1001 Film

... amit látnod kell, mielőtt meghalsz


259. A Félelem Bére (Le Salaire de la Peur) - 1953

2019. február 13. 22:47 - moodPedro

mv5byte4mwiznjgtytfhzi00othlltk4mtutn2yxyzqxn2qzmjc5l2ltywdll2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvymzi4nzk0njy_v1_sy1000_cr0_0_730_1000_al.jpgFranciaország (CICC, Filmsonor, Fono, Vera), 148 perc, ff., francia, angol, spanyol és német

Rendező: Henri-Georges Clouzot

Producer: Rymond Borderie, Henri-Georges Clouzot, Louis Wipf

Ezt a filmet megtekintve az ember felteszi magának a kérdést, hogy ha - ezek szerint - Európában simán tudnak minden szempontból Hollywood-ot lepipáló filmeket készíteni, - 7-8 évvel a második világháború után -, akkor vajon miért maradt fenn a filmvilágnak ez a túlzott eltolódása Hollywood felé mind a mai napig?

Nem tudom, hogy a francia cím hogyan hat egy anyanyelvi franciára, de a magyar cím - A Félelem Bére - szerintem a legütősebb filmcímek közé tartozik. Ehhez hasonlítható még az Üvöltő Szelek, A Postás Mindig Kétszer Csenget, A Nagy Ábránd vagy mondjuk az Elfújta a Szél.

Elsőre talán hosszúnak hangzik a két és fél órás időtartam, de számomra szinte elröpült ez az idő, ami talán annak is köszönhető, hogy tulajdonképpen 2-in-1, azaz szinte két filmet kapunk egy áráért. Az első 65 perc egészen más, mint az azt követő 85.

Las Piedrasban kezdünk, valahol latin-Amerikában, a préri közepén. Nem tudni, hogy pontosan melyik országban, de nincs is jelentősége. Csak egy kis repülőgép köti össze ezt az Isten háta mögötti helyet a külvilággal. Aki ebben a porfészekben él, az nagy valószínűséggel valami elől menekült ide. Kitörni innét szinte lehetetlen, nem tudnak annyi pénzt összeszedni, hogy megvegyék a várost elhagyó repülőjegyet. Az egyetlen munkalehetőséget az amerikai SOC olajtársaság (Southern Oil Company) biztosítja, aki ki is használja a helyzetet, és csak annyit fizet az embereknek, amennyiből épp eltengődnek, de elutazni már nem tudnak.

mv5bmtqxmje2ode2nl5bml5banbnxkftztcwndu0mtc4ng_v1_sy1000_cr0_0_1362_1000_al.jpg

Az első 65 perc egy - átvitt értelemben színes - életkép a városkáról, és annak számunkra legfontosabb lakóiról. Itt van például a film főszereplője Mario (Yves Montand) a francia "playboy", tulajdonképpen Humphrey Bogart francia megfelelője, bár az ő stílusa talán kevésbé mesterkélt, és modoros, mint Bogart-é. A társadalmi élet láthatóan a központi szerepet betöltő taverna körül összpontosul. Itt ütik el órájukat azok, akik nem hajlandóak a kizsákmányoló amerikaiaknak dolgozni, és valami csoda eljövetelében reménykednek, hogy kitörhessenek ebből az áldatlan állapotból.

A városkát egyébként kifejezetten erre a forgatásra építették fel Dél-Franciaország egyik elhagyatott részén. Eredetileg egyébként Spanyolországi forgatás volt betervezve, de Montand nem volt hajlandó ott forgatni, amíg Franco falangista diktatúrája irányítja az országot.

