Franciaország (DisCina), 94 perc, ff., francia

Rendező: Jean Cocteau

Producer: André Paulvé

A film rendezője egy szívhez szóló üzenettel kezdi a filmet, és ez annyira megfogott, hogy ide is másolom az egészet:

A gyermekek elhiszik amit mondunk nekik. Korlátlanul megbíznak bennünk. Elhiszik, hogy egy kertből leszakított rózsa miatt bajba kerülhet egy család. Elhiszik, hogy egy szörnyeteg keze füstölhet amikor az elpusztít valakit, és, hogy ő ettől elszégyelli magát amikor egy gyönyörű leány beköltözik a kastélyába. És még millió dolgot elhisznek nekünk.

Ebből a gyermeki hitből kérek tőled egy kicsit, és, hogy ez sikerüljön, kimondom ezeket a varázsszavakat:

Egyszer volt... hol nem volt...

Be kell vallanom, hogy engem ez a bevezető azonnal megvett magának, nálam tökéletesen működött ez a varázslat. Persze más is kellett hozzá, mint ez a néhány bűvös szó. Francia film létére olyan látványvilágot varázsolt elénk, hogy szerintem Hollywood csak irigykedve nézte, hogy mit művelnek itt ezek az óceán túlpartján... Véleményem szerint, ha lett volna pénz színes nyersanyagra, akkor most egy Óz a Csodák Csodájához hasonlóan ismert és népszerű filmről beszélnénk.  

• 
• 
• 

Bár helyenként megfigyelhető a költségvetés szűkös volta, helyenként vannak részei a díszletnek, ahol látszik, hogy nem volt mivel megtölteni a helyet. Néhol már csak a fekete stúdió-színpados drapéria illetve feketére festett szerkezeti elemek látszanak, de többségében olyan pazar módon kreatív díszletekkel találkozunk, hogy néha leesett az állam. A kandelábereket emberi kezek tartják, a lángnyelvek néha önálló életet élnek, a tükör túloldalán néha elképesztő dolgokat látunk. A szobrok életre kelnek, ami a mai cgi korszakban szinte alap, de visszarepülve 1946-ba lélegzetelállító varázslat. 

Nagyon sok filmes feldolgozása létezik ennek az európai népmesének, melyet leginkább Jeanne-Marie Le Prince de Beaumont 1756-ban megjelent változatából ismerünk. Állítólag többek között a Grimm-fivérek és Benedek Elek is írt mesét ez alapján a népmese alapján. Azok, akik a Disney-féle 1991-es rajzfilmből, vagy a 2017-es élő szereplős változatból ismerik a történetet, vagy netán a 2014-es francia változatból (nekem ez utóbbi tetszett a legjobban), azoknak talán meglepő lehet, hogy a befejezés kicsit más, egy kicsit elnagyoltabb, mint amit az újkori változatokból ismerünk.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Egy üzletember kislánya arra kéri apját, hogy amikor üzleti útjáról hazafelé tart, lepje meg őt egy különleges rózsával. Az apa talál is egy nagyon különleges virágot, és letépi azt. Mint kiderül, ez a rózsa a szörnyeteg kertjében volt, aki büntetésből meg akarja ölni az öreget. Ez elől csak úgy menekülhet, ha eljön helyette a lánya, és a szörnyeteggel él a továbbiakban. A lány önként vállalja ezt a büntetést apja helyett. A szörnyeteg beleszeret, el akarja venni a lányt feleségül, de az természetesen minden nap kikosarazza. Idővel azonban valami megváltozik közöttük... és itt abba is hagyom, hogy legyen miért izgulni egy kicsit annak, aki megnézi...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kicsi zavart, hogy a történet szerinti 14 éves leányt a valamivel már 30 fölött járó Josette Day játszotta. Az ártatlan és naív fiatalt egyébként tökéletesen alakította, szépségében sem volt hiány, de mégis - időnként csak-csak kizökkentett a hangulatból, hogy látható kora és viselkedése valahogy nincsen teljesen összhangban....

