola Gay nevű amerikai B-29-es bombázó repülőgép ledobta a történelem első éles bevetésű atombombáját.

Hatalmas vakító villanás keletkezett, több kilométer távolból is a napnál sokkal erősebb fényvillanást láttak. Majd a számunkra már oly ismerős, számukra azonban még félelmetesen ismeretlen gombafelhőt...

Hozzávetőleg hetvenezer ember azonnal meghalt, majd nagyjából még egyszer ennyien vesztették életüket a sugárzás következtében. Hirosima 350.000-es lakosságának harmada-fele halt meg ettől az egyetlen atombombától. Három nappal később szinte ugyanez történt Nagaszakinál. És utána soha nem vetettek be atombombát.

Nehéz mit mondani... A támadás megítélése a mai napig vitatott. Az elfogadók álláspontja szerint a többszázezer polgári lakos élete árán sokkal több élet kioltását lehetett kiküszöbölni. Az amerikaiakra - úgy általában - jellemző, hogy a maguk által elkövetett bűnökkel kapcsolatban sokkal megengedőbbek, mint másokéval. Ha mondjuk Sztálinék vetik be ezeket a bombákat, akkor valószínűleg ezt is a pszichopata tömeggyilkos emberiség elleni bűnei között tartaná számon a világ közvéleménye.

Alain Resnais-t szokás a francia új hullámhoz köthető rendezőnek tartani, holott magát egyáltalán nem tartotta közülük valónak, és egyébként is, ő már a negyvenes évek közepétől dokumentumfilmeket csinált, míg az új hullámos nemzedékre pont az a jellemző, hogy 1959-ig jellemzően a partvonalról bekiabálók (filmkritikusok) voltak, és az új hullám hatásának köszönhetően egymás után vágtak bele a filmkészítésbe. Resnais közéjük keverése talán azzal magyarázható, hogy ezt a filmet ugyanazon a Cannes-i fesztiválon mutatták be, ahol a Négyszáz Csapás-t, és mindkettőre felkapták a fejüket az emberek.

Resnais 1955-ben csinált egy dokumentumfilmet a holokauszt borzalmairól Éjszaka és Köd címmel. Ez a film is dokumentum-filmnek indult. Az első 15 perc kicsit el is különül a film további részétől: A Hirosimai bombázás borzalmait villantja fel, ellenpontozva egy szeretkező pár összefonódó testeinek hol izzadt, hol csillogó hamuval borított testével.

Ehhez a részhez a Hirosima múzeum dokumentumfelvételei mellett az 1953-as japán Hirosima című filmből is felhasználásra kerültek felvételek. 

Ez az első 15 perc a két főszereplő szinte recitativo szerű párbeszédével egy költői szépségű, álomszerű kompozícióvá áll össze, egy bombasztikus hatású montázzsá, és ez volt számomra a film legerősebb része. Ebből látható néhány perc itt:

Semmit sem láttál Hirosimából. Semmit!

- mondja a férfi időnként félbeszakítva a nő szavait. Párbeszédük tényleg inkább egy költői kép aláfestésének hangzik, mint valós párbeszédnek.

Mint később - az első negyed órát követő, hagyományosabb hangvételű részben - kiderül, a japán férfi és a francia nő Hirosimában ismerte meg egymást. A férfi építész, a nő (színésznő) pedig egy Hirosimáról szóló film forgatására utazott ide.

Mindketten házasok, egyik sem tervezi emiatt a kapcsolat miatt felbontani házasságát, tehát előre tudható, hogy ez egy nagyon rövid, de intenzív futó kaland lesz. A férfi nagyon kíváncsi a nő életére, és a nő hajlandó is kitárulkozni a férfi előtt. Visszaemlékezését időnként pillanatokra bevillanó flashback-ek erősítik. 

A flashback természetesen nem új találmány. A filmtörténelem korai szakaszában elkezdték alkalmazni. Ami itt újszerű, hogy sokszor egész rövid pillanatokra villannak be, viszonylag gyakran (Ellentétben a jól megszokott - visszaugrunk a múltba, + flashback, + majd újra a jelenben vagyunk képlettel.)

A férfi (Eiji Okada) Hiroshima-i, a nő (Emmanuelle Riva) pedig Nevers-i. Nevers egy francia kisváros. Egész más, mint Hiroshima, de az ő múltjában is vannak fájó pillanatok.