Érdekes karaktereket ismerhetünk meg az első órában, köztük azonban négyen lesznek csak azok, akik majd a film második felében is elkísérnek minket. Itt van például a mindig mogorva kocsmáros, aki egész nap pizsamában (vagy valami nagyon annak tűnő ruhában) perlekedik a semmirekellő vendégekkel. Kisegítője - Linda - akit a rendező negyven évesen is rendkívül vonzó felesége (Vera Clouzot) alakít. Főnöke számára feltehetően nemcsak a tavernában, hanem a hálószobában is nyújt szolgáltatásokat, de igazából Marioba szerelmes. 

mv5bzjq0zdcxzdktytfkyy00otjjlwjingmtnjewzde2ztc1otvhl2ltywdll2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvymzi4nzk0njy_v1.jpg

Mario ki is használja a nő szerelmét amikor éppen úgy tartja kedve. De mindkét férfi - ha kedvük épp így tartja - egyszerűen elveri a nőt...  Ezt sem lehetett volna átverni a Hayes bizottságon... de hát ez nem Hollywood, hanem Franciaország.. 

0the_wages_of_fear_041_photo_lucienne_chevert_c_19.jpg

Mint ahogy 1953 lévén alig hittem a szememnek akkor is, amikor a taverna padlójának sikálása közben az előrehajoló Linda ruhája alatt világosan látszott, hogy nem hord melltartót, de akkor is csak dörzsöltem a szemem, amikor a héderelő főhősök mögött a háttérben egy meztelen fekete nő zuhanyzott.

foto6.jpgAmikor már kellően megismertük, és megszerettük a központi figurákat, jön a fordulat: Az olajcég 300 mérföldre levő olajkútja lángokban áll. Sokan meghaltak, és egyelőre nem tudják eloltani a tüzet. Egy hatalmas robbantással meg lehetne szüntetni a tüzet fenntartó olajvezetékből folyó olaj-utánpótlást, ám a robbantáshoz szükséges nitroglicerin viszont itt van a központi telephelyen. Annak a célba juttatása gyilkos, életveszélyesen kockázatos feladat. Hiszen a nitroglicerin rázkódásra és hőhatásra is igen könnyen óriási pusztítást végezve berobbanhat. Természetesen az Amcsik fejében meg sem fordul, hogy ilyen kockázatos feladattal saját alkalmazottjukat bízzák meg, hiszen a szakszervezet ilyet biztosan nem hagyna jóvá. Ám a kiugrásra váró semmirekellők akár életüket is kockára teszik azért a 2000 dolláros díjért, amit az SOC felajánl fejenként azoknak, akik eljuttatják a nitroglicerint az olajfúróhoz. Természetesen a 2000 dollárt csak annak kell kifizetni, aki élve megérkezik a célhoz.

Két teherautót is indítanak, mindegyikben két sofőrrel. Az egyik majd csak megérkezik...

És itt kezdődik a homlokegyenesen más hangulatú második rész, melyben gyakorlatilag a négy sofőr kalandjait követjük végig az úton, mintha csak egy playstation-ös akadálypályán haladnánk. 

av1bjsxodiyntc7ajsxnzk1nzsxmjawoze1nzu7mte4mq.jpgVan amelyik szakaszon tartani kell egy minimális sebességet, hogy ne zötykölődjön a jármű... ha ez alá mennek, akkor felrobban a szállítmány. Van, hogy egy hatalmas kő állja el az utat, vagy éppen egy rozoga hídszerkezet akadályozza a továbbjutást. A nappali melegben - a tájékoztató szerint - addig nincs baj, amíg folyamatosan mennek - nyilván a menetszél hűti a nitrót -, de ha megállnak, baj lehet... szóval kockázat az folyamatosan van...

A helyzet egyre feszültebb, bármelyik pillanatban várható a robbanás, és annyit talán elárulhatok, hogy lesz robbanás. Kettő is...

Megvan tehát a kissé rejtélyes cím magyarázata. A félelem bére 2000 dollár. Ami akkoriban hatalmas pénz volt. Azzal el lehetett hagyni ezt a porfészket, és el lehetett kezdeni valami normális jövő megtervezésén gondolkozni. Viszont a 300 mérföldet végigvezetni ilyen félelemben... az biztos, hogy a végén nem ugyanaz az ember száll ki az autóból, mint aki az út elején beszállt... mv5bnwu2nwu1ytctzwewoc00njq1ltk2mwutyzfiyzjmnjc5ngm3xkeyxkfqcgdeqxvyndkzntm2odg_v1_sy1000_cr0_0_1227_1000_al.jpg
4 komment

