USA, 45 perc, 16mm-es színes

Rendező: Michael Snow

Producer: Michael Snow

Ahhoz képest, hogy ez a film tulajdonképpen egyetlen beállításból áll (de több snittből), és cselekménye tulajdonképpen elhanyagolható, nem volt olyan borzasztóan megterhelő 45 perces hosszának végigszenvedése, mint néhány ehhez hasonló - elnézően - "kísérletinek" nevezett avantgárd film megtekintése volt - lásd: Kutya, Csillag Ember (1962) vagy Blonde Cobra (1963). Hogy miért nem? Mert a film készítője - lehet, hogy akaratlanul - végig abban a hitben ringatott, hogy a legvégén jön valami nagy csattanó...

Az említett egyetlen beállítás egy apartman totálja, amiről szép lassan, időnként kis mértékben zoom-ol Snow (a film készítője) a kép közepén látható falra függesztett fotóra. És én azt hittem, hogy azon a fotón, amire szép lassan közelítünk, majd látni fogunk valamit, ami mindenre magyarázatot ad... 

A szobában többnyire nem történik semmi... Nagy néha van egy kis mozgolódás: egyszer egy szőrmebundás hölgy behozat egy szekrényt, majd kicsit később bejön egy barátnőjével iszogatni, zenét hallgatni, még később valaki bejön és meghal...(komolyan!) és ezután egy fiatal hölgy telefonon bejelenti a halálesetet... ezek a cselekmények teszik ki a film elenyészően kis részét. A szobában többnyire tényleg nem történik az égvilágon semmi!

A kép közepén látható rikítóan citromsárga széken kívül szinte minden egyenletesen szürkéskék tónusú...

Ahogy említettem, a 45 perc nagy részében az apartman teljesen üres. Nem egyértelmű, hogy a mi 45 percünk tulajdonképpen mennyi időt fed le... Lehet, hogy egy napot, lehet, hogy csak néhány órát, de akár az is lehet, hogy éveket... 

Hogy ne unatkozzunk annyira, a véletlenszerű időközönként megtörténő apró zoomolásokon kívül más ingerek is érnek minket: halljuk az utca zaját...(amíg valaki be nem csukja az ablakot) ... hallunk egy búgást, mely a film elején a még nem hallható mély tartományból eljut a film végére a már emberi fül számára nem hallható ultrahang tartományba... (útközben néha megterhelve az idegszálaimat néhény kellemetlen frekvenciával) ... a kép is folyamatosan változik, hol vibrál, hol csak átszíneződik mindenféle élénk színbe... 

Van, hogy Snow megkegyelmez nekünk, és megszólal egy kis Beatles  ....

Csak 12 perc után kezdtem először unni a dolgot egy kicsit, ami nagy szó egy avantgárd filmtől... általában 1-2 perc elég, mire elkezdek fészkelődni tőlük...  Érdekességképpen megjegyzem, hogy ez a negyedóra körüli "türelmi zóna" valószínűleg mások esetében is megjelenhetett, mert Snow 2003-ban (tehát 36 évvel az eredeti alkotás létrehozása után!) készített egy erősen átdolgozott változatot, mely ekkor már csak 15 perces. Az lett a címe, hogy "Wavelength, azoknak, akiknek nincs idejük"... megjegyzem: nekem időm volt, de türelmem kevésbé... bár így is tisztességgel végigültem a 45 percet!

Itt látható egyébként az a kép, amire a kamera folyamatosan közelít, és amivel kapcsolatban végig abban reménykedtem, hogy majd egy nagy AHA élményt okoz a legvégén, amikor majd pontosan látni fogom, hogy mit is ábrázol... 

A nagy AHA élmény természetesen elmaradt, de ettől függetlenül nem árulom el, hogy pontosan mi látható a képen... hátha valaki veszi a fáradtságot, és végignézi...

Az apartman állítólag Snow saját New Yorki lakása a Chambers Streeten. A filmet 16mm-es színes filmre forgatta. A 16mm egyébként a filmtekercs szélességét jelenti. A hagyományos mozifilmeket 35mm-es filmre forgatták, a legolcsóbb amatőrfilmes kamera pedig 8mm-es filmre rögzített. Ebből érzékelhető talán, hogy a 16 mm valahol félúton volt a teljesen amatőr és a profi között, de még mindig közelebb az amatőrhöz.