A nő szerelmes lett egy német katonába. Ez volt a lány első szerelme. A háború utolsó napján lelőtték a már haza készülő katonát. De ez még nem minden. Francia szokás volt, hogy a kollaboráns nőket, (magyarul azokat, akik a német katonákkal valamilyen közeli kapcsolatba kerültek) a háború után a főtéren összegyűjtötték, és mindenki szeme láttára kopaszra nyírták a fejüket. Szülei a szégyentől szabadulni próbálva a ház pincéjébe zárták, és ott tartották a megalázott lányt.

 Hogy miért tekintik sokan Resnais-t a francia új hullám egyik alakjának? 

Talán mert, - bár nem egy alomból való velük,- mégis olyan bátran kezelte a filmes eszközöket, mint amazok. Hirosimai atombomba támadás nála tökéletesen megfér a lány fájó Nevers-i múltjának ábrázolásával. Mint ahogy az első negyed óra egészen más stílusa a film többi részével is tökéletesen megfér. Pedig Resnais-nál semmilyen eszköz nem magyarázható az új hullámosokra jellemző low-budget okozta szükségmegoldásokkal. Az eszközökkel való bátor kísérletezés és a bőséges kreativitás viszont összehozta velük.

Egy nyolcvanas évekbeli Filmvilág-os cikk írója kifakadt azon, hogy a szinkronizált változat mennyit veszít az eredetihez képest. Sem a nyolcvanas években, sem most nemigen szokás nálunk feliratos filmet vetíteni a tévében. A nyolcvanas években viszont a tévébemutatóhoz szinkronizálták ezt a filmet is. Én is ezt láttam, és kifejezetten jelezni kívántam, hogy milyen jól sikerült. 

Az említett cikk hívta fel a figyelmemet egy kisebb és egy nagyobb hiányosságára. A kisebb, hogy a szinkronnal elveszítjük a japán férfi franciájának japános akcentusát... ez persze szinkron esetén előre kalkulálható veszteség. A nagyobb hiba viszont, hogy ennek a filmnek az esetén nem volt meg az a hangszalag, ami a beszéden kívüli hangokat tartalmazza. Normál esetben erre szokták rátenni a szinkront. A normál hangsávból ugyanis nem lehet dolgozni. Az nem megoldható, hogy levesszük róla a francia beszédet, de meghagyjuk a zenét és a zörejeket, majd rávesszük a magyar szöveget.

És mivel az eredeti zenék egyáltalán nem álltak rendelkezésre, ezért a magyar szinkronos változatban egész más zenék szólnak, mint az eredetiben. A cikkíró szerint így sok minden elveszett, főleg az első negyed órából, ahol a zene úgy egészítette ki a képek ritmusát, hogy az tulajdonképpen egy szeretkezés egyre gyorsuló ütemét adta. Valóban, a szinkronizált verzióban ennek nyoma sincs... Ettől függetlenül engem ez is elvarázsolt...

Franciaország (Lux), 77 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Agnés Delahaie

"A mozgókép jövője azokban a magányos fiatalokban rejlik, akik utolsó filléreiket is arra fogják költeni, hogy filmet forgathassanak, s akiket nem ejt csapdába a szakmai rutin." 

- mondja Bresson, és ezzel már-már a francia új hullám szószólójának is gondolhatnánk. 

Pedig Bresson egyáltalán nem tartozott Godard-ék társaságához, hiszen már a negyvenes években forgatott. Szellemiségében viszont akár az új nemzedék előfutárának is tekinthető. Stílusa olyan egyedi, hogy filmjeinek stílusa szinte összetéveszthetetlen másokéval. 

Nem szeretett például képzett színészekkel dolgozni. Ennek a filmnek a legfontosabb szereplői nemcsak elsőfilmesek, de semmilyen korábbi színész-képzésben vagy gyakorlatban nem volt részük. Ez nem azt jelenti, hogy kifejezetten született őstehetségek voltak. Bresson-nak más elképzelési voltak a filmes színészi játékról, mint a legtöbb rendezőnek. Kifejezetten megtiltotta szereplőinek, hogy "eljátsszák" a szerepet. Minden, ami eljátszás lett volna, műnek hatott volna az ő szemében.

Filmjein viszont nincs nyoma annak a fiatalosan bátor kísérletezésnek, annak az ad hoc jellegnek, ami pénztelenségüket kompenzáló kreativitásuknak is köszönhető volt az új hullámosoknál.