255. Madame de... (1953)

2019. február 02. 01:14 - moodPedro

mv5bzmjmzdfhyjatmtmwms00ztnklwfkmtgtzjkyzwnkodvhndi3xkeyxkfqcgdeqxvymjgynjk3mze_v1_sy1000_cr0_0_712_1000_al.jpgFranciaország (Franco London, Indusfilms, Rizzoli), 100 perc, ff. francia

Rendező: Max Ophüls

Producer: Ralph Baum

Max Ophüls rendező készített néhány - szerintem remek - filmet az USA-ban, (ld. például a listán is szereplő  Vakmerő Pillanat és a Levél egy Ismeretlen Nőtől címűt), de az amerikai közönség valahogy nem volt igazán vevő az ő filmjeire, így inkább visszaköltözött Európába, ahonnan a zsidóüldözés miatt menekült Amerikába még 1941-ben.

Franciaországba történő visszaköltözése után négy filmet forgatott 1957-ben bekövetkezett halála előtt. Ezek közül kettő került fel a listára. (Jelen film mellett az 1955-ös Lola Montés című utolsó filmje.)

Egy másik neves rendezőt is érdemes megemlíteni a filmmel kapcsolatban: Vittorio De Sica az olasz neo-realizmus egyik fontos alkotójaként jut a legtöbb filmszerető eszébe, de nem szabad megfeledkezni róla, hogy De Sica - nem mellesleg - remek színész is volt. Annyira szerette Ophüls filmjeit, hogy kifejezetten megkérte, hadd játsszon valamelyik filmjében. A tisztelet egyébként kölcsönös volt, mert állítólag Ophüls annyira meg volt illetődve De Sica jelenlététől, hogy nem igazán merte instruálni a neves rendezőt, eleinte hagyta, hogy azt játssza, amit jónak lát. Aztán idővel kifejezetten összebarátkoztak, és oldódott kettejük között az egymás iránti tiszteletből eredő tartózkodás.

Az alábbi képen a nyilvánvalóan nem odaillő - kalapos, szivarozó - úr a rendező, aki épp De Sicával egyeztet valamit a jelenettel kapcsolatban.

ophulsmv5bymewmwrlyzetnmyyzi00mgu2lthmntitmjfhodvjztqzogfjxkeyxkfqcgdeqxvymta2odmzmdu_v1_sy1000_cr0_0_909_1000_al.jpg

A filmet a rendező egyik közeli "jó barátnéjának" - Louis de Vilmorinnak- a novellája ihlette. Azért csak ihlette, mert Ophüls is tett rá utalást, hogy voltaképpen nem sok minden maradt meg a filmben az eredeti írásból a történet emblematikus gyémánt fülbevalóján kívül. A központi figura - aki a novellában egyáltalán nincsen néven nevezve -, a filmben  kapott egy keresztnevet - Louise-t - az írónő iránti tiszteletből...

Vezetékneve továbbra sincsen... nem fontos... Többször is elhangozna ugyan a filmben a teljes név, ám akárhányszor valaki kimondja, a "Madame de... " nevet... vagy félbeszakítja valami/valaki vagy egyszerűen egy hangosabb dolog elnyomja a teljes nevet. Ez tehát megmagyarázza a film kicsit furcsa címét: Madame de...

1880 környékén vagyunk... a film elején Madame de... keresgél budoárjában, majd elővesz egy nagyon értékes gyémánt fülbevalót - amit férjétől kapott nászajándékba - és eladja egy ékszer-kereskedőnek, mert éppen kicsit túlköltekezett, és valamiért nem akar férjétől pénzt kérni. A film ennek az ékszernek az útját követi végig közel két órán keresztül. Egészen pontosan 18 alkalommal kerül át valakinek a kezéből más valakiének a kezébe (igaz néhány alkalomról ezek közül csak utólag értesülünk). 