A szörnyeteget alakító Jean Marais nekem már örökre Fantomas marad. Itt is kettős szerepet kapott, nem csak a szörnyeteget játszotta. Érdekes volt látni, hogy bár a maszk alól csak a szeme látszott ki tisztán, mégis, aki ismeri a színészt, annak a szemek alapján is felismerhető maradt.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A rendező Jean Cocteau egészen sokoldalú tehetség, és nem is elsősorban rendező volt. Tíz évesen már írt, 16 évesen jelent meg első verse. 28 évesen zenét szerzett egy balett előadáshoz. 37 éves korában a színházba járó közönség ismerhette meg tehetségét, amikor bemutatták Orpheus című darabját. Később filmeket is rendezett, sőt festett is. És mindezeket nem holmi műkedvelő szinten.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Franciaország (Pathé), 190 perc, ff., francia

Rendező: Marcel Carné

Producer: Raymond Boderie, Fred Orain

Az USA-ban akkoriban bemutatott reklámfilmben úgy hirdették ezt a filmet, hogy ez Franciaország válasza az Elfújta a Szél-re. Ez is egy két részes, hosszú film, ám a hasonlóságoknak itt nagyjából vége is van.

Négy férfi és egy nő szerelméről szól a történet. És, hogy a világháború utolsó szakaszában, a náci-barát Vichy-kormány alatt elkészülhessen, a politikamentességet még azzal is érdemes volt alátámasztani, hogy az 1820-as és 30-as évek Párizsában, annak is legmozgalmasabb szórakoztató negyedében, a Boulevard du Temple nevű úton, - melyet akkoriban inkább Boulevard du Crime-nek hívtak, mely szó szerint a "bűn sugárútját" jelenti, ám valójában ez egy biztonságos, virágzó környék volt, furcsa becenevét inkább azokról a bűnügyi melodrámákról kapta, melyeket esténként a sétálóutca megannyi színházában játszottak.

A korabeli utca díszletét egyébként Nizzában építették fel. Tekintettel a háborútól sújtott Franciaország szűkös helyzetére, le a kalappal, hogy egy ilyen produkciót össze tudtak hozni, mind anyagi és minőségi értelemben, mind a statisztéria létszámigényét illetően.

• 
• 
• 
• 

Mint említettem, a történet négy férfi és - közös szerelmük - egy nő történetét meséli el, de emellett a helyszínek is komoly jelentőséget kaptak. Nagyrészt két színházhoz kötődik minden: Egyik a Grand Theatre (a "nagy" színház), másik a Funambules, mely hivatalosan nem rendelkezik színházi engedéllyel, ezért ott nem szólalhat meg senki, csak pantomimes előadásokat lehet tartani. Akárhányszor a szereplők vagy a stáb részéről elhangzik egy szó, az igazgató rémülten rohan bírságot kiszabni az alkalmazottainak, rettegve attól, hogy bezárják a helyet a hangos beszéd miatt. 

• 
• 
• 
• 

Ha már itt tartunk: a négy férfi és a nő szerelmi életének taglalása előtt tegyünk még egy gyors kitérőt a cím magyarázata miatt. Magyar fordításban: Szerelmek Városa. Ezúttal tetszik a magyarítás, az eredeti cím félrevezető lett volna. Les Enfants du Paradis - az Amerikaiak megtartották ezt szó szerint lefordítva: Children of Paradise, valószínűleg mai napig nem értik, hogy miért Paradicsom Gyermekei a film címe... Nos, a franciák Paradis-nak hívják a színházi nézőtér legfelső karzatát, a legolcsóbb jegyeket ide lehet kapni. A filmben sokszor látjuk a nézőteret, és talán most újult ki a tériszonyom, olyan sokszor kellett szembesülnöm azzal, hogy ezek a fenti nézők bizony nem székeken ülnek, hanem egymás hegyén-hátán, sokan a korlátról lábat lógatva. (A galéria első két képén a kis Funambules, a második kettőn a Grand-Theatre, ez utóbbinál már sokkal rendezettebb az úri közönség)

• 
• 
• 
• 

Fáradjanak ide! Itt látható az igazság! Tessék, tessék! Jöjjenek, és tekintsék meg! És, ha majd megnézték, rá fognak gondolni nappal, róla fognak álmodni éjszaka!