Általában ezt a 16mm-es formátumot használták azok a "kísérleti" filmesek, akik természetes módon nem voltak anyagilag eleresztve, de nem is akarták full-gagyiban nyomni. Lehetett állványról, de kézből is használni ezeket a kamerákat.

USA (MGM), 92 perc, Metrocolor, angol

Rendező: John Boorman

Producer: Judd Bernard, Robert Chartoff

Lefogadnám, hogy Lee Marvint (majdnem) mindenki a Piszkos Tizenkettőben látta először, vagy legalábbis ott égett bele az emlékezetébe a Marvin által elsőrangúan alakított Reisman őrnagy szinte hófehér hajú, szigorúan kemény karaktere. (Itt jegyzem meg, hogy ama film, - számomra érthetetlenül - nem került fel erre az 1001-es listára... lenne ötletem, hogy mely címek helyett férhetne el simán.)

Egy 1964-es Donald E Westlake regény - The Hunter -  adaptációja ez a film. A könyvben eredetileg Parker volt a főhős neve, de számomra érthetetlen okból a szerző csak akkor engedélyezte ennek a névnek a használatát, ha sorozat készül a karakterrel. Így tehát a film alkotói kénytelenek voltak Parkerről a valamennyire hasonló hangzású Walkerre változtatni a nevet.

Ugyanennek a könyvnek készült egy későbbi feldolgozása is 1999-ben Payback (Visszavágó) címmel, Mel Gibson főszereplésével, ott pedig Porterre változtatták a főszereplő nevét. Állítólag egyébként eme későbbi változat hűségesebb az eredeti könyvhöz, mint a most tárgyalt 1967-es film.

A San Francisco közelében található Alcatraz nevű sziget-börtönt 1963-ban bezárták. Ebben az üres, elhagyatott börtönben kezdődik történetünk. Egy ismeretlenek által végrehajtott titkos készpénz átadásra csap le két férfi és egy nő. Közülük egyik a film főszereplője Walker, aki feleségével Lynnel (Sharon Acker) és barátjával Mal Reese-el (John Vernon) hajtja végre a rablást.

A börtönök egyébként is nagyon nyomasztóak, de egy teljesen üres, kongóan visszhangos börtön borzongatóan félelmetes is.  Ez az üres Alcatraz legalábbis ilyen. És érdemes megjegyezni, hogy ezeket a jeleneteket bizony valódi helyszínen, a már említett kiürített Alcatrazban forgatták, napi 2000 dollár bérleti díjért.

Nos, a rablás sikerül, ámde amolyan noir-os fordulattal, a barát lelövi főhősünket, és a hűtlen feleség eme áruló barát karjában távozik, abban a hitben, hogy halálos lövedékeket hagytak Walkerben.

Főhősünk nem hal meg, hanem felépül. Valahogy elmenekül a börtönszigetről, és ettől fogva egyetlen cél lebeg a szeme előtt: visszaszerezni a tőle elrabolt 93.000 dollárt. Itt most tekintsünk el attól a filozofikus problémafelvetéstől, hogy ez a 93.000 dollárt voltaképpen ők maguk is rabolták, így pedig nehéz lenne erkölcsi alapon jogot formálni az összegre.

Nagyjából egy év telik el a fent említett balhé után, amikor egy ismeretlen jóakaró segítségével Walkernek először hűtlen felesége nyomát sikerül fellelni... A nő elmondása szerint az eset óta lelkiismeret furdalástól szenved, öngyilkos gondolatai vannak, de képtelen végezni magával. Mond néhány használható nyomot az áruló barát elérhetőségével kapcsolatban, és legnagyobb meglepetésünkre másnap reggel megmérgezve talál Walker az ágyában a nőre....

Sosem tudjuk meg, hogy a nő végül öngyilkos lett-e vagy valaki megmérgezte.... és ez csak egy a sok megválaszolatlan kérdés közül....