mv5bmje0otg3oty4nf5bml5banbnxkftztgwotuzmje1mje_v1_sy1000_cr0_0_1367_1000_al.jpgSzámomra egyébként a Danielle Darrieux által alakított Madame de... volt a legjelentéktelenebb figurája a filmnek. Szinte minden más szereplő játékát sokkal izgalmasabbnak találtam. Leginkább persze a szerelmi háromszög két férfiszereplője mutatott remek alakítást. Ez azért is furcsa egyébként, mert Ophüls kifejezetten Darrieux-val képzelte el a filmet, számára írta ezt a szerepet. A színésznővel kapcsolatban azért mindenképpen meg szeretném említeni, hogy 100(!) éves korában, nemrég - 2017-ben hunyt el.

ophulsmv5bmwi0mjnmogitmjdkyy00zmvhltk1ytetmjaxyzq3m2flmgjjxkeyxkfqcgdeqxvymta2odmzmdu_v1_sy1000_cr0_0_909_1000_al.jpg

Alkalmi kapcsolatok, házasságon kívüli szerelmi ügyek, elcsábított ártatlanok... ezeket köti össze egy történetté a kézről kézre járó tárgy, a gyémánt fülbevaló.

És amit soha nem mulasztok el megjegyezni - és ami minden alkalommal elámít a francia filmek esetén, - holott inkább az olaszoktól vártam volna, bár nem tudom miért - hogy mennyire szabadon és elnézően kezelik a  félrelépéseket... mint az élet legtermészetesebb dolgát... csak éppen bizonyos kereteket nem szabad átlépni. Addig lehet csak elmenni, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló a dolog, hogy az kellemetlenné váljon a "megcsalt" számára. És a "megcsalt"-at csak azért írtam idézőjelben, mert ő maga is ugyanolyan megcsaló, mint amennyire mindenki az... legalábbis Franciaországban... ezek szerint...

Talán a képek, és a fenti információk alapján kiderül, hogy hiába cserél gazdát 18 alkalommal is a fülbevaló a történet során, azért olyan nagyon nem távolodunk el a központi figuráktól. Bár a rendező simán meghúzza, hogy bevezet egy új szereplőt, aki hirtelen a középpontba kerül, hogy aztán rövid idő után elkaszinózza a nagy értéket, és szinte soha többé ne is halljunk róla. 

Ez is egyike azon filmeknek, melyek nem arattak azonnal osztatlan sikert, idő kellett hozzá, amíg "megérett" annyira, hogy széles körökben elismert és nagyra tartott alkotásnak minősüljön.

4 komment

243. Tiltott Játékok (Jeux Interdits) - 1952

2019. január 04. 00:34 - moodPedro

mv5bmzjmowninzmtmjlmyi00nde0ltkyndatzwrhzdixm2vmzdk0l2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvynza4odc3odu_v1_sy1000_cr0_0_654_1000_al.jpgFranciaország (Silver Films), 102 perc, ff., francia

Rendező: René Clément

Producer: Robert Dorfmann

Mindig lenyűgöz, amikor olyan gyerekszereplőket látok, akik minden manír és különösebb képzés nélkül képesek érzelmek megjelenítésére. Hát ebben a filmben két ilyen szereplő is volt. Különösen Brigitte Fossey nyűgözött le, aki a kis ötéves Paulette szerepében olyan természetes volt, hogy csak bámultam, hogyan lehet képes egy ilyen fiatal kislány rendezői instrukciók alapján érzelmeket előásni magából; olyanokat, amiket remélem, hogy a való életben, néhány évével a háta mögött még nem kellett átélnie.

Mert nagyon mélyről indít a film: 1940-ben járunk, tömegesen menekülnek az emberek Párizsból, amikor német repülők támadják meg a menekültek oszlopát, és Paulette egyszerre veszíti el édesanyját, édesapját, és ölben tartott kiskutyáját. (Utóbbi kisállat haláltusája megdöbbentően élethűre sikerült, tekintettel arra, hogy az állatvédők akkoriban még nem voltak túl erősek, nem tartom kizártnak, hogy szegény kis állat valóban életét adta a filmért. Remélem, ezúttal tévedek.)

