Lengyelország (Polski, ZRF), 105 perc, ff., lengyel

Rendező: Andrzej Wajda

Producer: Stanislaw Adler

A második világháború utolsó napján vagyunk. Május 8. A film ezen a napon játszódik. A déli napsütésben kezdődik, és valamikor pirkadat után ér véget.

A führer már nyolc napja (április 30-án) úgy döntött, inkább végleg lelép, nyilván pontosan tudta, hogy számára az öngyilkosság lehet a legoptimistább kimenetele a dolognak... minden más esetben nagyon kellemetlen számonkérés, és végső soron nyilván a jól megérdemelt halálbüntetés várt volna rá.

Utolsó intézkedései között köztársasági elnökké nevezte ki Karl Dönitz admirálist, aki új, ügyvezető kormányt alakított. Hitler utolsó kívánsága az volt, hogy a háborút a lehető legtovább el kell húzni, és lehetőleg hősként bukjanak el. (azaz minél több hozzá csatlakozó kollégára számított volna odaát a túlvilágon)

Az új kormány viszont nem volt ennyire eszement. Próbált lavírozni kicsit, hogy legalább ne a vörös hadseregnek kelljen megadniuk magukat, de az angolok jelezték, hogy vagy teljes és feltétel nélküli a kapituláció vagy megy tovább a háború. Végül nem volt mit tenni, Dönitzék Május 7-én aláírták a fegyverletételt, ami Május 8-án lépett életbe. Ez a nap tehát amelyen a film játszódik.

Lengyelországban két ellenállási mozgalom harcolt a német megszállók ellen a háború alatt. Egyrészt voltak a kommunista mozgalom tagjai, akik nyilván a Szovjetunió támogatását élvezték, és volt a Honi Hadsereg (Armia Krajowa) nevű mozgalom, melyet Londonból irányítottak. 

A Honi Hadseregről érdemes tudni, hogy ők robbantották ki 1944 Augusztus 1-én a Varsói felkelést, amivel a nácikat próbálták kiűzni. Elvileg a szovjetek segítségére is számíthattak volna, azonban ők pont, hogy akadályozták a felkelőket azzal például, hogy a szövetséges hadseregektől érkező utánpótlást szállító repülőket nem engedték leszállni az általuk felügyelt repülőtéren. A felkelést végül a nácik leverték, a Honi Hadsereg nagy részét koncentrációs táborokba zárták. Zárójelben jegyzem meg, hogy a háború végét követően a túlélő Honi Hadsereg tagokat a szovjetek vették üldözőbe, vezetőiket nagyrészt kivégezték, már, ha nem sikerült korábban nyugatra szökniük.

A fentiekből is látszik, hogy a két ellenálló társaság a közös cél ellenére igencsak külön utakon járt.

A film első jelenetében ebben a gyönyörű májusi napsütésben a Honi Hadsereg két tagja sütkérezik a mezőn. Beszélgetnek erről-arról. Mint egy Tarantino filmben. Egyszer csak egy harmadik férfi jelez, hogy messze, az út végén megjelent a dzsip, amire vártak. A két férfi fölkel, akkor látjuk meg, hogy gépfegyvereken feküdtek. Egyikük ügyetlenkedik a fegyverekkel, mert hangyák másztak beléjük. Még jó, hogy véletlenül nem sült el valamelyik.

Pár másodperccel ezután azonban szó nélkül, és kegyetlenül kivégzik a dzsip két férfi utasát. Mint utóbb kiderül, a kommunisták egyik vezetőjét kellett volna kivégezniük, ehelyett azonban két cementgyári munkást végeznek ki, akik pechükre pont akkor haladtak arra dzsipjükkel, amikor a célszemélynek kellett volna érkeznie. Mi tagadás, a gépfegyver golyóitól lángra kapó kapó zakó kicsit fura...

A sötétített napszemüveges fiatalember egyébként a film főszereplője, aki annak ellenére, hogy láthatóan egy hidegvérű gyilkos, végül mégiscsak a film szerethető főhősévé válik. Visszaemlékezések szerint emiatt a film miatt hirtelen nagyon megnőtt a kereslet az ilyen sötétített üveges szemüvegek iránt akkoriban. Magát Zbigniew Cybulski-t, a fiatalembert alakító színészt is James Dean-hez hasonlítható kultusz övezte hazájában. Sok párhuzam közül az egyik, hogy ő is fiatalon, balesetben vesztette életét.

A sötétített üveges szemüveggel egyébként a rendező (Andrzej Wajda) saját előző (második) mozifilmjére, a Csatorna (1957) című filmre is visszautalt kicsit ironikusan: Amikor a srácot megkérdezi egy lány, hogy miért hord ilyen szemüveget, akkor a fiú azt válaszolja, hogy az ellenállásban sok időt töltött a csatornában, és hozzászokott a szeme a sötéthez.  (Egy ilyen csatornában zajlik az említett korábbi film)

Még nem tudják a gyilkosok, hogy nem a valódi célszemélyt likvidálták. A közeli szállodában tervezik tölteni az éjszakát, ahol a fiú megismerkedik a pultos lánnyal, és bizony közeli kapcsolatba kerülnek. Együtt töltik az éjszakát. Közben mintegy mellesleg szembesül azzal, hogy akit lelőni gondolt, az a személy ott száll meg ugyanabban a szállodában, sőt, pontosan az ő szobája mellett. A kilövési parancs továbbra is érvényben van, a munkát el kell végezni, de most, hogy beleszeretett abba a vonzó pultos lányba, az egész mozgalom hirtelen olyan értelmét vesztettnek tűnik...