Walker elkezdi felgöngyölíteni a szálakat. Ehhez igénybe veszi immár elhunyt felesége nővérének, Chrisnek (Angie Dickinson) a segítségét is, aki hugához hasonlóan szintén összemelegedett az áruló baráttal, és hugához hasonlóan szintén gyűlöli a férfit, ezért segít annak likvidálásában.

És csak menet közben derül ki, hogy itt sokkal többről van szó, mint egy barát árulásáról. Itt egy titkos szervezet teljesen átláthatatlan szövevénye hálózza be ezt a bűnügyet. Walker azonban senkitől sem riad vissza, elszántan törtet, amíg a szervezet minden vezetőjét ki nem végzi ahhoz, hogy visszakaphassa a saját jogos tulajdonának tekintett 93.000 dollárt...

Illetve, ha - enyhe spoiler - rendkívül figyelmesek vagyunk, akkor talán felfedezhetjük, hogy Walker konkrétan senkit nem öl meg. (De ott van a halálukkor) Egyes magyarázatok szerint Walker valójában haldoklik Alcatrazban, és minden, amit látunk csak az ő lázálmában létezik...

Végig furcsán hátborzongató ez a film. Részben a furcsa zene miatt, részben a furcsa, pár másodperces falshback-ek miatt, melyek úgy vegyülnek bele a történetbe, hogy szinte nem is tudatosulnak, csak pár másodpercre összezavarja a figyelmünket. 

Szokás ezt a filmet az első neo-noir-nak tekinteni. Mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy a szerepkők motivációi viszonylag limitáltak az átlagos noir-hoz képest. Érzelmekről gyakorlatilag nem beszélhetünk. Bosszún és nyereségvágyon kívül semelyik szereplőt nem mozgatja semmi. 

Lee Marvinnak állítólag kimondottan nagy szerepe volt a film elkészítésében. Sokszor adott ötleteket a rendezőnek úgy, hogy nem a forgatókönyv szerint játszotta a jeleneteket. Például amikor volt felesége bevallja, hogy mi miért történt a furcsán alakult rablás körül, akkor az eredeti terv szerint Walker kérdéseire válaszolt volna töredelmesen a feleség. Marvin viszont úgy érezte, hogy izgalmasabb a jelenet, ha ő csak némán ül, és hidegen szigorú tekintetével, gyakorlatilag szótlanul vallatja a nőt.

Különleges hangulatú, rendhagyó film.

Franciaország (CICC, Fida, Filmtel, TC), 105 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Pierre Melville

Producer: Raymond Borderie, Eugéne Lépicier

Melville több műfaj irányába tett kísérlete után, a Bob Nagyban Játszik - 1956 sikerét követően túlnyomórészt gengszterfilmeket készített. Előbb Belmondohoz volt hűséges, majd átpártolt Alain Delonhoz, aki ennek a filmnek is a főszereplője.

Melville mindig kalapot viselt, ráadásul amerikai stílusú Stetson kalapot. Nagy rajongója volt ugyanis az amerikai kultúrának. Valójában Jean-Pierre Grumbach néven született, és állítólag a második világháború alatt a francia ellenállás tagjaként vette fel a Melville álnevet az amerikai író, költő Herman Melville-től kölcsönözve. Később ezt a nevet megtartotta rendezői művésznévként is.

Nem beszélnek túl sokat ebben a filmben. Az első párbeszéd nagyjából a tizedik perc környékén hangzik el, és végig olyan érzése van az embernek, hogy a rendező csak akkor alkalmaz dialógusokat, ha nagyon muszáj. Persze egyszerű indokkal is magyarázható ez a szövegtakarékosság: a főszereplő magányos hősként a film nagy részében egyedül látható, és nem amolyan magában beszélő típus (mint mondjuk én). 

A kép is kifejezetten hideg, sötét tónusú. A meleg színek hiányoznak. Ezt a rendező elsősorban nem optikai megoldásokkal (pld szűrőkkel) érte el, hanem egyszerűen csak olyan tárgyakat szerepeltetett a színen, amelyek nem meleg színűek. Talán még Delon kék szeme is hozzájárul ehhez az összképhez.