98322033_o.jpgBrigitte Fossey-nak ez volt első filmszerepe. Nem állom meg megjegyezni, hogy valószínűleg sokan találkoztunk vele egy másik szerepében. Sok - főleg francia - filmben volt látható, de az én korosztályom, - akik a 80-as években voltak fiatalok - például nagy valószínűséggel emlékeznek rá a Házibuli című filmben a Sophie Marceau által alakított Vic édesanyjaként. Eme posztom írásakor 72 éves és Franciaországban él.

y-fbqpzcyh2lnvto8o3dob3clre.jpgBrigitte arcán olyan pontosan jelent meg a veszteség okozta fájdalom, ugyanúgy, mint a felfoghatatlan események miatti döbbenet, hogy majd megszakadt a szívem. Mellette az egyébként szintén briliánsan játszó Georges Poujouly kicsit háttérbe is szorul, holott tulajdonképpen mindketten egyenrangú főszereplői a filmnek. 

Az ő ártatlan, külön kis életük rettenetes kontrasztban áll a felnőttek kicsinyes, romlott világával. 

041_jeu001ah.jpg

A számukra még felfoghatatlan halál megtapasztalását követő zavarodottságot úgy próbálják a maguk módján kezelni, hogy eltemetik a kis állatot egy rituálé keretében. De, hogy a kis kedvenc ne legyen egyedül, mellé temetnek más állatokat is, amiket a környéken találnak. Végül különös szenvedélyükké válik ez a rituálé. Minden sírhoz keresztet fabrikálnak, és valódi temetést imitálva valami ima-szerűt mormolnak hozzá. Kereszteket kap minden állat, mindegyik a saját méretéhez valót. És mivel az általuk fabrikált fakereszteket nem tartják elég szépnek, elkezdenek kereszteket lopkodni mindenhonnan. Templomból, temetőből...

mv5bnta4ndc5otqynf5bml5banbnxkftztcwmdi5mdewoq_v1_sy1000_cr0_0_1357_1000_al.jpgA film hangulatának egyik meghatározó eleme a spanyol Narciso Yepes gyönyörű zenéje. A spanyol gitárművészről talán érdemes annyit tudni, hogy a hatvanas években kifejlesztett egy tízhúros gitárt, mely ugyan nem különösebben terjedt el, de ő maga ezután csak ilyen gitárom játszott. A tízből a felső hat húr megegyezik a klasszikus gitárok húrozásával, ezt egészítette ki négy basszus húrral. 

A művet Yepes saját szerzeményeként szerepelteti a filmben, de Yepes szerzősége erősen vitatott. Mivel a film a vártnál szélesebb körben ismertté vált, csakhamar kiderült, hogy a darab már jóval korábban mások által is játszott volt. Erre Yepes előállt azzal a történettel, hogy hét éves korában szerezte a darabot, és feltehetőleg mások plagizálták tőle. Azonban egy 1900-ban készült felvétel napvilágra kerülése ezt az elméletet is cáfolta, hiszen Yepes ekkor még nem is élt. Az eredetileg Románc-ként jegyzett "Yepes-szerzemény" így kapta az Anonim Románc címet.

narciso-yepes.jpgEz a gitármű álomszerű hangulatával szinte bárhova elrepít, ha becsukom a szememet. A zene nagy mértékben hozzájárul a film szinte álomszerű hangulatához. Álomszerű a film számomra abban az értelemben, hogy negyvenes éveimben egyre gyakrabban vágyom vissza gyerekkoromba. Ez a zene valamiért elősegíti ezt az ébren álmodós lelkiállapotot, melyben fiatalkorom egyes helyszíneire tudok visszatérni gondolataimmal. Érdemes külön is meghallgatni.

xvm77baca60-0bc8-11e6-b5f4-bb9519c36f2b-300x380.jpg

Szólj hozzá!
Címkék: film francia ff

238. Egy Falusi Plébános Naplója (Journal d'Un Cure de Campagne) - 1951

2018. november 14. 00:39 - moodPedro

mv5bndazody0otgtyzeyny00odnllwi5owqtowmyogfhm2m3zjk2xkeyxkfqcgdeqxvymtiynzy1nzm_v1_sy1000_cr0_0_650_1000_al.jpgFranciaország (UGC), 116 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Léon Carré, Robert Sussfeld

Azért nagyon nehéz erről a filmről írni, mert szinte minden, ami leírható róla, azt a hatást kelti nagy valószínűséggel az olvasóban, hogy ez egy unalmas, szürke film, holott a valóság ennek pont az ellenkezője. Nem is emlékszem pontosan, hogy utoljára melyik filmet néztem végig a listáról ilyen feszült figyelemmel.