Itt van például a férfi főszerepet játszó Martin LaSalle. Arcán alig lehet érzelmeket leolvasni. Nincs rajta túl sok mimika, nem gesztikulál fölöslegesen. De ha körülnézünk a való életben, az embereknek egy jó része bizony ilyen. Nagyon sok ember van, akinek az arcáról többnyire kevés érzelem olvasható le. A színészek viszont többnyire lelkiismeretesen el akarják játszani az érzelmeket, így a legtöbb színész gazdag mimikájú embert alakít. Nos, a mi főhősünk most nem ilyen. Bresson a szünetekkel, a jól elhelyezett vágásokkal éri el a kívánt hatást.

LaSalle érdekes módon - a filmszerep hozta hírnevet nem Franciaországban lovagolta meg a későbbiekben, hanem Mexikóban. Hiába ismerték meg sokan ebben a filmben, a hatvanas években nem  sok minden történt vele, viszont a hetvenes évektől kezdve, miután Mexikóba költözött, vagy hetven filmben szerepelt, jelenleg is ott él.

Kellemes meglepetés volt a 16 éves Marika Green szereplése is. Neve alapján sejthető, hogy nem francia származású, de sejtésemmel ellentétben nem amerikai, hanem svéd. 

Tündérien bájos... nincs rá jobb szavam. Ettől függetlenül - talán filmbeli hajviselete miatt - inkább húsz év körülinek hittem. Ahogy LaSalle, úgy ő is minden tapasztalat nélkül került ebbe a filmbe, és partneréhez hasonlóan ő is tökéletesen oldja meg azt, amit Bresson elvár tőle.

Neki sajnos nem sikerült olyan sikeres karriert befutnia, mint LaSalle-nak Mexikóban. Leginkább tévés mellékszerepek találták meg, 1974-ben volt még egy emlékezetes szerepe a kultikus jelentőségű Emmanuelle című filmben: Emmanuelle szeretője volt egy ideig.

Ami szép az szép... kár, hogy mások nem tudtak úgy hozzányúlni, mint Bresson.

Mivel ez immár harmadik Bresson filmem volt, annyira ismerős volt az elején felhangzó jellegzetes narráció - illetve belső monológ -  a férfi főszereplő szemszögéből mesélve. 

Egy zsebtolvaj beszéli el "karrierjének történetét". Nem a bűnügyi vonal az elsődleges fontosságú, hanem a lelki mozgatórugók. Hogyan lesz valakiből bűnöző, és hogyan próbálja menteni magát. Pszichológusok szerint az emberi lélek nehezen viseli el hosszabb időn keresztül a bűntudatot, ezért a legtöbb bűnöző különböző - esetenként valós, többnyire persze mondvacsinált - okokkal felmenti magát. (Például: én csak gazdagtól lopok, azoknak nem számít, és különben is megérdemlik, nyilván ők is lopták a pénzüket)

Mint kiderül, hősünk először beteg édesanyjától lop - ezután nem is nagyon mer a szeme elé kerülni - , majd elhatározza, hogy megpróbálkozik az idegenektől való lopással is. Első akciója után azonnal lebukik. Előállítják a rendőrségen, ám mivel csak a lopott pénzt találják nála, nem tudják rábizonyítani, hogy ő volt a tolvaj. Elengedik, de - mint kiderül - ettől kezdve rendszeresen figyelik.

A fent említett erkölcsi dilemma természetesen benne is elkezd dolgozni, de hamar megtalálja a megoldást. Álláspontja szerint a kiemelkedően tehetséges bűnözök - mint amilyennek magát is tartja - külön elbírálásra lennének jogosultak a társadalomtól. Bűneiket el kellene néznie a társadalomnak, hiszen ezek a tehetséges emberek végső soron biztosan a társadalom érdekeit szolgálják majd.

Nyilván érzi a fiatalember maga is, hogy gyenge lábakon áll az elmélete, feltehetően ezért osztja meg eme gondolatokat  korábbi ügyének nyomozójával, akivel egy barátja hozza össze egy beszélgetésre. A férfi tehát vágyik a felmentésre, a nyomozónak viszont esze ágában sincs megadni azt, azért áll csak egyáltalán szóba vele, hogy így, mint célszemélyt egy pillanatra se veszítse szem elől.