Mindezeknek  köszönhetően a már letűnt idők amerikai film noir-jainak hangulata köszönt vissza a vásznon. Gátlástalan zsaruk, zenés éjszakai lokálok, gyilkosságok, és viszonzatlan, önzetlen szerelem...

Eme viszonzatlannak tűnő szerelem - melynek múltjáról, eredetéről semmi nem derül ki - elszenvedője egy gyönyörű nő. És az őt alakító színésznőt mellesleg Nathalie Delonnak hívják.

Nathalie és Alain 1964-től 1968-ig voltak együtt. A hölgy eredetileg fotómodell volt, és erős a gyanúm, hogy elsősorban Alain Delonnak köszönheti, hogy ezzel a filmmel színésznőként is debütálhatott. Később aztán több filmben is szerepelt, melyből néhányat én is láttam, és nem éreztem, hogy rendkívül esztétikus megjelenésén túl más is indokolta volna filmes karrierjét.

Delon egy bérgyilkost alakít. Egy érzelmektől teljesen mentes férfit, aki megfelelő összegért bárkit különösebb szívfájdalom nélkül meggyilkol. 

Egy ilyen küldetés végrehajtásával kezdődik a film. Delon karaktere nem fektet túl nagy hangsúlyt a küldetés titkosságára, több szemtanú is látja őt távozni a tett helyszínéről. Bár nagyon szilárd alibit biztosít számára a fent említett szőke szépség, mégis a rendőrség látókörébe kerül. Leginkább kalapja miatt. (Ugyanis egy kalapos férfit láttak távozni a szemtanúk)

Az ügy nyomozója nemes egyszerűséggel elrendeli, hogy a rendőrök minden kerületből állítsanak elő 20-20 kalapos embert, hogy a szemtanúk elé állíthassák őket felismertetésre... és hát bérgyilkosunkat bizony néhány szemtanú felismeri... de a masszív alibije miatt mégis kénytelenek őt szabadon engedni.

Igen ám, de ekkor már a megbízók is elbizonytalanodnak: mi van, ha a rendőrök azért engedték ki a végrehajtójukat, mert az együttműködik a nyomozókkal? Két tűz közé szorult hát Delon karaktere: tudja, hogy a rendőrség megfigyeli, de a volt megbízók is döntést hoztak kiiktatásáról.

Néhány fordulat bizony erőltetett... (a rendőrök például azért állítják elő egy kártyapartiról, mert elismeri, hogy övé a fogason látható kalap, és azt is, hogy pont a gyilkosság ideje után érkezett a játékba)... Legalább egy gyenge próbálkozást tehetett volna arra, hogy végig ott volt. Ha a kártyapartnerek feldobják (ami szerintem kizárt) akkor is pont ugyanott tart, hogy beviszik gyanusítottnak...

Ettől föggetlenül végig megvan a kellő feszültség, jó ez a film noir-os hangulat. Egész kis nosztalgiám lett a 10-20 évvel ezelőtti különleges stílusú divatos bűnügyi filmekhez.

Franciaország (Les Films Copernic, Comacico, Lira Films, Cinecidi), 105 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Nehéz dolgom lenne, ha arra vállalkoznék, hogy nagy vonalakban leírjam, hogy miről is szól ez a film. Sőt, abban sem vagyok egészen biztos, hogy Godardnak szándékában állt, hogy szóljon valamiről ez a film. Ha kicsit felületesen nézzük, akkor akár olyan illúziónk is lehet, hogy egy történet zajlik szemünk előtt, ám, ha jobban odafigyelünk, rájövünk, hogy jól be vagyunk csapva...

Beszámolhatnék ugyan arról, hogy egy Roland nevű férfi (Jean Yanne) és egy Corinne nevű nő (Mireille Darc) felkerekednek megszerezni a nő haldokló apja utáni örökséget... Útjuk során számos nehézséggel néznek szembe, többek között látjuk, ahogy a francia vidék szinte apokaliptikus helyszínné válik.

Szeretem amúgy a road movie-kat, és elsőre azt hittem, hogy itt is valami ilyesmiről van szó...

