Magyarország (MAFILM), 88 perc, ff., magyar

Rendező: Fábri Zoltán

Fábri Zoltán a Körhintával megmutatta, hogy milyen remek filmet képes csinálni,  a Hannibállal pedig a következő évben egyértelművé tette, hogy ama remekmű nem csak úgy véletlenül jött össze.

A film témájával kapcsolatban az 1965-ös Filmkultúrának nyilatkozta a következőket Fábri:

"Ha visszaemlékszem és elemezni próbálom a magam akkori helyzetét, azon kaptam rajta magam, hogy a következő téma keresésénél - nyilván az átélt történelmi időszakokból következően is - előtérbe lépett valami, ami mindennél jobban izgatott: az erőszak kérdése, az erőszaktétel az emberen... Ez azóta is kísért. Furcsa belső igénnyé vált, örökké nyugtalanít ... "

Egész fiatalon láttam ezt a filmet, de csak most derült ki számomra, hogy ez egy 1929-es Móra Ferenc mű alapján készült. Tudni érdemes, hogy bár Móra ténylegesen 1924-ben írta, 1949-ig senki nem merte megjelentetni, mert erős kritika fogalmazódott meg benne a Horthy-rendszer ellen. És itt tegyük hozzá, hogy 1924-ben még a Horthy rendszer konszolidációja zajlik. A rendszer fasizálódására ekkor még senki nem is gondolt, nem is gondolhatott, Hitler ekkor még az egyetlen olyan helyen csücsült, ahova való volt, a börtönben. Móra mégis erőteljes kritikát fogalmazott meg a politikai rendszer - és talán a társadalommal szemben is. 1949-ben cenzúrázva jelentették az egyébként Hannibál Föltámasztása című regényt, melyet először folytatásokban jelentettek meg a Magyar Nemzetben, majd 1955-ben könyv formájában. Ez érdekesen példázza, hogy mindegy, hogy bal- vagy jobboldali diktatúráról beszélünk, egyik sem szereti ha kritizálják. A baloldali diktatúra magára vette a jobb oldali elnyomással szembeni kritikát is. Végül 2004-ben jelent meg először cenzúrázatlanul az eredeti regény, egy véletlennek köszönhetően: Móra örököse megtalálta ugyanis az eredeti kéziratot.

 A Nyúl Béla név talán annak is ismerősen cseng, aki magáról a filmről még életében nem hallott. Beszélő név ez, a kisembert jeleníti meg, akit a hatalom kénye-kedve szerint felemel vagy elpusztít.

Szabó Ernő remek alakításával teszi felejthetetlenné ezt a figurát. Ebben az évben kezdett Magyarországon filmezni. Előtte tizenöt évig Erdélyben volt, többek között a marosvásárhelyi Székely Színház egyik alapító tagja, vezető színésze és egyik rendezője volt. Vitathatatlanul ebben a filmben kapta legismertebb szerepét. A Magyar Rádióban pedig a Szabó Család című 48 éven át Kedd délutánonként sugárzott szappanoperában volt Szabó bácsi.  Most, hogy kicsit utánaolvastam, tudtam meg, hogy gyerekkorom egyik kedvenc szinkronhangja, Szabó Ottó (pld. Derrick) nem más volt, mint Szabó Ernő fia.

Szabó Ernő kisembere telitalálat. Még akkor is, ha néha már-már karikatúrává válik a játék. 

Fábri az 1924-ben jelenidőben íródott eseményeket áthelyezi 1931-be. És meg kell hagyni, a történet is jelentősen átalakította. Nyúl Béla egy gimnáziumi latintanár, aki Hannibálról, a karthágói hadvezérről tett felfedezése kapcsán (forradalom söpörte el, és nem megmérgezték) egy olyan tanulmányt készített, mely reményei szerint elhozza számár az áhított elismerést. És egy szép napon megtörténik a csoda, leközlik a tanulmányt, és Nyúl Béla egycsapásra népszerű figura lesz, mindenki az ő barátságát keresi. Egészen addig, amíg egy újságíró meg nem neszeli, hogy felfedezéséhez egy orosz fogság során felfedezett dokumentum adta a bizonyítékot. Mindez elég, hogy Nyúl Bélát oroszokkal való összeesküvéssel gyanúsítsa a másnapi újság címoldalán, amivel megkezdődik főhősünk vesszőfutása. Amilyen gyorsan népszerű lett, ugyanolyan villámsebesen válik közellenséggé. Mintha nem is változott volna olyan sokat a világ. Csak ehhez most nem orosz kapcsolat kell, elég, ha egy színésznő (vagy úszónő) azt nyilatkozza, hogy az illető évekkel ezelőtt bizony zaklatta, és az illetőnek abban a pillanatban vége... a valóságnak szinte semmilyen jelentősége nincsen akkor, amikor a filmbeli tömeg bevadult farkascsordaként követeli hősünk életét.