- Van cigarettájuk?

- Milyet parancsol, amerikait vagy magyart?

 

Ez a kérdés többször is elhangzik a filmben a szálloda portása és egy-egy vendég között... Egyenesen meglepett, hogy 1945 Lengyelországában a magyar és az amerikai cigaretta voltak egymás alternatívái. A kérdésre adott válaszok is érdekesek voltak. Aki a minőséget kereste, már akkor is az amerikait választotta. Viszont magyart kért az, aki jó erőset akart. De akinek a torka nem bírta a karcosabb változatot, az mindenképpen tartózkodott a magyar cigitől.

Wajda láthatóan szereti a nagy mélységélességet. Szeret elhelyezni valamilyen hangsúlyos tárgyat az előtérben, és hagyja, hogy a lényegi történés messze a háttérben látszódjon. Az egyik legemlékezetesebb ilyen kép a romos templomban lelógó Krisztus mögötti beszélgetés:

Izgalmas hatásokat tud elérni az ilyen nagyon hangsúlyosan ott levő, de szinte funkció nélküli elemekkel, adott esetben például egy ott ténfergő fehér lóval.

A film alapja egyébként egy 1948-as regény, mely ekkoriban kötelező olvasmány volt minden iskolában. A legnagyobb probléma ezzel a filmmel azonban az volt, hogy a kommunista-ellenes főszereplő összességében mégiscsak szimpatikus. Igaz, a kivégzendő célszemély is jól van kitalálva, ő az a tipikus idősödő mozgalmár, amilyennek akkoriban a jóságosabb pártfunkcionáriusokat elképzelték az emberek. Mint mondjuk Gomulkát, aki ekkoriban a Lengyelországi olvadás emblematikus figurája volt.

Érdemes tudni, hogy 1956-ban nem csak nálunk, de pár hónappal korábban Lengyelországban is volt egy levert felkelés, mely után a konszolidáció szárnyvizén Gomulka került a legfelsőbb vezetésbe, aki először a szovjetektől való elszakadásban gondolkozott, majd amikor a szovjet tankok elindultak Varsó felé, még jó ütemben váltva, a szovjetekkel egyeztetett lengyel konszolidációban gondolkozott. Támogatta Nagy Imrét a mi forradalmunk során, ő volt az egyetlen a keleti blokkban, aki nem támogatta a magyar forradalom leverését, sőt, kiállt Nagy Imre elítélése ellen. Érdekes, hogy az 1968-as prágai tavasz leverését már lelkesen támogatta, és odahaza a diáklázadásokat is gátlástalanul leverte ugyanebben az évben. Ekkor már ő maga vált a reformok kerékkötőjévé, így 1970-ben már a szovjetek jóváhagyásával távolították el a hatalomból.

De a film készítésekor, 1958-ban még reform-szelek fújtak, feltehetően ezért készülhetett el egy olyan film, melynek pozitív hőse kommunistákra lövöldözik... Érdekes információ, hogy nálunk ezt a filmet eleinte csak a Filmmúzeumban (!) játszották, tehát talán illendőségből bemutatták, de azért nem tolták nagyon előtérbe. A MOKÉP mozihálózatban csak jó pár évvel később, 1963-ban tűzték műsorra.

USA (Curtleigh - Stanley Kramer), 97 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kramer

Producer: Stanley Kramer

Egy rabokat szállító kisbusz felborul. Senki nem sérül meg végzetesen, de két rab megszökik. A rabok párokban össze vannak láncolva, hogy az esetleges szökést ezzel is nehezítsék. A szökésben levő páros tagjai egy színesbőrű és egy fehér rab.  

A mai Amerikában valószínűleg sokan nem is értenék, hogy ebben mi az izgalmas, de az ötvenes évek Amerikájában például Robert Mitchum azért nem vállalta a fehér rab szerepét, mert véleménye szerint elő sem fordulhatott volna, hogy egy fehér embert összeláncoljanak egy feketével, hiteltelen volt szerinte a történet. A diszkrimináció tehát olyan erős volt Amerikában (főleg délen), hogy a feketék gyakorlatilag másodrendű állampolgárok voltak.

Valóban hihetetlennek tűnik, de ez igaz. Abban az Amerikában, ahol a politikai korrektség olyan fokúvá vált, hogy az ember már nem is tudja, hogy merjen-e a bőrszínre egyáltalán utalni, 1958-ban még sok déli államban külön törvények vonatkoztak a színesbőrűekre.