De mielőtt folytatnám, íme egy kis ízelítő a már említett apokaliptikus képekből (és aki látta a filmet, annak az emlékezetében talán ezek a képek maradnak meg legintenzívebben, és itt hívom fel a figyelmet, hogy az alábbi képek nem egyetlen baleset képei, hanem hőseink gyakorlatilag állandóan ilyen balesetek mellett haladnak el). Erős a gyanúm egyébként, hogy ezekkel Godard a marxista, maoista ellenállást próbálta terrorakciókra hangolni, de erre majd később térjünk vissza. 

A pár későn érkezik a nő szüleihez, apja addigra már meghal, anyjának pedig esze ágában sincs lányával megosztani az örökséget. Így hát megölik szerencsétlen szülőt....  de szinte gondolkozás nélkül....

És ha így elmondva túlságosan épkézláb és kerek lenne a történet, akkor még elmondom, hogy útban hazafelé egy hippikből álló "felszabadító front" (igen, nem elírás!) elrabolja őket. Ez a társaság lopásból és kannibalizmusból tartja fenn magát.

És itt álljunk meg egy szusszra....

Mert a film messze nem ilyen kerek és értelmes, mint ahogy ezt idáig leírtam. Godard erős késztetést érzett, hogy ne csak a kapitalista elnyomás ellen harcoljon, hanem a (filmes) ábrázolás "polgári felfogása" ellen is. És ez tökéletesen sikerülni látszik utóbbi filmjeivel. Legalábbis számomra szinte tökéletesen nézhetetlennek bizonyulnak...  Van ellemző, aki elegánsan poszt-modern fekete-komédiának cimkézi ezt a filmet. Mások egyszerűen csak szatírának... én rosszindulatúan egyszerűen katyvasznak.

Az amúgy sem teljesen koherens, kissé abszurd, és mindenképpen vértől tocsogó képekbe néha beékelődnek hosszú perceken át tartó politikai nyilatkozatok, mint például azok,  melyeket olyan szereplő mond el, aki nincs is színen, helyette egy másik szereplőt látunk, aki ezalatt szendvicset majszol teli pofával. Itt hangzik el többek között, hogy az elnyomottnak milyenfajta ellenálláshoz van joga... és közben flashback jelleggel újra végignézzük az apokaliptikus képsorokat, így már más értelmezést adva azoknak: számomra így már azt sugallva, hogy nem holmi közönséges autóbalesetek képeit láttuk, hanem az ellenállási mozgalom terrorjának eredményét... melyet Godard célszerűnek és elfogadhatónak tart. (Itt jegyzem meg, hogy aki az "USA általi elnyomás" elöl Mao Ce-Tung felé fordul, akinek durva becslés szerint 50 millió ember köszönheti halálát... nos, az a Godard számomra nem veendő túl komolyan)

Godard-tól már jól megszokott - amúgy kifejezetten esztétikus, látványos - feliratok is megszakítják a jeleneteket.

Maga a film egyébként kifejezetten látványos. Ebben a tekintetben legalább nem távolodik el teljesen az általa megvetett "polgári felfogás"-tól.

A film egyik legismertebb jelenete szintén kimondottan izgalmas képi élmény, sőt rekord is volt a maga idejében. Egy 300 méteres kocsis kameramozgatást látunk az út mellett felépített sínen. Ebből itt most csak  pár másodpercet látunk, de aki végignézi a közel tíz perces (!) snittet, az lát itt mindent felborult autóktól kezdve, állatokon át az útttesten sakkozó emberekig... na és persze sok vért...

Láttam már olyan zavaros filmet, mely végül csodák-csodájára csak összeállt valamivé... és láttam olyat is, mely nem állt össze ugyan, de mégis jól esett nézni valami miatt...

Ebben a filmben voltak helyenként igen kreatív megoldások, mégsem mondom azt, hogy összességében jó élményként maradt meg bennem. Sok-sok referencia van a filmben, melynek értelmezéséhez szerintem még 1967-ben is polihisztornak kellett lenni, azóta pedig eltelt 55 év, és az akkor széles körben ismert események, divathullámok, problémák jó részére senki sem emlékszik már.