• 
• 
• 

Nyúl Béla magánéletébe is betekintést kapunk. Otthon melegség, szeretet veszi körül, ezzel még fájdalmasabbá válik a tömegek által gyűlölt és fenyegetett (Felkoncolni!) kisember közvélemény előtti megaláztatása.

A tanár úr hiába kér (és kap ígéretet) volt iskolai osztálytársától, jelenleg országgyűlési képviselőtől, hogy tisztázza őt, végül a politikus is csak saját érdekei érvényesítésére használja.

A film komikus elemeket is tartalmaz, melyek nagy része egy érdekes mellékszálhoz, a kávézó tulajdonosához, és annak csalfa feleségéhez kötődik. 

Valószínűleg a bemutató idején nehéz volt áthallások nélkül nézni a filmet: 1956 Október 18-án volt a bemutató, azaz öt nappal a forradalom kitörése előtt. Nem hiszem, hogy volt akkor valaki, aki az ártatlanul meggyanúsított Nyúl Béla kapcsán, ne gondolt volna mondjuk a Rákosi rendszerben zajló koncepciós perekre. 

Magyarország (MAFILM), 80 perc, ff. magyar

Rendező: Keleti Márton

Eme poszt írásakor az 1001-es listának majdnem a feléhez eljutottam, a magyar 303-as listán is túl vagyok az 58. címen, és eddig ez a Díszelőadás című 1955-ös film volt az egyetlen, aminek a beszerzésébe beletört a bicskám... eddig!

Ugyanis ez a film minden jel szerint nem jelent meg DVD-n, az utóbbi évtizedekben (legalábbis amióta rögzíteni tudunk) nem ment TV-ben, és egyik streaming megosztóban sem elérhető, így egyszerűen nem volt hozzáférhető ez a film. Köszönhetően a Nemzeti Filmarchívumnak most mégis sikerült megtekintenem ezt a filmet. Tényleg nagyon hálás vagyok nekik, és ez egyben bíztató is, mert bár az 1001 filmes listán most már az az érzésem, hogy a továbbiakban sem várható, hogy a filmtörténelem legnagyobb filmjeit ne tudjam valahogy megszerezni, a 303-as listán kicsit előretekintve azért akad még néhány cím, ahol szükségem lesz egy kis segítségre.

Keleti Márton pályája kezdetén színházi rendezőként dolgozott, és elsősorban a zenés műfaj vonzotta. Eddig látott filmjeiben is megfigyelhető volt, hogy - ha tehette - valamilyen ürüggyel becsempészett egy-egy dalt, amit a szereplők előadhattak (lásd Hattyúdal - 1964, vagy  Dalolva szép az élet - 1950), illetve akadt kifejezetten zenés filmje is, mint mondjuk a Mágnás Miska - 1949 c. operettfilm. Ennek ellenére általában A tizedes meg a többiek - 1965 c. alkotását szokták a legjobbnak tartani az összes közül, ami viszont nem zenés film.

Furcsa öszvér ez a film. Van, ahol koncertfilmnek titulálják... hát nem tudom... Nekem az a koncertfilm, ahol egy koncertet, amit a közönség számára rendeznek, valamilyen formában dokumentál a rendező. Itt viszont nem egészen erről van szó. 

Egy gálaestet (azaz díszelőadást) mutat be a rendező, de ez a gálaest soha nem létezett a filmen kívül, mert a bemutatásra kerülő 11 különböző műfajú produkció nagy része nem is kerülhetett előadásra az Operaházban, mivel jó néhányuk trükkösen úgy lett leforgatva, hogy az este műsorvezetője Sennyei Vera színésznő rövid, viccesnek szánt bevezetőkkel bejelenti az éppen soron következő műsorszámot, mely azonban sok esetben a vágás után már láthatóan valamelyik tévéstúdióban került felvételre.

(Szokásommal és elhatározásommal ellentétben ehhez a filmhez nem fotókat, hanem filmből kivett állóképeket használok, egész egyszerűen azért, mert nemcsak, hogy magát a filmet volt hatalmas kihívás fellelni, de fotókat illetve információkat sem nagyon találtam erről a műről)

• 
• 
• 

Az első produkciónál, a Ferencsik János vezényletével hallhatjuk meg Erkel Ferenc Hunyadi János című operájának a nyitányát. Ekkor még úgy tűnt, hogy valóban egy klasszikus értelemben vett koncertfelvétel lesz ez a film. Az Operaházban vagyunk, ahol a nagyzenekar előad egy műsorszámot.