A férfi egyre ügyesebb zsebessé képzi ki magát. Ehhez hozzájárul az is, hogy összeismerkedik egy profival, a Kassagi nevű bűvész által játszott zsebmetszővel. Olyan látványos kézmozdulatokat produkál, hogy emiatt állítólag Finnországban éveken keresztül be volt tiltva a film, mivel a bemutatott trükkök szerintük a zsebtolvajok működését segített volna elő.

A Marika Green által játszott lány a haldokló édesanyát ápolja, és mellesleg beleszeret a férfiba is. A férfi, amikor döntési helyzetbe kerül, inkább a bűnözést választja, mint a nőt. Érdekes pszichológiai kérdés az is, hogy a bűnözésből állítólag nehéz kiszállni. Mint ahogy minden függőségnél, itt is előfordulnak fogadalmak, hogy majd, ha ennyit vagy annyit összeszedek, abbahagyom, de valahogy ez a nap általában akkor jön el, amikor a rendőrség hozza el. 

A végsőkig lecsupaszított ez a film abban a tekintetben, hogy szinte csak a lényeg van benne. Nincsenek kiugró érzelmi hullámok. Lineárisan haladunk az előre megjósolható végkifejletek felé. Tulajdonképpen túl nagy meglepetés nem ér minket, minden olyan hétköznapiasan kiszámítható.

Bresson a film elején még figyelmeztet is minket, nehogy félreértsük a címet: nem krimit fogunk itt látni, a dolog lélektani része az, ami érdekli őt. 

Nem okozott akkora hatást bennem, mint az általam látott korábbi két Bresson film, de különleges stílusa, hangulata biztosan emlékezetessé fogja tenni.

Franciaország (Impéria, Georges de Beauregard, 5NC), 87 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Georges de Beauregard

Ezen a filmen talán a Négyszáz Csapásnál is jobban tetten érhető, hogy a francia új hullám nagyon sok jellegzetessége egész egyszerűen a minimális költségvetés okozta kreatív kényszerűségre vezethető vissza, ahogy ez a Cassavetes féle off-Hollywood  (New York-i) csoportnál is megfigyelhető volt.

Ennek egyik leginkább szembetűnő eleme, hogy viszonylag olcsó, könnyen kezelhető kézi kamerával dolgoztak fekete-fehér nyersanyagra. Filmes világítást Godard alig használt. Hangfelvételt egyáltalán nem készítettek a forgatás alatt, mindent utószinkronnal oldottak meg.

Ez mindjárt elvezet minket az első igen jellegzetes Godard-effekthez, ami szerintem kevésbé volt tudatos, tervezett, mint ahogy az ember elsőre gondolná:

1. Jump-cuts (ugróvágások)

Mivel nem volt hangfelvétel, ezért Godard nyugodtan instruálhatta a színészeket felvétel közben. Természetesen a szereplőknek szerepben kellett maradniuk, nem nézhettek ki a rendezőre, de ki kellett várni, amíg Godard bekiabálja, hogy mi legyen a következő mondat. Hollywoodi mintára (azaz előre, véglegesen megírt) forgatókönyv ugyanis nem volt. Szerintem Godardnak a forgatás kezdetén fogalma sem volt, hogy mit akar majd leforgatni. Trufault-val olvastak egy cikket, melyben egy Michel Portail nevű piti autótolvaj, akinek amerikai barátnője volt, 1952-ben lelőtt egy motoros rendőrt, és ebből kívántak elindulni, de hogy konkrétan merre, azt a beszámolók szerint minden forgatási nap reggelére Godard frissen ötlötte ki. Csak a saját kis jegyzetfüzetébe írta le ötleteit, amiket sokszor csak jelenet közben kiabált be a szereplőknek. Ahogy említettem a hangot úgyis utólag tervezte felvenni. Igaz, kicsit belassította a jelenetet, hogy a színészek mindig vártak az instrukciókra. Godard fogta ezeket a felvételeket, és kivágta belőle az ilyen üresjáratokat, így lett az tele a ma már jellegzetesen Godard-osnak tartott ugróvágásokkal, melynek a lényege, hogy szinte ugyanabból a nézőpontból, ugyanazzal a plánnal felvett képeket vágunk egymás után. Ez klasszikus filmeknél orbitális hibának számított volna, szándékosan használva azonban ez is érdekes stílusjeggyé válik, és széles körben alkalmazott filmes eszköz.