Mondjuk a francia forradalom szereplőit én is ismerem nagyjából... találkozunk például Saint-Just-szel (Jean-Pierre Léaud)... de hogy hogyan keveredett történetünkbe, azt senki se kérdezze tőlem...

A sok vérről és erőszakról már meséltem... Látjuk egy disznó leölését, egy baromfi fejének levágását... ma már nyilván hatalmas botrány lenne ezen jelenetekből...

Aztán látjuk egy lány élve felgyújtását főszereplőink által... Amikor Corrine elgondolkozik azon, hogy talán nem lett volna joguk felgyújtani egy "filozófust" (!!!), akkor Roland azzal védekezik, hogy a lány amúgy is csak egy kitalált karaktere volt a filmnek... 

Én szeretem az abszurdot, a szürreálist, de ehhez a filmhez kevés voltam sajnos...

Hm... hát én nem bánom, hogy ezzel a filmmel elbúcsúztunk Godardtól... nagyon eltávolodtunk egymástól....

Franciaország (Madeleine, Parc), 120 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jacques Demy 

Producer: Mag Bodard, Gilbert de Goldschmidt

A Cherbourgh-i Esernyőknél még azzal próbálkozott Jacques Demy, hogy operaszerűen, a teljes film alatt énekeljenek a szereplők. Még a párbeszédeket is kizárólag énekelve adták elő. Ezzel mintegy megreformálni kívánva a musical műfaját, ahol eddig (és később is) sokkal jellemzőbb, hogy a cselekmény inkább prózában halad, és időnként a szereplők megállnak énekelni és táncolni.

A Rochefort-i Kisasszonyokkal Demy egy lépést hátrált ez ügyben, amennyiben itt a 3-5 perces dalokat 1-2 percnyi próza megszakítja. A zene továbbra is erős túlsúlyban, de nem viselik már azt a terhet magukon, hogy a cselekmény egészét rajtuk keresztül közlik a szereplők.

A zenét egyébként ugyanaz a remek Michel Legrand szerezte, aki az Cherbourgh-i Esernyők komponistája is volt. Gyönyörű melódiákat szerez, mégis furcsa, hogy egyik sem igazán maradt meg a fülemben. Nincs egy olyan dal sem a filmben, amelyikre konkrétan azt tudnám mondani, hogy "Na, az milyen nagyszerű volt!"

Egyébként ugyanezt az egész filmre is rá tudom húzni: öröm, boldogság, önfeledt vidámság a köbön, mégsem tudok egyetlen katartikus, vagy akárcsak különösebben kiemelkedő jelenetet megnevezni. Hacsak nem azt, hogy a 45. percben egyszer csak minden előzmény nélkül váratlanul megjelenik Gene Kelly.

Na erre ki számított egy francia filmben a hatvanas évekből?

Itt van persze Catherine Deneuve és Françoise Dorléac, aki Deneuve egy évvel idősebb nővére, aki nem sokkal (3 hónappal) ennek a filmnek az elkészítése után halálos autóbalesetet szenvedett. Pont, amikor maga is a világhír kapujában állt. Dorléac egyébként a filmben Deneuve karakterének ikertestvérét játszotta.

Hallgatni és nézni is nagyon kellemes ezt a filmet. Még akkor is, ha az elsődleges hatásokon túl semmi mélyebbre nem számíthatunk. Ezalatt azt értem, hogy a kellemesen vibráló, harmonikus színkavalkád és a táncosok könnyedsége az, amire itt élményként számíthatunk. Tulajdonképpen olyan, mintha ellátogatnánk az Operettszínházba. 

A színészválogatásnál az énektudásnak nem volt túl nagy jelentősége, hiszen tudomásom szerint az énekhangot majdnem mindenkinél profi énekesekre bízták. Micsoda csalás! Ez számomra illúzióromboló. Két esetben tudtam ezt csak megbocsájtani: a My Fair Ladynél, ahol évtizedek után tudtam csak meg, hogy nem Audrey Hepburn énekel, és az eredeti István a Királynál, ahol gyerekkoromban úgy éreztem, hogy Varga Miklós hangja jobban illik Pelsőczyhez, mint az ő sajátja.