Kellemes hallgatni az ismerős dallamot, jó látni a fiatalon is karizmatikus Ferencsiket munka közben.

• 
• 
• 

A második produkciónál viszont már elhagyjuk az Operaház színpadát, a bécsi udvarban magyar huszárok járják a Bihari János prímás zenéjére a verbunkost, több díszletet is felvonultatva.

Ennek a gálaestnek az egyik legnagyobb szépsége, hogy a népszerű műfajok közül szinte minden előfordul. A harmadik műsorszám egy Simándy József tenorista által előadott dal, mely Bródy Tamás karmester, zeneszerző szerzeménye. 

Miközben elkezdtem gondolkozni azon, hogy hányféle különböző műfaj fog az est folyamán színpadra (ill stúdióba) kerülni, akkor jött a legnagyobb meglepetés: a negyedik produkció egy művészi torna bemutató volt, és ezt a zászlótáncot nem akárkik adták elő: Keleti Ágnes (idén volt 103 éves!!!) vezetésével az 1954-es római torna-világbajnokság aranyérmes csapata. 

• 
• 
• 

Ezután újabb műfaj került színpadra: balett. Csajkovszkij: Rómeó és Júlia, amit a népszerű Mefisztó-ária követett a Faust című francia nagyoperából.

Hetedik produkciónak Liszt 14. magyar rapszódiáját választotta Keleti Márton. Ezt a darabot eredetileg egy zongorára írta Liszt, de népszerűsége és virtuozitása gyakori választássá tette különböző előadók számára. Létezik két zongorára, zenekarra, egy zongorára de négy kézre, illetve egyéb hangszerekre, pld hegedűre vagy csellóra készült átirata is. Ezúttal azonban látványos csavarként négy (!) zongorára hangszerelték át a művet.

Jómagam szeretem a zenét, de a komolyzenei műfajok egyáltalán nem tartoznak a kedvenceim közé, ezért jól esett, hogy a nyolcadik produkcióban operett dalbetét szólalt meg. (Remélem, nem sok sznob olvassa ezt a posztot) Nem is próbálták eljátszani, hogy ebben a magasztosan komoly közegben ilyen komolytalan zene hangozzon el, így egy huszárvágással Honthy Hanna (az ország primadonnája) otthonában termünk, ahol egy kisfiú jött autogrammért "egy fényképre a művésznő legkedvesebb szerepéből"... És a művésznő egy fotóalbumban lapozgatva keresgéli, hogy melyik is volt kedvenc szerepe, és így lesz a produkció valójában 3 in 1 (három az egyben), mivel 3 operett kuplét is énekelt Honthy:

Hétre ma várom a Nemzetinél (Három tavasz c. operettből - Lajtai Lajos), Egy csók és más semmi (Eisemann Mihály azonos című operettjéből), Legyen a Horváth kertben Budán (A régi nyár c. operettből - Lajtai Lajos)

• 
• 
• 
• 
• 

A kilencedik produkcióval megint sikerült meglepni. No nem a műválasztással, hiszen a Strauss - Kék Duna keringő nem véletlenül népszerű zenekari mű a mai napig. A felkomferálás volt igazán váratlan számomra: "Táncolja az Operaház balett-társulata (ez még rendben!), énekli Gyurkovics Mária (operaénekesnő)." - Mi van? - kérdem magamban... hát ezt a művet is átdolgozták egy kicsit...? Kezdeti meglepetésem után kicsit utánajártam, és csodálkozva tapasztaltam, hogy bár ez eredetileg (ahogy szinte mindenki ismeri) egy zenekari mű, de még a megszületése évében készült belőle énekes verziót is a bécsi udvar számára. 

A tizeddikként előadott, már-már rutin választásnak tűnt Figaró belépője a Sevillai borbély című operából...

És végül az utolsó műsorszám előtt a műsort vezető Sennyei Vera elvileg egy varázslatot hajt vége az utolsó számhoz:  színesre kellene váltania az addigi fekete-fehér képnek. Valószínűleg az eredeti változat itt tényleg átment színesbe, az én általam megszerzett változat azonban sajnos továbbra is fekete-fehér maradt. Ha rajtam múlik, én szívesen megnéztem volna az egész filmet színesben. Tekintettel a gálaműsor pazarnak szánt kivitelezésére, nyilván jelentősen feldobta volna az élményt a színes kép. Gondolom a produkció ez esetben erre az egyetlen műsorszámra engedhette meg magának a színes nyersanyagot. Nos ez az utolsó, a tizenegyedik szám egy zenés-néptáncos mű volt: Kodály Zoltán - Kállai kettős. 