Egyszerű ruházata csak a saját bőre, így a fátyol mindenki előtt lehull róla! 

Lehet Uraim ... folyton-folyvást... fizetni csak távozáskor kell!

A Boulevard du Crime zsivajában harsogó kikiáltó egy sátorba próbálja beterelni a kíváncsiskodó férfiakat, akik pénzért megnézhetik a gyönyörű Garance meztelen testét fürdőzés közben. Ő az a hölgy, aki úgy teszi tönkre férfiak életét, hogy ennek érdekében semmit nem tesz a világon, csak annyit, hogy létezik. Nem csábít, elég őt megpillantani és elér a végzet. 

Érdekes, hogy ezt a femme fatale (mellesleg kurtizán) szerepet, Carné (a rendező) egy olyan színésznőre bízta, aki már közelebb volt az ötvenhez, mint a negyvenhez. Ez először furcsa volt, főleg a Hollywoodi húszas-harmincas színésznőcskék után, de - mi tagadás - az Arletty névre hallgató művésznő (a Mire Megvirrad-ban már láthattuk) nem bizonyult rossz választásnak. El tudtam hinni, amikor láttam, hogy megbolondulnak érte a férfiak. Neve (Garance) franciául festő buzér-t jelent, mely egy Magyarországon is előforduló növény. Legfontosabb tulajdonsága, hogy nagyon sokáig gyökeréből nyerték ki a festékek vörös színezőanyagát. 

• 
• 
• 

Garance tulajdonképpen egyik férfinak sem mond nemet. Csak azt löki el őket magától, aki olyan módon kívánja őt szeretni, ami neki nem elfogadható. Ha valaki túlzottan vagy erőszakosan akarja őt birtokolni.

Garance kitalált alakjával ellentétben a négy férfi a korszak létező személyeiről lett megformálva. Az egyik legérdekesebb karakter Jean-Gaspard Deburau, művészneve Baptiste. A Funambules színpadán a fehérre mázolt arcú bohócot alakítja. Ezt a bohóckaraktert Piero-ként ismerünk leginkább.

• 
• 
• 
• 

Beleszeret Garance-ba, már megvan a pillanat, amikor az övé lehetne a nő, de amikor az figyelmezteti, hogy ne várjon tőle mindent elsöprő szerelmet, akkor inkább távozik, és ezt a távozást egész elkövetkező életében bánja. Évek múlva is emlegeti, hogy egyszer majdnem megvolt neki a nagy szerelem... ha még egyszer megkapná a lehetőséget élne vele... Egyszer aztán újra találkoznak...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Francia filmeknél már megszokhattuk, hogy a megcsalás nem vet különösebben rossz fényt egy szereplőre. Sem férfire, sem nőre. Még akkor sem, ha az adott férfit otthon feleség és gyerek várja. Nos, Baptiste gyönyörű fiatal felesége (Nathalie) hiába bocsájt meg hűtlen férjének az nem képes elfelejteni Garance-t. És érzésem szerint a film inkább áldozatként mutatja be a férfit, mint bűnösnek. Ilyenek ezek a Franciák...

• 
• 
• 
• 

Bár a négy szerelmes férfi közül egyikre sem mondanám, hogy kizárólagos főszereplő, mégis talán Baptiste kerül legközelebb a néző szívéhez.

A második figura - és akkor haladjunk szimpátia sorrendben - Frédérick Lemaitre: a hagyományos színész a Grand-Theatre-ből. Ő az igazi nőcsábász, aki kihasználja népszerűségét. Ha párbajra hívják, egy átmulatott éjszaka után részegen is kiáll, és nyer. Ha az általa kedvelt nő mást szeret, sebaj... nagyvonalúan tudja kezelni azt is. Talán ő az egyetlen, aki nem szenved Garance miatt, ő az, aki helyén tudja kezelni ezt a nőt. 