A tánctudásra viszont figyeltek! Könnyű kiszúrni a stábban a West Side Storyból ismerős George Chakirist, (balra) aki abban a filmben is elsősorban táncolt, nem emlékszem, hogy énekelt volna. (legalábbis szólót nem)

A sztorira részletesen nem térnék ki. Leginkább azért mert nincs jelentősége. Rochefortba érkezik egy utazó karneváli társulat. Felépítik színpadukat, közben néhányan szerelmet találnak a városban, majd továbbmennek. Ennél ne is várjunk semmi többet....

Ha élvezni akarjuk ezt a filmet, csak engedjük el magunkat a látványnak és a zenének, és próbáljuk elhinni, hogy létezik, vagy létezett, vagy mondjuk inkább létezhetne egy olyan város, ahol a színek ennyire harmonizálnak mindennel és mindenkivel...

Ezzel a filmmel elbúcsúzunk Jaques Demytől...

Franciaország (Five Film, Paris Film Production), 101 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Henri Baum, Raymond Hakim, Robert Hakim

Bár a magyar címet ez esetben kimondottan szépnek tartom, a francia eredeti cím kicsit összetettebb tartalmat hordoz. Franciául a "nap szépe - belle de jour" ugyanis egy magyarban törpe hajnalkának nevezett növényt jelöl, mely nappal nyitja virágját. Ezzel szemben az "éjszaka szépe - belle de nuit" kurtizánt is jelent.

Ha valami hasonló jelentéssel bíró szópárt szeretnénk találni a magyarban, akkor talán a "nappali pillangó - éjszakai pillangó" környékén lenne érdemes keresgélni, ez utóbbi ugyanis tudvalevőleg szintén az örömlányok - nagyon elegáns és romantikus - bár manapság egyre kevésbé használatos szinonimája.

Séverine (Catherine Deneuve) egy Pierre nevű orvos felesége. Láthatóan jómódban élnek. Mégis, igen hamar világossá válik, hogy kapcsolatukban valami nagyon nincsen rendben. A nő szereti férjét, ám szexuálisan teljesen elzárkózik irányába. Valószínűleg soha nem volt közöttük semmi testi, kapcsolatuk kizárólag lelki. A férfi türelmesen várja, hogy a nő félelme felengedjen iránta, ezért talán feltételezhetjük, hogy részéről teljesen önzetlen szeretetről van szó. 

Viszonylag hamar világossá válik, hogy nem ez az önzetlen, tiszta odaadás az, amire Séverinnek szüksége van. Ez a fajta szeretet őt hidegen hagyja. Mi több, pont ez az, ami megbénítja a nőt. Neki arra lenne szüksége, hogy egy férfi megalázza, kiszolgáltatottá tegye, sőt, egyenesen arra, hogy fájdalmat okozzon neki.

Ezt azokból az álmokból, illetve álmodozásokból tudjuk meg, melyek időnként úgy szakítják meg a valóságot, hogy legtöbbször csak utólag - de még akkor sem teljes bizonyossággal - tudjuk meg, hogy egy adott jelenet csak Séverine képzeletében zajlott le.

Kétszer láttam ezt a filmet, egyszer fiatalon, - vagy harminc éve, - egyszer meg most, ahogy sorra került a listán. Amikor fiatalon láttam, elképzelhetetlennek tartottam, hogy léteznek olyan nők a Földön, akiknél ekkora disszonancia van a külső és a belső között. Magyarul megfogalmazva, látszatra szűzies teremtmények, belül azonban elementáris szexuális vágyakozás lappang a külső szemlélő számára elképzelhetetlen perverziók irányába. (És itt a perverzió szót semmi esetre sem elítélő vagy negatív értelemben használom, csupán olyan szexuális érdeklődésekre értem, melyek nagyban eltérnek a "mainstreamtől") Meg voltam győződve, hogy a film létrejöttének egyetlen célja az volt, hogy különböző "perverz" szituációkat mutathasson be. Egyszerűbben fogalmazva, szimpla exploitation cinemaként tekintettem rá.