Érdekes kísérlet volt ez a film, gyakorlatilag minden és mindenki volt benne, ami/aki 1955-ben a magyarországi zene és tánckedvelőknek számított. És erre gondolva ne felejtsük el, hogy az igazán fiatalos (nyugatról "beszüremkedő" könnyűzene 1955-ben még nem volt politikailag színpadképes, tehát fel sem merülhetett, hogy ebben a filmben bemutatásra kerüljenek.

Köszönöm a Nemzeti Filmarchívumnak, hogy lehetővé tette a film megtekintését számomra!

 

 

 

Magyarország (MAFILM), 82 perc, ff., magyar

Rendező: Máriássy Félix

Bár jómagam egyáltalán nem kedvelem a söröket - holott többször is sikertelen kísérletet tettem megkedvelésükre - azzal tisztában vagyok, hogy a világos kifejezés a sörök közül a legkommerszebb típust jelöli. A pikoló pedig ez esetben nem egy fafúvós hangszer, hanem a söradag méretét, pontosan 2 dl-t jelent. Amolyan "női söradag". Igazi sörkedvelő nem adja alább egy korsónál, ami korábban hivatalosan minden esetben 5 dl-t jelentett, de ma már ez sem szentírás... (a harmadik általánosan elterjedt sör-mértékegység a pohár volt, mely 3 dl-t jelentett)

Máriássy kezdetben beállt a termelési filmeket (gyárakban, üzemekben játszódó kommunista propagandafilmek) gyártó film-iparosok népes sorába. Rákosi visszaszorulásával (és Nagy Imre ideiglenes előtérbe kerülésével) azonban el lehetett kezdeni egyéni hangvételű filmeket is készíteni. Míg mondjuk Makk Károly a teljesen politikamentes vígjáték irányába ment el a Liliomfi-val, addig Máriássyt az olasz neorealizmus ihlette meg.

A város (itt Budapest) szegényebb kerületeiben élők bemutatásához hozzátartozik a lepusztult, vélhetően még második világháborús lövésektől lukacsos vakolatú, gangos bérházak egyedi, belterjes, kietlen világa, melyet többek között érdekes, változatos szögekből fényképezett képekkel mutat be Eiben István operatőr.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A fent említett bérházak mellett a történet izgalmas díszleteit képezik a korabeli Budapest utcái, terei. Érdekes nézni, hogy a Hősök tere milyen kihalt, elvétve látni egy-egy autót ott, ahol mostanában éjszaka is nagyobb forgalom van, mint 1955-ben nappal. 

A gangos bélházak, a Budapesti utcák, és a zenés kerthelyiségek azonban csak a díszleteit adják ennek a magánéleti drámának, mely kicsit rendhagyó abban a tekintetben, hogy az ötvenes évek viszonylag szigorú erkölcsi útmutatásai ellenére itt bizony a női főszereplő Cséri Juli (Ruttkai Éva) bizonyul csélcsapnak, míg a katonai szolgálatból hazatérő Kincse Marci (Bitskey Tibor) az igazi hősszerelmes, akinek csalódnia kell kényszerűségből otthon hagyott szerelmében.

Juli mellett érdemes megemlíteni legjobb barátnőjét, Gizust (Schubert Éva), akivel kettesben iszogatják esténként azokat a bizonyos pikoló világosokat. Mert hát hiába gyári dolgozók a lányok (hogy a termelési filmektől azért ne szakadjunk el végleg) esténként azért csak van joga lehajtani egy-egy kis pikoló söröcsként a dolgozónak. Az már más kérdés, hogy a szórakozóhelyen randalírozó jampecok a rendfenntartók haragja mellett Kincse Marciét is kivívják, amikor tapasztalnia kell, hogy szerelme, Juli, velük is rendszeresen szóba áll.  (Jampecoknak hívták az ötvenes években a feltűnősködő, léha fiatalembereket.)

(Az alábbi képen Schubert Éva látható a Marci öccsét alakító Koletár Kálmán mellett)

A neorealizmus közel áll a baloldali mozgalmakhoz. Leginkább az olasz baloldalhoz köthető, de azért mégis fényévekkel eltávolodik a kritikátlan, demagóg kommunista propagandafilmektől. Még egész bátortalanul egy-egy gúnyos kiszólást is megenged magának a forgatókönyvíró, amikor Juli így mutatja be kimenőn levő kiskatona szerelmét barátnőinek: "Ő pedig néphadseregünk sztáhánovista csillaga, stb..."

A forgatókönyvet egyébként Máriássy Judit, azaz a rendező felesége írta.