Egy afrikai barátomat egyébként a "néger" szó egyáltalán nem zavarja, az viszont annál inkább, amikor politikai korrektségből afro-amerikainak hívják, holott semmi köze Amerikához. Oké, ha már a néger szónál tartunk, meg kell említeni, hogy ez egy olyan szó, ami elsősorban az amerikai rabszolgák leszármazottaiban kelt rossz érzéseket, hiszen az ő felmenőiket hívták a spanyol "negro-fekete" szóból származtatva "nigger"-eknek. Amerikában ott tartanak, hogy nyilvánosan már utalni sem mernek a szóra, mulatságos jelenetet teremtett ez egy Samuel L. Jackson interjú során, amikor a riporter ezzel kapcsolatban szerette volna kérdezni a színészt, aki viszont mondta, hogy addig nem válaszol, amíg a kérdező nem mondja ki a szót. Az viszont amikor minden bátorságát összeszedte, akkor is csak N-szóként (N-word) mert utalni rá. Így Samuel L. Jackson széttrollkodta a kérdést. Semmi köze jelen filmünkhöz, de kár lenne kihagyni egy jó röhögést...

Kicsit messzire mentünk, térjünk hát vissza a menekülő pároshoz, leginkább ahhoz, hogy miért tűnt ez akkora képtelenségnek az ötvenes évek Amerkájában.

Ahhoz, hogy megértük a két összeláncolt ember helyzetét, nézzük csak, hogy is állt ekkoriban Amerika a rasszizmussal...

Talán hihetetlennek hangzik, de 1955-ben az egy Rosa Parks nevű hölgy azzal lett híres, hogy színesbőrűként nem adta át a helyét egy fehérnek a buszon. Az Alabamai Montgomery városban a következő szabály volt érvényes a buszok használatára: Az első tíz ülés kizárólag fehéreknek volt fenntartva. Az utolsó tíz ülés kizárólag a feketéké volt. Középen volt 16 ülés, mely vegyes használatú volt. Ezekre is volt azért szabály: A fehérek elölről tölthették fel ezt a középső szekciót, a feketék hátulról. Azonban ha a fehéreknek nem jutott hely, a feketéknek át kellett adniuk az ülésüket. Továbbá a törvény azt is tiltotta, hogy fehér és fekete ember egymás mellé üljön. A menetdíjat elöl, a buszvezetőnek kellett fizetni, de a feketéknek ezután le kellett szállniuk, és a hátsó ajtón kellett felszállniuk, hogy ne menjenek keresztül a fehérek szekcióján. 

Ezt a bizonyos Rosa Parksot, több korábbi sorstársához hasonlóan, tettéért letartóztatták és a bíróság pénzbüntetésre ítélte. Többszöri fellebbezés után az amerikai legfelsőbb bíróság ilyen ügyekben először, 1956-ban kimondta, hogy a szegregáció alkotmányellenes, és minden államnak megtiltotta, hogy a buszokon hasonló törvények alapján különítse el az embereket.

Ez a diszkrimináció egyébként a déli államokra volt elsősorban jellemző. ("Déli államok"-nak a keleti országrész déli államait szokás tekinteni. Kalifornia vagy Arizona tehát nem számít déli államnak ebben a tekintetben, még ha technikailag az USA déli határán helyezkednek is el. Hagyományosan ezek a déli államok álltak szemben a haladóbb szellemű északiakkal.)

A buszon ezután a feketéknek nem kellett átadni a helyeket a fehéreknek, de a rasszizmus nyilván nem szűnt meg egy legfelsőbb bírósági döntés hatására. Azonban az egész ország figyelmét felhívta a problémára.

A fentiek fényében talán jobban érthető, hogy az összeláncolt fehér (Tony Curtis) és fekete (Sidney Poitier) helyzete az ötvenes évek végén izgalmas szituációt jelentett a néző számára.

- Hé Max, hogy láncolhattak négert fehérhez?

- Az őr humoránál lehetett...

A film 9 oscar-jelölést kapott, amiből kettőt - a legjobb forgatókönyv és a legjobb operatőr - szoborra is váltott. Itt jegyzem meg, hogy Sidney Poitier volt az első, aki afro-amerikaiként Oscar-jelölést kapott a legjobb férfi főszereplő kategóriában.

Én nem érzem annyira jónak a filmet, mint amekkora jelentősége lehetett abból a szempontból, hogy felhívja az emberek figyelmét a problémára. Minden korszaknak megvannak azok a filmjei, amik csak abban a pillanatban igazán fontosak, de pont az üzenetük aktualitása miatt idővel elvesztik jelentőségüket, elavulnak.

Ezt is egy ilyen filmnek érzem. Ettől még nézhető film, de sok olyan hibája van, amire mindjárt visszatérek.

A két eltérő bőrszínű ember természetesen első pillanatban nem tud mit kezdeni a helyzettel. Idealista nézőpontja szerint természetesen a fehér provokálja a konfliktusok nagy részét, a fekete pedig tűr, esetleg elhárítja a támadásokat. Idővel azonban összecsiszolódnak, a film végére pedig egy egészen negédes lezárást kapunk...