Egy fiatal plébános hétköznapjainak egy nem túl hosszú periódusát követjük nyomon. Ráadásul a papnak nincsenek is világmegváltó tervei, csak éppen a vallás parancsolatainak megtartását tűzte ki célul. 

Nem nagy dolgokat csinál, csak a hívek ügyes-bajos dolgaiban próbál a tőle telhető módon rendet tenni. Nem hangzik túl izgalmasnak, mégis leköti az embert.

A színészek szinte teljesen eszköztelenül dolgoznak. Claude Laydu, a plébánost alakító színész nem amatőr volt ugyan, de elsőfilmes. Arca szinte mozdulatlan. Csak néha-néha látszik rajta egy-egy apró rezdülés. De amikor néha megrezdül ez az arc, akkor annak - pont a visszafogottság miatt - nagyon erős a hatása.

Első látásra - legalábbis a képek alapján - nem túl megnyerő ez az arc; már-már ellenszenves. De a mögötte álló személyiség - legalábbis amit a szerep ábrázol - pillanatok alatt megkedvelteti magát a nézővel. Az érzékeny, szinte minden romlottságtól mentes figura belopja magát a néző szívébe.

A film nagyobbik felében a fiatal plébános monológját - naplóbejegyzéseit - halljuk, sok esetben látjuk magának a naplóba való bejegyzésnek a folyamatát - melyet egyébként magának a rendezőnek a keze "követ el". 

Míg a fiatal pap keresi - és tulajdonképpen meg is találja - az általa üdvözítőnek tartott utat, addig a hívek között szinte senki nincs, akinél ilyesmire egy kis esély is mutatkozna...

Van például a fiatal lány, aki szerelmével üldözi a papot, van, aki egyéb okokból írogat neki fenyegető névtelen leveleket...  

Ismételnem kell magamat: bármit írok is a filmről, nem tudom megmagyarázni, hogy miért annyira jó. Érdemes megnézni... Ha megvan a nézőben a nyitottság, akkor könnyen a hatása alá lehet kerülni.

1 komment

236. Királylány a Feleségem (Fanfan la Tulipe) - 1951

2018. november 09. 19:46 - moodPedro

mv5bmmjjyzk4mjatnwizms00y2u1lwe3njetztrhzmyzytg4zdjhl2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvynza4odc3odu_v1_sy1000_cr0_0_702_1000_al.jpgFranciaország, Olaszország, 94 perc, ff., francia

Rendező: Christian-Jaque

Producer: Alexandre Mnouchkine

A Tulipános Fanfan - mint cím - rettenetesen ismerős volt. De hiába nyomoztam, Magyarországon ez a film csak Királylány a Feleségem címmel ment - bármilyen nyögvenyelősnek, és teljesen felesleges változtatásnak tűnik is az eredeti címhez képest. 

A filmbeli arcok is ismerősek voltak, holott rá kellett jönnöm, hogy magát a filmet szinte biztosan nem láttam. Viszont véletlenül rátaláltam a megfejtésre: Képregény formájában találkoztam Tulipános Fanfannal, méghozzá azzal a képregénnyel, melyben a karakterek megjelenését eme film szereplőiről mintázták, azaz érdekes módon úgy voltak ismerősek ennek a filmnek a hősei, hogy gyerekkoromban képregény formában találkoztam velük.