Magyarország (MAFILM), 98 perc, ff., magyar

Rendező: Gertler Viktor

Már a Rákosi rendszer utolsó évében járunk, de a szerkesztők megajándékoztak minket még egy agitációs propaganda filmmel ebből az évből is. Mondjuk ez az egyik legnépszerűbb volt ebben a műfajban, és utólag visszanézve is talán az egyik legszórakoztatóbb  ebből a sötét időszakból.

A film történetében annyi abszurd helyzet fordul elő, hogy az emberben - és sok szakíróban is - felmerül, hogy Gertler tulajdonképpen kétfenekű filmet forgatott. Egyrészt meg kíván felelni (mást nem is tehetett) a rendszer által előírt sematikus elvárásoknak, másrészt a feltételezések szerint megpróbált görbe tükröt is mutatni neki. Pontosabban nyilván nem magának a rendszernek, hanem a nézőknek a rendszerről. És a film népszerűsége alapján kijelenthető, hogy ez akarva vagy akaratlanul, de sikerült is neki.

Itt van például Dániel (Latabár Kálmán), a remek eladó aki képes nyáron szőrmebunda, télen pedig fürdőruha vásárlására is rábeszélni a birka vásárlókat. Ez a viselkedés "természetesen" nem helyénvaló, hiszen így szegény dolgozók kárt szenvednek, hiszen végső soron olyan árut vásárolnak, amire nincs is szükségük.. Az teljesen mellékes, hogy az eladónak elvileg az lenne a feladatköre, hogy minél több árut eladjon. Latabár lubickol a szerepben. Alapvetően ripacsnak tartottam eddig, de itt kedveltem alakítását.

Aztán ott van a minta dolgozó Kocsis Ferenc, (akit a Rákosi rendszer Jávor Pálja, Gábor Miklós alakít). Kritizálja az áruház vezetőségét, mert azok úgy próbálnak költséget megtakarítani, hogy spórolnak az anyagon, így a ruhák torzak lesznek. Kritikája éles összetűzéseket is eredményez, aminek az lesz az eredménye, hogy behívják a minisztériumba. A minisztérium itt gyakorlatilag a pártot jelképezi, és úgy kerül ábrázolásra, mint a mindenható, gondoskodó isten. Sosem látjuk, csak hallunk róla. Csak akkor avatkozik bele a dolgok menetébe, amikor a közjó ezt kívánja. És most vajon mit eredményez, hogy Kocsis Ferencet, az egyik problémás dolgozót behívatják a minisztériumba? - Soha, senki nem találná ki....

Mivel ő az egyetlen, aki érti, hogy mit vár a dolgozóktól a párt, azonnal hatállyal kinevezik az áruház igazgatójának. (Nem vicc, legalábbis a filmben egyáltalán nem az) Működése után azonnal visszaesik a bevétel, de nem baj, nincs titkolnivalónk!

Ott van aztán a vállalat harmadik embere, az egyetlen igazán értelmiségi, az áruház könyvelője, Glauziusz (Feleki Kamill), akinek, mint Micimackó csacsijának általában minden mindegy... Persze a leváltott igazgatóról kiderül, hogy ő egy igazi reakciós, aki bandájával csak azon dolgozik, hogy hogyan árthatna a rendszernek, és ezen keresztül az embereknek. Igazi valója akkor lepleződik le, amikor az amerikai rádió bemondja, hogy "... baj lesz a százforintosokkal..." - ilyesmi egyébként a valóságban is megtörtént. A hazánknak sugárzó nyugati rádiók (Amerika Hangja, és Szabad Európa Rádió) egyszer csak elkezdték terjeszteni, hogy a százforintosokat várhatóan be fogják vonni, és értéktelenekké válnak. Azok, akik vagyonukat az akkori legnagyobb címletben, százforintosokban dugdosták otthon, kellemetlen helyzetbe kerültek, mivel nagy mennyiségben nem tudták felváltatni, hiszen azzal rögtön lebuktak volna, hogy pénzt dugdosnak. Így hát a legtöbben megrohamozták a boltokat, hogy érték-őrző árukba fektessék a pénzt, amíg még vásárolni lehet velük.

Végül valójában ilyesmi nem történt, de a dolog nem annyira elképzelhetetlen, mint amennyire elsőnek tűnik. Hogy ne menjünk annyira vissza a távoli múltba, 2016 November 8-án este negyed kilenckor jelentették be Indiában a tévében, hogy aznap éjféltől az 500 és 1000 rúpiás bankjegyek érvényüket vesztik. Szép, ugye? A hivatalos indoklás szerint az volt ennek a célja, hogy így számolják fel azokat a vagyonokat, amik adózatlanul hevernek rejtett páncélszekrényekben. 