• 
• 
• 

Harmadiknak itt van Lacenaire, a bértollnok és gátlástalan bűnöző. Erőszakossága elüldözte maga mellől Garance-t, de őt nem abból a fából faragták, aki ezt egyszerűen elfogadja. Időnként megpróbálkozik visszaszerezni a nőt. Személyiségére jellemző, hogy nem csinál belőle titkot: párbajt ő nem vállal. Ő csak akkor öl, ha a másik fegyvertelen, és nincs esélye védekezni. Fura, mindig csapzottnak tűnő frizurája és harcsabajusza miatt eleve antipatikusnak tűnő karaktere a film végén azért szerzett magának egy egészen kis renomét.

• 
• 
• 

És akkor utoljára jöjjön Montray grófja. Vele szinte kizárólag azért van Garance, hogy anyagi és egyéb jellegű oltalmát élvezze. Ez egész jól működik addig, amíg a gróf nem várja el, hogy úgy csináljon a nő, mintha szerelemből lenne vele.

• 
• 
• 

Féltékenykedése egy jól megkomponált záró jelenetben csúcsosodik ki, ahol a szálak összeérnek, és véletlen folytán mind a négy férfi ugyanazon a helyszínen a Grand-Theatre-ban tartózkodik.

Több, mint három órás a film, melyet nagyjából a felénél egy szünet vég ketté. A két rész között - a felirat szerint - jó néhány év eltelik. 

A pörgős Hollywoodi noir-ok között kicsit tempót kellett váltani ennek a filmnek a megtekintésekor. Az első óra végére sikerült csak igazán ráhangolódnom, onnét viszont nem engedett el többé.

Még egyszer kihangsúlyoznám, hogy  nagyon mostoha körülmények között született ez a film. Dúlt a háború, a stáb egy része csak titokban tudott közreműködni, mert zsidó származásuk miatt tiltólistán voltak: pl. Trauner Sándor díszlettervező, illetve Kozma József zeneszerző. De, hogy a másik végletet is említsem: náci szimpatizánsok is voltak a stábban, akiknek a Normandiai partraszállás után kellett sietősen távozniuk, mert a francia ellenállás elítélte őket.Általában nem csak Marcel Carné legjobb filmjének tartják, de valamikor a kilencvenes években több száz francia filmkritikus ezt az alkotást választotta az évszázad legjobb francia filmjének. Még csak azt sem mondanám, hogy minden alap nélkül.

• 
• 
• 
• 

Franciaország (Nouvelle Édition Française), 107 perc, ff. francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Claude Renoir

A Renoir nevet legtöbben valószínűleg a festészettel kapcsolják össze magukban, és talán csak a hardcore filmkedvelők tudják, hogy a híres festő fia remek filmeket rendezett. Aki követi az 1001-es lista filmjeit, az már ötödször találkozhat a nevével. A Nagy Ábránd elsöprő sikere után Jean Renoir gondolt egy merészet: unokaöccsével Claude-dal, és három barátjukkal közösen megalapították a Nouvelle Édition Française (NEF) nevű filmstúdiót, hogy azzal a hollywoodi United Artists mintájára független filmeket gyártsanak. Évente kettőt.

És így, a maguk lábára állva Renoir készített egy remek hangulatú, különleges filmet: Egy vidéki francia kastélyban összegyűlik egy úri társaság, - rokonok, barátok - ,hogy egy téli hosszú hétvégén jól érezzék magukat együtt. Vadászgatnak, szórakoznak... megcsalják párjaikat... Kicsit kiszakadnak az egyre biztosabbnak tűnő második világháborút megelőző fojtogató hangulatból.