A képregény egyébként nem ennek a filmnek a történetét meséli el, ez a francia PIF magazinban egy több éven át tartó külön történetfolyam volt, melyet valamelyik magyar magazin is átvett. Elsőre a Kockás címűre gondoltam, de az színes volt, úgyhogy várom a megoldást attól, aki esetleg tudja...

tulipanos_fanfan_a_vamszedo_herceg_01.jpg

0zar48eae2_profimedia_0094190177.jpg

A Fanfan-t játszó francia Gérard Philipe hazájában már néhány éve ismert és népszerű volt, az olasz Gina Lollobrigidának azonban kifejezetten ez a film hozta meg a népszerűséget. Mint a két főszereplő párosítása is sejteti, francia-olasz koprodukcióban készült a film.

Gyerekkoromban imádtam ezeket a kardozós filmeket, melyben a főhős minden párviadalt megnyert, sőt a film végére rendszerint szerelmének kezét is elhódította. Fanfan, a nagy nőcsábász ezúttal kénytelen beállni a seregbe, mivel egyik "hódításának" édesapja kötelezni kívánja arra, hogy feleségül vegye az elcsábított lányt. Fanfannak esze ágában sincs ezt megtenni, inkább gyorsan szolgálatba szegődik a sereghez. A toborzótiszt lánya (Lollobrigida) azt jósolja neki, hogy a királylánnyal fog majd összeházasodni. És, hogy egészen meseszerű legyen a történet, hamarosan olyan helyzetbe kerülnek, hogy Fanfan mentheti meg az említett királylány és az ő kíséretében utazó Madame Pompadour (a király szeretője, lásd az alábbi képen) életét. Hálából kap egy tulipánt, így lesz a "vezetékneve" Tulipános... 

fanfan-la-tulipe-21-03-1952-2-g.jpgAranyos kis mesefilm ez, vagy legyen mondjuk ifjúsági film - legalábbis gyerekkoromban így konferálta fel Takács Mari ezeket a kalandfilmeket. Hatalmas érzelmi hullámvasutazást hiába vár a néző, de kellemes időtöltésnek megfelelő lehet... Kár, hogy nem színes... - nyilván ennek pénzügyi okai lehettek - ez pont egy olyan film, aminél érdemes lett volna ebbe invesztálni egy kicsit.

Mivel bármilyen szép is, nem nagyon találtam a szőke királylányról werk-fotót, és talán azt is elárulhatom, hogy a film során egyetlen szót nem ejt ki szépséges száján az ifjú hölgy, talán nem okozok túl nagy meglepetést azzal, ha elárulom, hogy a jóslat ellenére nem ő lesz a befutó Fanfannál, hanem Lollobrigida...

 

5 komment
Címkék: film francia olasz ff

223. Orpheusz (Orphée) - 1950

2018. szeptember 19. 22:20 - moodPedro

mv5byzlkngrmmjctztfjyy00zmvllwexogytzta3zwjkndmzmzuwxkeyxkfqcgdeqxvynji5ntk0mze_v1_sy1000_cr0_0_750_1000_al.jpgFranciaország (André Paulve Film)

Rendező: Jean Cocteau

Producer: André Paulvé

Valamiért különösen izgalmasnak találom azokat a filmeket, melyekben több száz éves történeteket helyeznek a jelenkorba. Így ledöntve azt a gátat, amit az időben távol helyezkedő korszak és köztem áll, amikor úgy érzem, hogy a kosztümök, a beszédmód és a viselkedés mesterkélt. Ám ahogy a történet átkerül jelenidőbe, mindjárt sokkal fogyaszthatóbbá válik számomra a történet. Mondjuk a Romeo + Júlia jó példa erre, vagy a Jézus Krisztus Szupersztár filmváltozata is, azzal a húzásával, hogy tulajdonképpen egy színtársulat érkezik meg a Szentföldre, és ők adják elő a darabot, miközben néha tankok illetve vadászrepülők zaja szakítja meg az előadásukat.