A filmben természetesen a mindig szivarozó, drága öltönyökben járó, és gyakran elhízott - feltehetően nyugat-bérenc - reakciós alvilági banda azonnal bevásárlásba kezd, egyre-másra kerülnek elő a fiókban rejtőzködő százforintos kötegek... Az áruházban szinte azonnal áruhiány alakul ki. Mit tesz erre a szemfüles új áruházigazgató? Most már lehet felhozni a pincéből az oda suvasztott selejt árut. A rendes dolgozókra nem lehet selejtet rásózni, de a reakciósoknak már nem bűn selejtet eladni!!!

Ha nem vesszük véresen komolyan ezt a filmet, hanem megpróbáljuk ennek az abszurd rendszernek megfelelni próbáló filmet abszurd humorként tekinteni, akkor valamennyire élvezni is lehet. Én legalábbis sokkal nézhetőbbnek tartom, mint ugyanennek a rendszernek egy sokkal merevebb termékét a Dalolva Szép az Élet-et.

Időnként előkerülnek nem teljesen odaillő dolgok, és itt nem feltétlenül a hatalmas Rákosi bronz szobrokra gondolok, hanem arra, hogy a szereplők a legváratlanabb helyzetben néha dalra fakadnak. Ami egy musicalben teljesen rendben van, de ebben a filmben - ennek jellege miatt - valahogy mindig meglepett.

A "Szabadság"-gal való köszönés továbbra is meghökkent, ha jól tudom, ez is szigorúan az ötvenes évek jellegzetessége, a hetvenes-nyolcvanas években ilyesminek már nyomát sem tapasztaltam, mint ahogy természetesen a kommunista szentháromságból sem maradt semmi (faliképek Leninnel, Sztálinnal és Rákosival). Míg a szomszédos NDK-ban Marx, Engels és Lenin képeibe minden utcasarkon belebotlottunk, itt Magyarországon nekem nem rémlik, hogy élő vagy halott kommunisták képei a nyolcvanas években ilyen tömegesen előfordultak volna... (A Magyar Népköztársaság vörös-csillagos un. Kádár-címere viszont minden hivatalos helységben ott volt)

Ezzel elköszönünk a Rákosi-rendszer propagandafilmjeitől. Akad még néhány történelmi jellegű film a következőkben, melyek feltehetően főhőseik lázadó kiállása miatt lehettek szimpatikusak a rendszer vezetői számára, aztán szép lassan rákanyarodunk a Nagy Imre és Kádár-féle konszolidálódó szocializmusra, melyekben - ha valaki nem volt nyíltan rendszerellenes - akkor tehetséggel akár komoly alkotói szabadságot is kaphatott.

Magyarország (MAFILM), 95 perc, ff., magyar

Rendező: Keleti Márton

Nem kertelek, mert itt nincs sok mentség. Ez egy minden tekintetben pocsék film. Ha nem látom, hogy az erről szóló cikkben a 303-as könyv szerkesztői konkrétumokat sorolnak fel, hogy miért tetszett nekik a film, akkor azt gondolnám, hogy úgy szerkesztették bele a könyvbe, hogy meg sem nézték. Így viszont nem tudom, mire vélni.

Megpróbáltam vizionálni, hogy valaki akkoriban pénzt fizetett azért, hogy megnézze ezt a filmet a moziban... de ezt valahogy sehogy nem tudom elképzelni. Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy középiskolásokat, ad abszurdum kisiskolásokat vezényeltek ki a moziba, akik legalább annak örülhettek, hogy addig sem fenyegeti őket a felelés réme, amíg ez a másfél órás szenvedés tart.

A megállás nélküli "elvtárs"-ozástól teljesen elszoktam. A nyolcvanas években még emlékszem, hogy munkahelyeken nem uraztak, hanem elvtársaztak, de mindig a hivatalos megszólítást helyettesítette, azaz "Kovács elvtárs, részt vesz a mai értekezleten?" Úgy még sosem hallottam, mint ebben a filmben, hogy "Elvtársam!", ami nyilván az "Uram!"-nak lenne a kommunista megfelelője, de mégis furcsán hangzott.

Kíváncsi lennék, hogy mennyire lehetett kellemetlen a színészeknek részt venni ebben a filmben. Feltételezem, hogy nem nagyon volt más választásuk. Ha egyszer valakit felkértek egy agitációs pártpropaganda-filmben való részvételre, valószínűleg jobb volt azt nem visszautasítani. Ne feledjük, hogy az ötvenes évek első felében ha talán nem is az életével játszott, aki ilyesmire nemet mondott, de a karrierje évekig kérdésessé válhatott...