• 
• 
• 

Ebben a filmben többé kevésbé mindenki megcsal mindenkit, sőt van, aki még a szeretőjét is megcsalja, ha úgy alakul... és ide kívánkozik az, amivel a franciák minden alkalommal meglepnek filmjeikben: ezek a megcsalások náluk úgy jelennek meg, mintha ez a házasság kötelező tartozéka lenne. Aki ebből kimarad, az a kakukktojás. Ezzel a szemléletmóddal ilyen film az 1939-es Hollywoodban el sem készülhetett volna az akkori szigorúan erkölcsös (erkölcs-csősz) cenzúra miatt. Ám a franciáknál - mint látjuk - elkészülhetett, bár hozzá kell tenni, hogy bemutatása után nem sokkal be is tiltották.

- Nem gondolkodtál még azon, hogy milyen jó lenne arabnak lenni?

- Nem. Miért?

- A hárem miatt. Csak a muszlimoknak van elég eszük a tökéletes férfi-nő kapcsolathoz...

Ehhez azonban a nőknek is lenne szavuk... Az alábbi képen csak jelképesen kerül szarv a férj fejére, a filmben azonban a megcsalás annyira természetes, hogy már semmi furcsát nem találunk abban sem, amikor a feleség megbeszéli a férj szeretőjével, hogy a férfival tulajdonképpen az egyetlen baj csak az, hogy dohányzik az ágyban....
A Mezei Kirándulás megtekintése során már elfogott az az érzés, hogy nagyon szeretnék én is ott lenni a társaságban, leheveredni közéjük a kellemes késő nyári napsütésben a mezőn. Renoirnak ebben a filmben is sikerült olyan atmoszférát teremtenie, hogy szinte ott éreztem magam a társasággal együtt. Hallottam a téli erdő zörejeit, éreztem az erdő illatait. 

• 
• 
• 

A korszak Hollywoodi filmjeiben nem láttam még olyan izgalmas kamerakezelést mint ebben a filmben. Szívesen operál a mély fókusszal, amikor az előtérben mozgó alakok mögött a távolban kezd el valami érdekes dolog történni. Majd elkezdjük követni a hátul zajló eseményeket, követjük azokat a szomszédos szobába, ahol egy következő esemény csatlakozik be, és arra váltunk át. A kamera folyton mozog, és ettől izgalmas lesz minden.

Életében először maga Renoir is látható a filmben. Bár eredetileg nem magának, hanem Pierre nevű színész bátyjának szánta Renoir ezt a szerepet, végül maga ugrott be (Jean Renoirt lásd az alábbi képen jobbra). Gyakorlatilag mindenki remek alakítást nyújt a filmben, és azt kell mondanom, hogy a színészként teljesen amatőr Renoir is jól illeszkedik a társulatba. A forgatókönyv egyébként csak vázlatosan volt megírva. A pontos szöveget a színészek improvizációjára bízta a rendező. 

Látszólag mellékszereplő, ám a szálak az ő kezében futnak össze, ami miatt már-már a film legfontosabb szereplőjévé avanzsál. 

A film érdekesen, sokszor humorosan, ám egyáltalán nem alpárian mutatja be hogy hogyan mulatott a "burzsoázia" a második világháborút közvetlen megelőző időszakban, és látjuk az őket kiszolgáló személyzetet, akik jól kiegészítik "gazdáikat". 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ezek a hosszú beállítások még teljesen szokatlanok voltak akkoriban. A nézők nem is reagáltak túl jól ezekre a szokatlan megoldásokra. A közel 110 perces filmet Renoir le is rövidítette 85 percesre - én gyakorlatilag egy fölösleges percet sem találtam benne - ám a lerövidített változat sem aratott sikert. Csak jó húsz évvel később, szép lassan fedezte fel magának ezt a művet a filmrajongók egyre szélesebb köre. Ebben sokat segített, hogy az 1959-es Velencei filmfesztiválon bemutatták az eredetivel nagyrészt megegyező, rekonstruált változatot, melyet a Franciaország különböző pontjain fellelhető töredékekből raktak össze a film rajongói Renoir segítségével.

Franciaország (Productions Sigma), 92 perc, ff. francia

Rendező: Marcel Carné

Producer: Jean-Pierre Frogerais

"Egy férfi gyilkosságot követ el. Bezárva, csapdába ejtve egy szobában felidézi, hogyan vált gyilkossá."