• 
• 
• 

Legnagyobb  bajom azzal volt, hogy az adott kiindulási pontot (fekete-fehér inkompatibilitás) a film végpontjával (fekete-fehér barátság) összekötő út nagyon sok hamis pillanattal van kikövezve. A két férfi kapcsolata a menekülésük során rájuk váró akadályok leküzdésével válik egyre szorosabbá. Ezeknél az akadályoknál azonban mindig egy olyan fordulat lendíti előre az eseményeket, ami teljesen valószerűtlen. Az olajfúró telepen, ahol elkapják az összeláncolt szökevényeket, és lincselésre készülődnek, egy vadidegen saját testi épségét kockáztatva védi meg őket, majd az éjszaka folyamán még segít is nekik megszökni, mielőtt megérkezne a serif csapata. Vagy a nő, akinek a rájuk fegyvert fogó kisfiát leütik, azonnal beleszeret egyikükbe, és együtt akar vele menekülni! (nem vicc!)

Ilyen, és ehhez hasonló hiteltelen fordulatok miatt tudtam kevéssé átadni magam a film izgalmainak.

A film alatt végig volt valami szokatlan érzésem, és csak a legvégén esett le, hogy mi okozott bennem nagyon erős hiányérzetet. Nincs filmzene! Semmi! Szól ugyan néhányszor rádió a filmben, illetve a fekete rab többször is énekléssel üti el unalmát, de filmzene - mint olyan - egyáltalán nincs. Ettől kicsit furcsán realisztikus, kicsit dokumentumfilmszerű hangulata van a mozinak.

Tony Curtis-el kapcsolatban sokáig tévesen hittem azt, hogy magyar kivándorló, holott Bronxban született, a szülei viszont valóban magyarok voltak. Róla érdemes elmesélni, hogy annyira érdekelte a diszkriminációról szóló téma, hogy saját produkciós cégével (Curtleigh Productions) is beszállt a film finanszírozásába. Úgy tudni, hogy a poszt elején említett Mitchum-on kívül Brando is felmerült a fehér szökevény eljátszására, aki benne is lett volna a dologban, de a fekete rabot alakító Poitier - akihez a rendező joggal nagyon ragaszkodott - csak egy későbbi időpontban ért rá, akkor viszont már Brando volt betáblázva. Tovább már nem tudták halasztani a forgatást, így esett végül a választás Curtis-re.

Egyiptom, 74 perc, ff., arab

Rendező: Youssef Chahine

Producer: Gabriel Talhami

Ez az egyetlen egyiptomi film az 1001-es listán. A nemzetközi cím magyarul Kairói (vasút) állomást jelent. Az arab cím kiejtése Bab al-Hadid, ami vaskaput jelent. Nem tudok róla, hogy létezne magyar címváltozat.

Egyiptom a második világháborút követően elnyerte függetlenségét, semmilyen formában nem volt többé a Brit Birodalom része. 1952-ben megpuccsolták a királyt, és a fiát nevezték ki helyette uralkodónak, de egy év múlva őt is elunták, és inkább kihirdették a köztársaságot. Az egyik puccsista (Naguib) lett az első elnök, de egy évre rá a másik puccsista (Nasszer) elirigyelte ezt a címet, és rövid pengeváltás után átvette tőle a hatalmat. Nasszer keménykedett egy kicsit a Szuezi-csatornánál, és ezt elég jól menedzselte ahhoz, hogy otthon győzelemként adja elő a válságot követő békekötést. 1958-ban Szíriával szövetkezve létrehozták az Egyesült Arab Köztársaságot. Gondolom arra számítottak, hogy a többi arab állam szép sorban csatlakozik hozzájuk, ehelyett azonban három év tökölődés után Szíria inkább kilépett a tárulásból. Ettől függetlenül  még tíz évig Egyesült Arab Köztársaságnak hívta magát Egyiptom... 

Most tehát az EAK megalapítása környékén járunk, amikor egy Youssef Chahine nevű rendező elkészíti ezt a filmet.

Van egy kép, ami él az emberben, ha egy észak-afrikai ország nagyvárosát képzeli maga elé, és a Kairói pályaudvar képe (ahol ez a film elejétől a végéig játszódik) nem pontosan egyezett ezzel az elképzeléssel. A férfiak még csak-csak úgy néztek ki, mint manapság, a nők azonban nem. A fiatal nők lezser ruhákban, esetenként festett hajjal járnak, az egész filmben talán egyetlen hidzsábos nőt láttam. Igaz, az ő férje jól megvert egy másik férfit csak azért mert az asszony szólt a férjének, hogy amaz megbámulta őt.

Ezek szerint itt is visszafelé pörög az idő, a kései ötvenes évek haladóbb (vagy legalábbis európaibb) öltözködést engedett meg, mint a 21. század Egyiptoma.

A fiatalok Pepsi és Coca colát isznak a vasútállomáson, elhagyott kocsikban spontán örömzenét tolnak, gitároznak, táncolnak.Gyakorlatilag rock&roll-oznak...

A főszereplő hölgy még ki is néz a nézőre, ami kicsit zavaró, váratlan és kissé megmagyarázhatatlan rendezői szándékot mutat, mert amúgy a film stílusa inkább az olasz neorealizmushoz áll közel, azaz mindent a legvalóságosabbnak igyekszik láttatni, amibe nem fér bele egy ilyen kikacsintás az én ízlésem szerint.