Ferrari Violetta és Soós Imre.

Egy "Ezüstlant" nevű üzemi dalkör karvezetője, Réz Győző (Samu Balázs), aki nem halad a korral, a saját maga által írt dallal szeretné benevezni az énekkart egy versenyre. Menet közben kiderül, hogy nem csak a lassan haladók közé tartozik, de egyszerűen reakciós is...

Elképesztő újra hallani ezt a szót. Mai fiatalok számára az értelmezése talán nehézségekbe ütközik. Ha logikai alapon akarnánk megfejteni az akció-reakció szópár alapján, akkor nem sokra jutunk. Kommunista ideológia szerint a reakciósok azok voltak, akik a régi rendszer visszaállításán munkálkodtak. Gyakorlatban inkább a legdurvább - nyilvánosság előtt is bátran használható - szitokszóként volt használatos. Ma olyan szavakat használnánk helyette, hogy pedofil vagy gyermekgyilkos.

Az üzem néhány "haladó szellemű", azaz jó kommunista fiatalja ellen-énekkart alapít "Új Hang" néven. Nem megyek bele a részletekbe, mert teljesen érdektelen, de végül természetesen ők indulnak a dalversenyen.

Már az első percek után éreztem, hogy nagyon fájdalmas lesz ennek a filmnek a végignézése, és már előre félek, hogy mi vár még rám az ötvenes évek filmterméseiből. A hatvanas évektől már nem félek annyira, sőt Jancsó filmjeit várom a legjobban.

A fenti üzemi gyűlés mellett betekintést nyerünk a korszak irodai berendezésébe is, az sem semmi... érdemes külön kielemezni a látványt, elsősorban a háttérben látható design elemre összpontosítva. A feltehetően vörös kelme három irányból tart a népköztársasági címer felé. Mindhárom sávban egy-egy jól ismert kommunista vezető képe tekint le ránk büszkén, (illetve pletykák szerint Rákosi búzakalászos képe egy jól sikerült pisilést követően készült) alattuk ezzel a szöveggel:

(Lenin) szellemében... (Rákosi) vezetésével... (Sztálin) útmutatásával a szocializmusért.

Érdekes megfigyelni, hogy Rákosi búzakalászos képe valamivel kisebb, mint a másik két tömeggyilkosé. El tudom képzelni, hogy ez hosszú mérlegelés eredménye lehetett. Mert hát ugye Rákosi volt itt élet-halál ura, de azért talán mégsem lehet őt Sztálinékkal megegyező méretben feltenni...

Volt azért néhány kellemes pillanata is a filmnek, egészen pontosan két ilyen momentumra emlékszem. Első Rodolfó, gyerekkorom kedvenc bűvészének pár perces szereplése, ami váratlan volt és üdítően hatott. A másik, amikor Soós Imre és Ferrari Violetta a Tavaszi Szél Vizet Áraszt-ot énekelte... ami azért nem kifejezetten egy kommunista dal. (Itt jegyzem meg, hogy a filmben a Hazám, hazám, te mindenem c. Bánk Bán opera ária is hallható, számomra megmagyarázhatatlan okokból) Van ebben a népdalban valami örök szépség.

E két momentumtól eltekintve rettenetes, borzasztó ez a film. Javaslom, lépjünk tovább gyorsan, és reménykedjünk, hogy a szerkesztők nem helyeztek el több ilyen aknát a 303-as listán. 

Magyarország (MAFILM), 97 perc, ff., magyar

Rendező: Bán Frigyes

Az 1958-as Filmvilág című filmes folyóiratban így emlékeznek vissza a tíz évvel azelőtti film megjelenésére:

"1948 nyarán forgatták az államosított magyar filmgyártás elsőszülött művét, a Talpalatnyi földet"

Majd hosszasan ecsetelik, hogy akkoriban megújult a magyar filmgyártás, és, hogy így, tíz év elteltével újra egy hasonló megújulásra van szükség. Úgy látszik a magyar filmkritikusok folyton a hazai filmművészet feltámadását várták. Érdekes olvasni, hogy számukra a tíz évvel azelőtti film mennyire klasszikusnak és mintegy referenciapontnak számított.

Nemrég néztem egy nyolcvanas évek elején készült Gobbi Hilda interjút, melyben nosztalgiával mesélte, hogy fiatalkorára még nem volt jellemző ez a nagy rohanás, a mindenhol ezerszázalékos teljesítés... érdekes, mintha ugyanezt hallanám a mai öregektől, hogy régen (a nyolcvanas években) igaz, hogy kommunizmus volt, de mennyivel élhetőbb, kevésbé rohanós, kapkodós volt minden...