 - ezzel a feliratképpel kezdődik a film, és ez jól össze is foglalja két mondatban, hogy mire számíthatunk a film során. Ekkoriban még nem volt megszokott filmes eszköz visszaemlékezések átúsztatással való beillesztése jelenidejű képek közé, ezért feltételezem, hogy biztosra akartak menni a készítők a fenti iránymutató szöveg elhelyezésével.

A film magán viseli az időszak egyik legfőbb francia irányzatának - a lírai realizmusnak - szinte minden jellemzőjét: A film középpontjában a társadalom peremén álló munkás, Francois (akit Jean Gabin alakít a tőle megszokott színvonalon). A hirtelen jött nagy szerelem (itt kettő is, de erre mindjárt visszatérek) kicsit megbolygatná a szürke hétköznapokat, de természetesen jön az elkerülhetetlen csalódás, ami végül a főhős bukásához vezet. És a stílusnak megfelelően az egész történetet belengi a keserűség. 

Szokatlan módon indít a film. Legalábbis 1939-hez mérten kreatív megoldásnak érzem, hogy a történet végénél csatlakozunk be, majd a film során megismerjük az előzményeket, végül megismerjük a történet végét egy másik szemszögből is. A mai néző számára ez persze nem olyan nagy ritkaság, de ekkoriban még jórészt a lineáris történetmesélés dívott. A lista eddigi filmjeiből nem is jut eszembe olyan, melyben ugyanazt az eseményt két különböző nézőpontból is megnézhettük.

Francois a film során két nőbe is beleszeret. Illetve a szó nem biztos, hogy pontos. Nem feltétlenül egyértelmű, hogy mindkét hölgy esetében ilyen komoly érzelmekről van-e szó. Ami viszont szerencsétlen véletlen Francois számára, hogy egy másik férfi is pont ugyanennek a két nővel van kapcsolatban. Ne feledjük, Franciaország a helyszín, és korábbi francia filmek megtekintése után már nem lep meg minket túlságosan, hogy a film ezt a felettébb összetett "kapcsolati hálót" a világ legtermészetesebb dolgaként kezeli. Azaz semmi sem utal arra, hogy itt valami furcsa dolog történne. Persze a két férfi egymás ellensége, de a mindent eldöntő pisztoly-lövésig alapvetően semmi tettlegesség nem történik közöttük.

A konkurens férfit, Valentin-t alakító Jules Berry egyébként remek választás. Valentin alattomosan erőszakos, kétszínű, csaló, és még sok mindent el lehetne mondani róla...Berry teljesen hihetően formálja meg mindezt. Mellesleg állatidomár egy kis füstös kabaréban.

Térjünk rá a két hölgyre, akikért a két férfi verseng:

Egyikük az érzéki Clara. (Arletty) Érett nő, tudja, mit akar. Valentin asszisztense és élettársa. Egy szám előadása közben rájön, hogy elege van a férfiból, és otthagyja a színpadon, megismerkedik Francois-val. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A másik hölgy Francoise (Jacqueline Laurent) pont az előzőek ellentéte. Tiszta, szűzies, ártatlan. Arca kicsit Audrey Hepburn-re emlékeztet. 

• 
• 
• 

A hangulat végig sötét, komor. A hamarosan megjelenő amerikai film noir-t megelőlegező a világítás. Jellemző a sok árnyék, gyakran a két szemet megvilágító lámpa ad csak észrevehető világosságot. Ehhez a nyomasztó hangulathoz hozzájárul még az ötödik főszereplő: a toronyház, melynek legfelső emeletén Francois elbarikádozza magát az őt körülvevő rendőrök elöl.

Stúdióban épült díszletről van szó. Csak az utcafronton volt fala, hátulról nyitott volt, és úgy volt kialakítva, hogy föl lehessen venni benne a lépcsőházban játszódó jeleneteket. Az egyik nagyon látványos snittben például a függőlegesen mozgó kamera végigköveti, ahogy Gabin lesétál az ötödik emeletről a földszintre. 