Lazább erkölcsök ide vagy oda, amikor idióta főhősünk (Kinavi) bemószerolja titkos szerelmét a szőkére festett Hannumát annak vőlegényénél, hogy a nő táncol (!), akkor a vőlegénynél azért elszakad a cérna, és jól elveri a lányt. Lehetett táncolni tehát az ötvenes években, de egy menyasszony azért mégse tegye ezt...

Van tehát egy félig idióta főszereplőnk, az újságárus Kinavi, akit maga a rendező játszik. Szerelmes az üdítőital árus lányba Hannumába, aki feltehetően engedély nélkül árusít a pályaudvaron, hiszen a rendőrség folyton a nyomában jár. Kinavi szabadidejében újságokból vagdossa ki lenge öltözetű hölgyek képeit, hogy azokat kiaggassa szállásának falára. Rájön azonban, hogy neki inkább a démonian vonzó Hannuma kell, és megkéri a kezét. Hannuma épp, hogy csak nem röhög az arcába eme ötlet hallatán. De türtőzteti magát, és azzal a kézenfekvő kifogással él, hogy neki már vőlegénye van, ami egyébként igaz is, ezt mindenki tudja róla. 

Kinavi az elborult agyúak logikáját követve úgy gondolja, hogy ha az esküvőből nem lehet semmi, akkor van egy B terve is a dolog megoldására... (lásd az alábbi képen)

Mivel egy idiótáról van szó, nem igazán tud haragudni rá a néző, amikor a nő meggyilkolását veszi a fejébe a férfi, de azért azt sem lehetne ráfogni, hogy különösebben szerethető lenne ez a félnótás karakter. 

A nem túl hosszú (egy óránál alig hosszabb) film záró jelenete egy Hitchcock-i feszültségeket idéző hajszával zárul. 

Amikor láttam, hogy egy arab film következik, nagyon nem ilyen filmre számítottam. 

Egyetlen nagy kérdőjel maradt számomra a film végén, és nagyon örülnék, ha valamelyik olvasóm tudná erre a választ. Van egy fiatal női szereplő, aki néhányszor látható a filmben, de csak annyiban kapcsolódik a történethez, hogy többször is összeakad a tekintete a mi félnótás hősünkkel. Arra számítottam, hogy a film legvégén valami kitüntetett jelentősége lesz ennek a lánynak, de számomra nem jött le semmi... Én néztem el valamit, vagy a rendező tényleg a levegőben hagyta ezt a szálat?

 

Magyarország (MAFILM), 91 perc, ff., magyar

Rendező: Fehér Imre

Szinte rajongója lettem ennek a filmnek. Ebben talán az is segített, hogy előzetesen nem vártam tőle túl sokat. A cím - Bakaruhában - azt sejtette, hogy valami első világháborús filmről lesz szó, és  ez valahogy nem különösebben keltette fel az érdeklődésemet.

A film első perceiben kiderült azonban, hogy - bár valóban az első világháború éveiben járunk, a legkevésbé sem háborús film ez, inkább egy nagyon jól sikerült romantikus melodráma. 

A Darvas Iván által játszott Sándoron valóban gyakran van bakaruha (baka: gyalogos katona), de csak azért, mert elszegődött póttartalékosnak. Jó ismeretségének köszönhetően napjait inkább kávéházakban és nőtársaságok köreiben tölti, katonaruhát (bakaruhát) hetente csak kétszer kell felvennie, a laktanyába is csak akkor kell "befáradnia", ha valami felsőbb szintű ellenőrzés jön, és akkor is csak nagy duzzogva tesz eleget eme kötelességének. Rendes foglalkozása egyébként újságíró.

Jó kapcsolatot ápol a Bodrogi családdal, különösen Piri nevű lányukkal (a fenti képen jobbra Piri, balra kedves mamája), aki nagy sok energiát fektet abba, hogy Sándorral elvetesse magát feleségül. Sándor azonban láthatóan a könnyű kis flörtnél többet nem szeretne kihozni ebből a történetből, mint ahogy úgy általában a nőkkel kapcsolatban semmilyen hosszú távú elképzelés nem szokott megfogalmazódni benne.

Mivel rájött, hogy a katonai egyenruha vonzza a fiatal lányok tekintetét, Vasárnaponként abban járkál a sétálgató, szabadnapjukat töltő emberek között. Egy búcsúban össze is akad pillantása egy helyes lánnyal.

Sándor: Te, hová mész?

Lány: Szeretőt keresek magamnak.

Sándor: Hát akkor már ne is keress tovább, mert én is csak így, magam vagyok...

Hát.. ha ez mindenkinek ilyen könnyen menne... Gyönyörű napot töltenek el együtt a búcsúban. Ők még nem, de mi nézők már sejthetjük, hogy ennek folytatása lesz... de ami következik, arra senki nem számíthat...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ugyanis, mint kiderül ez a kedves fiatal lány pont annál a Bodrogi családnál cseléd, amely család Piri lányának ímmel-ámmal udvarolgat Sándor. És mivel senki szórakozását nem szeretném elrontani, sőt bíztatok mindenkit, hogy nézze meg ezt a filmet, nem árulom el, a film végkifejletét, de annyit elmondok, hogy amit ki lehet hozni ebből a helyzetből, azt az alkotók maximálisan kihozták. Sőt, még annál is többet...