Egyébként tényleg ez volt a kommunisták által államosított filmgyártás első filmje, és szerencsésen beletenyereltek, mert tényleg egy egészen remek alkotást sikerült összehozniuk, nagyrészt (!) direkt propagandától mentesen. 

Az 1930-as években járunk. Juhos Marika (Mészáros Ági) szülei eladósodtak. Hogy anyagi helyzetükön segítsenek, odaadják lányukat a gazdag és iszákos Zsíros Tóth Ferkének (micsoda beszélő név: zsíros) feleségül, aki majd cserébe kifizeti a szülők adósságát. Ám Marika nem Zsíros urat szereti, hanem Góz Jóskát (Szirtes Ádám), aki az esküvő alatt (!) megszökteti az asszonyt. (Mert annyi ütemérzéke azért már nem volt, hogy a házasság kimondása előtt ejtse meg a lányszöktetést)

A pár hamar gyermekvárás elé néz... Igen ám, de így nem lehet nevet adni a gyereknek, hiszen az asszony tulajdonképpen házas, de Zsíros Tóth Ferke felesége... El kellene válnia. Jóska fel is keresi a szégyenben hagyott férjet, aki a szégyent még hajlandó lenne elfelejteni, de az esküvő és a válás költségeit már nem hajlandó lenyelni. 740 pengőbe került a kárba veszett esküvő és 200 pengőt számol fel válási költségnek. Ha ezt kifizeti Jóska, akkor nem gördít akadályt a válás elé. Ez a 940 pengő akkora összeg, hogy ezért Jóskának 6 hónapig kell kubikolnia... (kubikméter - köbméter) tehát ásóval és talicskával való földmozgatás a kubikméter szóból lett kubikolás...

Rögtön az első héten összetűzésbe kerül a munkaadóval (mocskos kizsákmányolók!!!) aki nem csak be akarja csapni a fizetséggel, de meg is akarja erőszakolni Marikát. Jóska csak azért nem öli meg, mert barátai lefogják...

Ezután a film hátralevő része arról a közdelemről szól, hogy csak azért is összeszedik minden elszántságukat, és talpalatnyi kis termőföldjükön (természetesen innen a cím) zöldségtermesztésbe kezdenek. Egy kereskedőtől hallják, hogy a gabonából rengeteg van, a szárazság miatt azonban a zöldségre nagy a kereslet. A zöldséghez viszont öntözővíz kell, azaz kutat kell ásniuk... és sikerül is nekik... az alábbi képen a nagyon szépen kivitelezett fa kútszerkezet emberi erővel való hajtását látjuk...

Igen ám, de a faképnél hagyott Zsíros Tóth Ferke nem hagyja szó nélkül, hogy hűtlen felesége más oldalán legyen boldog, tesz hát azért, hogy ez ne így legyen...

Csak a film legvége lesz nagyon propaganda-szerű, amikor a közösség jó kommunisták módjára összeáll a veteményes megmentéséért, és a gazdagok csatornarendszerét lerombolva maguk felé irányítják a vizet. 

Itt találkozunk a magyar filmművészetben találóan vörös farok-ként nevezett jelenséggel, amikor egy amúgy kifogástalan minőségű alkotás egy olyan zárást, vagy oda nem illő jelenetet kap, ami szinte minden bizonnyal csak azért került oda, hogy a cenzúra jól lakjon vele. Egy külső elvárás által kikényszerített, oda nem illő fordulat szokott lenni ez a vörös farok. A film egyik legmeghatóbb jelenete - ami talán azért hatott olyan erősen, mert szinte egy az egyben látható jelenkori híradókban is... A lány szülei természetesen nem tudják kifizetni az adósságot, mivel a hoppon maradt Zsíros gazda így nem vállalta át a tartozást. A házukat elárverezik, az idős szülőket kilakoltatják saját házukból... mintha semmit nem változott volna a világban hetven év alatt...

A kommunista vezetőség nagyon büszke volt erre a filmre, és meg kell jegyezni, hogy egyáltalán nem is lett rossz. Vidéken vándor vetítéseket tartottak, hogy ahol nem volt megfelelő moziterem, ott is le tudják vetíteni a filmet a parasztoknak.

Makk Károly, - aki rendező-asszisztensként dolgozott Bán Frigyes mellett - úgy emlékezett vissza, hogy a párt által jóváhagyott és előírt forgatókönyvből menet közben igen gyakran eltértek, visszanyúlva az eredeti Szabó Pál regényhez, elhagyva sok fölösleges kommunista sallangot...