A filmnek egy 5 perccel rövidebb, vágott változata volt csak sokáig fellelhető. Első körben én is a 87 percesre akadtam rá. Miután csodálkoztam, hogy a fotóim között van olyan, amihez tartozó jelenetet nem láttam a filmben (hm... a zuhanyzósra gondolok), kis nyomozás után kiderítettem, hogy 2014-ben restaurálták a filmet, és visszakerültek ezek a kivágott, cenzúrázott jelenetek is. Volt is egyébként egy-egy pont, ahol zavaró időugrások voltak, néha kicsit értelem-zavaró módon is kimaradtak rövidebb részek. Sikerült most ezt a teljes változatot is beszereztem, úgyhogy nekilátok újra.

• 
• 
• 

Franciaország (Les Films Marcel Pagnol), 128 perc, ff, francia

Rendező: Marcel Pagnol

Producer: Leon Bourrely és Charles Pons

Két dolgot is megtanultam ezt a filmet végignézve: az egyik, hogy a "pék" franciául boulanger. "bulánzsé" - valahogy így ejtik - és ez nekem annyira tetszik, és annyiszor hangzott el a filmben, hogy szerintem soha nem fogom elfelejteni. A latin nyelvek többségének elvitathatatlan szexepilje, hogy egyszerűen jó őket hallgatni. Most ebből nem volt hiány, hiszen ebben a filmben szinte más sem történik, csak beszélnek, beszélnek... erre még visszatérek...

A másik dolog, amit megtanultam, hogy valaki nem lehet pék és felszarvazott egy időben ... Ezt magától a péktől tanuljuk meg, és ezzel gyakorlatilag összefoglaltam a film teljes cselekményét: új pék költözik egy provance-i településre.  Gyönyörű és finom kenyereket süt, és mellesleg gyönyörű felesége van. Egy a bökkenő: a beköltözés éjszakáján lelép az asszony a település egyik pásztorával. A kétségbeesett pék nem készít több kenyeret, mire a falu összefog, és visszaszerzik a feleséget, hogy újra üzemeljen a pékség.

• 
• 
• 

Műalkotásról beszélve hajlamos az ember stílusokról, irányzatokról is beszélni. Pagnol filmjeivel kapcsolatban a hétköznapi realizmust szokás emlegetni. Ezek a filmek a mindennapok valóságáról szólnak. A vidéki élet egyszerű történeteit mesélik el. És, ha francia vidékről beszélünk, akkor jelen filmnek helyszínt adó provance-i (Toulon melletti) Le Castellet tökéletes választás volt hangulatos kis utcáival.

Pagnol drámaíróként kezdte karrierjét, és filmjein is látszik a színházi múlt. Színészeit nemigen váltogatta, szeretett minden filmjében ugyanazokkal dolgozni. A péket alakító "Raimu" művésznevű színész a film igazi főszereplője, még, ha a film címe alapján azt gondolhatnánk, hogy a feleség kerül majd előtérbe. De ha már az asszony is szóba került... hát tényleg nem csúnya (Ginette Lecrec), de a szépsége mellett ebben az arcban van valami elemi, ösztönös brutalitás... vagy csak én érzem így?

Írásom elején megjegyeztem, hogy ebben a filmben csak beszélnek...beszélnek. Valóban, a dolgok többnyire nem a szemünk előtt történnek, hanem a szereplők elmeséléséből szerzünk tudomást szinte mindenről. Visszafogottan humoros, könnyed, lassan csordogáló darab. Ám aki türelmes, és végigüli a több, mint két órát, az az utolsó 5 percben kap egy szép és bölcs... már-már katartikus lezárást. 

Franciaország (Paris Film), 94 perc, ff. francia

Rendező: Julien Duvivier

Producer: Raymond Hakim, Robert Hakim

Nehéz eldönteni, hogy Jean Gabin karizmája, vagy a fülledten misztikus arab óvárosi környezet zegzugos egzotikuma miatt ennyire hatásos ez a film...