Bara Margit nagyon szerethető karaktert hoz létre Vilmaként, a cselédlányként. A székely lány a film biztos pontja, vele kapcsolatban nem érhetnek igazi meglepetések. Szeretni akar valakit, de nincs felvértezve az ellen, hogyha az a valaki kést döf az ő szívébe.

Sándor karaktere sokkal összetettebb. Többször is jeleztem, hogy Darvasnak mennyire jól állnak ezek a többdimenziós karakterek, amikor szerethető is, de azért jócskán találunk nála jellemhibákat. Itt például simán hagyja állni a zuhogó esőben a rá váró Vilmát, annak heti egyetlen szabad délutánján, mert Sándor éppen úgy érezte, hogy nem volt kedve a randevúhoz (később persze azt mondja, hogy nem engedték ki a laktanyából). Később kiderül, hogy annyi jelleme azért van, hogy lelkiismeretének engedve megpróbálkozzon az igazság elmondásával (azaz, hogy ő valójában nem is igazi katona, nem beszélve arról, hogy Pirinek is kvázi udvarolgat). 

Az időnként Sándor hangjával megszólaló narráció remek - már-már noir-os - hangulatot kölcsönöz a filmnek. 

A befejezéssel kapcsolatban ahány kritikus, annyi véleményt olvastam. Van, aki szerint telitalálat, én egy kicsit bátortalannak éreztem, de még mindig sokkal jobb, mintha teljese happy end-el zárult volna a történet.

Mellékesen jó volt újra látni Márkus Lászlót egy szinte jelentéktelen mellékszerepben. Nagyon örülök, hogy vele viszonylag gyakran fogunk majd találkozni a 303 magyar film megtekintése közben.

Bara Margittal kapcsolatban furcsaság, hogy nemrég, 2016-ban hunyt el, mégis, szinte semmit nem lehetett hallani felőle már nagyon régóta. Ennek oka, hogy a hatvanas évek végén valami egész furcsa - részben politikai, részben büntető - ügybe keverte őt bele valaki, úgy, hogy nagy valószínűséggel nem csak teljesen alaptalanul vádaskodtak ellene, de ő nem is ismerte az elkövetőt személyesen. Mivel a vádaskodás megtépázta jó hírnevét, és képtelen volt ez ellen védekezni, a hetvenes években teljesen visszavonult a színészettől.

Ez már színtiszta bulvár, de nem bírom megállni, hogy ne jegyezzem meg: unokája az olimpikon úszó Szilágyi Liliána.

A rendező Fehér Imrének ez volt első nagyfilmje, ami szerintem zseniálisan sikerült. Ez azért furcsa, mert többi filmjeit általában nem tartják különösebben kiemelkedőnek. Én nem láttam tőle más filmet, akinek esetleg van véleménye erről, azt szívesen olvasnám kommentben!

Magyarország (MAFILM), 96 perc, ff., magyar

Rendező: Farkas Zoltán

Ambivalens viszonyom van a zenés filmekhez (és színdarabokhoz): Van néhány, amiért rajongok, a legtöbbjük viszont annyira untat, hogy azokat kifejezetten nehezemre esik végigülni. Ez a film sajnos az utóbbi csoportba kerül, de azért megpróbáltam néhány érdekességet összeszedni vele kapcsolatban.

A cikk végigolvasásáig érvényes tippjáték: vajon miért akarták ezt a bugyuta, teljesen ártatlan, gyakorlatilag mesebeli világban játszódó operettfilmet betiltani... legalábbis mi lehet az oka, hogy erősen elgondolkoztak rajta? (megfejtés a poszt végén, információmorzsák jönnek menet közben)

Az operett műfaj első igazán nagy komponistájának Offenbach-ot szokás tekinteni. A XIX. századi romantika korában élő zeneszerző legismertebb művei az Orfeusz az Alvilágban, a Szép Heléna és a Gerolsteini Nagyhercegnő. Hoffman meséi-t is ide sorolhatjuk, de emez kakukktojás, hiszen nem operett, hanem a másik háromtól eltérően opera. Jelen film (a címből is rögtön egyértelmű) a Gerolsteini Nagyhercegnő alapján készült.

Két kitalált szomszédos hercegségben játszódik a történet. Egyiket Gerolsteinnek hívják, és itt él Antónia nagyhercegnő (Házy Erzsébet), a másik törpeállam Pekúnia, melyben Martin nagyherceg (Darvas Iván) él.

Mint menet közben kiderül, mindkét állam kincstára kong az ürességtől, és mindkét hercegség kormányzata úgy tervez túllendülni a problémán, hogy a herceget (illetve a hercegnét) összeházasítja a szomszéd állam gazdagnak hitt hercegnőjével (hercegével). A szituáció tehát nyomokban emlékeztet a Liliomfira, és a történet színvonala is nagyjából ahhoz mérhető. Egyetlen hátránya ennek a filmnek a Liliomfihez képest, hogy itt nem volt pénz színes nyersanyagra, ami pedig - a film jellegénél fogva - élvezhetőbbé tette volna a látványt.