"A legendák kiváltsága, hogy időtlenek legyenek"

- mondja Cocteau - narrátorként - a film elején... és milyen igaza van! hsc21a.jpg

Orpheusz története - eredeti környezetében és korszakában előadva valószínűleg nem különösebben érdekelt volna. Így viszont, hogy Cocteau áthelyezte az egészet 1950 Párizsába hirtelen vibrálóan izgalmassá vált. A történet ismert az ókor óra, így nem lövök le poént ha tömören összefoglalom: A görög mitológia szerint Orpheusz volt a héthúros líra nevű hangszer feltalálója. Olyan szépen tudott játszani ezen a hangszeren, hogy az még a szirének dalánál is szebb volt. De ez még semmi. Amikor kedvese - Eurüdiké - meghalt, lement érte az alvilágba, és zenéjével olyat tett, ami azóta sem sikerült senki másnak: meglágyította az alvilág urának a szívét, aki végül visszaengedte az asszonyt az emberi világba (azaz visszatérhetett a halálból). Egy feltételt kapott csak Orpheusz: nem nézhetett többet asszonyára. Kegyetlen feltétel volt ez, és Orpheusz nem is tudta megállni, így végül Eurüdiké végleg meghalt.

blogger-image--2104053047.jpg

Jean Cocteau fantasztikus látványvilágot teremtett a Szép és a Szörnyeteghez is, a hangulat itt pedig még annál is szürreálisabb. A Buñuel-féle korai szürrealista filmeket különleges hangulatuk miatt nagyon szerettem, bár tartalmilag üresnek éreztem őket, különösebben koherens történetük nem volt. Itt viszont már nem önmagában áll ez a furcsa álomszerű hangulat, hanem a mítosz elmesélését szolgálja. 

Ez a film Cocteau Orpheus-trilógiájának második filmje. Az első az 1930-as A Költő Vére volt, mely nem sokkal az Andalúziai Kutya után készült, stílusában ahhoz nagyon hasonló volt.

A csönd kétszer olyan gyorsan terjed visszafelé.

Ez a mondat - mely a filmben egy rejtélyes rádiócsatornán hangzik el - tulajdonképpen összefoglalja a szürrealizmus lényegét. Szögezzük le - remélem ezzel nem okozok nagy csalódást -  ennek a mondatnak semmi értelme. Mégis olyan jól hangzik, hogy ha elkezdünk tépelődni a jelentésén, akkor előbb utóbb beakad valami és máris részesei leszünk ennek az álomszerű világnak...

... melyben a Halál Hercegnője (María Casares) beleszeret Orpheuszba (Jean Marais).

034-orpheus-and-eurydice-theredlist.jpg

és megöli Orpheus feleségét...

mv5bnta4ntkxmjmwnv5bml5banbnxkftztcwnjmxmtmwnw_v1_sy1000_cr0_0_706_1000_al.jpg

A Halál Hercegnője szerepére állítólag Marlene Dietrich-et is és Greta Garbo-t is felkérte Cocteau, de egyik sem vállalta el a szerepet.

A történet helyenként kicsit eltér a mondavilágból ismert eredetitől, Cocteau szabadon kezeli azt, de ez annyiban még szerencsés is, hogy növeli a feszültséget a nézőben, reményt ad, hogy esetleg más lesz a végkifejlet mint a végzetes eredetiben.

A narratíva csak a keret, ezúttal is a forma ami igazán kitölti a képet. És ez a forma rendkívül izgalmas. Például tükrön keresztül léphetünk át a földi világból a túlvilágba. Persze csak, ha a Halál Hercegnője is úgy akarja. Az ő segítői fekete motorosruhát viselő végrehajtók. Ők végzik el a "piszkos munkát." a hercegnő parancsára.

mv5bmtm1nja0nza5nf5bml5banbnxkftztcwndmxmtmwnw_v1_sy1000_cr0_0_779_1000_al.jpg

A film megnézésekor az első reakcióm a döbbenet volt: Na erre vártam! - egy ilyen különleges hangulatú és látványvilágú filmre volt most szükségem, hogy az amerikai túlsúlytól kicsit elszürkülő listán valami felkavaró élmény visszahozza a lelkesedésemet.

Az a gyanúm, hogy az Európai filmkészítők lesznek azok, akik majd rendszeresen igazán felkavaró élmént fognak okozni a következő évtizedekben.001-orpheus-and-eurydice-theredlist.jpg

2 komment
süti beállítások módosítása