2. Kibeszélés a filmből 

Miután a Belmondo által alakított autótolvaj Marseille-ben elköt egy autót, és elindul Párizsba, hogy újra összejöjjön Patriciával, az amerikai lánnyal, (akivel korábban egy néhány napos kalandja volt, és most rájött, hogy hiányzik neki) az úton vezetve Belmondo egyszer csak kinéz a nézőre és a következő javaslattal él:

Ekkor felírtam papíromra (amire filmnézés közben jegyzetelek a posztomhoz), hogy ez a film JÓ LESZ!!! - utólag úgy érzem, hogy a filmnek ez az első 5-10 perce tartalmazott minden olyan ötletet, amit Godard addig élete során kitalált magának arra az esetre, ha filmet készíthet. A film hátralevő részében pedig napról napra improvizált. Merészségével persze jó néhány maradandó dolgot alkotott (ld. jumpcut) de maga a film végignézése - számomra legalábbis - nem okozott felejthetetlen élményt. 

Ebben a nézőhöz való kiszólásban is az a furcsa, hogy megtörténik egyszer az elején, (akkor még narrátorként is viselkedik Belmondo), majd ahogy megérkezünk Párizsba erről teljesen elfeledkezünk, és érezhetően céltalanul haladunk az időben, többnyire szűk szobákban beszélget az autótolvaj és barátnője dolgokról, amik éppen eszükbe jutnak. Enyelegnek, és az élet nagy dolgairól tesznek sajátos megállapításokat:

3. Az utca embere

Na ez végképp Godard-os, ehhez hasonlót még egyszer sem láttam, de még Cassavete-nél sem. A viszonylag kevés utcai jelenetnél, ahol a kamera a szereplőket követi, szinte elvonják a néző figyelmét azok a vicces reakciók, amiket az utca emberén tapasztalhatunk. Azonnal észrevehető ugyanis, hogy Godard meg sem próbálta a járókelőket beavatni a filmbe. Természetesen forgatási engedélye sem volt. Ahogy átsétál egy egy ember a képen, csodálkozva belenéz a kamerába, vagy mosolyogva nézi a szereplők játékát, illetve adott esetben látszik, hogy őszinte rémülettel bámulja a tántorgó, meglőtt embert játszó szereplőt...

Az amerikai lányt alakító Jean Seberg már híres színésznő volt ekkoriban, Franciaországban élt, és róla lehetett tudni, hogy kevésbé jól fizető produkciókat is hajlandó elvállalni, ha az amúgy érdekli. Különösebben nem tetszik, de rövidre vágott, kicsit talán fiús haja miatt mégis különleges a megjelenése. Van benne valami. Ahogy elnéztem az utcai felvételeket, akkoriban - legalábbis Párizsban - nagyon divatos lehetett nők körében ez a rövid frizura.

A forgatás körülményeire tekintettel, és az általános fejetlenséggel kapcsolatban hasonló érzési voltak Sebergnek, mint amit Belmondo is hangoztatott később: olyan zavarosnak érezték az egész filmet, hogy meg voltak győződve róla, hogy biztosan meg sem fog jelenni, mert ebből képtelenség bármi nézhetőt összehozni. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Belmondonak egyébként nem ez volt az első filmszerepe. Több mellék és néhány főszerep után viszont ez volt az első, amelyikkel igazán széles körben ismertté vált. Várakozásukkal ellentétben ugyanis, azonnal sikeres lett a film. Godardnak sikerült csatlakozni a francia új hullám sikeres rendezői közé. 

A francia új hullám kialakulásáról a Négyszáz csapásról szóló posztomban írtam részletesebben.

A film legaranyosabb poénjához ismerni kell valamelyest az új hullámosok bölcsőjét a Cahiers du Cinémát. Egy lány Belmondo elé ugrik, és az említett lap egyik számát fogja a kezében, és csak annyit kérdez a férfitól: 

- Ugye semmi kifogása az ifjúság ellen?

- De igen! Az öregeket jobban kedvelem.

 Az alábbi képen nagyon jól látható, hogy milyen szűk helyen (egy hotelszobában) vették fel a jelenetek jó részét.

 És kiderül az is, hogy szegény ember fahrt-kocsiját kerekesszéknek hívják...

• 
• 
•