Mialatt a megfelelő hivatalnokok az esküvő tető alá hozásán dolgoznak, a herceg és a hercegnő is egymástól függetlenül gondolnak egyet, és álruhában elindulnak kalandozni. Az államhatáron levő fogadóban meg is ismerkednek egymással, természetesen egymásba szeretnek, de úgy, hogy egyik sem tudja a másikról, hogy az valójában kicsoda. Igazi romantika ez, tehát nem a rangba szeretnek bele, hanem az emberbe! Ez nagyon fontos az ilyen mesékben!

A határ-menti kis fogadóban a legaranyosabb, hogy belül is fel van festve az országhatár, tehát az ember eldöntheti, hogy a határ melyik oldalán akar iszogatni. A kocsmában épp egy összeesküvés van készülőben, ami kapcsán ki is tör egy kis verekedés (a Kánkán zenéjére!) aminek következtében a két álruhás fiatal aznap éjszakára börtönben találja magát. Persze ez mese, úgyhogy viszonylag hamar kiszabadulnak.

A Kánkánnal kapcsolatban gyorsan megjegyzem, hogy az tulajdonképpen Offenbach egy másik operettjének, az Orfeusznak a zárójelenetében szólal meg igazából, de a film készítői úgy gondolták, hogy ide is be lehet szuszakolni. Még egy poént is megeresztettek hozzá: valaki megjegyzi, hogy ezt a számot nemrég írta Offenbach.  (Talán azért, hogy ha valaki számon kérte volna, hogy ebben az operettben nincs is eredetileg ez a szám, akkor meglegyen a magyarázat) Számomra furcsa volt, hogy amit Kánkánnak hívnak a filmben, és amire a kánkánnál megszokott jellegzetes táncot táncolja a (szexi) lánykar, az a zene nem az igazi Kánkán zenéje, csak hasonló. Az igazi Kánkán a már említett kocsmai verekedős jelenetben szólal meg.

Ettől függetlenül ez a táncos jelenet is látványos, ötletes jelmezeket találtak ki hozzá.

A női főszerepet játszó Házy Erzsébet elsősorban operaénekesnő, másodsorban tagadhatatlanul gyönyörű. 

A férfi főszerepben Darvas Iván, aki elképesztően nagy sztár lehetett ekkoriban, hiszen sorban kapta a főszerepeket ezekben az években. (Dollárpapa, Liliomfi, Bakaruhában, hogy csak a 303-as listán szereplő filmekre utaljak).

Darvas Iván és Házy Erzsébet egyébként összeházasodtak, bár ha jól tudom, Darvas ekkor még Tolnay Klári férje volt, akitől csak 1958-ban válik majd el. Így nyilatkozik erről Darvas egy helyen: 

"Közvetlenül a börtönbüntetésem előtt forgattunk együtt egy nagyon gyenge operettfilmet. Ő volt a női főszereplője és engem választott a rendező a férfi főszerepre. Ott aztán a magam nem agresszív módján csaptam neki a szelet."

A film még 1956-ban, a forradalom kitörése előtt készült, de a bemutató már a forradalom leverése után, a Kádár korszak első (még jóval az enyhülés előtti) évében volt. A bemutatókor Darvas Iván már börtönbüntetését töltötte a forradalom alatti szervezkedése miatt. 32 hónapra ítélték, de 22 hónap után kiengedték közkegyelemmel.

És ami még talán a börtönbüntetésnél is keservesebb, és megalázó lehetett: Darvas Ivánt, a sztárt, nem engedték színészkedni. Szégyen szemre metróépítő segédmunkásként engedték csak elhelyezkedni. Éveken át írogatta a kérvényeket, míg Aczél elvtárs nagy nehezen visszaengedte, először vidékre, majd a kevéssé neves József Attila színházba, hogy 1965-ben végre valahára  a jó nevű Vígszínházban köthessen ki. 

Nagyjából minden fontos információt elmondtam, ahhoz, hogy összeálljon a kép, vajon miért is fontolgatták a film-bemutató megtiltását: ekkor Darvas már börtönben volt, ráadásul - ahogy említettem - a filmben, mit ad Isten van egy jelenet, ahol Darvas ugyancsak börtönben ül. Ez így kellemetlen áthallást kelthetett a nézőkben.

És, ha még ez sem lenne elég... ez a párbeszéd, mely egy kihallgató és a börtönben ülő Darvas Iván, akarom mondani inkognitóban levő Martin Nagyherceg között zajlik:

- Önök tehát részt vettek az összeesküvésben?

- Nem, nem vettünk részt!

- Hogy hazudik... hiszen ott fogták el!

- De más dolog összeesküdni, és más dolog verekedni.

- Igaz... de megverte a hatóságot! ... Szegény fiatalember, ezért börtön jár!

- Igen, de a hatóság is megsebesített engem! Majd leüljük együtt.