Gabin-t nemrég láttuk a Nagy Ábrándban, itt talán még annál is nagyobbat játszik. Jelen esetben egy hétpróbás bűnözőt alakít (Pépé le Moko-t), akit üldöz a francia rendőrség, mely elől már csak az Algíri Kaszbában (franciásan Casbah), a labirintus-szerű arab óvárosban talál menedéket. Ez a túlzsúfolt, igazi arab belváros összezár a rendőrök előtt, ha Pépé-t akarják elfogni. Néha frissen kinevezett kapitányok még megpróbálkoznak a behatolással, de a tapasztaltabbak tudják, hogy a Kaszbában felesleges próbálkozni, ott a rendőrség tehetetlen. 

A film másik főszereplője tehát maga a belváros. Jól érzékelhető, hogy ekkoriban Algéria, mint gyarmat - valóban Franciaország szerves részeként funkcionált. A film egy részét az eredeti óvárosban forgatták. És bár a film másik részét épített díszletekben vették fel, nagyon oda kell figyelni, ha ki akarjuk szúrni, hogy mi az eredeti és mi az épített. Mielőtt bármit is mutatnék a filmből, íme először egy jelenkori kép a Kasbából. Nem sok minden változott 1937-hez képest. Pépé és a nők. - Pépé - mint egy francia Robin Hood - teljes védettséget élvez az arab óvárosban, ám ez még semmi. A nők is rajonganak érte. Ő az "Ászok Ásza" mondja róla egy rajongója. Ott van az otthona, ahol éppen nőre lel. Minden nő belé szerelmes. Jelenlegi kedvence Inéz a cigánylány. Bár pontosan tudja Inés, hogy elsősége nem jelent egyben kizárólagosságot is, de azért időnként bosszúsan veszi tudomásul, ha osztoznia kell.

Márpedig valaki éppen erősen megingatja eme pozíciójában, mégpedig a turistaként az óvárosban sétálgató Gaby, a Párizsi kabaré egyik csillaga, akibe Pépé gyakorlatilag első látásra beleszeret. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a film egyik fő konfliktusa, és a végkifejlet is nagy részben ehhez a rivalizáláshoz köthető. 

• 
• 
• 
• 

Pépé és a rendőrség - Melynek gyengébb képességű tagjai megpróbálkoznak a Kaszba lerohanásával is, de a legrafináltabb, egy bizonyos Slimane felügyelő tudja, hogy az egyetlen megoldás, ha Pépé-t két év bujkálás után végre kicsalja a zegzugos óvárosból, melynek határain kívül már a rendőrség az úr. Slimane felügyelőt, ha nem is fogadta be a Kaszba, de megtűrt, szabadon mozoghat, és ami még izgalmasabb, Pépével már-már kölcsönösen tisztelik egymást. Pépé tudja, hogy a felügyelő ravasz (de nem alattomos) csellel készül, hiszen gyakorlatilag minden találkozásukkor közli a felügyelő Pépé-vel, hogy mennyire feni rá a fogát. A felügyelő is tudja, hogy Pépé esetében sem kell attól tartani, hogy hátba szúrja egy óvatlan pillanatban. Mondhatni: nemes ellenfelek küzdelme ez. 

• 
• 
• 
• 
• 

Az Alvilág Királya a francia lírai realizmus egyik remek korai példája. Költői realizmusnak is szokás emlegetni. Nem stílus, nincsenek olyan egységes jegyei, mint a német expresszionizmusnak, vagy mondjuk a szovjet montázselméletnek. Inkább "áramlatnak" szokás nevezni. Középpontjában legtöbbször a társadalom peremén élő emberek állnak, munkanélküliek, bűnözők. Általában egy nagy utolsó remény villan fel, mely pozitív végkifejlet lehetőségét vetíti elő, de legtöbb esetben végül csalódás következik, vagy adott esetben a központi figura tragikus halála. 

Jelen film rendezője (Jean Duvivier) mellett Marcel Carné (Mire Megvirrad)és Jean Renoir voltak ennek az "áramlatnak" a legerősebb képviselői.

• 
• 
• 
• 
•