Ma már egész más a véleményem. Az elmúlt harminc év tapasztalata alapján mondhatom, hogy több ilyen nő van, mint az ember sejtené... Nevezetesen, akik vágynak az alárendeltségre, kiszolgáltatottságra, megaláztatásra. Legalábbis szexuális téren. De mivel a társadalom meglehetősen elitéli, és devianciának tekinti eme vágyakat, legtöbben egész életükben magukban tartják és elnyomják ezeket.

Séverin egy olyan nő, aki - bár nyiltan nem vállalja ezeket a vágyakat - mégis módot talál, hogy megélhesse ezeket.

A nő tehát egy nap úgy dönt, hogy elszegődik prostituáltnak. Felkeres egy olyan magánlakást, ahol egy hölgy (egy madame) ilyen szolgáltatásokra kínál hölgyeket urak számára. Mivel csak koradélután tud férje elől titokban ide szökni, ezért a madama a "nap szépe" nevet adja neki. Innen tehát a film címe.

És Séverinenek itt, ebben a "kupiban" sikerül végre életében először kiteljesednie. Végre megvalósítja álmait. Ráadásul elmondása szerint ezzel férjéhez való viszonya is reményt keltővé válik... legalábbis azzal kecsegteti a férfit, hogy úgy érzi, kezdenek feloldódni gátlásai. A férj angyali türelemmel kivár... bár még az is lehet, hogy neki is megfelelt így. Talán ő pedig aszexuális? Teljes bizonyossággal semmire nem fogjuk megkapni a választ. Nincsenek is biztos válaszok. Maga Buñuel mondta egy helyen, hogy ő sem tudja mindenre a választ, szerinte nem is kell mindenre válasz. Mindenki döntse el magának. Mint ahogy a kissé nyomasztó befejezés sem teljesen egyértelmű...

A kupiban ugyanis egy kifejezetten gusztustalan bűnöző beleszeret Séverinebe, és úgy tűnik, hogy a nő is pont őbenne találja a legnagyobb szexuális izgalmat. Igen ám, de mi van, ha ez a titkos kapcsolat elhatalmasodik, és ki akar törni a titkos délutáni idősávból? Mi lesz, ha a bűnöző kilesi a nőt, és egyszer csak megjelenik a biztonságosnak remélt családi fészekben, hogy teljes egészében magának követelje a nőt?

A drámai végkifejlet természetesen elkerülhetetlen...

Buñuel egyébként pornográfiának nevezte valahol ezt a filmet, és szűzies erotikának. A pornográf cimkével egyébként nem értek egyet, de természetesen saját jogon úgy címkézi Buñuel a filmjeit, ahogy akarja. Mindenesetre én nem látom ebben a filmben a pornográfiára jellemző célzatos nemi vágykeltést, sőt, bár tartalmilag több nemi aktus is szerepel a történetben, konkrétan maga az aktus sosem látható. A "szűzies erotika" viszont lényegre tapintóan és érdekesen fogja meg a film lényegét.

(Az alábbi képen balra Buñuel látható)

Catherine Deneuvenek volt néhány jelenete, ahol némi betekintést enged a kamera meztelen testének látványába... Többnyire fátylak vagy egyéb elemek teszik eme látványt sejtelmessé és visszafogottá. Utólag mégis úgy érezte a színésznő, hogy valamivel többet mutatott a kamera, mint amennyit előzetesen ígértek neki. Egy jelenetben ugyanis hátulról szinte teljes valójában megcsodálhatjuk szőkesége fedetlen bájait. Talán ez volt az, ami több volt számára a kelleténél. Ettől függetlenül Deneuve pár év múlva újra forgatott Buñuellel, tehát feltehetően nem okozott ez akkora törést az életében, hogy tüske maradjon benne.

1967 január közepén azt írja a Filmvilág erről a készülő produkcióról, hogy Buñuel ezt szánja búcsúfilmjének. Azt a megjegyzést tette még a rendező, hogy esetleg Mexikóban csinál majd még egy-két kisfilmet, kis költésgvetéssel, családias hangulatban... ehhez képest mi már tudjuk, hogy még további öt hatalmas filmet készített Európában.