Az újságíróknak szánt bemutató előadásokon állítólag ezen a ponton ováció tört ki, amit a megtorlások okozta feszült helyzetet ismerve nem nagyon akarok elhinni, de az biztos igaz lehetett, hogy ezen a ponton elég jelentős susmogás, morajlás keletkezett a közönség soraiban. Darvas Iván bebörtönzése ugyan nem volt nyilvános, így viszont még inkább izgalmas volt erről pletykálkodni és odasúgni valamit a szomszédnak. Emiatt hát komolyan felmerült, hogy ezt a filmet jobb lenne egyelőre levenni a napirendről, de aztán végül bátrak voltak, és mégis be merték mutatni.

 

Magyarország (MAFILM), 96 perc, ff., magyar

Rendező: Gertler Viktor

Nagy bánatomra az ötvenes évek magyar filmterméseivel kapcsolatban sajnos alig találok forgatási fotókat. Filmből kivett képkockákkal meg nemigen szeretem illusztrálni a posztjaimat. A Magyar Diafilmgyártó Vállalat diafilmet készített a Dollárpapáról, jobb híján ezekből válogattam képeket. Még egy jó minőségű magyar plakátot sem sikerült találnom, ezért áll itt balra ez az orosz.

A Dollárpapa kezdő képsoraiban rögtön meglátjuk egy kirakatban Ferenc József mellszobrát, ami segít belőni, hogy feltehetően valamikor a századforduló környékén járhatunk. Később ezt alátámasztja az amerikai nagybácsi által hazahozott arany ötdolláros érme is, melyet 1908-ig gyártottak, és értékesebbnek (vagy legalábbis biztosabb értékőrzőnek tartottak a papírpénznél, mert 90% aranytartalma volt. Fizetni a mai napig lehet vele, de erre természetesen senki nem használja, mert névértékének legalább százszorosát éri manapság. (Ebay-en, amazonon lehet ilyeneket vásárolni valamivel 500 dollár feletti összegért. 

Az Amerikából hazatérő milliomos nagybácsi ilyen aranypénzekben hozza haza vagyonát. Egészen pontosan két ilyen arany ötdollárost sikerült fölhalmoznia a Chicago-ban töltött hosszú évtizedek alatt.

Miféle ország ez? United States... eh... még ultizni sem tudnak...

Jogos a bácsi csalódottsága, és itthon elképesztő örömmel fogadták a hírt, mely szerint a gazdagnak hitt öreg rokon hazatér. Egyéb örökös nélkül Koltay-ék gyakorlatilag biztosra vették, hogy hamarosan rájuk száll a hatalmas vagyon.

És itt álljunk meg egy szóra az öreg, milliomosnak hitt Hoffmann Tamás bácsival kapcsolatban. (Akiről a feltehetően enyhén antiszemita főispán többször is finoman megkérdezi, hogy "De ugye nem izraelita?") Nyilvánvalóan le kellene tagadnom, de mégis emelt fővel vállalom: én meg voltam győződve, hogy a nagybácsit alaktó Rajz János itt durván nyolcvan éves kora körül lehetett. Most, hogy utánanéztem, döbbentem csak meg, hogy Rajz ekkor még csak 49 éves volt. Elképesztően jól öregítette magát. Mind külsejében, mind beszédhangjában tökéletes volt az illúzió.

A film stílusa nagyon emlékeztetett a 30-as évek (Meseautó, Hyppollit) romantikus vígjátékaira, annyi kiegészítéssel, hogy a vígjátéki rész rendben volt, a romantikus szál viszont csak mérsékelten került kibontásra. A Koltay családban vagy két lány. (Mindkettő nagyon mutatós) Az idősebb lány Gizi körül többen is forgolódnak, de a lány személyisége számomra teljesen titok maradt. Szinte semmi nem derült ki róla azon túl, hogy nagyon szép. A kisebbik lány (Katóka) már jobban kidolgozott személyiséget kapott, de kevéssé romantikus vonalon. Ő az egyetlen a városka lakói közül, aki őszinte szeretettel, és nem pénzsóvárság okán közeledik az öreghez.

A film humorának forrása természetesen az, hogy a milliomos nagybácsi valójában szegény, mint a templom egere. Ám amikor erre rájön a Koltay család jogtanácsosa (Darvas Iván) addigra az egész városkán eluralkodik a pénz utáni sóvárgás. A ravasz férfi úgy dönt, hogy inkább meghagy mindenkit a hitében, és eljátszatja az öreggel, hogy ő vallóban milliomos. Ez okozza a humorosnál humorosabb jeleneteket. Megjegyzem, nem az a fajta film, amit hangosan végigkacag az ember, hanem egyfajta kellemes régimódi vidámságban merülhetünk el az alkotást végignézve.

Darvas Iván lubickol a gátlástalan csaló szerepében. Nekem most sokkal jobban tetszett, mint a Liliomfi hősszerelmeseként. Úgy általában Darvassal kapcsolatban az az érzésem, hogy neki a rossz oldal áll igazán jól. Persze azt meg kell jegyeznem, hogy itt a Dollárpapában gátlástalanság ide vagy oda, azért nem egy megveszekedett fő-gonoszt játszik. Inkább amolyan svindlis fickó, aki ügyeskedve próbálja megszerezni álmai nőjét (Koltayék nagyobbik lányának kezét)